2016. február 18.

10. fejezet: Tizedik nap (II. rész)

Nyilván minden embernek vannak hibái. Ennélfogva én sem voltam soha, és nem is leszek tökéletes. Aznap viszont úgy éreztem, mintha én lettem volna a világ leglehetetlenebb embere.
Leglehetetlenebb? Korábban épp Darylt tartottam annak. Minél többet töprengtem azokon a szörnyűségeken, amiket a fejéhez vágtam, annál inkább úgy gondoltam, nem is ő volt olyannyira lehetetlen, hanem én.
Elvégre pont azt üldöztem el magam mellől, épp annak az illetőnek adtam ki az útját, aki napok óta a legközelebb állt hozzám. Nem mintha lett volna választásom azt illetően, kit érzek magamhoz közelebb, illetve ki az, aki fontosabb. Hisz nem volt más, kizárólag Daryl. A férfi, akiről azt képzeltem, a jövőt jelentheti számomra.
Lehunyt szemmel, magzatpózba gömbölyödve hevertem az ágyamon, miközben újra és újra lejátszottam magamban a reggel történteket. Próbáltam mentséget találni a viselkedésemre, de hamarosan rájöttem, hogy nem létezik olyan magyarázat, amelyet elfogadva biztos lehettem volna a vétlenségemben.

Nem voltam ártatlan, hiszen én voltam az, aki legelőször felkapta a vizet. Sőt azt hiszem, nemcsak a dühkitörésem miatt voltam hibás, hanem azért is, mert olyan dolgokat, olyan mély érzelmeket képzeltem bele a kettőnk kapcsolatába, amelyek nem is léteztek.
Talán ez volt az oka, hogy a férfi sohasem közeledett hozzám úgy. Igaz, voltak kedves gesztusai meg olyan kijelentései, amelyekről azt gondoltam, mögöttes tartalommal bírnak, de úgy tűnik, tévedtem.
Csak egyvalamiben voltam biztos. Abban, hogy ha akartam, ha nem, akkor is vonzódtam Darylhez. Vele akartam lenni, és bármit megtettem volna azért, hogy közelebb kerüljek hozzá – testileg és lelkileg egyaránt.
Természetesen nem puszta hálából szerettem volna a bizalmába férkőzni. Nem egy számlát akartam kiegyenlíteni, nem csupán köszönetképp, egyfajta támaszként akartam mellette lenni. Nem a szükség, hanem a vágy vezérelt.
Lehet, hogy kissé mániákusan hangzik mindez, és felmerül a kérdés, miféle beteges ragaszkodás alakult ki bennem a férfi iránt. Ami azt illeti, olykor engem is meglepett, mennyire fájt, amikor nem lehettem vele – például olyankor, amikor elment vadászni –, az meg egyenesen megrémisztett, hogy még azt sem éreztem elégnek, amikor a karjai közt aludhattam el.
Mindenesetre érdekes, mennyi mindenre rájön az ember, amikor tényleg magára marad. Az egyedüllét sok őrült, megmagyarázhatatlan, új vagy megdöbbentő dologra veheti rá a magánya miatt kétségek közt vergődő személyt, és olyan tettekre sarkallhatja, amelyek normális esetben eszébe sem jutnának. Én is így voltam ezzel.
Bár értelmetlennek és fölöslegesnek tartottam, ahogy sokan, úgy én is elkezdtem foglalkozni a mi lett volna, ha kérdéssel. Azon morfondíroztam, mennyivel másképp alakulhatott volna a reggel, ha elfojtom az indulataimat, és néma csendben elhagyom a szobát.
Nem ezt tettem. Kikeltem magamból, ráadásul olyan ostobaságokat vágtam Daryl fejéhez, amik jó részét még én sem gondoltam komolyan. Hülyeség, hogy egyáltalán nem volt rá szükségem. Nagyon is fontos lett volna, hogy továbbra is mellettem maradjon.
Akartam, hogy így legyen, és azt hiszem, ez volt a legborzasztóbb. Az érzéseimmel ellentétesen cselekedtem. Gyakorlatilag erőszakkal szerettem volna rábírni Darylt, hogy beszéljen az érzéseiről. Amikor pedig szembesített azzal – még ha nem is egészen egyértelműen –, hogy az iránta érzett vonzalmam nem kölcsönös, egyből elszakadt nálam a cérna.
