2015. szeptember 7.

3. fejezet: Harmadik nap

Olyannyira belemerültem a munkába, hogy végül nemcsak az emeletet, hanem – a zongoraszoba kivételével – az egész házat kitakarítottam. Tisztítószerek híján csak annyit tudtam tenni, hogy minden helyiségben felsöpörtem, száraz ronggyal letörölgettem a bútorokat, lecseréltem a függönyöket, és felmostam a padlóra rászáradt vért. Daryl az egész napot a zongoraszobában töltötte, ki sem dugta a fejét. Örültem neki, hogy nem került a szemem elé, ugyanis semmi kedvem nem volt találkozni vele.
Ráadásul így, hogy csendben elvolt a csukott ajtó mögött, kicsit olyan érzés volt, mintha újra egyedül lennék. Habár nem sokkal korábban még egyáltalán nem akartam, hogy lelépjen, most mégis jobb volt azt képzelni, hogy egyedül vagyok. Sikerült belefeledkeznem a portörölgetésbe és a seprésbe, és könnyebb volt kiürítenem a fejemet. Nem akartam újra és újra visszagondolni az apám földön elterülő testére, holott magába a ténybe, hogy elveszítettem őt, a hosszú órákig tartó takarítás alatt már beletörődtem.
Korábban az volt a tervem, hogy amint végzek a házzal, eltemetem az apám holttestét, de mire az utolsó függönyt is lecseréltem, már nem éreztem magamban annyi erőt, hogy célszerszámot ragadva nekilássak az apám végső nyughelyének megásásához. Igazából nem a fizikai erőnlétemmel volt gond, habár a testemet sem éreztem valami erősnek. Főként az jelentette a problémát, hogy egyelőre nem bírtam elföldelni őt egy sötét és hideg lyukba.

Este ettem egy kevés almakompótot. Nem azért, mert éhes voltam, hanem mert szédelegtem a gyengeségtől. Természetesen nem állt szándékomban koplaltatni magam, de nem voltam olyan hangulatban, hogy kellően odafigyeljek a megfelelő folyadék- és táplálékbevitelre. Nem törődtem azzal, hogy egész délután korgott a gyomrom, és ha eszembe is jutott az étel, akkor sem éreztem mérhetetlen vágyat aziránt, hogy magamba tömjek egy egész üvegnyi kompótot. Már az illatától hányingerem támadt, de tudtam, hogy ha nem akarok összeesni sírásás közben, kénytelen leszek enni valamennyit.
Éjfél is elmúlt, mire sikerült rászánnom magam, hogy kimenjek a házból, és a fészerben talált ásóval elsétáljak a sírokig. Kiválasztottam egy félreeső helyet, majd hozzáláttam a sírgödör megásásához. A telihold sápadt fényével megvilágította a sírköveket, és aránylag jó látási viszonyokat biztosított, így még elemlámpára sem volt szükségem. Ezúttal biztosra mentem: a kardjaim tőlem néhány lépésnyire hevertek a fűben. Nem akartam, hogy ha felbukkan néhány élőhalott, úgy járjak, ahogy reggel.
Nem tudom, mennyi ideje áshattam azt a nyavalyás a gödröt, de úgy tippeltem, minimum egy óra már biztosan eltelt azóta, hogy kitettem a lábamat a házból. Az arcomon verejték jelent meg, ami keveredett a bőrömön végigfolyó könnycseppekkel. Az egész testem úszott az izzadságban, a rajtam lévő ruhák átnedvesedtek, de egy pillanatra sem hagytam abba a munkát. Olykor sípoló tüdővel, zihálva megtöröltem az arcomat, de csak akkor tartottam egy kis szünetet, amikor megpillantottam egy felém közeledő emberi alakot.
A férfi egy ásóval a kezében megközelített, a félkész sírgödör túlsó oldalán állva megtorpant, és miután szemügyre vette az addigi munkámat, felemelte a fejét. A tekintetünk találkozott, és egy hosszúra nyúló percig csak néztük egymást.
Daryl – szokásához híven – egy szót sem szólt, mindössze biccentett egyet, aztán elszakította tőlem a pillantását, és hozzálátott az ásáshoz. Mély lélegzetet véve megtöröltem a szemem, majd a szabad kezemmel a fülem mögé tűrtem az arcomba lógó, az izzadtság miatt a homlokomhoz tapadó hajtincseket.
Már majdnem készen voltunk, amikor Daryl a hatalmas, közel egy méter mély lyuk mellett a földbe szúrta az ásóját, és míg én a gödörben állva elvégeztem az utolsó simításokat, ő odavonszolta az apámat. Miután eleresztette a mozdulatlan, halott testet, kinyújtotta felém a kezét. Felnéztem Darylre, mire intett a fejével, hogy fogadjam el a segítő jobbot. Gondolkodás nélkül megragadtam a kezét, ő pedig felhúzott a gödörből, majd átvéve a helyemet, leugrott a mély lyukba.
– Gurítsd közelebb! – utasított.
Bólintottam, majd a sír pereméig elgörgettem az apám testét. Daryl a felé eső lábánál és karjánál fogva lehúzta magához, én meg nagyot nyeltem, amikor meghallottam a csont roppanását.
Nem haragudtam Darylre. Igaz, talán elég durva és morbid módszerrel helyeztük el apámat a végső nyughelyére, de aligha lett volna más választásunk. Még kötelünk sem volt, amivel leereszthettük volna, így kénytelenek voltunk ezt a megoldást választani.
Azt követően, hogy a test a sírgödörbe került, akárcsak ő korábban, én is segítő jobbot nyújtottam neki. Daryl megfogta a kezemet, és nagy lendületet véve kimászott a lyukból. Köszönetképp biccentett egyet, majd segített betemetni a lyukat.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kivételes módon még nekem sem volt semmi mondanivalóm. Azaz de, mondanivalóm az lett volna, csak sem erőm, sem kedvem nem volt kinyitni a számat. Inkább csendben maradtam, és néma csendbe burkolózva segítettem betemetni a gödröt, amellyel csak egy újabb óra eltelte után végeztünk.
Daryl sűrű levegővételek közepette megtörölte a homlokát, majd a vállára vetette az ásót. Amikor hátat fordított nekem, azt hittem, szó nélkül visszamegy a házba, így hát nem láttam szükségét annak, hogy továbbra is erősnek mutassam magam. Lerogytam a betemetett gödör mellé, és a tenyeremet a földkupac tetejére fektettem.
Halkan szipogva, könnycseppeket hullajtva vettem végső búcsút az apámtól, és bár nem akartam sírni, az emlékképek és a hangok, amelyek kitöltötték minden gondolatomat, egyúttal fenemód elgyengítettek.
A férfi alig néhány lépés megtétele után leguggolt. Felvett valamit a földről, és visszasétált hozzám. A két fahasábból eszkábált keresztet, amit az egyik kezében tartott, az ásó segítségével beleverte a földkupacba, aztán megállt a sír mellett, és miközben a fűbe dobta az ásót, a baljával belenyúlt a zsebébe. Mihelyst megtalálta, amit keresett, a kézfejével megkocogtatta a vállamat, és ahogy felnéztem rá, jelentőségteljesen kinyújtotta felém az öklét.
Felfelé mutató tenyérrel felemeltem a jobbomat, mire szétnyitotta az ujjait, és egy teamécsest ejtett a kezembe. Ezt követően újból belenyúlt a zsebébe, és nem sokkal később egy öngyújtót is átadott. Nagyokat pislogva, könnytől elhomályosuló tekintettel nyeltem egyet, és halkan hüppögve elhelyeztem a gyertyát a Daryl által készített fejfa tövébe. Az öngyújtó segítségével lángra lobbantottam a fehér kanócot, majd eltettem az öngyújtót, és amint felegyenesedtem, Daryl arcára pillantottam.
A férfi a szeme sarkából rám nézett, mire odaléptem hozzá, és hogy kifejezzem a hálámat, a derekát átkarolva magamhoz öleltem őt. Az arcom jobb felét a mellkasának döntöttem, és csak akkor jutott eszembe, hogy talán túl elhamarkodottan cselekedtem, amikor már lehunytam a szemem, és kezdtem elveszni a Daryl testéből áradó melegségben, amely azokban a pillanatokban olyannyira megnyugtatónak bizonyult.
Tartottam tőle, hogy a férfi hamar megelégeli a közelségemet, és inkább eltol magától, így hatalmasat, ugyanakkor kellemeset csalódtam akkor, amikor a fejem búbjára támasztotta az állát. Nem ölelt magához, csupán mozdulatlanul állt, de akkor sem távolodott el tőlem.
Hosszú másodpercekig öleltem, és bár nehezemre esett az elválás, mégis megtettem. Hiába éreztem úgy, hogy amíg közel van hozzám, semmi rossz nem történhet velem, mert biztonságban vagyok, és hiába nyugtatott meg pusztán az, hogy magamhoz szoríthattam, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni.
Elvégre alig pár napja ismertük egymást, ebből kifolyólag elég gyenge lábakon állt a kapcsolatunk. Tulajdonképpen semmi érdemlegeset nem tudtam róla, és ez fordítva semvolt másképp. Igaz, én meséltem neki róla, hogyan veszítettem el az anyámat, a húgomat és az öcsémet, de ez csupán egyetlen vékonyka kis szelete volt az életemnek.
Miután eltávolodtam Daryltől, felvettem a földről az ásót, és egymás mellett sétálva visszamentünk a házba. Rettentően fáradt voltam, mégsem akartam lefeküdni. Ehelyett megtorpantam a nappali közepén, és megvártam, hogy Daryl a zongoraszoba ajtajának kilincsét fogva hátranézzem rám a válla fölött. Kitartóan fürkésztük egymás tekintetét, mígnem a férfi lesütötte a szemét, és a fejével intett, hogy kövessem.
Hezitálás nélkül átléptem a küszöböt, és leültem a zongora előtti székre. Daryl lerúgta a cipőjét, majd leheveredett a koporsóba, és mindkét alkarjával megtámasztotta a fejét. Egy ideig csendben pásztáztam a velem szemközti falat, aztán Darylre pillantottam, aki mindaddig engem nézett, és mielőtt találkozhatott volna a tekintetünk, becsukta a szemét.
– Nem szabad elfeledni, kik vagyunk. Nem lehetünk sem túl jók, sem túl rosszak, mert ha túl jók vagyunk, az az életünkbe kerül, ha pedig túl rosszak, az a lelkünkbe – suttogtam. – Ezt az apám mondta.
Daryl rövid idő elteltével ismételten rám nézett, és némi megfontolás után szólásra nyitotta a száját.
– Dixon – morogta mély hangon. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, miről beszélt.
– Ez a vezetékneved? – kérdeztem, mire egy apró biccentéssel válaszolt. – Ez esetben köszönöm a segítségedet, Daryl Dixon! – mosolyodtam el egészen halványan.
A férfi megszakította a kettőnk közötti szemkontaktust, és hátat fordítva nekem, az oldalára gördült. Egyből vettem a célzást. Odasétáltam az ajtóhoz, de még azelőtt, hogy magára hagytam volna, féloldalasan visszafordultam felé.
– Amit reggel mondtam… – kezdtem, majd hirtelen elhallgattam.
Megköszörültem a torkomat, az ujjaim az ajtókilincs köré fonódtak. Nem akartam bocsánatot kérni tőle, ugyanis teljesen fölöslegesnek tartottam. Amúgy sem érdekelte sem a köszönetnyilvánításom, sem a bocsánatkérésem, sőt tulajdonképpen semmi velem kapcsolatos dolog, úgyhogy nem akartam indokolatlanul túlzásokba esni, megalázkodni meg végképp nem.
– Addig maradsz, ameddig csak szeretnél – böktem ki végül. – De ha huzamosabb időre tervezed az ittlétet, akkor hamarosan be kell mennünk a városba. Az étel- és italkészlet a végét járja.
Viszonylag hosszú ideig, talán percekig is vártam arra, hogy Daryl reagáljon a kijelentésemre, amit végül meg is tett.
– Délelőtt indulunk – közölte.
Bólintottam egyet, bár ezt nem láthatta, majd sarkon fordultam, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, felmentem az emeletre. Ideje volt, hogy pihenjek egy keveset a portya előtt.

* * *

Gyalog vágtunk neki annak a jó pár mérföldnek, amely elválasztott minket a várostól. Az út során többször is eszembe jutott, hogy beszélgetést kezdeményezek, de minden alkalommal elvetettem az ötletet. Mert bár nem sokat tudtam Darylről, és ez már napok óta rettentően zavart, ha mást nem is, annyit azért megállapítottam róla, hogy nem volt egy kifejezetten szószátyár típus.
Egészen hihetetlennek tartottam, hogy simán kibírta beszéd nélkül, és nem értettem, őt miért nem zavarja az, hogy alig tudott rólam valamit. Gyakorlatilag vadidegenekként éltünk egy házban, és semmit sem tett azért, hogy jobban megismerjen engem.
Vajon ennyire nem aggódott amiatt, hogy kivel osztozik a menedékén? Ennyire nem érdekelte, ki vagyok? Vagy úgy általánosságban nem érdekelte senki saját magán kívül? Netán még önmagával sem nagyon foglalkozott? Egy biztos: nem volt teljesen érzéketlen. Segített nekem megásni apám sírját, sőt még gyertyáról, öngyújtóról és fejfáról is gondoskodott.
Nem volt annyira rossz ember, mint amilyennek akkor gondoltam, amikor megölte az apámat. A maga módján rendes fickó volt, de a jószívűségével nem igazán dicsekedett el. Talán azért nem fedte fel előttem a valódi énjét, és azért nem mesélt magáról semmit, mert nem akart gyengének és sebezhetőnek látszani. Abban ugyanis egészen biztos voltam, hogy bőven tudott volna mit mondani, és erős volt a gyanúm azt illetően, hogy nem volt könnyű élete.
Lehet, hogy már kisgyermekként olyan szörnyűségeket kellett átélnie, amik nagyban befolyásolták, amilyenné vált. Talán tragikus múlttal rendelkezett. Ha valóban így állt a helyzet, képes lettem volna megérteni, miért viselkedik ennyire ridegen, ennyire elutasítóan. Megeshet, hogy azokat a hegeket, amiket a hátán viselt, még kiskorában szerezte. Előfordulhat, hogy a szülei bántalmazták őt, márpedig ebben az esetben tökéletesen érthető lett volna a tartózkodó és olykor bántó modora.
Órákig sétáltunk, mire végre megérkeztünk a városba. Útközben egyetlen kóborlóval sem találkoztunk, amit kiváltképp furcsának találtam, és bár úgy gondoltam, Daryl számára is nyugtalanító volt ez a túlságosan nagy csend és üresség, az arckifejezésén nem látszott, hogy idegeskedett volna. Már-már dühítően higgadt módon viselkedett, amivel még több aggodalmat ébresztett bennem.
 A városba érve még éberebben, még óvatosabban haladtunk tovább. Két kereszteződést és legalább egy tucatnyi házat magunk mögött hagytunk, mire megérkeztünk a bevásárlóközponthoz. Daryl megtorpant a fotocellás ajtó előtt, szemügyre vette az épületet, majd levette a válláról a nyílpuskáját, és megkocogtatta vele az üveget. A jobbjával intett, hogy lépjek hátrébb, amit szó nélkül meg is tettem, és nagyokat pislogva vártam, hogy történjen valami. Percek teltek el, de még többszöri zajkeltés után sem jelent meg egyetlen élőhalott sem. A férfi hátranézett rám a válla fölött, bólintott egyet, aztán a fegyvere és a bal lába segítségével ripityára zúzta az ajtókeretben lévő üveget.
– Gyere! – mondta, mielőtt belépett volna a bevásárlóközpontba.
Lélegzetvisszafojtva követtem, az ujjaimmal szorosan körbefontam a kardom markolatát. Úgy lopakodtunk át a sorok között, mint a közönséges betörők, és mihelyst elértünk a konzervekig, megálltunk, hogy szemrevételezzük a kínálatot. Nem tétlenkedtem sokáig, hamar letettem a lábaim elé a hátizsákomat, és amíg Daryl őrködött, teleszórtam tartósított élelmiszerekkel: különféle konzervekkel, gyümölcskompótokkal, majd elcsentem néhány üveg lekvárt is.
Azt követően, hogy dugig teletömtem a hátitáskámat, átmentünk a következő sorba. A férfi odahajította elém a saját táskáját, én pedig azon voltam, hogy minél gyorsabban, minél rövidebb idő alatt, ugyanakkor a lehető legcsendesebben végezzem a dolgomat.
Összesen négy kétliteres ásványvizet és két üveg üdítőt tudtam elrakni, és már éppen elhúztam volna a táska cipzárját, amikor a férfi odalépett hozzám, hogy a kezembe nyomjon egy borosüveget. Felvont szemöldökkel, rosszallóan nézegettem a sötétszínű alkoholt, de nem vontam kérdőre Darylt. Ellenvetés nélkül eltettem, mire a nála lévő nyílpuskával intett, hogy induljunk.
Már a sor végénél jártunk, amikor különös hangokra lettünk figyelmesek. Először csak hörgés hallatszódott az épület valamely szegletéből, ezt követte némi kaparászás, hangos zihálás, majd egy nő sikolya, melyet hallva végigfutott rajtam a hideg. A vállamra kanyarítottam a hátizsákomat, és rögvest elléptem Daryl mellett, de még azelőtt, hogy kibújhattam volna az élelmiszerállvány mögül, megragadta a felkaromat, és egy határozott mozdulattal visszaparancsolt maga mögé.
– Mit művelsz? – sziszegtem. – Te is hallottad, nem?
Daryl felemelte a bal kezét, így próbálva csendre inteni, ám én fittyet hánytam a szavak nélküli utasításra, félrelöktem a kezét, és kiléptem a búvóhelyünk mögül. Sebes léptekkel elindultam a helyesnek vélt irányba, és minél inkább felerősödtek a zajok, annál gyorsabb tempóra váltottam. A számon át kapkodtam a levegőt, és mihelyst odaértem egy résnyire nyitott ajtóhoz, amelyre nagybetűkkel rá volt írva, hogy HŰTŐHÁZ, hezitálás nélkül belöktem, és előkaptam az elemlámpámat.
Körbevilágítottam a helyiségben, ám alig léptem néhányat, máris szörnyű látvány tárult a szemem elé. Legalább tíz élőhalott térdepelt a földön, és mindannyian két mozdulatlanul heverő test fölött görnyedtek. Az egyik, akiből vígan lakomáztak, egy középkorú nő volt, kinek világosszőke haja itt-ott sötétlett a vértől. A torkát és a gyomrát már szétmarcangolták, az egyik kóborló pedig épp a lábszárát rágcsálta.
A szám elé kaptam a kezemet, amikor az elemlámpa fénye rávetült a másik holttestre. Az élőhalottak kegyelmet nem ismerve falták a kislány holttestét, kinek arcára fagyott a rémület.
A gyomrom görcsbe rándult, és pillanatok alatt olyan hányingerem lett, hogy csak sűrű nyelések és heves, kapkodó légvételek árán tudtam elkerülni azt, hogy kidobjam a taccsot. Összeszorított fogakkal elfordítottam a fejemet, ám a szörnyű látvány olyannyira letaglózott, hogy először megmozdulni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, és ki tudja, meddig ácsorogtam volna ott, ha Daryl nem lép közbe.
A férfi a vállamnál fogva hátrarántott, így kitessékelve a hűtőházból, majd becsapta annak ajtaját, nehogy a víg lakmározás után úgy döntsenek az élőhalottak, hogy még több hús után kutatva továbbállnak.
– Indulás! – adta ki a parancsot.
Futólépésben hagytuk el a bevásárlóközpontot, és mihelyst kiértünk a szabad ég alá, az út közepén megtorpanva eltettem a kardomat. Újra és újra felidéződött bennem mindaz, amit a hűtőházban láttam, és folyton az járt a fejemben, hogy ha elég gyors vagyok, talán segíthettem volna rajtuk. Ha elég bátor vagyok, megmenthettem volna őket. Ám akárcsak az anyámék halálának éjjelén, ezúttal is gyávának és gyengének bizonyultam.
Ha Daryl nem rángat ki a hűtőházból, nagy valószínűséggel én is odaveszek. Ha Daryl nem lett volna mellettem, már nem élnék. Halott lennék, mert mindig is gyenge voltam, és ez sohasem fog megváltozni. Sohasem leszek elég erős, és ha egy nap Daryl úgy dönt, hogy elmegy megkeresni Beth-t, én pedig magamra maradok, hamar kóborló-csemegévé fogok válni. Elvégre ez vár a gyengékre, nem? Így működik a természetes kiválasztódás: az erősek fennmaradnak, a gyengék elpusztulnak.
A könnyeimmel küszködve ökölbe szorítottam az ujjaimat, és az út közepén ácsorogva hagytam, hogy a gyász és a kétségbeesés eluralkodjon rajtam. Daryl nem messze tőlem megállt. A nyílpuskáját a vállára fektette, és féloldalasan felém fordult. Halkan hüppögve a könnyeimet törölgettem, és a tekintetemmel az aszfalt repedéseit pásztáztam.
– Gyere! – mondta Daryl alig hallható hangon, mire felnéztem rá, és az alsó ajkamba harapva bólintottam egyet.

* * *

A távolba révedve ücsörögtem a teraszon. Rögtön azután, hogy visszaértünk a portyáról, mindkét hátizsákot kipakoltam, a kardjaimat pedig letettem a konyhaasztalra. Daryl az egyik széken ült, és épp barackkompótot evett, amikor kisétáltam a házból, és bár arra számítottam, hogy kérdőre von, meg sem mukkant. Vagy nem érdekelte, hová megyek, vagy tudta, hogy a nemrégiben történtek után lesz annyi eszem, hogy nem csatangolok el a temetőig.
Akármit is gondolt, nem kérdezősködött, aminek különösen örültem. Akárcsak a portya kezdetekor, úgy most sem volt kedvem beszélgetni, pláne nem beszámolót tartani arról, hogy hová és miért megyek. Semmi másra nem volt szükségem, csak egy kis egyedüllétre, de legnagyobb meglepetésemre Daryl megmásította a tervemet.
Azt hittem, ki sem dugja az orrát a házból, és nem fog fáradni, hogy meggyőződjön a biztonságomról. Habár valószínű, hogy közel egy óra elteltével nem is a hollétemet kiderítve lépett ki a házból, hisz ha kinéz a konyhaablakon, egyből észrevett volna.
Azt hiszem, a maga sajátos módján azt akarta tudatni velem, hogy bármennyire is magányosnak érzem magam, és bármennyire is lehetetlennek gondolom a helyzetemet, nem vagyok egyedül. Talán azt akarta, hogy végre tudatosuljon bennem a lényeg: az, hogy sohasem szabad feladnom, és amíg ő itt van, nem történhet semmi bajom. Ez utóbbi feltételezésemet persze elég merésznek tartottam, ugyanis eddig semmi jelét nem adta, hogy komolyabban is érdeklődne irántam. Nem is tudom, egyáltalán miért töprengtem ezen ilyen sokat.
Mit számít, érdeklem-e őt? Miért akarom, hogy törődjön velem? Míg az apám távol volt, sem vártam el senkitől, hogy néhanapján megvigasztaljon – habár az is igaz, hogy nem is számíthattam volna senki kedves szavaira vagy ölelésére, elvégre egyedül voltam.
Talán azért nem volt szükségem támaszra, mert túl erős volt a hitem? Lehetséges, hogy olyan erősen élt bennem a remény, hogy elnyomta a gyászomat, a kételyeimet és az aggodalmamat? Megeshet.
Az apám halála óta még inkább vágytam arra, hogy legyen mellettem valaki. Szinte akárkivel megelégedtem volna, aki a normálisak közé tartozik. Csak arra volt szükségem, hogy ne legyek egyedül. Soha többé nem akartam magányos lenni, és annak ellenére, hogy elég önző dolog volt, én mégis bíztam benne, hogy Daryl velem marad.
A férfi becsukta maga után az ajtót, majd leült mellém a teraszra. Kinyújtotta és keresztbe vetette a lábait, aztán anélkül, hogy rám nézett volna, a kezembe nyomta a bevásárlóközpontból elhozott bort. Míg én az üveget mustrálgattam, Daryl a zsebébe nyúlt, és pillanatokkal később már egy egész doboz cigarettát tartott a jobbjában.
Szétszabta a fóliacsomagolást, az ajkai közé dugott egy szál cigarettát, aztán meggyújtotta annak végét, és nagyot szippantott belőle. Nyeltem egyet, majd Darylről újra az üvegre tévedt a tekintetem, és némi tétlenség után megbontottam a bort. A férfi megkínált a cigarettájából, de megráztam a fejemet.
Letette közénk az apró kis dobozt – talán azért, mert azt hitte, később talán meggondolom magam –, aztán rám nézett, és a fejével a kezemben lévő borosüveg felé intett. Azt hittem, inni akar belőle, így hát átnyújtottam neki a bort, azonban megrázta a fejét, és az ujjai közé fogta a füstölgő cigarettaszálat.
– Nem magamnak hoztam – mondta. Újból szemügyre vettem az alkoholt.
– Én nem iszom – feleltem, mihelyst ismét találkozott a tekintetünk. Daryl elfordította a fejét, és miközben a távolban lévő sírköveket szemlélte, beleszívott a cigarettájába.
– Pedig rád férne – közölte velem a megállapítását, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Inkább a sérült lábára pillantottam.
– Hogy van a bokád?
Daryl megmozgatta a lábát, majd biccentett egyet.
– Még nem rohadt le, úgyhogy szerintem javulófélben van.
A válaszát tudomásul véve követtem a példáját, és aprót bólintottam.
– Mi lesz, ha teljesen rendbe fog jönni? – tettem fel a régóta bennem kavargó kérdést. Daryl kifejezéstelen arccal kifújta a letüdőzött füstöt, aztán a szeme sarkából rám nézett.
– Még hányszor szándékozod felkúrni az agyamat ezzel? – érdeklődött halk, a szóhasználatához képest higgadt hangon.
– Sajnálom – szabadkoztam. – Csak azt hittem…
– A hittel szarra sem mész – szakított félbe. Sóhajtva nyugalmat erőltettem magamra.
– Azt hittem, ha meggyógyul a bokád, elmész – hadartam, nehogy megint közbevághasson.
Már pontosan tudtam, miért hajtogattam olyan sokat ezt a kérdést, és miért tértem ki ilyen gyakran erre a témára. Megerősítését vártam arra, hogy ha meggyógyul a bokája, sem fog magamra hagyni. Több szempontból is szükségem volt rá, ráadásul alig néhány nap alatt függni kezdtem tőle. Nem egyszer megmentette az életemet, és már a puszta jelenléte is megnyugvással töltött el.
Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam azóta, hogy egy házban éltünk, de ezt semmi pénzért sem árultam volna el neki. Nem akartam mindezt a nyakába zúdítani, hisz attól még, hogy nekem szükségem volt őrá, ez fordítva nem volt igaz. Ő nélkülem is képes lett volna túlélni, ám én apám halála óta már úgy éreztem, nem bírnám megvédeni magam.
– Nem mindegy neked, mit csinálok, ha rendbe jön a bokám? – vonta fel a szemöldökét, mire vállat vontam.
Ideje volt témát váltani. Nem akartam fölöslegesen feldühíteni, viszont tartottam tőle, hogy bármiről is kérdezem, úgysem lesz hajlandó válaszolni, és bármi iránt is érdeklődöm, nem fogja értékelni, és nem fog megnyílni előttem. Abban nem bizonyult valami jónak.
– Hogyan sérültél meg?
– Menekülés közben – felelte. – Úgy futottam, hogy az orromig sem láttam. Az úthoz közel beleléptem egy kibaszott gödörbe.
– És a többi sérülésedet hol szerezted? – kockáztattam meg.
– Nincsenek más sérüléseim – vágta rá szinte egyből. Egy rövid ideig tétováztam, nem egészen tartottam jó ötletnek, hogy tovább faggassam erről, ám a bennem feléledő kíváncsiság túl erősnek bizonyult.
– Láttam a hátadon lévő hegeket – emlékeztettem már szinte suttogva. – Nekem nyugodtan elmondhatod, Daryl!
– Semmi közöd hozzá – mondta hűvösen. – Legyen elég annyi, hogy az apám egy ritka nagy seggfej volt – tette hozzá, s a keze alig észrevehetően megremegett, amikor a szájához emelte a cigarettát.
Végignéztem a férfin, nyeltem egy nagyot, majd hirtelen elhatározásból letettem magam mellé a borosüveget, félrelöktem a köztünk lévő cigisdobozt, és közelebb csúsztam hozzá.
Kifejezéstelen arccal, a semmibe révedő tekintettel a vállára hajtottam a fejemet, s miközben ő füstkarikákat eregetett, én fáradtan lehunytam a szemem, és igyekeztem megszabadulni a fejemben kavargó ködös, lesújtó gondolatoktól.

2 megjegyzés:

  1. Most találtam rá a blogodra, és szinte falom a fejezeteket. Fantasztikus, nagyon tetszik amit, és ahogyan írsz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, igazán örülök neki, hogy így leköt a történet! ^^

      Törlés