2017. március 13.

9. fejezet: Kilencedik nap

Kedvetlenül, mégis nagy elhatározásokkal vágtam neki a napnak. Teljesíteni akartam, amit korábban kiötöltem, és függetlenül attól, mibe kerül, semmi esetre sem szándékoztam megfutamodni.
Ki kellett lábalnom abból a depresszió közeli állapotból, amiben voltam. Ehhez az kellett, hogy megbékéljek a ténnyel, miszerint a Daryllel való kapcsolatom véget ért, és új célt találjak. Szükségem volt valamire, aminek értelmét látom, ezáltal pedig küzdhetek érte.
Ha nem is tiszta lappal, a múltamat és minden ahhoz köthetőt eldobva, de legalább egy új fejezettel szettem volna folytatni. Jó lett volna, ha végre erőre kapok, visszanyerem az önbizalmamat, a bátorságomat és mindent, amivel egykor rendelkeztem.
Nem ugyanolyan akartam lenni, mint voltam, hanem sokkal jobb. Tetszett a gondolat, hogy a jövőben reménnyel a szívemben ébredek fel, hogy átharcoljam a napot egy jól megérdemelt éjszakáért. Le akartam számolni a semmitelen napokkal, amelyeken nem átküzdöttem magam, hanem csak tehetetlenül tengődtem.

2017. február 26.

8. fejezet: Nyolcadik nap

Pár tiszta ruhadarabbal a kezemben, görnyedt háttal ücsörögtem a konyhapult szélén. A Nap lassan feltűnt a horizonton, miközben a többiek még javában aludtak a ház nappalijában. Azon rágódtam, amit Darylnek mondtam, de nem azért, mert kétségeim támadtak. Úgy gondoltam, hogy mindaz, amit a fejéhez vágtam, a közeljövőben megvalósulhat. Hittem benne, mert nem volt más választásom, bár talán nem is akartam, hogy legyen más opció.
Hatalmas szükségünk volt rá, hogy jól süljenek el a dolgok. Alexandriának az otthonunkká kellett válnia, hogy végre legyen egy hely, amely biztos pontot jelent az életünkben. Annyi idő után, amit odakint töltöttünk, nem alakulhatott másképp. Számomra már-már törvényszerűnek tűnt, hogy a közösségben kell maradnunk.
Leugrottam a pultról, átosontam a fürdőszobába, alaposan megmosakodtam, majd belebújtam a szekrényből előhalászott ruhákba. Kezemben a kardommal, fekete, szakadt nadrágban és ujjatlanban hagytam el a házat. A bakancsom tompán kopogott, miközben végigsétáltam Alexandria egyik aszfaltos útján.

2017. február 3.

7. fejezet: Hetedik nap

Magas, erős védőfalak. Mögülük kiszűrődő gyerekzsivaj. Nevetés, beszélgetés hangjai, különböző szófoszlányok. Nők vékonyabb és férfiak mély baritonja. Ez fogadott minket, amikor Alexandriához értünk.
Megkövülve, érzelmek kavalkádjával a szívemben figyeltem a város kapuját. Hirtelen arra sem voltam képes, hogy eldöntsem, csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát, egy álomba csöppentem, vagy valóban igaz, amit látni és hallani vélek.
Rick Judith-tal a karjában megtorpant mellettem. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő is vívódik. Hinni akartam Aaronnek, és bár egyelőre nem vonhattam le végleges konklúziót, felsejlett bennem a remény, hogy a férfi megérdemelte a tőlem kapott esélyt.
Amint beléptünk a közösség területére, felszólítottak minket, hogy adjuk le a fegyvereinket. Ugyan nem sok értelme volt, hogy ragaszkodjam a kardomhoz, hisz az utóbbi napokban egyáltalán nem használtam, mégis nehéznek bizonyult megválnom tőle. Nemcsak úgy gondoltam rá, mint egy ölésre alkalmas eszközre, hanem úgy is, mint az utolsó és egyetlen megmaradt dologra, amit az apámtól kaptam.
A fegyverek átadása után Alexandria vezetője, aki Deanna Monroe néven mutatkozott be, minden újonnan érkezőt meginterjúvolt. Én voltam a kilencedik a sorban. A nő barátságos mosollyal invitált be a házába. Hellyel kínált, udvariasan megkérdezte, nem probléma-e, ha rögzíti a beszélgetésünket, aztán maga is leült.