Nem bírtam elviselni az elutasítást, főleg nem tőle. Nem akartam, hogy elutasítson, mert a szavai mögött megbúvó nemleges válasz ezerszer jobban fájt a korábban érzett bizonytalanságomnál.
Tény, hogy az is eléggé aggasztott, sőt valóságos kínként éltem meg, hogy fogalmam sem volt, mit érez irántam pontosan. Ám talán jobb lett volna, ha soha nem is szerzek róla tudomást. Elvégre a csalódást mindig nehéz elviselni. Még ha hosszútávon nem is származott volna belőle semmi hasznom, hisz csak tovább fuldokoltam volna a kételyek bugyraiban, akkor is jobb lett volna hazugságban élni.
Bár így, hogy megköveteltem tőle az igazságot, csak még több keservet okoztam magamnak. Azzal, hogy olyan erőszakosan és idiótán viselkedtem vele, nem csupán ellöktem őt, de el is űztem magamtól.
A lelki kötelék elszakadt, akár egy ollóval kettévágott madzag, és a teste melegét sem érezhettem többé. Nem hallhattam a hangját, az olykor gúnyos megjegyzéseit, és nem ölelhettem őt magamhoz. Még csak meg sem érinthettem. Mert akárcsak a lelke, úgy a teste is elérhetetlen távolságba került. Elveszítettem Daryl Dixont.

* * *

Kusza gondolatokkal, sajgó szívvel vágtam neki az erdőnek. Órákon át ücsörögtem a réten, és sokáig csak a tekintetemmel pásztáztam a tó túloldalán magasodó fákat. A pillantásom ide-oda cikázott, mindenütt a férfit kerestem.
Ha megrezdült egy bokor, rögvest felegyenesedtem, és vártam, hogy történjen valami. Azaz nem csupán valami. Egyetlen konkrét esemény bekövetkeztére vágytam. Arra, hogy Daryl lépjen elő a megmozduló bokor vagy a kiszemelt fa mögül, de a férfi nem bukkant fel.
Nem voltam hajlandó beletörődni abba a nyilvánvaló ténybe, hogy ha éjt nappallá téve keresném Darylt, akkor sem találnék rá. Az erdő hatalmas volt, ráadásul erős volt a gyanúm, hogy Darylnek esze ágában sincs tábort verni – főleg nem nappal, és főleg nem a közelemben.
Gyors léptekkel bemasíroztam a hálószobámba, a hátamra erősítettem a kardjaimat, a nadrágom övébe csúsztattam a késemet, majd anélkül, hogy bármi mást magamhoz vettem volna, sietve elhagytam a házat.
Újból szemügyre vettem az erdőt, és miközben elhaladtam a tó mellett, copfba kötöttem a hajamat. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, addig nem térek vissza a házba, amíg meg nem találom Darylt.
Ugyanakkor azzal is számolnom kellett, hogy ha nem bukkanok a nyomára, nem biztos, hogy egyedül visszatalálok a házba. Csak ő ismerte a járást, én feleannyit sem tudtam az erdő itteni részéről és a környező vidékről.
Nem volt határozott célom, már ami az útirányt illette. Hogy őszinte legyek, halvány dunsztom sem volt, merre lenne a legérdemesebb elindulni, így némi töprengés után úgy döntöttem, nekivágok egy bizonyos iránynak, és megpróbálok mindvégig egyenesen haladni.
Néhány óráig még számoltam a lépéseimet, de valahol ezernégyszáz körül abbahagytam, és nagyot sóhajtva megtorpantam. A madarak vígan csicseregtek, a fűben tücskök ciripeltek. A levelek halkan susogva táncot jártak a szélben, az avarban heverő gallyak pedig egy-egy reccsenéssel adták meg magukat a rájuk nehezedő súlynak. A talpam égett a folytonos menetelés miatt, a halántékomon verejtékcseppek csordultak le.
Aközben, hogy körbenéztem, a kézfejemmel letöröltem a homlokomról az izzadtságot, majd odabattyogtam az egyik fához, és pár másodpernyi hezitálás után a földre rogytam. A hátamat a repedezett kérgű fatörzsnek vetettem, és a lábamat térdben behajlítva lehorgasztottam a fejem.
Míg pihentem egy keveset, feltettem magamnak a költői kérdést, merre tovább. Azt sem tudtam, egyáltalán egyenes úton haladva tettem-e meg azt több száz métert, amit az elmúlt pár óra alatt legyalogoltam. Nem lehettem biztos benne, hogy sikerült tartanom magam az elhatározásomhoz, mindenesetre reméltem – mást amúgy sem igazán tehettem.
Mihelyst kifújtam magam, felkászálódtam a földről, és folytattam a gyaloglást. Újból számolni kezdtem a lépteimet, és igyekeztem elhessegetni az elmémbe furakodó borzalmas emlékképeket.
Próbáltam megszabadulni a minduntalan visszatérő rémes hangoktól: a sikolyoktól, a hörgésbe fúló kiáltozásoktól, a kétségbeesett zokogástól, az elkínzott nyöszörgéstől és azoktól a bizonyos átváltozások előtti utolsó sóhajoktól. A ház melletti gyönyörű rétre, a tó vizének felszínén megcsillanó napsugarakra és a fák susogására összpontosítottam.
Nem érdekelt, mekkora zajt csapnak a kettétörő gallyak és a cipőm talpa alatt szétmorzsolódó száraz falevelek. Nem figyeltem a külső hangokra, ehelyett egy dalra koncentráltam. Egy kedves kis énekre a múltamból.
Egészen kicsi voltam, talán csak hétéves, amikor édesanyám megtanította nekem, mégis tisztán, élénken élt előttem a kép. Ott ültem a konyhaasztalnál, és míg anyám a gáztűzhely előtt állva kevergette a gőzölgő ételt, egyre csak ugyanazt a dalt dúdolgatta. Emlékeztem arra is, hogy egyből megtetszett a dallama.
A válla fölött hátranézett rám, az arcán kedves, szeretetteljes mosoly terült el. Egy hajszál tapadt a pólójára, a melegítőnadrágján apró lyuk éktelenkedett. Az orrán halvány szeplők csücsültek, a szeme melegséget, szeretetet és odaadást tükrözött, de annyi idős fejjel még nem figyeltem fel minderre.
Nem vettem észre a jeleket, vagy ha mégis, nem tulajdonítottam nekik különösebb figyelmet. Nem gondoltam úgy arra a mosolyra, mint egy kedves gesztusra. Semmi mást nem láttam abban, ahogy rám pillantott, csupán egy anyai tekintetet.
Teljesen természetesnek tartottam, hogy a mosolya és a szeme olyan volt, amilyen. Soha nem adtam hálát Istennek, amiért ott volt nekem és felnevelt, mert abban a hitben éltem, hogy ez így normális. Nem gondoltam rá, hogy másképp is lehetne. Nem gondoltam rá, mi lett volna, ha nélküle kellene felcseperednem. Vagy apa és a testvéreim nélkül.
Újból el akartam kezdeni a dalt, ám amint kiértem az erdőből, megtorpantam az aszfalttal borított út szélén, hogy körbenézzek. A pillantásom megakadt a tőlem nem messze lévő táblán, amely büszkén hirdette, hogy a legközelebbi város már csak fél mérföldre van.
Megigazítottam a hátamon lévő kardokat, majd hátrasimítottam az arcomba lógó hajszálakat. Reméltem, hogy a városba érve találok egy üzletet, amit még nem fosztottak ki teljesen, és hozzájutok némi fogyasztásra alkalmas folyadékhoz.
Bárminek, még egy kis alkoholnak is örültem volna, habár tudtam, hogy attól csak még szomjasabb lennék. Mindegy, bódult állapotban úgysem érdekelt volna a szomjúság. Sőt az éhség vagy a fáradtság sem.
Egyetlen kóborlót sem láttam a közelben, de nem bíztam magam a véletlenre. A jobbomba fogtam az egyik kardomat, és miután megpillantottam egy sarki boltot, rögvest elindultam az apró, világoskékre mázolt épület felé.
Az ajtó tárva-nyitva volt, odabent félhomály uralkodott. Egyetlen ablak sem volt ép, mindet betörték, mi több, még a húspultot is szétverték. Az egyik piros bevásárlókosár mellett egy emberi alkar hevert, fölötte legyek röpködtek.
Egy ripityára tört neoncső árválkodott a bejárattól mindössze egy-két méterre, és ahogy sejtettem, az összes polc, amely egykor roskadozott az élelmiszertől, most szinte teljesen üres volt. Csak a gyorsan romló kajákat és a tejtermékeket hagyták hátra, minden más eltűnt. Ugyan találtam néhány csokoládét a földön, valaki rájuk taposott. A csomagolásuk el volt szakadva, az édesség nagy része megolvadt, és a szavatossági idejük is hónapokkal korábban lejárt.
Az egyik polc mögül kilépve a személyzeti mosdó ajtajával találtam szembe magam. Abban reménykedtem, hogy ha máshol nem, hát legalább a vécétartályban találok vizet. A kardomat a helyére csúsztattam, aztán leemeltem a vécétartály tetejét. Alig volt benne egy kevéske víz, de az is tökéletesen megfelelt.
Miután letettem a tartály fedelét a vécé mellé, a tenyeremből tálat formálva ittam pár kortyot. Sem időm, sem lehetőségem nem volt finnyáskodni. Szükségem volt némi folyadékra, hogy folytatni tudjam a menetelést, és tekintettel arra, hogy semmi olyat nem találtam a boltban, amiben felforralhattam volna a vizet, kénytelen voltam a szerencsére bízni magam, és csak reménykedhettem, hogy semmilyen komoly vírust nem vittem be a szervezetembe.
Éppen lenyeltem a számban lévő kortyot, amikor hangos csattanásra lettem figyelmes. A zaj nem a boltból, de még csak nem is a közelből érkezett, ám feltett szándékom volt kideríteni, mi csapott akkora lármát.
Nem sok esélyt láttam rá, hogy normálisak állnak a háttérben, nem lehettem benne száz százalékig biztos, hogy a kóborlók keltették azokat a különös hangokat. Olyan volt, mintha egymás után többször is becsaptak volna egy súlyos vasajtót. Márpedig az élőhalottak nem szokták csak úgy kinyitni vagy becsukni az ajtókat.
Többször is körbenéztem, de az égadta világon senkit sem láttam. Sem élőt, sem holtat. Aztán újra felhangzott az éles csattanás, majd nem sokkal később elsült egy fegyver. Ez már egészen biztos, hogy nem egy kóborló műve volt.
Eszeveszett rohanásba kezdtem. Legnagyobb szerencsémre újabb lövés dördült el, így hamar be tudtam azonosítani, melyik irányból érkezett. Házak, gondozatlan kertek és kisebb üzletek mellett futottam el. Az egyik buszváró előtt egy félig felzabált holttest hevert, mellette egy vígan falatozó kóborló térdepelt.
Tudtam, hogy nem pazarolhatom az időt, s habár rettentően nagy késztetést éreztem aziránt, hogy odamenjek ahhoz a piknikező jómadárhoz, és a fejébe döfjem az egyik kardomat, végül mégsem tettem. Ehelyett szaladtam, mintha az életem múlt volna rajta, és csak akkor torpantam meg, amikor megérkeztem a zajok forrásához: egy benzinkúthoz.
Legalább két tucat élőhalott ostromolta az ott álló sötétbarna furgont. Az utastérben lévő nő és a két kislány eszeveszetten sikoltozott.
Egy óvatlan pillanatban az egyik kóborlónak sikerült betörnie a volán felőli ablakot. A legkisebb lányból a korábbinál még hangosabb sikoly tört elő. A nő remegő kézzel magához ölelte a két lányt, és szorosan lehunyt szemmel, kétségbeesetten zokogva az alsó ajkába harapott.
Tudtam, hogy ha nem cselekszem azonmód, mind a hárman meghalnak, ezért elővettem a kardjaimat, megszorítottam őket, és füttyentettem egyet. A kóborlók tudomást sem vettek rólam.
Muszáj volt magamra vonnom a figyelmüket, s habár tartottam tőle, hogy ha kiabálni kezdek, csak még több élőhalottat vonzok oda, nem volt más választásom. Őrültség lett volna megközelíteni azt a rengeteg kóborlót, hisz ha mindannyian egyszerre támadtak volna rám, esélyem sem adatik legyőzni őket. Ugyanakkor nem voltak egyformán gyorsak, és ezt könnyedén a saját előnyömre fordíthattam.
– Hé, ti ott! – üvöltöttem a lehető leghangosabban. Néhány élőhalott abbahagyta a hörgést, és bamba képpel felém fordult. – Mi az, talán féltek tőlem? Ez az, gyertek csak! Látom, azért vannak köztetek bátrabbak is. Úgy, jól csináljátok! Gyertek közelebb! Még egy kicsit! Na, mi lesz? Gyorsabban nem megy? Ti se maradjatok ott! Ők feleannyira sem olyan finomak, mint én!
Mihelyst az első két kóborló elég közel került hozzám, megsuhintottam a fegyveremet. Az egyiknek levágtam a fejét, a másiknak a homlokába döftem a penge végét. A többi élőhalott hangosan felhördült, és mindannyian nekilódultak.
A karjukat kinyújtották felém, az ujjaik meg-megrándultak. Úgy vonaglottak, akár egy partra vetett hal, a testük hullámzott, s némelyiknek a földre lógtak a belei. A következő kóborló, akire lesújtottam, sántítva, a jobb lábát maga után vonszolva igyekezett becserkészni. Szerencsére egyiküknek sem volt annyi esze, hogy kikerülje a társait, és mögém lopózva próbálja rám vetni magát.
Minél gyorsabb ütemben haladtak felém, annál elszántabban, annál dühösebben küzdöttem ellenük. A fogaim közt szűrve a levegőt hátrálni kezdtem, és az utolsó tíz élőhalottnak egy dühös kiáltás kíséretében estem neki. Volt, amelyiknek először csak a karját vagy a fülét tudtam lenyisszantani, ám már az is elégnek bizonyult ahhoz, hogy – még ha csupán néhány másodpercre is, de – megállásra késztessem némelyiküket.
Kegyelmet nem ismerve szúrtam a fejükbe a kardom pengéjét, és bár egyre kimerültebbnek éreztem magam, nem adtam fel. Pontosabban nem adhattam fel. Nemcsak a saját életemet kellett megvédenem, hanem azokét is, akik bent rekedtek a furgonban.
Valószínűleg akkor sem hátráltam volna meg, ha jóval több kóborló gyűlt volna össze a benzinkútnál. Nem bírtam volna elviselni, ha még egy ártatlant magára kell hagynom. Ráadásul nekik volt esélyük a túlélésre, nem úgy, mint Leticiának vagy annak a nőnek, aki mellett szó nélkül elhajtottunk.
Odaléptem az egyik élőhalotthoz. Mindkét kardomat eltettem a helyére, előkaptam a nadrágom övében lévő kést, és megragadtam a kóborló bal vállát. Egyből a halántékába süllyesztettem a pengét. Az élőhalott mozdulatlanná vált. Néhány apróbb féreg mászott elő rothadó nyelve alól, melyek a szájából kiesve a cipőm orrára potyogtak. Miközben ellöktem magamtól, fintorogva szemügyre vettem a gusztustalan kis jószágokat, aztán felkaptam a fejemet, és nekiestem a következő kóborlónak.
A tenyeremből az ujjaim közé csúsztattam a fegyver markolatát, majd alig egy pillanattal azután, hogy megpörgettem a kést, egy határozott mozdulattal az élőhalott álla és torka közötti lágyrészbe szúrtam.
Mérhetetlenül nagy düh tombolt bennem, ám tudtam, hogy ha továbbra is józanul akarok gondolkodni, muszáj lesz valamelyest lecsillapítanom magam. Ezt pedig úgy próbáltam elérni, hogy minél több kárt tettem a felém igyekvő kóborlókban. Nem érdekelt, miféle brutális csonkításnak vetem alá őket. Nem érdekelt, hogy egykor emberek voltak. Nem érdekelt semmi más, csak hogy kielégítsem a gyilkolás iránti fékezhetetlen vágyamat.
Bosszúból öltem, holott semmi okom nem volt rá, hogy az engem felfalni készülő élőhalottakon vegyek revánsot. Nem mintha nem érdemelték volna meg a tényleges halált, hisz ki tudja, hány ártatlan emberrel végeztek.
A fejénél fogva a földre löktem az ártalmatlanná tett kóborlót, majd egyből a következő kiszemeltem elé léptem. Hamar végigmértem, aztán a tőlem telhető legnagyobb erővel a lábai közé rúgtam. Vér fröccsent a nadrágomra, a cipőmet vastagon beborította a belekben rothadó ürülék.
Az orromat keserű vizeletszag csapta meg, és egy rohadt nemi szerv landolt a betonon. Nyeltem egyet, elszakítottam a pillantásomat a cseppet sem kellemesnek mondható látványtól, és hogy elkerüljem a hányingert, hamar végeztem a megcsonkított kóborlóval.
A negyedikkel kissé nehezebb dolgom volt. Eszeveszettül kapálózott, mintha én lettem volna a világ utolsó felfalható normálisa. Elég volt egy szempillantásnyi figyelmetlenség, hogy megragadja a hajamat, és vértől meg sártól ragacsos ujjaival maga felé rántson. Hangosan felhördült, a fogait alig néhány centiméternyire az orromtól összecsattintotta.
Bűzös leheletétől rögvest felfordult a gyomrom, így hát visszatartottam a lélegzetemet, és a bal tenyeremet a nyakának jobb oldalára simítottam. A földre küldtem, majd ráléptem, és a cipőm sarkával agyontapostam a koponyáját. A csont egy hangos reccsenés kíséretében széttört, az orra besüppedt, a szeme pedig szétfolyt a betonon.
Az ötödik kóborló – akárha olvasott volna a gondolataimban – mögém került, és hátulról próbált elkapni. Beszakadt, hosszúra nőtt körmei a vállamba mélyedtek, mire felüvöltöttem, és a karomat felemelve a pofájába mélyesztettem a könyökömet.
Az élőhalott megtántorodott, ám esze ágában sem volt feladni. Lógó állkapoccsal, törött orrcsonttal felhördült, és vérben forgó szemmel nekem esett. Amilyen gyorsan csak tudtam, sarkon pördültem, a mellkasánál fogva ellöktem, majd meglendítettem a kést tartó kezemet, és tövig a szívébe döftem a pengét.
Mind az öt ujjammal görcsösen szorítottam a fegyverem markolatát, és legnagyobb szerencsémre elég erős voltam ahhoz, hogy a földre lökjem a húszabálót. Amint a háta találkozott a kemény talajjal, egy vonyításhoz hasonló hangot hallatott.
A pillanatnyi mozdulatlanságát kihasználva kirántottam belőle a kést, és megcéloztam az arcát. S míg a balommal a nyakát fogtam, újra és újra a szemei közé döftem a pengét. Nem foglalkoztam vele, hogy már az első döfés is halálos volt. Arra sem figyeltem, hányszor sújtok le rá.
A harag, az ölés iránti vágy irányított. Nem éreztem kétségbeesést, de még csak félelmet sem. Nem azért öltem, nem azért csonkítottam meg, hogy biztosra menjek, és mindenáron megvédjem az életemet. Csak azért csináltam, mert azokban a percekben végtelenül élveztem.
Amint tudatosult bennem, mit és miért tettem, enyhén megremegő kézzel elengedtem a kés markolatát. A gyilkos fegyver a megölt kóborló felsőteste mellett ért földet, én pedig a fenekemre huppantam, és a semmibe révedő tekintettel nyeltem egyet.
A légzésem felületes volt, a halántékomon és a homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. Néhány rövidebb hajtincs, amely az elmúlt percek leforgása alatt kiszabadult a fejem tetején lévő copfból, izzadtságtól nedves tarkómhoz tapadt. Grimaszba torzuló, meglepett arccal bámultam a mozdulatlanul heverő kóborlót, majd összeszorítottam a fogaimat, és a furgonban ücsörgőkre pillantottam.
Mindkét kislány a nő nyakába fúrt arccal zokogott, valósággal reszkettek a félelemtől. Ezzel szemben a nő úgy ült ott, akárha megfagyott volna. Döbbenetében még a remegést is abbahagyta.
Felegyenesedtem, ő pedig végignézett rajtam. Némi undort véltem felfedezni az arcán. Nyilván nem nyűgöztem le azzal, ahogy elbántam az őket megtámadó élőhalottakkal. Sőt szinte egészen biztos voltam benne, hogy nem csodált, hanem egyenesen iszonyodott tőlem.
És ami azt illeti, én sem voltam elragadtatva mindattól, amit műveltem. Ugyanis abban a minutumban, hogy ráeszméltem, milyen brutális és őrült módon végeztem a kóborlókkal, egyszeriben megundorodtam magamtól. Képtelen voltam felfogni, hogyan veszíthettem el a fejemet, és azt sem tudtam, miért hittem mindvégig azt, hogy a saját józan irányításom alatt állok.
Egy kéz nehezedett a vállamra. Minden izmom megfeszült, és bár egy külső szemlélő számára talán úgy tűnhetett, mintha ugrásra készen állnék, valójában megmoccanni sem bírtam. A végtagjaimat ólomnehéznek éreztem, és hirtelen súlyos fáradtság uralkodott el rajtam. Az órákon át tartó séta és a kóborlókkal való összecsapás megtette a hatását, ugyanis annyira kimerültté váltam, akárha napok óta szemhunyásnyit sem aludtam volna.
Egy fiatal férfi lépett mellém, és tétovázás nélkül leguggolt. Kissé oldalra biccentett fejjel mustrálgatta az arcomat, majd amint találkozott a tekintetünk, halványan elmosolyodott. Sűrűn kapkodta a levegőt, ebből pedig arra következtettem, hogy bizonyára ő is hallotta azt az ajtócsapódásnak tűnő hangos csattanást.
– Elliot! – hangzott fel egy mély bariton, és nem sokkal később egy középkorú férfi került a látóterembe.
– Minden oké – mondta a fiatalabbik. A hüvelykujjával megsimogatta a kulcscsontomat, majd enyhén ráncba szaladó homlokkal újból rám nézett. – A nevem Elliot Gilbey – mutatkozott be. – Ő itt a társam, Russel McCaine – intett a fejével a tőlünk néhány lépésnyire ácsorgó férfi felé, aki üdvözlésképp biccentett egyet. – Ezt mind egyedül csináltad? – kérdezte, és csaknem az összes megölt kóborlót szemügyre vette.
Túlságosan letaglózott, hogy valami nem stimmel velem, ezért csak egy bólintásra futotta. Furcsa dolgokat tettem, szokatlan gondolataim voltak, ráadásul egyre több tettemnek nem tudtam a pontos miértjét. Egy-egy magyarázat mindössze néhány érv és apró ok felsorakoztatásából állt, semmi másból. Nem voltak konkrét válaszaim. Nem tudtam, mi történik velem.
– Ez esetben köszönettel tartozom– folytatta a fiatalabbik, miközben felsegített a betonról. Felkapta a földről a késemet, a penge mindkét oldalát beletörölte a nadrágzsebéből előhúzott ruhazsebkendőbe, és miután átnyújtotta a fegyveremet, elhajította a vértől és agyvelőtől mocskos ruhaanyagot. – Jövök neked eggyel. Vannak társaid?
– Csak egy – válaszoltam. – Éppen őt keresem. Lehet, hogy találkoztál vele. Könnyen felismerhető a nyíl…
– Elliot! – kiáltotta el magát a furgonból kikászálódó legkisebb lány, és széles mosollyal az arcán odarohant Elliothoz.
A férfi magához ölelte a kislányt, gyengéden megsimogatta annak hátát, aztán a furgon mellett megtorpanó nőre és a másik lányra vetült a pillantása. Rémült arckifejezéssel, nagyot nyelve bámultam a nőt, és egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a kezében lévő fegyvertől.
A fegyvertől, amely kísértetiesen ismerős volt, és amelyet ezer közül is felismertem volna. Ugyanis nem mást tartott a kezében, mint Daryl Dixon nyílpuskáját.
A fiatal férfi kérdőn nézett rám, és egy biccentéssel jelezte, hogy folytassam. Amint találkozott a tekintetünk, kényszeredetten elmosolyodtam, és látszólagos higgadtsággal eltettem a késemet.
– Egy nyílformájú tetoválás van az arcán – hazudtam. – Ezért is mondtam, hogy könnyen felismerhető. Nem találkoztál vele?
– Nem – csóválta meg a fejét. – Mikor láttad őt utoljára?
– Hetekkel ezelőtt – hazudtam. Elliot egy mélyről jövő sóhaj kíséretében lehajtotta a fejét, majd némi töprengés után ismét a szemembe nézett.
– Figyelj… – kezdte, majd váratlanul elhallgatott. Minden bizonnyal a keresztnevemen akart szólítani.
– Ann – segítettem.
– Szóval, Ann, elég kegyetlen időket élünk mostanság. Rengeteg errefelé az élőhalott – magyarázta. – És hidd el, eszemben sincs elkeseríteni, de ha a társad betévedt ebbe a városba, nem sok esélyt látok rá, hogy még mindig életben van. Az élőholtak ide-oda vándorolnak, keresik az élelmet. Jobbára kisebb-nagyobb csapatokba verődve róják a környéket. Ha a társad összetalálkozott egy ilyen hordával… – A férfi elharapta a mondat végét, és sajnálkozó pillantással vállat vont.
– Igazad lehet – bólintottam hosszú hallgatás után, holott egyáltalán nem értettem egyet. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Daryl még él, hacsak ezek a kicsit sem bizalomgerjesztő alakok össze nem futottak vele. – Valószínűleg már meghalt.
– Igen – erősítette meg –, minden bizonnyal.
– Főnök! – mondta Russel, mielőtt Elliot újból megszólalhatott volna. – Társaságunk érkezik – jelentette ki, és az utca végében felbukkanó kóborlók felé intett. Először csak egy tucat jelent meg az aszfaltozott úton, majd egyre többen özönlöttek elő a házak közül és a gazzal benőtt kertekből.
– Van búvóhelyed? – kérdezte Elliot, mihelyst parancsba adta az őt ölelgető kislánynak, hogy szálljon vissza a kocsiba.
– Nincs – válaszoltam rezzenéstelen arccal.
– Rendben, akkor velünk jössz. Néhány mérföldre innen van egy menedékhelyünk.
– Kedves tőled, de erre semmi szükség. Hozzászoktam már a vándorláshoz – hárítottam el a felajánlást, amely bár kedvesnek tűnt, bennem mégis gyanút ébresztett. Talán éppen azért, mert túlontúl önzetlennek találtam Elliot kijelentését.
– Kötelességemnek érzem, hogy segítsek – mélyült el a hangja, s ettől kissé erőszakosabbnak, fenyegetőbbnek tűnt.
Alig észrevehetően megmozdította a fejét, amit Russel jelnek vett. Vígan fütyörészve elővette a pisztolyát, és könnyed léptekkel, mintha csak közelebbről is szemügyre akarta volna venni a felénk közeledő kóborlókat, pillanatok alatt eltűnt a hátam mögött.
Legszívesebben rögvest előrántottam volna a kardomat, de nem tehettem. Muszáj volt kiderítenem, hogyan jutottak hozzá Daryl nyílpuskájához, márpedig esélyem sem lett volna, ha az erőszakosabbik utat választom. Igaz, az élőhalottakkal szemben hatásosnak bizonyult, de a normálisokkal nem bánhattam el ugyanazon a módon.
– Nem hinném, hogy hasznomat vennétek – legyintettem, és magamra erőltettem egy mosolyt.
Elliot halkan felnevetett, majd ráérősen közelebb sétált hozzám, és megsimogatta a felkaromat. Alig vártam, hogy végre elengedjen, ugyanis semmi mást nem akartam, mint minél távolabb kerülni tőle, ám ahelyett, hogy elengedett volna, váratlanul a húsomba mélyesztette az ujjait, és anélkül, hogy megszakította volna a kettőnk közötti szemkontaktust, határozottan bólintott egyet.
Váratlanul egy iszonyatosan erős ütés érte a tarkómat. Felnyögtem, a térdem összerogyott alattam. A látásom elhomályosult, és ahogy hátrabicsaklott a fejem, akár egy rongybaba, Elliot karjába zuhantam.
– Fogalmad sincs, mekkora hasznunkra lehetsz, Ann – mosolyodott el, megcirógatva az arcomat.
A talaj kicsúszott a lábam alól, és aközben, hogy a férfi elindult velem a furgon felé, elveszítettem az eszméletemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése