2015. szeptember 3.

2. fejezet: Második nap

Az ágyamban fekve bámultam a plafont, miközben visszaemlékeztem az elmúlt nap eseményeire. Miután Daryl segített eltüntetni az élőhalottak – vagy kóborlók, ahogy ő nevezte őket – holttesteit, nem beszéltünk, de még csak nem is találkoztunk többször. Daryl elvolt odalent, én pedig odafent.
Ő azért nem kereste a társaságomat, mert valószínűleg nem volt kíváncsi rám, én meg azért nem mentem le hozzá a földszinti zongoraszobába, mert tisztában voltam ezzel. Nem akartam fölöslegesen nyüstölni őt, holott számtalan kérdés megfogalmazódott bennem az elmúlt este folyamán.
Kíváncsi voltam, miként élte túl a járványt, hogyan sikerült mindezidáig elmenekülnie az élőhalottak elől, találkozott-e normális emberekkel, hol húzta meg magát egy-egy éjszakára, milyen kalandokban volt része.

Sok minden érdekelt vele kapcsolatban, de nem követelhettem meg tőle, hogy meséljen valamennyit az életéről és az őt ért megpróbáltatásokról. Nem zsarolhattam meg azzal, hogy a maradásáért cserébe ossza meg velem a jó és a rossz élményeit. Nem kényszeríthettem rá az akaratomat, nem szabhattam neki feltételeket. Nem tehettem meg, és amúgy is jobban örültem volna, ha magától megtörik a jég, és önszántából mesélni kezd.
Némi henyélést követően kikászálódtam az ágyból, és miután vettem egy frissítő zuhanyt, előhalásztam a szekrényből pár ruhadarabot.
Komótos léptekkel lementem a konyhába, hogy harapjak valamit. A helyiséget teljesen üresen találtam, ezért elővettem egy üveg mogyoróvajat, egy gyümölcskompótot és két evőeszközt, majd átsétáltam a zongoraszobába.
Ezúttal megfontoltabban cselekedtem. A mogyoróvajas üveg tetejét finoman az ajtóhoz koccintottam. Azt reméltem, Daryl engedélyt ad a belépésre, ám többszöri kopogás után sem történt semmi. A szívem heves dobogásba kezdett, a rémület úrrá lett rajtam a legelső gondolattól, ami eszembe jutott.
Azt hittem, Daryl fogta magát, és egyszerűen csak továbbállt az éj leple alatt. Levert a víz, bele sem mertem gondolni, hogy újra egyedül kell élnem ebben a hatalmas házban.
Az alsó ajkamat harapdálva toporogtam az ajtó előtt, mígnem megmozdult a kilincs, és alig egy pillanattal később Daryl feje jelent meg az ajtónyílásban. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amit minden bizonnyal nem tudott mire vélni, de nem is kíváncsiskodott – nem mintha a rossz szokásai közé tartozott volna az állandó kérdezősködés.
Halványan elmosolyodtam, aztán nagyot nyelve oda akartam neki adni a mogyoróvajat. Ám ahelyett, hogy a hozzá közelebb eső kezemből elvette volna az üveget, kinyújtotta felém a karját, és szó nélkül elcsente a gyümölcskompótot.
Beletörődően átadtam neki a villát, amit eredetileg magamnak készítettem elő. Úgy terveztem, a reggeli felszolgálása után hátat fordítok Darylnek, és elfogadva, hogy úgysem akar beszélgetni, felsétálok a szobámba.
De amikor eljött volna az ideje, hogy magára hagyjam, mégsem sikerült megtennem. Földbe gyökerezett lábbal álltam előtte, és aközben, hogy pislogás nélkül, gyakorlatilag farkasszemet nézve pásztáztuk egymás tekintetét, mindkét kezemmel megszorítottam a mogyoróvajat.
– Hol tanultad meg azokat a szamuráj mozdulatokat? – kérdezte, mire kis híján összeráncoltam a homlokomat.
Meglepett, hogy ő szólalt meg elsőként. Elbizonytalanodtam, mert a döbbenet, amit kiváltott belőlem, bizony azt jelentette, hogy mégsem volt annyira kiszámítható, mint amilyennek gondoltam.
Nem hittem volna, hogy kettőnk közül pont ő lesz az, aki rögtön a második nap reggelén beszélgetést kezdeményez, de a kételyeim és az agyamba furakodó gyanakvás ellenére örültem neki.
– Mármint a kard használatát? – mosolyodtam el a korábbinál még szélesebben. A férfi bólintott. – Az apámtól.
– Vagyis az öreged nagy Kill Bill fan volt?
– Kill Bill? – kérdeztem vissza, ugyanis fogalma sem volt, mi a fenéről beszél.
Az viszont feltűnt, hogy az apám említésekor múlt időt használt. Vagyis valóban úgy vélte, nincs már életben. Daryl nem reménykedett, talán még Beth-ről is úgy gondolta, hogy meghalt, csak még nem érezte magát elég felkészültnek arra, hogy mindezt ténylegesen kimondja. Vagy képes lett volna rá, de nem tartotta fontosnak azt, hogy szavakkal is megfogalmazza a véleményét.
– Az apám mindig is szerette a kardokat. A pisztolyokat viszont gyűlölte. Miután kitört a járvány, és rájött, hogy ha életben akarunk maradni, azért küzdenünk kell, összeszedtünk néhány kardot ilyen-olyan fegyverüzletekből és műgyűjteményekből, aztán a legjobb tudása szerint kiképzett. Hosszú heteken át tanulmányozta a kardhasználatot. Lassanként kifejlesztette és tökéletesítette a saját technikáját, utána pedig engem is megtanított harcolni.
– Honnan jöttetek rá, hogy egy kóborlót csak az agyának megsebzésével lehet ártalmatlanná tenni?
Nagyot nyelve lesütöttem a szemem, majd némi hezitálás után erőt vettem magamon, és újra felnéztem Darylre. Mihelyst találkozott a tekintetünk, szólásra nyitottam a számat.
– Egyik éjjel valami lepukkant motelszobában húztuk meg magunkat, alig néhány kilométernyire ettől a helytől. Azt hittük, végre pihenhetünk egy keveset, és ha szerencsénk van, még a készleteinket is feltölthetjük. Abban a reményben feküdtünk le aludni, hogy nem lesz semmi baj.
Valamikor késő éjjel kaparászás és hörgés hangjára ébredtem fel. Kinéztem az ablakon, és egy vicsorgó, vértől, húscafatoktól és sártól mocskos arcot pillantottam meg. Hátrálni akartam, de elbotlottam. A szüleim és a testvéreim egyből felébredtek. A húgom felsikoltott, az öcsém halkan szipogott, de meg sem szólalt. Próbált erősnek látszani, ahogy az apám is, bár én tudtam, hogy valójában mindketten rettegtek. Az apám még gondolni sem mert arra, hogy egy napon talán elveszít minket. Sohasem a saját életét féltette, sohasem az élőhalottaktól tartott, kizárólag attól, hogy mi meghalunk.
Egyre több élőhalott gyűlt a motel köré, így nem maradt más választásunk, tovább kellett állnunk. Kitörtünk a főbejáraton, de az anyámék lemaradtak. A nagy zűrzavarban szem elől tévesztettük őket, és amikor legközelebb megpillantottuk az anyámat, az öcsémet és a húgomat, már a földön hevertek. Amikor apám meglátta, hogy az élőhalottak elkapták őket, harcba szállt. A kardjával lefejezte azokat a szörnyeket, és miután az egyik élőhalott feje közvetlenül a lábai előtt hullott a porba, látta, hogy az továbbra is él. Akkor az apám a homlokába döfte a pengéjét. A fej mozdulatlanná dermedt, az apám pedig rájött, hogy csak az agy elpusztításával lehet végleg megölni azokat a szörnyeket. Segítettem apának, de nem tudtunk minddel elbánni, ahhoz túl sokan voltak.
A hangom elcsuklott, az alsó ajkam megremegett. Reszkető kézzel felsóhajtottam, s a szívem fájdalmasan nagyot dobbant, amikor folytattam.
– Legalább kéttucatnyi élőhalottal végeztünk, de mire átverekedtük magunkat a kóborlók tömegén, már késő volt. Azok a mocskok félig felzabálták anyámékat. Emlékszem, apám térdre rogyott, és ordítozva átkozta Istent és az egész világot. Aznap éjjel, amikor szemtanújává vált annak a három szétmarcangolt testnek, valami megtört benne – akárcsak bennem. Alig tudtam elrángatni onnét, kis híján mi is az élőhalottak zsákmányává váltunk. Az anyámék halála után hetekig úton voltunk. Az állandó csatangolás mindkettőnk energiáját felemésztette, és mire az apám eldöntötte, hogy ideje huzamosabb időre is megszállnunk valahol, már szinte alig álltunk a lábunkon. Soha… Soha többé nem láttam őt mosolyogni. A gyász lassacskán felemésztette őt, és minden éjjel a zongora fölé görnyedve sírt. Kezdetben alig evett, és azon kívül, hogy minél biztonságosabbá tegye a házat, semmi más nem érdekelte. Mindig próbálta lekötni magát valamivel, sohasem tétlenkedett. El akarta terelni a gondolatait, igyekezett megszabadulni annak a szörnyű és tragikus éjjelnek az emlékétől, de a bűntudata mindvégig kínozta.
Könnytől elhomályosuló tekintettel megköszörültem a torkomat, majd egészen halványan, ám annál szomorúbban elmosolyodtam. Legszívesebben felrohantam volna a szobámba, és a takaróm alá bújva kisírtam volna magam, de azzal csak a saját gyengeségemet és a gyávaságomat bizonyítottam volna. Daryl egy hosszú pillanat erejéig rezzenéstelen arccal nézett, majd kitárta előttem az ajtót, és félreállt az útból.
Tétováztam. Nem akartam belépni a zongoraszobába, mivel úgy éreztem, pusztán csak azért engedett be, mert megsajnált. Nem volt szükségem sem a sajnálatára, sem a szánalmára. Megvártam, hogy a férfi a helyiség közepére érve szembeforduljon velem, még egyszer utoljára a szemébe néztem, aztán kisétáltam a házból, és leültem a teraszra.
Nem a szobámat, nem az ágyamat választottam menedékül. Nem futottam el semmi elől, de nem is akartam sajnáltatni magam. Azt hiszem, az, hogy a teraszt választottam a reggelim elfogyasztásához, a legtökéletesebb megoldás volt. Nem sírtam, nem szipogtam, nem lett újra és újra könnyes a szemem. Csak ültem ott és ettem, miközben a távolba révedő tekintettel felidéztem magam előtt egy családi fotót, amely annak idején az otthonunk nappalijának falán lógott.
Emlékeztem a fényképen szereplő arcokra, melyek mindegyikén széles mosoly terült el. Emlékeztem arra, milyen boldogok voltunk aznap, amikor a fotó készült. Emlékeztem arra, hogy egy külföldi turistával fényképeztettük le magunkat egy gyönyörű szökőkút előtt, és emlékeztem arra is, hogy az a bizonyos fénykép nem veszett el. Ott lapult az emeleti szobám ágya alatt lévő aprócska kis dobozban.
Miután megettem a mogyoróvaj felét, letettem magam mellé az üveget, majd felegyenesedtem. Elindultam a temető irányába. Jó pár sír mellett elsétáltam, mire megtorpantam, és egy sóhaj kíséretében lerogytam az egyik nyughely előtt. A hátamat a sírkőnek vetettem, és a Nap melengető sugarait élvezve lehunytam a szememet.
Nem sokkal később már az eget pásztáztam, és igyekeztem kiüríteni a fejemet. Nem akartam töprengeni, nem akartam emlékezni, egyszerűen csak látni és nézni a felettem tovaúszó bárányfelhőket. Ám akármennyire is próbálkoztam, mégsem sikerült elfelejtkeznem a bennem kavargó megválaszolatlan kérdésekről, amelyekre hiába is kerestem, nem találtam válaszokat.
Eltöprengtem, vajon milyen lehet kóborlóvá válni. Az ember az egyik pillanatban még érez és tudatosan gondolkozik, aztán egy röpke másodperc alatt minden kitörlődik az agyából, és egyszerűen csak élőhalottá válik?
A belső szelleme, a lelke elpusztul, de a teste továbbra is funkcionál, és kizárólag azért kel fel és indul el egy bizonyos irányba, hogy valami ehetőt találjon magának? Egyáltalán milyen vírus, miféle betegség képes arra, hogy zabagéppé változtasson egy valamikor érző és gondolkozó embert?
Kik a felelősek azért, hogy ez a vírus elterjedt? Vajon min kísérletezhettek, és mi történhetett, hogy ez lett a vége? Mi lesz akkor, ha az utolsó normális ember is meghal, és csak az élőhalottak maradnak? Mi lesz, ha a kóborlók a maradék állatállományt is kipusztítják, és egy nap elfogy az összes – számukra megfelelő – táplálék?
Egyszer csak meghalnak? Vagy nincs szükségük húsra, nem kell, hogy egyenek, mert anélkül is képesek életben maradni? Mi lesz, ha egyszer én is kóborlóvá válok? Vajon kiket fogok megölni, és ki lesz az, aki végez velem?
Nem. Én nem akartam élőhalottá válni. Nem akartam a halálom után egy húszabáló, érzéketlen szörnyetegként visszatérni. Pusztán egyetlen dolgot szerettem volna. Azt, hogy végre véget érjen a járvány, és helyreálljon a rend.
Igen, ezen kívül semmi mást nem akartam, azonban már ez is túl nagy kérés volt. A szívem mélyén tudtam, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen volt, én mégis reménykedtem. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban is túl naiv voltam. Olyan álmokat dédelgettem, olyan hamis elképzelésekkel áltattam magam, amelyek megvalósulására esély sem volt.
Olyannyira elkalandoztam, hogy először fel sem figyeltem a tőlem alig tízméternyire megrezdülő bokorra, amely mögül halk hörgés hallatszódott. A morgó hang lassacskán felerősödött, mire elszakítottam a tekintetemet a lomha bárányfelhőktől, és lélegzetvisszafojtva guggoló helyzetbe tornáztam magam. Az élőhalott nem vesztegette az időt, nem sokkal később előbukkant addigi rejtekéből, és a kóborlókat meghazudtoló gyorsasággal elindult felém.
Átkoztam magam, amiért a házban hagytam a fegyvereimet, de utólag megbánni valamit annyit ér, mint eső után köpönyeg, így inkább körbenéztem, és egy erősnek tűnő faágat megragadva felegyenesedtem. Mindkét kezemmel megszorítottam a letört ágat. Az ujjaim nem érték körül, olyannyira vastag volt – ez adta az egyetlen okot arra, hogy erősnek gondoljam. Az élőhalott kinyújtotta felém a karját, és akadozó hörgések közepette még közelebb merészkedett. Lassan hátrálni kezdtem, de egy pillanatra sem veszítettem szem elől a szörnyet.
Néhány lépés megtétele után megtorpantam, nagy levegőt vettem, és miután az élőhalott kellően közel ért, meglendítettem a faágat. A fejét megcélozva lekevertem neki egy hatalmasat, minek következtében eltört az állkapcsa, és elterült a földön. Természetesen nem adta fel, a földön kúszva igyekezett elkapni a lábamat. Már éppen azon voltam, hogy átszúrom a fejét a rögtönzött fegyveremmel, ám ekkor további két élőhalott vánszorgott elő a bozótból.
Kis híján felsikoltottam, amikor a figyelmetlenségemet kihasználva a földön heverő kóborló megragadta a bokámat, de nem estem pánikba. Lesújtottam rá a faággal, ám az nem szúrta át a koponyáját. Az élőhalott dühösen az arca felé rántotta a lábamat, én pedig a lendületnek köszönhetően, amellyel megpróbáltam elhátrálni tőle, végül a földön kötöttem ki. A szabad lábammal fejbe rúgtam a fűben hörgő kóborlót, majd a faágra támaszkodva talpra kecmeregtem, és a rajtam eluralkodó dühöt kihasználva nekiestem a másik két élőhalottnak is.
Az egyiknek sikerült átdöfnöm a homlokát, így az a kóborló rögvest összeesett. A másikkal jobban meggyűlt a bajom, ugyanis megállás nélkül hadonászott a kezével, a teste pedig egyfolytában rángatózott. A feje ide-oda mozgott, ezáltal többször is célt tévesztettem. Végül gondoltam egyet, és megelégelve azt az idegesítő hangot, amit hallatott, eldobtam a faágat, és gyomorszájon rúgtam. A belei kifordultak, a nadrágomra és a bakancsomra vér fröccsent. Látva, hogy az élőhalott megtorpant, újból megrúgtam, ráadásul ugyanott.
Elég szerencsétlenül jártam, ugyanis az erős és gyors mozdulatnak köszönhetően hatalmas lyuk keletkezett az élőhalott gyomra környékén. Úgy nézett ki, mintha átsüvített volna rajta egy ágyúgolyó, én pedig akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam kiszabadítani a lábamat. A bakancsom minduntalan beleakadt a tüdőjébe és a szívébe, az erőlködésem által elszakadó erekből kispriccelő vér pedig bőségesen beterítette fogságba esett lábszáramat.
A bokor ismét megrezdült, és egy újabb élőhalott jelent meg alig nyolc lépésnyire tőlem. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor tudatosult bennem, hogy ki volt az, és hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Aztán valami elsüvített a fejem mellett, és belefúródott az engem fogságban tartó élőhalott koponyájába. Olyan gyorsan történt az egész, mégis úgy tűnt, mintha hosszú percek teltek volna el, mire végre sikerült kiszabadítanom a lábamat a földön elterülő élőhalott gyomrából.
A vállam fölött hátranéztem, és Darylt pillantottam meg, aki eközben ismét tüzet nyitott. Egy újabb nyílvessző ért célba, ám ezúttal a legelsőként földre küldött élőhalott homlokába.  A férfi egy percig sem tétovázott, a nyíl kilövése után egyből felaljazta a fegyverét, és célba vette az utolsónak életben maradó kóborlót.
– Várj! – kiáltottam el magam, és védelmezően az élőhalott elé léptem. Bár megfogadtam, hogy nem mutatom ki a gyengeségemet, mégis elhomályosult a tekintetem a szemembe gyűlő könnytől, és beszéd közben a hangom is megremegett. – Várj egy pillanatot! – kértem, majd hamar sarkon pördültem, és végignéztem a felém közelítő élőhalotton.
– Apa! – szólítottam meg őt alig hallhatóan, csaknem suttogva.
Tisztában voltam azzal, hogy úgysem fog válaszolni nekem, elvégre már nem tartozott a normálisak közé. Ettől függetlenül úgy éreztem, kötelességem legalább néhány szóban tudatni vele, mit érzek, még ha nem is lesz képes felfogni. Az ujjaim ökölbe szorultak, és aközben, hogy az apám egyre közelebb botorkált hozzám, szólásra nyitottam a számat. El akartam mondani neki, mennyire szeretem őt. El akartam mondani, hogy nem ő volt a hibás aznap éjjel, amikor elveszítettük anyáékat, és el akartam mondani azt is, mennyire sajnálom, hogy ez lett a sorsa.
Újból megszólítottam. Üveges tekintete rám szegeződött, de sem értelmet, sem felismerést nem tükrözött. Nem tudta, ki vagyok. Nem emlékezett rám, csupán tápláléknak, egyszerű zsákmánynak gondolt. Belém akarta mélyeszteni vértől és kosztól sötétlő fogait, és eszében sem volt addig leállni, amíg kellő mennyiséget fel nem zabált belőlem. Nem akarta megkímélni az életemet, nem állt szándékában végighallgatni engem.
– Bárcsak ne így történt volna – motyogtam.
Erőt vettem magamon, a tekintetünk összekapcsolódott. De még azelőtt, hogy folytathattam volna, Daryl kilőtt egy nyilat, amely beleékelődött apám homlokába.
– Ne! – ordítottam fel.
A lába megroggyant, s a teste úgy terült el a fűben, akár egy liszteszsák. Mozdulatlanságát látva odaléptem hozzá, és térdre vetődve megérintettem merev, kifejezéstelen arcát. A hüvelykujjammal végigsimítottam a nyakát, ahol szinte azonnal felfedeztem a harapásnyomot. Megragadtam a homlokából kiálló nyílvesszőt, és miután kirántottam azt, Darylre pillantottam.
A férfi már rég háttal volt nekem, és a vállára vetett nyílpuskával a ház felé sétált. A szívemben harag gyúlt, és még csak meg sem próbáltam türtőztetni magam. Még egyszer utoljára szemügyre vettem az apámat, megszorítottam a jobbomban lévő nyílvesszőt, és azt követően, hogy a szabad kezemmel letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppeket, felpattantam a földről, és futva elindultam a férfi után.
Elég ráérős léptekkel haladt, így nem volt nehéz utolérnem. A vállánál fogva megragadtam, és megpróbáltam szembefordítani magammal, de nem sikerült. Szó nélkül folytatta az útját, konkrétan le sem szarta, hogy épp az imént végzett az apámmal.
– Állj meg! – kiáltottam rá, de nem törődött velem. Ekkor kikerültem, és a számon át kapkodva a levegőt, megtorpantam előtte. – Mi van, süket vagy!? – csattantam fel. – Kértem, hogy várj! Szépen megkértelek, Daryl!
– Mégis mire kellett volna várnom? – kérdezte érzelemmentes hangon. – Arra, hogy az a kóborló rád vesse magát?
– Az apám volt! – tudattam vele, és a mellkasához vágtam a nyílvesszőt, amelyet még azelőtt sikerült elkapnia, hogy leesett volna a fűbe.
– Tudom – közölte, mire még idegesebb lettem.
– Ha tudtad, akkor miért lőttél? Nem azt kértem, hogy hagyjuk őt életben, csak annyit, hogy várj egy kicsit!
– Ja, az apád volt – jelentette ki, majd alaposan kihangsúlyozva hozzátette: – Volt!
–  Igen – kiabáltam –, talán már nem érzett, nem gondolkodott, és talán semmi mást nem akart, mint megenni, de attól még ő az! Az apám testét ölted meg, az apám homlokába lőttél nyilat!
– Azért ennyire ne vidd túlzásba a hálálkodást – vonta fel a szemöldökét.
– Semmi jogod nem volt ahhoz, hogy végezz vele! Semmi jogod nem volt megtenni! – üvöltöttem, akárha meg sem hallottam volna a gúnyos megjegyzését. – Egyedül nekem volt hozzá jogom. Az én feladatom lett volna, nem a tiéd.
– Megmentettelek, Stafford! – sziszegte, és abban a pillanatban, hogy közelebb lépett hozzám, indulatosan nekiestem. A mellkasánál fogva többször is meglöktem, miközben a legkülönfélébb dolgokat vágtam a fejéhez.
– Ne hívj Staffordnak, te seggfej! Egy érzéketlen bunkó vagy, semmi több! Ugyanolyan vagy, mint az élőhalottak, csak annyi a különbség, hogy te nem zabálsz emberhúst! Ugyanolyan szívtelen szörnyeteg vagy, mint ők! Befogadtalak, elláttam a sérülésedet, ételt adtam neked, de te még csak arra sem voltál képes, hogy köszönetet mondj!
– Elég már! – emelte fel a hangját, és a szabad kezével megragadta a jobb csuklómat.
Megpróbáltam kiszabadulni, heves kapálózásba kezdtem, de a férfi túl erős volt hozzám képest. Más lehetőség híján nyugalmat erőltettem magamra. Abbahagytam a tombolást, hátha úgy elereszt, és bizony nem kellett csalódnom. Daryl a csuklómnál fogva félreállított az útjából, és ugyanolyan lassú tempóban, mint korábban, újfent elindult a ház irányába.
– Ostoba liba – morogta néhány lépés megtétele után. Ennyit az önuralomról.
– Vissza ne merj menni a házamba! Takarodj innét! – kiabáltam, mihelyst elég közel értem hozzá.
Darylt egyáltalán nem érdekelte, hogy elzavartam. Egyszerűen csak átlépte a küszöböt, és egy hangos csattanással bevágta maga után az ajtót. Idegesített, hogy ennyire nem foglalkoztatta szinte egyetlen szavam sem, így hát követtem, és kopogás nélkül berontottam a zongoraszobába.
– Nem hallottad, mit mondtam? – kérdeztem dühösen. – Tűnj el a házamból!
– Kussolj már! – förmedt rám. – Ez sohasem volt a te házad. Addig maradok, ameddig akarok.
– Francokat! Szedd össze a cuccaidat és szívódj fel!
– Ha ennyire nem bírod a társaságomat, lépj le nyugodtan! Ígérem, nem foglak visszatartani – mondta, és a válláról levett nyílpuskát letette a koporsó mellé.
– Hogy lehetsz ennyire bunkó?
Daryl vállat vont.
– Kapd be! – szűrtem a fogaim közt, és felmutattam neki a középső ujjamat.
A szeme felcsillant, amikor rám nézett, mire nyeltem egyet. Itt volt az ideje, hogy szívességet tegyek magamnak, és a saját érdekemben inkább egyedül hagyjam. Hátat fordítottam neki, ám azzal nem számoltam, hogy utánam lép. A másodperc törtrésze alatt mögöttem termett, az alkaromnál fogva szembefordított magával, és a szemembe nézett.
– Jól figyelj, Stafford! – morogta. – Nem érdekel a kibaszott nyavalygásod. Nem kértem tőled semmit. Sem azt, hogy ellásd a bokámat, sem azt, hogy menedéket nyújts. Önszántadból fogadtál be, nem azért, mert puskát nyomtam a fejedhez. És ha nincs különösebb gond a rövidtávú memóriáddal, akkor talán arra is emlékszel, hogy kihúztalak a szarból, méghozzá többször is. Úgyhogy fejezd be a sipítozást, és foglald el magad valamivel! Fejts rejtvényt, kötögess, vagy menj fel a szobádba bőgni! Őszintén leszarom, mit csinálsz, csak hagyj már békén!
A férfi meg sem várta, hogy reagáljak. Egy könnyed mozdulattal kipenderített a helyiségből, rám csapta az ajtót, és még a zárban lévő kulcsot is elfordította.
– Seggfej! – kiabáltam, és belerúgtam az ajtóba.
A homlokomat a kemény fafelületnek döntöttem, és míg normalizálódott a szívverésem, egy mélyről jövő sóhaj kíséretében lehunytam a szemem. Miután beláttam, hogy kár tovább próbálkoznom, sarkon fordultam, és felsétáltam az emeletre.
Elhatároztam, hogy kitakarítom az emeletei szobákat, bedeszkázom az ablakokat, nehogy a kóborlók felfigyeljenek a ház esti fényeire, és csak később látok hozzá az apám holttestének tisztességes eltemetéséhez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése