2015. szeptember 3.

1. fejezet: Első nap

Rövid ideig szótlanul figyeltük egymást. Többször is végigfuttattam a tekintetemet Darylen, majd oldalra biccentett fejjel megpróbáltam valamennyivel több információt kiszedni belőle.
– Van vezetékneved is? – kérdeztem halvány mosollyal az arcomon.
A férfi továbbra is komoly arckifejezéssel pásztázott, és nem úgy tűnt, mintha kifejezetten sok kedve lenne a beszélgetéshez.
– Nem láttál erre egy lányt? – vont kérdőre ahelyett, hogy válaszolt volna. – Szőke hajú, vékony, a copfjában egy fonat van.
Megcsóváltam a fejemet, mire morgó hangon elkáromkodta magát. Megigazította a vállán lógó nyílpuskát, majd lehajolt, és halkan felszisszenve megnyomkodta a bokáját. Miután felegyenesedett, letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, és hátat fordított.
Bizonyára minden további nélkül magamra hagyott volna, ám nekem eszem ágában sem volt elengedni. Elvégre ő volt az első élő ember, akivel hosszú idő óta találkoztam. Ráadásul megmentette az életemet, vagyis tartoztam neki.
– Megsérültél? – érdeklődtem.
Igazából teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bokájával nem stimmel valami. Tudtam, hogy megsebesült, de nem mondhattam egyből azt, hogy a segítségéért cserébe ellátom a bokáját. Fogalmam sem volt, egyáltalán bízhatok-e benne, és ezt a kérdést az sem döntötte el, hogy megmentett attól az élőhalottól.
A férfi újfent válasz nélkül hagyott. Még csak arra sem méltatott, hogy megforduljon és rám nézzen, ehelyett elindult a velem ellentétes irányba. Csaknem minden lépésénél felszisszent, az ujjai ökölbe szorultak.
Nagy erőfeszítéseket kellett tennie, de amilyen makacs volt, a világ összes kincséért sem kérdezte volna meg tőlem, tudnék-e segíteni neki. Felsóhajtottam, és ráncba szaladó homlokkal közelebb sétáltam hozzá.
– Hová mész? – kíváncsiskodtam tovább.
Daryl odabicegett az egyik fához, a jobb tenyerével nekitámaszkodott a vastag törzsnek, és végre felém fordította a fejét.
– Minél messzebbre ettől a helytől – felelte hosszú hallgatás után. – Azt javaslom, tegyél hasonlóan.
– Nem hagyom el az otthonomat – vágtam rá gondolkodás nélkül.
A férfi felvont szemöldökkel pislogott párat, majd ellökte magát a fától, és lassan felém fordult.
– Ez a te házad?
– Igen, jobban mondva az apámé. Egy hónappal ezelőtt elment portyázni – magyaráztam, a mondat felénél lesütöttem a szemem. – Azóta sem tért vissza.
– Akkor nincs miért maradnod – közölte érzelemmentes hangon. – Az apád nem fog visszajönni. Jobb lenne, ha lelépnél.
– Honnan tudod? – sandítottam rá. – Ügyesebb, mint hinnéd.
– Sok ügyes ember hullott el körülöttem. Az apád valószínűleg maga is kóborlóvá vált, vagy ha szerencséje van, már halott.
A férfi szavai hallatán ökölbe szorult a kezem. Hatalmasat nyeltem, és inkább összepréseltem az ajkaimat, nehogy valami olyat mondjak, amit később megbánnék. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, így amikor szólásra nyitottam a számat, már biztosan tudtam, hogy semmi sértőt nem fogok mondani. Nem akartam megbántani Darylt, holott minden kétséget kizáróan megérdemelte volna. Hatalmas seggfejnek tűnt.
– Nem megyek el – jelentettem ki.
– Csinálj, amit akarsz! – vont vállat. Levette a válláról a nyílpuskáját, majd újfent elfordult.
– Tudod – mondtam, mihelyst elindult –, kétlem, hogy a bokád miatt bírnád a sétát. Pihentetned kéne.
– Kösz a tanácsot, észben tartom – intett hátra.
– Várj! – emeltem fel a hangomat, ám még ezzel az erélyes felszólalással sem voltam képes megállásra késztetni. Látszólag a legkevésbé sem akarta igénybe venni a segítségemet, és bár iszonyatosan fájhatott a bokája, mégis olyan makacsul viselkedett, mint egy öszvér.
