2015. október 26.

10. fejezet: Tizedik nap (I. rész)

Az út mentén talált kocsival viszonylag hamar eljutottunk arra a helyre, amelyről a férfi beszélt. Alig volt néhány kóborló a közelben, a Nap ragyogóan sütött, amikor megérkeztünk, és az egész táj idillinek, mesébe illőnek tűnt.
Akárha teljesen elszigetelt lett volna, s minél több órája tartózkodtunk ott, annál inkább úgy éreztem, mintha soha nem is éltem volna máshol, és mintha az összes borzalmas emlék és esemény csupán egy hosszú ideig tartó rémálom részét képezte volna.
A ház tökéletesen megfelelt kettőnk számára. Nem volt túl nagy, de nem volt túl kicsi sem, kényelmesen elfértünk benne. Egyszintes volt, és két hálószobának, egy fürdőhelyiségnek, egy nappalinak, egy konyhának és egy pincének adott helyett.
A ház mellett egy viszonylag jó állapotban lévő fészer állt, amelyben rengeteg fegyverként alkalmazható eszközt – például kaszát, sarlót és bozótvágó késeket – találtunk. A háztól alig néhány méternyire volt egy gyönyörű tó, melynek vízfelszíne lágyan hullámzott, s az apró fodrozódások játékba kezdtek a gyenge, kellemesen meleg szellővel.

A fák lombkoronái halkan susogtak, a levelek olykor megzörrentek. A tóhoz tartozó stég egyik lábához egy kissé ütött-kopott csónak volt kikötve, amelyben egy evező árválkodott.
A jó időt kihasználva sétáltam egyet a ház mellett elterülő tisztáson, és miközben a kezemet lágyan cirógatták a magasra növő virágok, a gyomnövények és a hosszúra megnyúló fűszálak, szemügyre vettem a közeli erdőt.
A fák törzsein mókusok szaladgáltak, az ágakon pihenő madarak vidáman csicseregtek. Valódi Kánaánként tekintettem arra a helyre, és olyannyira megnyugtató és varázslatos volt, hogy hamar sikerült megbabonáznia. Minden pillanatot kiélveztem, próbáltam kiüríteni a fejemet. Egyáltalán nem volt annyira nehéz elfelejtkeznem a nyomasztó emlékekről, mint azt elsőre gondoltam.
Még a levegőt is tisztábbnak éreztem, s minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, különös békességet éreztem. Azt hiszem, azért tartottam annyira furcsának, mert rég éreztem magam olyan nyugodtnak.
Igaz, a biztonságérzetem már régóta megvolt – pontosabban azóta, hogy Daryl az egyik éjjel magához ölelt –, de a lelkem aznap is szüntelenül háborgott. Ám ez a hely képes volt elcsendesíteni a bennem dúló vihart, és hónapok óta először végre tényleg sikerült lecsillapodnom.
Csak az este közeledtével váltam egyre kevésbé felszabadulttá. A szürke lepel, amely néhány óra erejéig fellibbent, ezáltal lehetővé téve, hogy tisztán, kétségek nélkül hordozzam körbe a tekintetemet ezen a mesés tájon, sötétedés után fokozatosan leereszkedett, és újra elhomályosította a látásomat.
Nem akartam egyedül lenni, nem akartam magamra maradni a gondolataimmal, így rettentően örültem, amikor a férfi visszatért a vadászatból. Két nyulat is sikerült elejtenie, ám még a bőséges zsákmány láttán sem jött meg az étvágyam.
Miközben odabent ültünk a kandalló előtt, és Daryl mohón falta a vacsoráját, én egyfolytában a pirosas, narancsos és vöröses árnyalatú lángokat figyeltem. Először csak nyámmogtam a húson, és olyan kelletlenül nyeltem le a jól átsült nyulat, mintha a világ legförtelmesebb étele lenne.
Néhány percig szótlanul falatoztam, majd a tálra ejtettem a megrágcsált húst, és a számat megtörölve törökülésbe helyezkedtem. A férfi hamar lenyelte a falatot, aztán végigfuttatta rajtam a tekintetét, és egészen addig kitartóan fürkészett, míg rá nem néztem. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült. Úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, a hátam görnyedt volt, a szemem bizonyára csillogott a fáradtságtól, és annyira nyomott hangulatom volt, hogy legszívesebben törtem-zúztam volna mérgemben.
Eszembe jutott az a nő, akivel idefelé jövet találkoztunk. Eszembe jutott, milyen szívszaggatóan siránkozott azért, hogy magunkkal vigyük. Könyörgött, a kezét imára kulcsolta, könny patakzott a szeméből.
Körülbelül két óra körül járhatott az idő, tehát még javában világos volt. Ha akartuk, sem tudtuk volna figyelmen kívül hagyni a nő nyakán éktelenkedő harapásnyomot, és amint a férfi megállapította, hogy fertőzött, rálépett a gázra. Amikor a nő meglátta, hogy a kocsi felgyorsult, szitokszavakat üvöltözve utánunk futott.
A kiabálásának köszönhetően a környéken lévő összes kóborlót odacsődítette, így amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, még távolabbról is láttam, ahogy az élőhalottak a földre teperik szerencsétlent, majd szétszaggatják a testét.
– Egy könyörtelenné váló világ a benne élő embereket is könyörtelenné teszi? – kérdeztem alig hallható hangon.
Daryl elszakította tőlem a pillantását, evett még néhány harapást a nyúlhúsból, majd félretette a félig megevett ételt, és nagyot nyelt. Vállat vont, miközben a kandallóban ropogó tüzet pásztázta.
– Nem vagyok jó az ilyen témákban – morogta –, de szerintem a világ nem magától vált ilyenné. Ez a vírus nem magától jött létre. Valószínűleg néhány fehérköpenyes pöcsfej kísérletezte ki. Néhány gennyláda, aki a vírus által könyörtelenné tette ezt a világot. Lehet, hogy nem szándékosan tették, lehet, hogy valaki elcseszett valamit, és ez a vírus csak véletlenül szabadult ki, de akkor is kiszabadult. Nem is lett volna szabad létrehozni ezt a szart. Nem kellett volna kifejleszteniük ezt a rohadt kórságot, de megtették. Nem a világ fertőzte meg saját magát, hanem a benne élő emberek. Pusztulásra ítélték az egész tetves földgolyót, a rajta élő embereket, és talán saját magukat is.
– A rajta élő ártatlan embereket – pontosítottam.
– Nem mindenki olyan ártatlan, mint hiszed. Gondolj a sittesekre! Azokra, akik védteleneket, náluk gyengébbeket gyilkoltak meg vagy fosztottak ki. Nem mindenki tartozik a jók közé. Sokáig én is egy semmirekellő alak voltam. Annak idején semmi mást nem tettem, csak Merle körül röpködtem, mint légy a szar felett. Nem volt munkám, nem volt semmi, ami érdekelt volna a pián meg a bátyámon kívül. Csak Merle számított. Évekig követtem, mint kutya a gazdáját, és csak akkor jöttem rá, mekkora seggfej, amikor először magamra hagyott az apámmal.
Darylre pillantottam, aki időközben kissé felém fordította a fejét.
– Ő volt az, aki bántott téged, igaz? – suttogtam. – A hátadon lévő hegek…
– Ja – szakított félbe. – Az öregem egy nyavalyás senkiházi volt. Egy agresszív állat, mint amilyenné Merle is vált. Mint amilyenné…
– Nem, Daryl! – vágtam közbe, és hogy nyomatékosítsam a szavaimat, megcsóváltam a fejemet. – Te sohasem leszel olyan, amilyen apád és a bátyád volt. Nem az apád vagy, de még csak nem is Merle. Nem ismertem őket, de azt akkor is tudom, hogy te nem fogsz hozzájuk hasonlítani. Te mindig Daryl Dixon maradsz – mondtam.
– Remélem, igazad lesz – szólalt meg rövid hallgatás után. – Szar lenne egyik reggel Merle csúf pofájával felébredni – folytatta, mire halkan felnevettem. Egy ideig kitartóan fürkésztük egymást, mígnem a férfi megköszörülte a torkát, és gyors mozdulatokkal felegyenesedett. – Megyek szunyálni – közölte, s bár próbált minél könnyedebb hangnemet megütni, ha akarta, sem tudta volna palástolni a zavarát.
Miután ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó megfelelően be van-e zárva, vetett rám egy utolsó pillantást, aztán eltűnt a hálószobájában. Néhány percig mozdulatlanul ücsörögve bámultam a kandallóban lobogó lángokat, majd a vödörben lévő vízzel eloltottam a tüzet, és Daryl példáját követve én is bemasíroztam a saját szobámba. Lerúgtam a bakancsomat, a nyakamig felhúztam a takarót, és nagyot sóhajtva lehunytam a szemem.

* * *

Álmomban egy réten sétáltam, ami a legkevésbé sem hasonlított egyetlen számomra ismerős helyre sem. Az ég tiszta volt, még bárányfelhőket sem láttam. A napsugarak kellemesen melengették a bőrömet, a langyos szellő olykor belekapott a hajamba.
Tudtam, hogy csupán álmodom, mégsem voltam képes irányítani azt a fantazmagórikus világot. Többször is becsuktam a szemem, és minduntalan azt kívántam, hogy Daryl is megjelenjen azon a tökéletesnek tűnő helyen, de hiába próbálkoztam, egyedül maradtam. A képzeletem elszabadult, s az, hogy nem az én kezemben volt a gyeplő, és nem formálhattam át kedvem szerint, némi félelmet ébresztett bennem.
Vajon milyen gyenge az ember, ha még arra sem képes, hogy irányítsa az álmait? Vagy ez nem gyengeség, csupán behódolás? Álmunkban fejet hajtunk egy olyan akarat előtt, ami idegennek látszik, mégsem az? Az agyunk azon részét, amely az álmokért felelős, hiába is akarjuk, nem tudjuk irányítani? Csak néha adatik lehetőségünk arra, hogy legalább a képzeletünkben úgy alakuljanak a dolgok, ahogy azt mi szeretnénk?
De ha nincs rá mód, hogy mindig arról álmodjunk, amiről szeretnénk, akkor miért menekülünk mégis egy elképzelt világba? Nem azt várnánk el, hogy ha már a való életet nem vagyunk képesek befolyásolni – netalántán a teljes irányításunk alá vonni –, akkor legalább a fantazmagóriánk azok legyenek, amiket szeretnénk?
Vagy ébren álmodni könnyebb, és nem csupán kiábrándító? Hisz annak olyan hamar vége szakad… Mégis, ha választanom kellett volna, miközben ott sétálgattam azon a csodálatos réten, az ébrenlét mellett döntöttem volna. Ha még az álom előtt, ébren lehunytam volna a szemem, én irányítok.
De most… Csak sodródtam az árral, és szembenéztem azokkal a gondolatokkal, azokkal a titkos vágyakkal, amelyeket olyannyira elnyomtam magamban. Kész voltam szembesülni az agyam legsötétebb, legmélyebb kis zugából feltörekvő álmokkal. Nem is igazán lett volna más választásom.
A szél felerősödött, nekem pedig rossz érzésem támadt. Olybá tűnt, mintha valaki követett volna, és amikor sarkon pördültem, rájöttem, hogy nem tévedtem. Igaz, nem valaki, még csak nem is valakik, hanem valamik voltak a nyomomban.
Hátrasimítottam a hajamat, és egyenként szemügyre vettem az előttem lebegő tükröket. Mindkettő ovális alakú volt, és pontosan olyan magasak, mint én. A tükörképeim visszanéztek rám, az arcuk merev volt, majd alig észrevehetően megcsóválták a fejüket. A Nap eltűnt az égboltról, és hirtelen koromfekete felhők gomolyogtak elő a semmiből. A karom lúdbőrözni kezdett, a térdem megremegtek.
Fájdalom nyilallt a mellkasomba, és a szúró érzés csak felerősödött, amikor a tükörképeim hátat fordítottak, és fázósan összehúzták magukat. Mindketten lehajtották a fejüket, és akárha egyszerű hamukupacok lettek volna, a következő széllökés elsöpörte őket.
A tükrök homályossá váltak, majd hullámozni kezdtek. Úgy néztek ki, mint egy tó, amelybe ha kavicsot dobnak, a vízfelszín fodrozódni kezd. Kusza hullámok, elmosódott képek jelentek meg, s néha fel-felbukkantak a tükörképeim, melyek csak árnyai voltak korábbi önmaguknak. A szúró fájdalom egyik pillanatról a másikra eltűnt, és szinte már nem is emlékeztem rá, hogy az imént még mennyire fájt a mellkasom.
A bal tükör volt az első, amely tisztává vált. Nem voltak többé sem kivehetetlen alakok, sem elmosódott arcok, sem mozaikos darabkák. Igaz, csak egyetlen embert véltem felfedezni abban a tükörben, de azt az egy embert a Napnál is világosabban láttam.
Az anyám állt alig karnyújtásnyira tőlem, és amint találkozott a tekintetünk, elmosolyodott. Soha életemben nem láttam még annál szebb mosolyt, annál gyönyörűbb gesztust. Az édesanyám úgy nézett rám, mintha nem is egy ember, hanem a világ legcsodálatosabb és leglenyűgözőbb teremtménye lettem volna.
A szívem elnehezült, a torkom elszorult. Meg akartam őt szólítani, el akartam mondani neki, mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom, ami vele történt, de nem tudtam kinyitni a számat. Hangtalanul, levegő után kapkodva tátogtam, akár egy partra vetett hal, mígnem az alsó ajkamba haraptam, és kinyújtottam felé a kezemet.
Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb, de anya megrázta a fejét, és távolabb lépett, így a tudomásomra hozva, hogy nem érhetek hozzá. Hatalmas fájdalommal jár mindez. Még belegondolni is szörnyű abba, milyen az, amikor egy ember nem érintheti meg a saját édesanyját, és nem fejezheti ki, mennyire szereti.
Még annak is jobban örültem volna, ha egy koporsóban fekve látom utoljára. Az arca békés lett volna, nem kíntól, fájdalomtól és kétségbeeséstől eltorzult. Mennyivel jobb lett volna, ha tisztességes temetést kap, és ha egyetlen mocskos élőhalott sem tehetett volna kárt benne.
Mennyivel jobb lett volna, ha nem látom őt az utolsó perceiben, főleg nem annyi kóborló között. Mennyivel jobb lett volna, ha nem kellett volna végignéznem a halálát. S mennyivel kevésbé gyűlölném magam, ha azon a borzalmas napon valóban nem tehettem volna semmit.
Miután kezdett láthatóvá válni a jobb tükörben megjelenő alak, kelletlenül bár, de kissé oldalra fordítottam a fejemet, és szemrevételeztem a túlontúl ismerős sziluettet. A tükör hamar kivilágosodott, s abban a pillanatban, hogy megpillantottam benne a férfit, aki számtalanszor megmentette már az életemet, mindkét kezem ökölbe szorult.
Még nem voltam benne teljesen biztos, mi volt az álom jelentősége, azért kezdtem sejteni. Daryl Dixon a szokásostól eltérő módon figyelt engem. A szemében ismeretlen, égető tűz lobogott, a haja ugyanolyan kuszán állt, mint általában. A pillantása csaknem perzselt, mire a gyomrom görcsbe rándult.
Nem fájt, nem volt kellemetlen, épp ellenkezőleg. Túlontúl jó volt, túlságosan élvezhető. A nyílpuskája a bal vállán pihent, a jobb karja a törzse mellett lógott. Míg ő áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, én lehorgasztottam a fejemet, és úgy néztem őt tovább.
Percekig némán figyeltük egymást. Az arca… Nem, nem volt kifejezéstelen. Érzelmeket tükrözött, méghozzá valósakat és mélyeket, csak én nem tudtam, miféle érzelmek voltak ezek. Nem tudtam nevet adni nekik, még csak egy apró jelzővel ellátott papírfecnit sem tudtam melléjük helyezni.
Hirtelen úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna a férfit, de mégsem tudtam róla semmit. Egyedül a nevét használhattam kapaszkodónak, s a karját, amely tétlenül lógott, és amikor szemügyre vettem, az az érzésem támadt, mintha az az edzett kéz, azok az erős ujjak kizárólag arra vártak volna, hogy megérintsem őket.
Az édesanyám minden mozzanatával távolabb taszított magától, s már a puszta testtartása is elutasító volt. Darylé viszont vonzott, és még ha akartam, sem tudtam volna ellenállni neki. Azaz de, talán mégiscsak képes lettem volna rá. Ha az édesanyám lett volna az elsődleges, ha ő lett volna a legfontosabb, nemet mondtam volna Darylnek. Akkor szétzúztam volna a tükröt, és addig próbálkoztam volna, amíg meg nem érinthettem volna anyámat.
De így, hogy ő már nem élt, nem volt értelme félredobnom az életet és az azzal járó lehetőségeket a halálért. Nem választhattam az öröm helyett a boldogtalanságot, és nem maradhattam a sötétben. Elő kellett lépnem, és meg is tettem. Vágytam a fényre, vágytam az életre.
Mindez a jövőt jelentette, nem a múltat. A múltba való visszatekintéskor csak halált láttam. Nem létezhettem a múltban, nem tengődhettem ott, és nem áltathattam magam azzal, hogy a múlt jobb lehet, mint a jövő, hisz azt nem lehetett megváltoztatni.
Végre rájöttem.
Végre tisztán láttam.
Tudtam, mit képviselt az édesanyám. Tudtam, mit képviselt a férfi.
Az anyám az elmúlt időket, a halált és a bánatot jelentette, Daryl pedig azt, ami ezután következhetett volna. Ő volt az öröm, ami mosolyt csalt az arcomra, a remény, ami miatt képes voltam újra és újra felállni, a hit, ami erőt adott, a boldogság, amire vágytam.
Sőt még ennél is több volt számomra. Nem csupán a fényt jelentette, amely a sötétség elhagyása után várt rám, s amely körbeölelt és biztonságot nyújtott. Nem, ő jóval többet képviselt ennél. Daryl Dixon volt az én jövőm.

* * *

Percekig bámultam a plafont, de mindegy, hányszor gondoltam át újra és újra az éjjeli álmomat, nem jöttem rá, miért csak anya szerepelt benne. Kicsit olyan volt, mint egy összecsapott forgatókönyv, amelyből kimaradt néhány fontos szereplő.
Az apám és a két testvérem is hiányzott ebből a cseppet sem kellemesnek mondható fantazmagóriából, de talán jobb is volt így. Azt hiszem, ha ők is megjelentek volna abban a tükörben, amelyben az édesanyám, csak még jobban fájt volna, hogy választanom kellett a múlt és a jövő között. Hiába nem akartam a múltban élni, és hiába nem bántam meg, hogy Daryl mellett döntöttem, attól még fájt.
Ugyanis azután, hogy felébredtem, rádöbbentem, hogy a jövő nem kizárólag jót tartogat. Biztos voltam benne, hogy rengeteg megpróbáltatás vár még rám, és az még csak eszembe sem jutott, hogy többé sohasem kell nehéz döntéseket hoznom.
Tudtam, hogy lesznek még olyan szituációk, amelyek során bizonyítanom kell, hogy a mostani döntésem tényleg helyes volt. S annak ellenére, hogy végre sikerült kilépnem a homályból, az árnyak továbbra is követtek. Lesték minden mozdulatomat, figyelemmel kísérték az összes légvételemet.
Nem szabadulhattam meg tőlük örökre, elvégre a szüleimről és a testvéreimről is képtelenség volt megfeledkeznem. Nem törölhettem ki őket az emlékezetemből, de azért tehettem, hogy ezentúl ne szomorúság övezze a nevüket, és ne a gyász foglalja keretbe az arcaikat, hanem az öröm és az együtt töltött szép idő emlékei.
Nagyot ásítva felültem. Víz nem volt a házban, ezért úgy terveztem, reggeli után megfürdöm a közeli tóban. Hamar felöltöztem, és nem tudva, Daryl ébren van-e, lábujjhegyen járva átsomfordáltam a konyhába.
Volt némi meggykompót az egyik szekrényben, ám tekintettel arra, hogy a meggyet már önmagában sem szerettem, hamar letettem a reggeli ötletéről, és inkább ittam néhány korty almalevet.
Ezáltal nemcsak a szomjamat sikerült csillapítanom, de a leheletem is kellemessé vált, és nem éreztem többé azt a savanyú ízt a számban. Az öltözékem minden része bűzlött, így elhatároztam, hogy míg fürdök, azokat is megáztatom a tóban.
Már éppen elindultam volna a bejárati ajtó felé, amikor észrevettem a férfi szobájának ajtaját. Nem volt becsukva, s bár a rés igen piciny volt, még így is láttam a férfit, aki az ágya szélén ült, és mivel háttal ült nekem, nem tudhatta, hogy őt figyelem.
Nagyot nyelve megközelítettem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Még meg sem érintettem a sötétbarnára lakozott fafelületet, amikor megreccsent a lábam alatt a padló, a férfi pedig hátrafordította a fejét. Természetesen egyből kiszúrt, így még ha akartam, sem tudtam volna észrevétlenül eliszkolni. Szembe kellett néznem a ténnyel, miszerint lebuktam.
– Azt hittem, még alszol – mondtam esetlenül, félszeg mosollyal az arcomon.
Kitártam az ajtót, de eszemben sem volt beljebb merészkedni, holott úgy tűnt, ezúttal sem zavarta, hogy a felsőteste mezítelensége miatt láthatóak a hátán húzódó hegek. Ennek ellenére sem akartam kockáztatni. Nem tudhattam, milyen hangulatában sikerült megzavarnom. Az arckifejezése semmit sem árult el, így még csak azt sem tudtam eldönteni, érdemes lenne-e menekülőre fognom.
– Miért, akkor talán befeküdtél volna mellém? – kérdezte, a vigyora halvány, de annál gúnyosabb volt.
– Inkább felébresztettelek volna – feleltem nem sokkal később. – Nem vagy éhes?
A férfi nemet intett, aztán elszakította tőlem a pillantását, és a fejét lehorgasztva, megereszkedett vállal mozdulatlanná dermedt. Úgy ült ott, mintha csupán egy szobor lett volna. Egy szobor, amit pontosan arra a helyre szántak. Egy tökéletes remekmű egy megkínzott férfi testéről, akinek nemcsak szemmel látható sérülései voltak, hanem lelki sebei is.
– Minden rendben? – kérdeztem, bár elég nyilvánvaló volt a válasz.
A férfi meg sem mukkant. Minden bátorságomat összeszedve beléptem a helyiségbe, leültem az ágymatrac felém eső részére, és rövid hezitálás után közelebb csúsztam a tőlem karnyújtásnyi távolságban ücsörgő férfihoz.
– Daryl! – motyogtam, mire felemelte a fejét, azonban nem nézett rám.
A tekintete az ágy végében lévő díszpárnákon állapodott meg, jómagam pedig a hátán éktelenkedő hegeket mustrálgattam. Hiába akartam, egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni őket, és még fel sem fogtam, mit teszek, amikor már felemeltem a kezemet.
Az ujjaim hegyével alig érezhetően súroltam a férfi jobb lapockája alatt lévő heget, ám az utolsó pillanatban végre észbe kaptam. Célt váltottam, így a tenyerem végül Daryl felkarjára simult. Megszeppenve vártam, miként reagál a férfi, ám legnagyobb meglepetésemre nem húzódott el. Meg sem rezzent.
– Daryl!
– Nem állhattam meg – morogta, a hangja mély volt. – Nem tehettem érte semmit. Egyikünk sem tudott volna segíteni rajta.
Hamar rájöttem, kire gondolt. Rá sem kellett kérdeznem, hisz anélkül is tudtam, hogy arról a nőről beszélt, akivel idefelé jövet találkoztunk. Arra a nőre célzott, aki segítséget kért tőlünk, és akit cserbenhagytunk. Azaz nem, nem hagytuk cserben. Elvégre megharapták.
– Tudom – motyogtam.
A nő sorsa eldőlt, és nekünk nem állt hatalmunkban megváltoztatni vagy semmissé tenni a vele történteket. Nem tüntethettük el róla a harapásnyomot, és nem tehettük kockára a saját életünket azáltal, hogy magunkkal hozzuk.
Leticiát sem azért fogadtuk be, mert hamis reményeket tápláltunk. Nem azért gondoskodtunk róla – még ha nagyon rövid ideig is –, mert láttunk esélyt a gyógyulására. Azt sem tudtuk, hogy egyáltalán vírushordozó. Azért vettük magunkhoz, mert fogalmunk sem volt arról, hogy megharapták.
Igaz, Darylnek voltak balsejtelmei a kislánnyal kapcsolatban, de nem lehetett benne száz százalékig biztos, hogy a megérzései helyesek. Mindössze feltételezhette, hogy valami nincs rendben Leticiával. Az már más dolog, hogy végül mégis igaza lett.
– Míg te vadászni voltál, Leticia mesélt nekem a családjáról – mondtam, remélve, hogy ezzel a látszólag idevágó témával valójában egy teljesen új mederbe terelhetem a beszélgetésünket. – Elmesélte, hogy az apja valamiféle komplexumban dolgozott. Különböző kísérleteket végzett. Mutációról és mutagén vírusokról szóló prezentációkat készített meg ilyenek. Mit gondolsz, lehet bármi köze Leticia apjának a járvány kitöréséhez?
– Ha volt is, már amúgy sem vonhatjuk kérdőre – felelte, és nemtörődömséget színlelve vállat vont. – A fickó halott.
– Az nem olyan biztos – vetettem ellen, és lassan eleresztettem Darylt. A kezemet az ölembe ejtettem, és a körmeimet pásztázva vártam, hogy a férfi reagáljon.
– Fingunk sincs, hol kellene keresnünk. Még a nevét sem tudjuk. De ha tudnánk, azzal sem mennénk semmire – magyarázta. – Jó, az persze lehet, hogy még életben van – tette hozzá, amivel igencsak meglepett –, de nem látok rá sok esélyt.
Hová lett az a Daryl, akit alig tíz nappal ezelőtt megismertem? Mi lett a szkeptikus és rideg énjével? Hisz most egyértelműen nem az kapta a főszerepet. Nem a pesszimizmus beszélt belőle, nem az adta a szájába a szavakat. Nem utasította el a jobbik lehetőséget, és ez eléggé új volt a számomra.
Oké, tény, hogy nem sorakoztatott fel mellette különböző érveket, és nem sietett alátámasztani azt a bizonyos jobbik lehetőséget, pontosabban annak létezését, de akkor is több volt a semminél.
– Nem is igazán Leticia apján van a hangsúly – szólaltam meg rövid hallgatás után. – Vagyis de, elsősorban azért hoztam szóba, mert kíváncsi voltam a véleményedre. Mármint arra, hogy szerinted lehetett-e bármi köze a járványhoz, vagy mondjuk a vírus létrehozásához. De… Van valami más is, amivel kapcsolatban érdekelne az álláspontod.
Beletúrtam a hajamba. Komolyan… Úgy viselkedtem, mint egy óvodás. Egyetlen épkézláb mondatot sem tudtam megfogalmazni, mert bár erősen küzdöttem, hogy a tekintetem továbbra is az ölemben nyugvó kezemen függjön, minduntalan felemeltem a fejemet, és rápillantottam a férfi hátára.
Akárcsak néhány perccel korábban, úgy most is hatalmas késztetést éreztem, hogy végre megérintsem azokat a különböző hosszúságú és szélességű hegeket. Érezni akartam őket, végig szerettem volna húzni rajtuk az ujjaimat.
– Szerinted véget lehetne vetni ennek az egésznek? Van rá mód, hogy a halottak valóban holtak maradjanak, és az összes kóborló eltűnjön a bolygóról? Lenne rá lehetőség, hogy újra az emberek uralják a Földet?
Daryl rettentően hosszú ideig hallgatott. Percek teltek el, én pedig egyre ostobábbnak éreztem magam, és a végén már azon morfondíroztam, hogy talán jobb lett volna, ha meg sem szólalok, és nem kezdem el nyaggatni ezekkel az a kérdésekkel.
– Nem tudom, lehetséges-e, hogy az összes rohadék eltűnjön. De ha van is rá mód, akkor sem mi vagyunk azok, akik egy nap hőssé válnak, és kóborlómentessé teszik ezt a bolygót. Nem a mi dolgunk ezen agyalni. A mi feladatunk az, hogy életben maradjunk – válaszolta. – Önmagunk védelme is elég nagy kihívás.
– Igazad lehet.
Még egyszer végigfuttattam a tekintetemet a hátán lévő hegeken, majd sejtve, hogy nincs kedve beszélgetni, inkább úgy döntöttem, magára hagyom. Ám a testem nem engedelmeskedett.
Minden mozdulatom meghazudtolta az elhatározásomat, és mire feleszméltem, a tenyeremet finoman a férfi hátához érintettem. Daryl alig érezhetően megremegett, majd újra és újra megrándult, miközben végigsimítottam a mutatóujjammal a legelső hegen. Az összes csík mentén megcirógattam a bőrét, s már az utolsónál jártam, amikor a férfi mindkét kezével belemarkolt a matrac szélébe, és megfeszített állkapoccsal lehajtotta a fejét.
– Gyönyörűek – motyogtam.
A következő néhány perc lassított felvételként játszódott le előttem. Daryl oldalra fordította a fejét, és a törzsével félig-meddig felém fordult. Először semmi mást nem tett, csak kitartóan fürkészte a kék virágokkal díszített takarót, aztán nyílegyenesen a szemembe nézett.
Átható pillantásával hosszan tanulmányozta az arcomat, mire akaratlanul is feljebb emeltem a jobb kezemet. Kis híján elértem az arcát, amikor tudatosult bennem, mit teszek, és zavartan elhúztam a kezemet. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megköszörüljem a torkomat. De ami ezután következett, az még inkább meglepett.
A férfi nem sietett el semmit, a mozdulata nem volt gyors, mégis még azelőtt sikerült elkapnia a csuklómat, mielőtt az ölembe ejthettem volna. Ujjai a csuklóm köré fonódtak, mire mozdulatlanná dermedtem.
– Nem tudom, mennyi idő, míg itt is megjelennek a kóborlók. De ez a kecó jónak tűnik. Biztonságosabb, mint eddig bármelyik ház, ahol tanyát vertünk. Van vizünk, ételünk, alvóhelyünk meg egy kocsink is. Ráadásul egy jóval nagyobb város fekszik innen alig két mérföldre. Nem azt mondom, hogy évekig is kihúznánk itt, de néhány hónapig mindenképp.
– Néhány hónapig? – kérdeztem rövid megfontolás után. – És mi lesz a társaiddal, Rickkel, Glenn-nel meg a többiekkel? Arra nem gondoltál, hogy megkeresed őket?
Daryl vállat vont.
– Aztán mi lenne veled, ha én lelépnék? Meddig húznád nélkülem?
– A találkozásunk előtt is képes voltam megvédeni magam.
– A szerencse forgandó – jelentette ki, mire ráncba szaladt a homlokom.
– Azt hiszed, csak azért maradtam életben, mert szerencsém volt?
– Nem ez a lényeg, Stafford!
– Akkor mi a lényeg, Dixon? – csattantam fel. Elrántottam a kezemet, hamar felkeltem a puha matracról, és a mellkasom előtt keresztbe font karral végigmértem őnagyságát.
– Ha magadra hagylak, meghalsz.
– Mi az, már nemcsak nyomolvasó, hanem jövendőmondó is vagy?
– Velem kell maradnod.
– Várj, hadd találjam ki! Azért, hogy életben maradjak? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. – Komolyan mondom, te vagy a leghihetetlenebb alak, akivel valaha is találkoztam! – sóhajtottam fel. – Annyira lehetetlen és átlátszó érveid vannak, hogy az már nevetséges. De még ha kő követ enne, sem mondanád ki a valódi indokot. Soha nem volnál hajlandó beismerni az igazságot, ugye?
– Gőzöm sincs, miről dumálsz – morogta, és miután felegyenesedett, belebújt az angyalszárnyakkal díszített mellénybe.
Roppantul idegesített a higgadtsága, az pedig, hogy az arckifejezése teljes – ugyanakkor tökéletes álcaként szolgáló – érdektelenséget tükrözött, csak még jobban feldühített. Legszívesebben felpofoztam volna, hogy végre kinyögje a valódi indokot.
Ám tekintettel arra, hogy még ha le is kevertem volna neki egy-két taslit, akkor sem tért volna észhez, nem láttam értelmét, hogy fölöslegesen, puszta energiapazarlásként megüssem. Éppen ezért stratégiát váltottam, és eldöntöttem, hogy én leszek az, aki felvilágosítja őt a tényleges indokról.
– Fájna, ha kimondanád, hogy ez alatt a néhány nap alatt megkedveltél?
– Összevissza beszélsz. Ennek semmihez semmi köze – csóválta a fejét.
– Valóban? Akkor miért vagy mégis velem? Csak azért, nehogy később bűntudatod legyen, amiért magamra hagytál? Muszájból vagy mellettem? Talán kényszerből vigyázol rám? Mindössze elviselsz, de tulajdonképpen nem is szeretsz velem lenni? – zúdítottam rá a kérdéseimet, majd meg sem várva, hogy bármelyikre is válaszoljon, alig egy lélegzetvételnyi szünet után folytattam. – Ha komolyan csak a lelkiismereted tart itt, akkor megnyugtatlak, semmi okod aggodalomra. Miattam egy percig se fájjon a fejed, Dixon! Jól elvoltam nélküled, és nehogy azt hidd, hogy szükségem van rád a túléléshez. Mert kurvára nincs! – káromkodtam el magam, a szemem könnyel telt meg. – Ha gondolod, szedd össze a cuccaidat, és lépj le nyugodtan! Nem foglak visszatartani. Parancsolj! – intettem a kijárat felé.
A mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt, a szívem kétszer gyorsabban vert. Csaknem ziháltam, miközben félreálltam a férfi útjából, mintegy bizonyítva neki, hogy eszem ágában sincs marasztalni őt.
Daryl apró mozdulatot tett a fejével, amelyről nem tudtam megállapítani, hogy bólintás, azaz beleegyezés volt-e mindabba, amit elhadartam neki. Mindenesetre nem tétlenkedett, a vállára kanyarította a nyílpuskáját, majd az ágy elé érve megtorpant, és tetőtől-talpig végigfuttatta rajtam a tekintetét. A pillantása a lelkemig hatolt, s még a gyomrom is beleremegett abba, ahogyan figyelt.
De amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen elzavartam őt, már késő volt. A férfi öles léptekkel elindult felém, aztán egy szempillantás alatt kikerült, és elsétált mellettem, méghozzá úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzám.
A helyiséget elhagyva egyből megcélozta a kijáratot, és mire kifutottam a nappaliba, már sehol sem láttam. A bejárati ajtó egy irdatlanul hangos csattanás kíséretében bevágódott mögötte, én pedig egészen addig bámultam a kopottas, fehérre festett vaskilincset, amíg úrrá nem lett rajtam a gyengeség. Levegő után kapva térde rogytam, és kétségbeesetten a hajamba túrtam.
Ismét áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttünk, és fogalmam sem volt, hogyan hozhattam volna helyre a dolgokat. Sőt azt sem tudtam, egyáltalán van-e esélyem jóvátenni, amit elrontottam.
Daryl elment, én magamra maradtam, és nem lehettem biztos benne, hogy vissza fog jönni. Lehet, hogy ha utánamennék, még tehetnék valamit, gondoltam, miközben felpattantam a földről, és kirohantam a házból. Ahogy sejtettem, a férfi már sehol sem volt.
Köddé vált, mintha végig csak a képzeletemben élt volna. Egyedül a mellkasomban érzett fájdalomból tudtam, hogy nem csupán kitaláltam őt. Daryl Dixon létezett, és én éppen most veszítettem el. Ki tudja, talán örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése