2020. szeptember 2., szerda

19. fejezet: Tizenkilencedik nap

Két nap telt el azóta, hogy felálltam, és faképnél hagytam Negant. Bizonyára azt hitte, túlságosan ledöbbentett a kijelentésével ahhoz, hogy ne a megfutamodást válasszam. Persze, erről szó sem volt. Cseppnyi félelem vagy gyanú sem ébredt bennem. Tudtam és biztos voltam benne, hogy Benjamin Stafford lánya vagyok.

A beszélgetésünk utáni napokban inkább csak csalódást éreztem. Azt hittem, egy minden mesterkéltségtől és hazugságtól mentes diskurzus vár rám, ehelyett odaböfögte, hogy ő az apám – még akkor is, ha burkoltan tette. Így végeredményben nem kaptam meg az oly’ régóta vágyott válaszaimat, de legalább azzal vigasztalódhattam, hogy ő sem lett okosabb általam. Bár ez utóbbi talán nem is érdekelte különösebben.

Más téren szerencsére jobban alakultak a dolgok. Az embereim első látásra megszerették Alexandriát, és szívesen részt vettek a közösséget érintő feladatok elvégzésében. Tetszett nekik a környezet, ami a Szentély és az erdő után valóságos felüdülést jelentett számukra. Még a Királyságnál és Hilltopnál is jobban kedvelték. Az egyetlen ok, amiért mégis maradtak fenntartásaik, Negan ottléte volt. Ezzel ugyanis képtelenek voltak kibékülni.

Hiába nyugtattam őket, hogy a Megváltók egykori vezére soha többé nem fog veszélyt jelenteni rájuk, nem bíztak a kijelentésemben. A szívük mélyén tartottak tőle, hogy Negan egyszer kiszabadul a börtönéből. No, nem azért, mert féltek tőle. A Negantől való rettegésük már a múlt részét képezte. Inkább amiatt aggodalmaskodtak, hogy ha szemtől szembe kerülnek vele, elveszítik az önuralmukat, és nemes egyszerűséggel lemészárolják a férfit.

Mindezt Jared árulta el, miután megpillantott az annak idején még Deannától kapott házam teraszán. Az épületet már korábban felújították, és miután megkértem Michonne-t, hogy fogadjon be engem és az embereimet, nemcsak rábólintott a dologra, hanem a rendelkezésemre bocsátotta az oly’ ismerős házat is.

Épp azon tűnődtem, milyen kevés időt töltöttem ott, mégis mennyi szállal kötődtem az épülethez. Számtalan emlékem rejtőzött a falak között, várva, hogy felelevenítsem őket. Megannyi boldog és boldogtalan pillanatomat őrizte, és egészen biztos voltam benne, hogy ha kellő alapossággal feltérképezném, megannyi apró, el nem tüntetett nyomot találnék, ami elárulja, hogy ott éltem.

 – Végül is elérted, amit akartál – mondta Jared, miközben lehuppant mellém. Elszakítottam a tekintetemet a háztól, és a férfi szemébe néztem. Észrevehette, hogy nem értem, mire akar kilyukadni, ugyanis így folytatta: – Negan él és virul.

– Az elmúlt fél évben olyan sokszor előhozakodtál a témával, hogy már-már azt hiszem, engem okolsz, holott nem én hagytam életben. Rick döntött, nem én.

– Nem okollak. Akkor sem hibáztatnálak, ha a te döntésed lett volna, habár tudom, hogy te is megkímélted volna. Igazából csak nem értem a kettőtök kapcsolatát.

Köszönhetően annak, hogy beszámoltam Jarednek a Negannél tett látogatásomról, a férfi csak még jobban összezavarodott. Természetesen osztotta a véleményemet, miszerint Negan nem lehet az apám, mégis felfedezni véltem a szeme sarkában megbúvó kételyt.

Ennek ellenére tudtam, hogy nem árulna el, és kizártnak tartottam, hogy bárkinek is elkotyogná a beszélgetésünket. Az elmúlt időszakban számtalanszor bizonyította, milyen lojális hozzám, és volt annyi esze, hogy egy esetleges botrány elkerülése érdekében tartsa a száját.

Mindketten tisztában voltunk vele, milyen nagy kellemetlenséget szülne, ha elárulná az embereimnek, mit mondott nekem Negan. Ha Steve-ék tudomást szereztek volna arról, hogy Negan állítása szerint az ő lánya vagyok, többé azt sem lehetett volna kizárni, hogy szövetkezni kezdenek ellenem.

– Én sem értem, mi vonz Neganhöz – csóváltam a fejemet. – Egyszerűen csak érzem, hogy erős kapocs van közöttünk. De ennek semmi köze ahhoz a kijelentéséhez, hogy vérségi kötelék fűz össze. Már korábban is éreztem. Arra is gondoltam, hogy csak a szüleimmel kapcsolatos emlékek utáni sóvárgás vezényel. Talán csak többet akarok belőlük, hogy még elevenebbé váljon az emlékük.

– Előfordulhat – biccentett, majd elfordította a fejét, és a távolba révedt. – Újra elmész hozzá, igaz?

Ismét a házra pillantottam.

– Valószínűleg.

Jared felsóhajtott. Csak úgy, egyszerűen, mindenféle mögöttes tartalom nélkül. Amolyan jólesően.

– Egyre inkább úgy érzem, nem arról van szó, hogy ne tudnál elszakadni Negantől, hanem arról, hogy nem is akarsz. – Rövid szünetet tartott, aztán ültében felém fordult, és megvárta, míg viszonzom a pillantását. – Akármi is ösztönöz arra, hogy időről időre a közelébe menj, légy óvatos! Steve-ék nem néznék jó szemmel, ha rájönnének, hogy olykor-olykor meglátogatod. Így is csak miattad hajlandóak visszafogni magukat. Máskülönben már berontottak volna Neganhöz, hogy lemészárolják.

– Tudom, mit gondolnak, és miért parancsolnak megálljt maguknak.

– Akkor azt is tudnod kell, hogy előbb-utóbb mindenképp változni fog a helyzet. Eddig szó nélkül követtek téged. A halálba is utánad mentek volna, akárcsak én. Így, hogy Negan egy cellában sínylődik, arra is hajlandóak, hogy egy közösségben legyenek vele. Mindezt miattad. De ha Negan egyszer kiszabadul… Sőt, talán nem is kell kiszabadulnia. Lehet, hogy anélkül is elfogy Steve-ék türelme.

– És a tiéd?

– Úgyis tudod a választ – sütötte le a szemét. Előrehajolt, letépett egy fűszálat, és morzsolgatni kezdte az ujjai között.

– Mellettem maradsz? – kérdeztem.

– Melletted maradok.

– Történjék bármi?

Megállt a kezében a fűszál, a pillantása egybefonódott az enyémmel.

– Történjék bármi – biccentett.

* * *

Felkapaszkodtam a létrán, és az Alexandria kapujánál lévő őrtorony tetejéig másztam. Mázli a háztól odáig hűségesen caplatott utánam, de miután belátta, hogy oda fel nem tud velem jönni, megértően és végtelen türelemmel leheveredett a létra tövébe.

Követtem az odafent ácsorgó férfi példáját, és miután végigfuttattam rajta a tekintetemet, a tájat pásztáztam tovább. Mint megannyiszor azelőtt, úgy ezúttal sem éreztem feszélyezőnek a minket körülvevő csendet. Inkább megnyugvást találtam benne.

Órákig képes lettem volna ott állni a férfival, akinek annyit köszönhettem, és akiért bármit megtettem volna. Biztosra vettem, hogy ha lehetőségem volna látni a lelkét annak csupasz valójában, az olyan lenne, mintha a saját lelkem állna egy tükör előtt. Tiszteltem és szerettem őt, mint egy igaz testvért. Egy barátot. Egy valódi vezért.

– Néha elbizonytalanodom, hogyan tovább – törte meg a csendet.

Bólintottam, majd hozzátettem:

– Velem is előfordul.

– És mit teszel olyankor?

– Megkérdezem magamtól, mi lett volna, ha másképp cselekszem, és eltöprengek rajta, vajon akkor is felmerülne-e bennem a kétely.

– Nekem is meg kellene kérdeznem magamtól, jól tettem-e, hogy életben hagytam Negant és az embereit?

– Nem, Rick. A te eseted egészen más.

Teljes testével felém fordult, és nekidőlt az őrtorony korlátjának. Minden idegszálával rám koncentrált. Szüksége volt a magyarázatomra. Szüksége volt arra, hogy beszélgethessen erről a témáról. Neganről, a Megváltókról és az elmúlt időszakról. Támaszt kért tőlem.

– Egyszer azt mondtad nekem, mindegy, mennyi fájdalmat kell még elszenvednünk, ki fogjuk bírni. Mert ilyenek vagyunk. Mert mi azok közé tartozunk, akikből soha nem veszhet ki az emberség – emlékeztettem. – Én úgy látom, a Megváltók csupán az emberiességedet tették próbára. Te pedig jelesre vizsgáztál.

– Te is ezt tetted volna, igaz?

Biccentettem, s közben halvány mosoly jelent meg a szám szegletében.

– A legelső beszélgetésünk alkalmával Deanna azt mondta, érdemes lehet mérlegelni, mi lett volna, ha másképp történnek bizonyos dolgok, vagy ha egyes helyzetekben a ténylegestől eltérő döntést hozunk, de arra is figyelmeztetett, hogy nem szabad leragadni ezekben a képzelgésekben.

El kell engedni őket, hogy esélyünk se legyen a végletekig elbizonytalanodni. Szóval, tudom, hogy megfelelően cselekedtél, mert ha magadban végig is zongorázol pár más lehetőséget, az még nem jelenti azt, hogy rossz döntést hoztál.

– Az embereim nagy része végleg eltörölte volna a Megváltókat – mondta Rick.

– Igen, de ez egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy az ő állásfoglalásuk a mérvadó. Megesik, hogy a többség akarata nem egyenértékű a helyes úttal. Olykor kevés emberen múlik egy sokkal nagyobb siker.

Rick arckifejezése megváltozott, mintha megnyugvást talált volna a szavaimban. Ez az én lelkemet is elcsitította.

– Sokan nem veszik észre, de a döntéseim túlmutatnak az igényeimen. Valami olyat próbálok létrehozni és létrehozatni, ami sokkal több egy épületnél vagy egy hídnál, mégis tartok tőle, hogy a többség soha nem fogja úgy látni a helyzetet, mint én – magyarázta Rick. – Jót akarok tenni, de nem tudok mindenkinek megfelelni.

– Nem is kell. Te valami többre törekszel, és ezzel nincs semmi gond. Ami pedig a többséget illeti, az eltelt idő és az eredmények változtatnak majd rajtuk. Ha nem is mindannyian, de jó páran meg fogják érteni, miért küzdesz. Lehetetlen lesz elsiklaniuk felette. A lényeg, hogy ne add fel. Hogy ne adjuk fel.

– Te sem hagyod annyiban, igaz? – tudakolta egy lélegzetvétellel később. Értetlenül álltam a kérdés előtt, mígnem pontosított. – Jártál Negannél, és újra elmész hozzá. Jól gondolom?

– Michonne elmondta?

Csak nekem mesélte.

– Nem bánom – biccentettem –, rövidesen én is elmondtam volna. Csak neked. És Jarednek.

– Jared… – ismételte Rick. Nem sokszor volt egymáshoz szerencséjük, így megértettem a Rick hangjában megbúvó kételyt. – Bízol benne?

Elmosolyodtam. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna, olyan távolinak tűnt, amikor ő és a társai betörtek a házamba.

– A végletekig – válaszoltam, a hangom fátylat öltött. – Az első találkozásunkkor kis híján megöltem. Érdekes, nem? Akkor még nem értettem, miért hagytam életben. Van, hogy olyan döntéseket hozunk, amiknek akkor és ott még nem látjuk értelmét. Egyszerűen csak meghozzuk őket, mert ösztönösen érezzük, hogy ezt kell tennünk. Aztán később, ha eljön az ideje, rájövünk, hogy valóban jó döntést hoztunk, mert végre látjuk, miért döntöttünk helyesen. És akkor minden értelmét nyeri.

– Ha megölted volna, most nem lennének embereid – következtetett Rick.

– Valószínűleg nem.

Sem fő támaszom, tettem hozzá gondolatban. Hisz jelenleg Jared volt az.

– Mi van velük?

Hallgatásra volt szükségem, hogy kitaláljam, miként vázoljam fel a helyzetet. Rick sejthette, hogy bonyolultabb dologról van szó, ugyanis megvárta, míg összeszedem a gondolataimat.

– Aggódnak – böktem ki végül. Rick homloka ráncba szaladt, majd egy pillanattal később rendezte a vonásait, felkészülve a folytatásra. – Félnek, hogy Negan előbb-utóbb kiszabadul, de nem azért, mert tartanak tőle. Saját magukban nem bíznak. Azt hiszik, ha Negan kikerül a cellájából, nem lesznek képesek együtt élni vele, mert előbb lincselnék meg, mintsem közös munkába kezdenének az egykori elnyomójukkal.

– Ha kiengedném Negant, a csapatod elhagyná Alexandriát – foglalta össze. – Velük tartanál?

– Reméltem, hogy ez nem merül fel. Vagy legalábbis nem ilyen korán.

Rick oldalra biccentette a fejét. A tekintete azt sugallta, hogy megúszhatom a válaszadást, ha cserébe eltöprengek a kérdésen. Megfogadtam, Rick pedig ellépett mellettem, hogy lemásszon az őrtoronyból.

– Bármi megtörténhet, és akárhogy dönthetsz. Nincs olyan, hogy csak egy út létezik. Élhetsz emberi közösségben, de teremthetsz is egyet – mondta, majd magamra hagyott. 

* * *

Michonne útmutatásának hála, hamar megtaláltam a vágyni látott földhalmot. Ha nem tudtam volna, hogy az lesz az, elsétáltam volna mellette. Benőtte a fű, és mindössze egy, a sík talajból való kiboltosulásnak tűnt. Semmi nem utalt rá, hogy pár réteg földdel lejjebb egy emberi hulla fekszik.

Percekig bámultam a jelöletlen sírt, amelyben egykori ellenségem pihent. Furcsa volt belegondolni, mivé lehet egy ember. Az alexandriaiak számára tulajdonképpen semmi nem maradt belőle, ami utalhatott volna rá, hogy valaha élt. Az én fejemben is csupán azért létezhetett az emléke, mert nekem kellett megölnöm, hogy leállítsam az őrült tervét.

Vezető akart lenni, most mégsem volt több egy halom csontnál. Kardot ragadott, és kard által vészett el. Nem tudtam eldönteni, helyes-e, hogy egyetlen porcikámban sem érzek iránta sajnálatot. Ethannel kapcsolatban ugyanis meg sem fordult a fejemben, mi lett volna, ha. Őt képtelenségnek tűnt megmenteni, habár én megpróbáltam.

Minél tovább szuggeráltam a földkupacot, annál fontosabbnak tűnt meghatároznom, mit keresek ott igazából. Semmit nem akartam tőle, és egyetlen, vele közös múltbéli pillanatom sem hiányzott. Nem akartam felidézni a külsejét és a hangját, nem vártam útmutatást.

Azt hiszem, végül is azzal magyarázhattam a maradványai meglátogatását, hogy egyre inkább kirajzolódni látszott az Ethan egykori és Daryl mostani viselkedése közti párhuzam. Az utóbbi időben elszaporodtak az olyan esetek, amikor Daryl könyörtelenül megölt valakit, vagy szimplán hagyta, hogy kivégezzenek egy embert.

Az Ethan és Daryl közti különbséget már csak abban véltem felfedezni, hogy utóbbi viselkedésébe belesajdult a szívem, míg Ethant csak gyűlölni és szánni tudtam. Ethant félreállítottam az útból, ám Darylt képtelen lettem volna megölni. Hogy is árthattam volna annak, akit minden negatív tulajdonsága ellenére is őszintén szerettem, és a lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak dűlőre juthatnánk egymással, és boldogan, harmóniában élhetnénk tovább?

Mély levegőt vettem. Jólesett volna egy cigaretta, hogy végre lazíthassak egy picit, és elcsituljon a fejemben tomboló káosz. Ha elnézhettem volna, amint a kifújt füst gomolyogva tovaszáll a levegőben, pár perce figyelmen kívül hagyhattam volna a bennem dúló vihart. Igen, talán ez segíthetett volna, hogy lassítsam a lépteimet, amelyek egyre közelebb vittek a szakadék széléhez. 

* * *

Hátradőltem a széken, és keresztbe tett lábbal szuggeráltam a rácsba kapaszkodó férfit. Körülbelül negyed órája tartózkodtunk egy légtérben, s ez idő alatt egyikünk sem szólalt meg.

A megérkezésemkor annyira sem méltattam, hogy üdvözöljem, és ő sem pazarolta az energiáját erre az egyébként is felesleges formalitásra. Végül Negan volt az, aki megtörte a csendet.

– Sokszor felidézem azt az éjszakát, amikor először találkoztunk – mondta a férfi. – Mihelyst rádöbbentem, ki vagy, már megszületett bennem az elhatározás, mihez kezdek veled. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, de meg akartalak törni.

Azt gondoltam, Daryl szenvedtetésével elérem, hogy behódolj, noha a szívem mélyén valószínűleg tudtam, hogy sosem adnád fel. Nemhiába, anyád lánya vagy. Tulajdonképpen még büszke is voltam rád, amiért kitartottál a társaid mellett.

– Sosem voltál számomra komoly opció – vágtam rá. Bántani akartam őt, egy képzeletbeli tőrt döfni a szívébe, hogy amennyire csak lehet, megnyomorítsam. Valahol gyűlöltem magam ezért, bár azt nem tudtam eldönteni, miért.

– Később az is eszembe jutott, hogy elsőként Darylt töröm meg, mert tisztában voltam vele, hogy bármit megtennél érte, és bárhová követnéd őt – folytatta, figyelmen kívül hagyva az iménti reakciómat. – Végül ez sem jött össze.

Elmosolyodtam, amolyan persze, hogy nem sikerült, te nyomorult módon.

– Addigi életem egyik legnagyobb öröme lett volna, ha mellém állsz. Mióta az eszemet tudom, kevés dolgot szerettem volna jobban. Azzal áltattam magam, hogy anyád és Lucille után veled végre révbe érhetek.

– A feleségeid talán nem adtak elég örömöt?

– Ők féltek tőlem, mert azt akartam, hogy így legyen. Veled másképp akartam csinálni. Azt szerettem volna, hogy azért legyél mellettem, mert így döntöttél, és arra vágytam, hogy az irántam való érzéseidet ne a félelem táplálja, hanem az őszinteség.

– Mindig őszintén gyűlöltelek – feleltem. Negan megcsóválta a fejét, az ajkai közül halk nevetés tört elő. – És ami azt illeti, ha nőként akartál magad mellett tudni, az annyit tesz, hogy semmiféle vérségi kapcsolat nincs közöttünk. Hacsak nem vagy még ennél jobban is elcseszett.

Negan kissé leszegte a fejét, és a homlokát az egyik vasrácsnak döntötte.

– Úgy képzeltem el – mondta, ismét nem törődve a csípős megjegyzéseimmel –, hogy ha eljön a megfelelő idő, és én megkérdezem, ki vagy te, úgy felelsz majd, hogy Negan. Ha pedig új ellenséggel kell megküzdenünk, lelkesítő beszédet fogsz tartani az embereinknek, amit azzal zársz, hogy mi vagyunk a Megváltók.

– Nem vagyok a lányod – jelentettem ki. Azt akartam, hogy elismerje. Egyszerűen szükségem volt rá, hogy az ő szájából is halljam.

– Persze, hogy nem – vonta meg a vállát. A szája mosolyra görbült, az arckifejezése mégis csalódottságról árulkodott. – Ha az apád lennék, az anyád még élne, és a kezdetektől fogva mellettem lettetek volna – vázolta fel. – Mindig megvédtelek volna titeket, és sohasem hagytalak volna magatokra.

– Kár ezen elmélkedned. Az anyám sosem választott volna téged, én pedig akkor sem szeretnélek, ha egészen más körülmények között találkozunk.

– A szemed láttára öltem meg a társaidat, és fájdalmat okoztam a szeretteidnek. Gyűlölnöd kellene, mégsem tudsz igazán. Miért kellene hát elhinnem, hogy képtelen lennél szeretni? A dolgok változhatnak. Az emberek szintúgy. És ugyanez igaz az érzelmekre is.

– Gondolod, hogy azok, akik elszöktek tőled, és menedéket kerestek az erdőben, egy nap majd azon kapják magukat, hogy kedvelnek téged?

– Lehet, hogy idővel meg is látogatnak – felelte ironikusan. – Elvégre itt vannak Alexandriában, nemde?

– Honnan veszed?

– Hisz te is itt vagy – közölte. – Ők pedig követnek téged. Ha képesek voltak háborúba vonulni csak azért, mert megkérted őket, feltételezem, az sem esett nehezükre, hogy ott telepedjenek le, ahol te. Már csak az a kérdés, meddig tűrik el, hogy egy közösségben vagyok velük, és mi lesz, ha egyszer megelégelik a helyzetet.

– Előbb lépek, mintsem ez megtörténne.

– Úgy érted, lelépsz? Őket meg magaddal viszed?

– Bármit megteszek a béke fenntartásáért.

Negan felnevetett, és megcsóválta a fejét.

– Inkább elhúznád velük a csíkot, semmint hagynád, hogy egy ballábas napjukon kinyírjanak? Mi ez, ha nem a szeretet jele?

A szememet forgattam. Akkorra már kellően megelégeltem Negan rögtönzött lélekelemzői próbálkozását. Felkeltem a székről, visszatettem a fal mellé, a helyére, majd hátat fordítottam Negannek.

– Egyvalamit jól jegyezz meg, Ann! Akármi is jár a fejedben, és bármiféle terveket is szövögetsz, előbb-utóbb úgyis visszatalálsz hozzám. Nem számít, milyen messzire mész, vagy hogy kikkel veszed körbe magad, végül ismét egymással szemben leszünk majd. Nem leszel képes örökre megszabadulni tőlem.

A vállam fölött hátrapillantottam Neganre.

– És ugyan miért nem?

Az ujjai belefehéredtek a vasrács szorításába. A válasza rövid és lényegre törő volt:

– Mert nem fogom hagyni.

2 megjegyzés:

  1. Csak remélni tudom, hogy egyszer feltöltésre kerül még az utolsó rész…!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Való igaz, a blogot sajnos nagyon elhanyagoltam az utóbbi években, Wattpaden viszont már jóval előrébb tart a történet (pont nemrég került fel a 4. évad 5. fejezete). Ha gondolod, kukkants rá: https://www.wattpad.com/story/94287405-h%C3%BAsz-nap-the-walking-dead-fanfiction).

      Köszi, hogy írtál! (:

      Üdvözlettel,

      Selly

      Törlés