A férfi a következő lépésénél felnyögött, fél térdre ereszkedett, és a jobb alkarjával rátámaszkodott a combjára. Odaszaladtam hozzá, és a derekánál átkarolva megpróbáltam felsegíteni a földről.
– A házban van étel és orvosság. Muszáj pihenned! – erősködtem.
Daryl nem tanúsított ellenállást, szó nélkül hagyta, hogy talpra állítsam, és elinduljak vele az épület irányába. Meglehetősen lassú tempóban sikerült elbotorkálnunk a bejárati ajtóig. Tudtam, hogy az emeletre úgysem leszek képes felvinni, így bevezényeltem a férfit a legelső olyan helyiségbe, amelyben volt fekvőalkalmatosság.
Leültettem Darylt a zongorához, és leszedtem az állványról a díszes koporsót. Ezt követően odaléptem a férfihoz, félretettem a nyílpuskáját, és a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal a koporsóba fektettem a férfit.
Elég groteszk látványt nyújtott, ám a hálószobák az emeleten voltak, a földszinten pedig mindössze egy félig-meddig üres dolgozószoba, egy konyha, egy kamra, a helyiség, ahol a temetésre előkészített halottak hevertek, plusz egy zongoraszoba kapott helyet. Kénytelen voltam ez utóbbit választani. Bármilyen hülyén hangzik, egy koporsó mégiscsak kényelmesebb egy apró konyhaasztalnál.
Daryl arca fájdalmas grimaszba torzult. Hamar világossá vált, hogy nemcsak a bokája sérült meg. Levettem a hátizsákomat és a kardjaimat, ledobtam őket a férfi nyílpuskája mellé, majd átszaladtam a dolgozószobába, hogy keressek egy pokrócot. Gondosan betakartam őt, a hátizsákomból előhalászott kulacsot a szájához érintettem, és a lapockája alá nyúltam, hogy kissé megemeljem a felsőtestét.
– Igyál! – parancsoltam rá, mire felnyitotta a szemét.
A tekintete egy pillanatra sem szakadt el a kulacstól, ezt pedig jelnek vettem, így megdöntöttem, és hagytam, hogy nagyokat kortyoljon a hűsítő folyadékból. Nem sokkal később elfordította a fejét, jelezve, hogy elég volt. Letettem a koporsó mellé a kulacsot, gyengéden visszafektettem őt, majd lassan kihúztam a háta alól a kezemet.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
Daryl egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, és már-már azt hittem, ezúttal normális választ ad, ám ezúttal is csalódnom kellett. Előfordulhat, hogy el szerette volna mondani, még ha csupán nagyvonalakban is, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt néhány órában, de szerencsétlennek még ahhoz sem maradt elég ereje, hogy megszólaljon. A feje oldalra billent, a szeme lecsukódott, a végtagjai teljesen elernyedtek.
Levegő után kapva megszorítottam a vállát, és miközben a keresztnevét mondogattam, finoman megráztam őt, hátha magához tér. A férfi nem egyszerűen csak elaludt a fáradtságtól és a gyengeségtől, hanem eszméletét vesztette.
Az arcán egyre kövérebb verejtékcseppek jelentek meg, a bőre pirossá vált. A tenyeremet izzadt homlokára tapasztottam. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megállapítottam, hogy a testhőmérséklete normális.
Átsiettem a fürdőszobába, felkaptam némi kötszert és egy törölközőt, utóbbinak langyos vízzel benedvesítettem az egyik felét, és sebes léptekkel visszamentem Darylhez. Előbb kisimítottam a szemébe lógó sötét hajtincseket, majd megtörölgettem az arcát.
Az ajka olyan cserepes volt, mintha napok óta nem érte volna őket folyadék, holott alig néhány perccel korábban itattam meg. Némi vizet cseppentettem a mutatóujjam hegyére, aztán végigsimítottam vele a száját, ezután pedig lehúztam a cipőjét, hogy bekötözhessem a lábát.
Miután minden szükséges teendőt elvégeztem, és beláttam, hogy nem tehetek többet, összeszedtem a cuccomat, még egyszer utoljára ellenőriztem az ablakokat és a bejárati ajtót, aztán felmentem az emeletre.
Bűzlöttem a rám tapadó vértől, az agyvelőtől és az izzadságtól, de semmi kedvem nem volt lezuhanyozni. Túl fáradt voltam, ezért azzal a lendülettel, ahogy a földre ejtettem a fegyvereimet és a hátizsákomat, rádőltem az ágyra, és nagyot nyögve elnyúltam a puha matracon.

* * *

Ahhoz képest, hogy csak késő éjjel sikerült elaludnom, viszonylag kipihentem ébredtem. Reggel hat körül járhatott az idő, amikor kikászálódtam az ágyból. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, hamar megmosakodtam egy kis meleg vízzel, majd lementem, hogy megtudjam, javult-e Daryl állapota. Egy bögre kávéval a kezemben benyitottam a zongoraszobába, ám az a határozottság, amellyel átléptem a küszöböt, hamar elillant.
A férfi háttal állt nekem, a testsúlyát az ép lábára helyezte. Éppen a vállát masszírozgatta. A felsőteste teljesen csupasz volt, mindössze egy nadrágot és egy pár zoknit viselt. A háta jobb oldalán lévő tetoválásokra tévedt a tekintetem, de azok csak néhány másodperc erejéig kötötték le a figyelmemet. Sokkal érdekesebbnek találtam a hátán a hosszanti és srég csíkokban húzódó hegeket, melyek látványa egyből elszomorított.
Bár fogalmam sem volt, hol szerezte őket, attól még rossz volt látni, hogy ilyesféle büntetésben kellett részesülnie. Mozdulatlanul, pislogás nélkül tanulmányoztam a hátát csúnyító hegeket, mígnem Daryl felém fordult.
A tekintetem összekapcsolódott az övével. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Először bocsánatot akartam kérni, amiért kopogás nélkül rárontottam, de a fene sem gondolta volna, hogy a tegnapi állapota után ilyen hamar képes lesz talpra állni.
Igaz, a sérült bokájára még nem tudott ránehezedni, de akkor is sokkal jobb színben volt. Az arcáról eltűnt a pirosság, a homloka nem verejtékezett, az ajka nem volt kiszáradva.
– Kávé – mondtam esetlenül, és kinyújtottam felé a bögrét tartó kezemet.
Daryl kifejezéstelen arccal közelebb sántikált hozzám. A szeme megvillant, ahogy felszegte az állát. Mintha csak azt akarta volna közölni, hogy nem szívesen lát. Lassan elhátráltam tőle, ám még annak ellenére sem torpant meg, hogy látta rajtam a félelmet. Átléptem a küszöböt, és amikor alig karnyújtásnyira tőlem megállt, pislantottam egyet.
Daryl aprót biccentett, kivette a kezemből a bögrét, majd egy laza mozdulattal bevágta az orrom előtt az ajtót. A hangos csattanás következtében összerezzentem. Értetlenül bámultam az előttem lévő barna ajtót, miközben azon agyaltam, vajon mi lelte Darylt. Tény, hogy előző nap sem viselkedett valami kedvesen, de azt hittem, csak azért volt annyira elutasító, mert nem akart gyengének látszani.
Ha férfiként minden porcikám sajogna, ki lennék merülve, és ezáltal csaknem teljesen védtelenné válnék egy egyszerű nővel szemben, bizonyára én sem repesnék az örömtől. Ugyanakkor menedéket nyújtottam neki, ráadásul még a bokáját is elláttam. Azt hiszem, okkal formáltam jogot egy köszönömre.
Ám ahelyett, hogy meghálálta volna a törődésemet, nemhogy kedvesebb nem lett, de még ahhoz is vette a bátorságot, hogy rám csapja az ajtót. Nagyot sóhajtva megcsóváltam a fejemet, majd felmentem az emeletre. Hamar lezuhanyoztam, a hajamat is megmostam, aztán úgy, ahogy volt, vizesen kontyba fogtam.
Miután magamra öltöttem a szekrényből előhalászott ruhákat, vagyis egy fekete atlétát és egy sötétkék, szakadt farmernadrágot, felhúztam a sötétbarna, fűzős túrabakancsomat, és hozzáláttam az aznapi legelső – és egyben legfontosabb – teendőmhöz. Letrappoltam a földszintre, és újult erővel láttam hozzá a munkához. Ideje volt, hogy eltüntessem a tegnap éjjel legyilkolt élőhalottak hulláit.

* * *

A ház mellett meggyújtott tűztől alig kétméternyire telepedtem le. A magasra felcsapó lángokat figyeltem. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam túltenni magam Daryl szavain. Egyfolytában azon agyaltam, amit az apámról mondott, és bár a szívem mélyén tudtam, hogy a férfi nem tévedett, amikor kijelentette, hogy soha többé nem fog visszatérni, attól még rettentően bántott.
Akartam, de egyszerűen nem voltam képes beletörődni az igazságba. Naiv módon azt hittem, a férfi rosszul vélekedik, és egy nap minden jóra fog fordulni. Azzal áltattam magam, hogy ha eljön az idő, az apám visszatér hozzám.
Abban bíztam, hogy egy szép reggel, amikor kinézek a szobám ablakán, ő előlép majd az egyik fa mögül, és mosolyogva, integetve fog köszönteni engem. Hazug illúziókkal, megvalósulhatatlan álmokkal hitegettem magam, mert még ha lassan fel is emésztett belülről, akkor is könnyebb volt átvernem önmagamat, mintsem beismerni, hogy az apám soha nem jön vissza hozzám.
Az anyám és a testvéreim halála után csak ő maradt nekem, és a segítsége nélkül nem húztam volna sokáig. Ha az apám nem támogatott és védett volna meg számtalan alkalommal és hosszú hónapokon keresztül, már egészen máshol lennék.
Lehet, hogy valahol az út szélén heverne a félig felzabált holttestem, vagy ki tudja, talán az állam másik felén, vagy éppenséggel egy másik államban kóvályognék élőhalottként, hús után kutatva. Kizárólag az apámnak köszönhettem azt, hogy sikerült túlélnem a telet. Az ő érdeme volt, hogy a járvány kitörése óta sértetlen voltam. Legalábbis testileg.
Az élőhalottak nagy lánggal égtek. A tűz úgy ropogott és sercegett, mintha nem is hullákat, hanem kissé nedves fahasábokat próbáltam volna elégetni. Hatalmas kupac kerekedett a holttestekből. Nagyjából tíz élőhalottat sikerült összehordanom egy halomba, de bőven akadt még mit elégetni, ezért bementem a házba, hogy kivonszoljam a következő hullát.
Már éppen leguggoltam volna a kiszemelt holttesthez, amikor Daryl – immár tetőtől-talpig felöltözve – kilépett a zongoraszobából, és miután rájött, min ügyködöm, gondolkodás nélkül közelebb merészkedett hozzám.
Anélkül, hogy bármit is mondott volna, alaposabban is szemügyre vette a megölt élőhalottat, majd odabicegett annak fejéhez, és a hóna alá nyúlt. Nem kellett megszólalnia, habár valószínűleg nem is állt szándékában, ugyanis beszéd nélkül, már a gesztusaiból is tudtam, mit szeretne.
Holott egyáltalán nem ismertem, elvégre a keresztnevén kívül semmi mást nem tudtam róla, a mozdulatai és a holttestre szegeződő tekintete teljesen egyértelművé tette, mit vár tőlem. Segíteni akart, ám ahhoz, hogy ezt megtehesse, neki is szüksége volt az én segítségemre.
Való igaz, az állapota sokat javult az éjszaka alatt, de a bokája nem gyógyult meg teljesen, csak a duzzanat lett kisebb. A tökéletes gyógyuláshoz szüksége volt még némi lábadozásra, ám valószínűleg semmit sem értem volna el, ha ráförmedek, hogy húzzon pihenni.
Nem is próbálkoztam pihenésre fogni, ehelyett megfogtam az élőhalott lábát, hogy Daryllel kicipeljem az udvarra. Együttes erővel dobtuk rá a tűzre. A felcsapó lángok miatt kénytelen voltam elhátrálni az égő hullakupactól. A tűz melege miatt hunyorítani kezdtem. Egy rövid ideig síri csendben, mozdulatlanul álltunk, az égő halmot figyelve, majd a férfi intett, hogy kövessem.
Az összes élőhalottat segített kicipelni. Az utolsó négy-öt hullánál már alig bírt lépni, mégsem adta fel. Ugyanolyan makacs volt, mint én, és amikor megkérdeztem tőle, nem szeretne-e leülni néhány percre, határozottan megcsóválta a fejét. Nem, arra nem méltatott, hogy kinyissa a száját.
Dél is elmúlt, mire az összes élőhalottat elhamvasztottuk. A lángok szépen lassan kialudtak, és nem sokkal később már csak némi parázs és egy hatalmas fekete kör szolgált bizonyítékul arra, hogy nemrég még hevesen lobogott a tűz a ház melletti félreeső részen.
Miután leöntöttem a parazsat egy vödör vízzel, a kamrában talált fekete fóliával letakartam az élőhalottak után hátramaradó csontokat. Dolgom végeztével követtem Daryl példáját, és leültem a teraszra.
– Köszönöm – szólaltam meg némi tétovázás után.
Reméltem, hogy Daryl végre hajlandó lesz beszélgetni velem, és netalántán elárul magáról egy-két dolgot, azonban csalódnom kellett. A férfi meg sem mukkant, de még csak arra sem vette a fáradságot, hogy biccentsen egyet, jelezve, hogy vette az adást, és elkönyvelte, hogy megháláltam neki a segítségét.
– Tudod, elég antiszociális vagy – folytattam.
Természetesen rám sem bagózott, füle botját sem mozdította. Úgy ült tőlem nem messze, akár egy szobor, amivel egy pillanat alatt felbosszantott. Zavart, hogy olyannyira semmibe vesz, holott nemcsak ő segített rajtam, hanem én is rajta.
– Nézd! – pillantottam az arcára. – Nem várom el, hogy ódákat zengj nekem az életedről. Azt sem akarom, hogy mindent, ami a járvány kitörése óta történt veled, feltétel nélkül megossz velem. De azt hiszem, cserébe, hogy beengedtelek a házamba, legalább annyit megtehetnél, hogy valamiféleképp reagálsz a kérdéseimre. Ha valami olyat kérdezek, amire nem szeretnél válaszolni, azt is megfogalmazhatnád legalább egy rohadt mondatban. Mert bármily’ hihetetlen, attól, hogy csak nézel rám, még nem tudom, mi jár a fejedben. Nem vagyok gondolatolvasó.
Daryl a szeme sarkából rám sandított, majd lassan felém fordította a fejét, és végre valahára szemkontaktust teremtett velem.
– Nem először jártam ebben a házban – mondta, mintha ez lett volna a mondandóm leglényegesebb momentuma. Bár igaz, hogy ez sem volt figyelmen kívül hagyandó, mi több, kiváltképp kíváncsivá tett.
– Akkor te csapoltad meg az étel- és az italkészleteimet? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
A férfi bólintott.
– Én és Beth – pontosított.
– Beth – ismételtem el. – Ő az a lány, akiről tegnap este kérdeztél, ugye?
Ismét bólintott.
– Néhány napig itt voltunk. Aztán egy este kóborlók támadtak ránk. Sokan voltak, betörtek a házba, így menekülőre fogtuk. Úgy volt, hogy az erdő melletti úton találkozunk, de nem volt ott – magyarázta. – Visszajöttem a házhoz, hátha megtalálom, de nem jártam sikerrel. Lehet, hogy rossz irányba indult… – Daryl elharapta a mondat végét, és inkább nyelt egyet.
Minden bizonnyal neki is eszébe jutott a másik lehetőség, miszerint Beth-nek nem sikerült elmenekülnie. Talán eljutott egy darabig, de nem vehettük készpénznek, hogy ép bőrrel megúszta a tegnap éjszakát. Ám annak ellenére, hogy tudtam, ez mindkettőnknek szöget ütött a fejében, nem tettem szóvá.
– Kóborlókat említettél – mondtam.
Daryl bólintott.
– Ezek szerint te kóborlóknak nevezed ezeket a lényeket?
– Miért, te minek hívod őket? – szaladt ráncba a homloka.
– Élőhalottaknak – vontam vállat.
– Élőhalottaknak – ízlelgette a szót, a szája féloldalas mosolyra húzódott. – Honnan szalajtottak téged? Valami rosszminőségű horrorfilmből?
– Még mindig jobb, mint a zombi, nem?
– Ja – értett egyet. A válasza tömör volt, ennek ellenére csak rövid gondolkozás után döntött úgy, hogy kimondja.
A fejemet ingatva mosolyogni kezdtem Darylen. Miközben az arcát pásztáztam, igyekeztem minél pontosabb következtetést levonni róla. A humorérzéke elég szarkasztikus volt, de a maga módján mégis viccesnek találtam. Azt hiszem, ő mindenkivel így, vagy legalábbis hasonlóképpen viselkedett, és nemcsak velem volt olyan elutasító, zárkózott és gúnyos.
Elég idegen volt számomra a stílusa, ugyanis még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Mégsem éreztem iránta ellenszenvet. A bunkósága, a ridegsége és a rossz modora ellenére kedveltem őt, már amennyire kedvelni lehet valakit ilyen rövid idő elteltével. Különben is pont azért nem ítélkezhettem felette, mert nem ismertem.
Nem állíthattam róla, hogy velejéig romlott. Egyrészt nem volt rá okom, jobban mondva nem volt hozzá jogom, másrészt nem titulálhattam őt seggfejnek kizárólag azért, mert nem akart megnyílni előttem.
Morfondírozásom közepette csak akkor vettem észre, hogy magamra maradtam, amikor megnyikordult a bejárati ajtó. A férfi szó nélkül egyedül hagyott. Ki tudja, talán látta rajtam, hogy nagyon eltöprengtem valamin, pontosabban rajta, vagy szimplán megunta a teraszon való ücsörgést.
A gyomrom, mintha csak a megfelelő alkalmat várta volna, hatalmasat mordult, így célba vettem a konyhát. Meglöktem az ajtót, és azzal a lendülettel átléptem a küszöböt. Odabent Darylt pillantottam meg. Az egyik fából készült széken ült, és a lábát az asztalon pihentette, miközben az egyik kését nézegette.
Ide-oda forgatta a kezében lévő fegyvert, én pedig odaléptem az egyik szekrényhez, és elővettem egy üveg mogyoróvajat. Letettem elé, mire anélkül, hogy rám nézett volna, az ölébe ejtette a kést, és felmarkolta a kaját. Letekerte az üveg fedelét, belemártotta a mutatóujját a masszába, majd evőeszköz nélkül, egymagában habzsolni kezdte a finomságot.
– Hogy van a bokád? – kérdeztem, a jobb tenyeremmel rátámaszkodtam az asztalra. Daryl nemes egyszerűséggel vállat vont, és lenyelte a szájában lévő ételt.
– Túlélem.
– Nincs szükséged fájdalomcsillapítóra?
– Rendbe fog jönni. Nem kell kinyírnod.
– Ki mondta, hogy ki akarlak nyírni? – vontam fel a szemöldökömet.
– Manapság a fejbe küldött golyó a leghatékonyabb fájdalomcsillapító.
Felsóhajtottam.
– Gyógyszerre gondoltam. Tudod, olyanra, amit a patikában is lehet… Lehetett kapni.
Daryl rám sem hederített. Úgy tömte magába a mogyoróvajat, mintha az élete múlna annak a vacaknak az eltüntetésén.
– Ha meggondolnád magad, szólj!
A férfi bólintott. Ezzel tökéletesen lezártnak tekintette a témát. Előkaptam a szekrényből egy gyümölcskonzervet, magamhoz vettem egy villát, és elindultam a kijárat felé. Úgy terveztem, a szobámban fogyasztom el a barackkompótot, ám abban a pillanatban, hogy kiléptem a nappaliba, eszembe jutott valami. Féloldalasan visszafordultam Daryl felé, és csak azután szólaltam meg, hogy találkozott a tekintetünk.
– Mikor mész el?
– Ki mondta, hogy elmegyek? – kérdezett vissza kifejezéstelen arccal, monoton hangon.
– Azt hittem, meg akarod keresni azt a lányt – válaszoltam. – Beth-t – tettem hozzá, amint beugrott a neve.
– Megkeresem – közölte –, de ha ilyen lábbal indulok útnak, jó eséllyel néhány mérföld megtétele után rosszabbodni fog az állapotom.
Ráncba szaladó homlokkal elmosolyodtam. Tudtam, hogy ha kő követ eszik, akkor sem ismeri be, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, a bokája miatt nem jutna messzire. Mindenesetre jobbnak láttam, ha nem teszek neki szemrehányást.
– Vagyis maradsz – állapítottam meg.
Daryl egy pillanat erejéig az üvegre nézett, majd letette az asztalra, és álló helyzetbe tornászta magát.
– Miért, talán zavarok?
– Ilyet nem mondtam.
– Akkor meg ne kérdezősködj annyit, Stafford! Egyszerűen csak fogadd el, hogy egyelőre maradok.
Hosszú másodpercekig néma csendben figyeltük egymást, míg végül elszakítottam tőle a tekintetemet.
– Majd igyekszem feldolgozni – sóhajtottam fel teátrálisan, hogy aztán a gyümölcskonzervvel a kezemben felmenjek a szobámba.
Még akkor is mosolyogtam, amikor lehuppantam az ágyra, és annak közepén törökülésbe helyezkedtem. Megbontottam a kompótot, s egyúttal megállapítottam, hogy érdekes napoknak nézek elébe. Elvégre velem volt a Gyűrűk Ura zombis filmváltozatának Legolasa, a vezetéknév nélküli Daryl is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése