2016. február 29.

10. fejezet: Tizedik nap (III. rész)

Levegő után kapva felnyitottam a szemem. Először azt hittem, csak álmodtam mindazt, ami a városban történt, és valójában nem is találkoztam Elliottal és az embereivel. Ám abban a minutumban, hogy körbenéztem a számomra vadidegen helyiségben, rájöttem, hogy igenis volt szerencsém a férfihoz és annak társaihoz, és igenis magukkal vittek.
Hogy hová, arról fogalmam sem volt – talán a rejtekhelyükre. Nem tudtam, mi célból raboltak el, mert azok után, hogy az a Russel nevű fickó leütött, aligha lehetne azt mondani, hogy önszántamból tartottam velük. Abban az egyben azonban tökéletesen biztos voltam, hogy Elliot és a társai összetűzésbe keveredtek Daryllel, aki valószínűleg alul maradt.
Mi mással lehetett volna magyarázni, hogy a nő, aki kiszállt az autóból, Daryl nyílpuskáját tartotta a kezében? Kizárt, hogy a férfi önszántából megvált volna a fegyverétől. Abba viszont belegondolni sem mertem, mi történhetett Daryllel.

Miután magamban végigpörgettem az eseményemet, és különböző lehetőségeket latolgatva eljutottam a végkimenetelig, miszerint Daryl veszített az ellenfeleivel szemben, rögvest lehunytam a szemem, és a méregzöld lepedőbe markoltam.
Nem akartam számításba venni azt az eshetőséget, hogy talán már nincs is életben. Eszemben sem volt alternatívaként felfogni azt, hogy Elliot és a társai kifosztották Darylt, aztán egyszerűen megszabadultak tőle – vagy ami talán még ennél is rosszabb, hogy a tényleges halál helyett kiszolgáltatták őt a kóborlóknak.
Hamar felültem. A gyors mozdulat következtében fájdalom nyilallt a koponyámba, mire felszisszentem, és a sajgó pontra szorítottam a tenyeremet. Emlékeztem rá, hol ért az ütés, melynek hatására öntudatlan állapotba kerültem, és ami azt illeti, elég nagyot kaptam Elliot társától, így meg sem lepődtem, hogy azóta is fájt a sérülés helye.
Erőt vettem magamon, hogy talpra kecmeregjek, ám mihelyst felegyenesedtem, elszédültem. Az egész testemet zsibbadás járta át, a látásom elhomályosult, a szemem előtt fekete pöttyök ugráltak. Reméltem, hogy nem sok idő telt el az eszméletvesztésem és az ébredésem között.
Végignéztem a szegényes bútorzaton. A szobának aligha nevezhető apró kis helyiségben semmi más nem volt, mint egy ágy, egy ősrégi komód és egy hatalmas, ovális alakú falitükör, mely elé odalépve szemügyre vettem magam.
A hajam kissé zsíros volt, és egyáltalán nem úgy állt, ahogy én emlékeztem. Nem elég, hogy valaki megfésülte, még be is fonta. Az öltözékem sem ugyanaz volt, amit korábban viseltem. Egy hófehér, ujj nélküli, rám legalább két számmal nagyobb felső volt rajtam, ami a combom középig ért. A fekete cicanadrág a felsővel ellentétben tökéletesen jó volt. A színben hasonló balerinacipő csak hab volt a tortán. Úgy voltam felöltöztetve, mintha shoppingolni vagy moziba indultam volna a legjobb barátnőmmel.
Ez utóbbi gondolat megmosolyogtatott. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor utoljára láttam Mollyt. Élénken élt bennem minden, ami akkor történt, és tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni azokat a szörnyű perceket.
Úgy volt, hogy aznap délelőtt találkozom vele. Azt beszéltük meg, hogy tíz óra körül átsétálok hozzájuk. Megegyeztünk, hogy sétálni visszük a németjuhászukat. Ahogy közelebb értem a házukhoz, már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Egy fekete furgon állt a kocsibejárón, de még arra sem volt időm, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem az autót, ugyanis alig egy pillanattal később kinyílt a ház ajtaja.
Mr. Brown a felkarjánál fogva húzta maga után a lányát, és egy másodpercre sem engedte el. Mrs. Brown egy nagy kartondobozzal a kezében követte Mollyt és a férjét, és még azzal sem törődött, hogy tárva-nyitva hagyta a bejárati ajtót. Értetlenkedve megtorpantam, fogalmam sem volt, mi történik. Csak azt tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel.
Közelebb araszoltam. Eközben Mr. Brown beült a volán mögé, Mrs. Brown pedig épp a kocsi csomagtartójánál ügyködött. A barátnőm nevét kiabáltam, mire Molly rögvest rám nézett, és kétségbeesett pillantással elindult felém.
Már csak néhány méter választott el minket, amikor Mrs. Brown utolérte a lányát, határozottan megragadta annak csuklóját, és visszaráncigálta őt a kocsihoz. Arra is tisztán emlékeztem, hogy kérdőre vontam Mollyt, sőt még az édesanyját is.
Mollynak persze halvány dunsztja sem volt, mi történik, Mrs. Brown pedig hiába tudta, nem állt szándékában felvilágosítani. Csak annyit mondott, hogy jobb lesz, ha hazamegyek, mire azonnal megkérdeztem, mi a baj.
Nem felelt, ehelyett végigfuttatta rajtam a tekintetét, majd a fejét megrázva legyintett egyet, ezzel próbálva elhessegetni a közelükből. Egyre csak azt szajkózta, hogy jobban tenném, ha inkább hazamennék, és megkért, hogy egy ideig még telefonon se keressem őket.
Én persze nem hallgattam rá, mert amint Mr. Brown elhajtott a furgonnal, rögtön előhalásztam a zsebem mélyén lapuló telefont, és tárcsáztam Molly számát. Az ujjaim szorosan a mobil köré zárultak, már-már görcsösen markoltam azt a vacak készüléket.
A szememmel nyomon követtem a furgon útját, így láttam, amikor lehúzódott a kocsi hátsó ablaka, és kirepült rajta egy telefon – pontosabban Molly telefonja. Aznap láttam őt utoljára, és azóta sem beszéltem vele.
Úgy elnyelte őket a föld, mintha soha nem léteztek volna, ráadásul semmi jel nem utalt rá, hogy valaha is vissza fognak jönni. Még Molly szeretett németjuhászát is kénytelenek voltunk a gondozásunkba venni – legalábbis addig, amíg a saját házunkban éltünk.
Néhány nappal azután, hogy Molly és a szülei leléptek, a mi városunkban is megjelentek az első élőhalottak. Rengeteg lakos meghalt vagy kóborlóvá vált, még többen szedték a sátorfájukat, és csapot-papot hátrahagyva elmenekültek.
Csak akkor értettük meg, miért viselkedtek úgy Brownék, mint az őrültek. A szülők tudtak a járványról, tudtak az élőhalottakról, mégsem szóltak senkinek, még a saját lányuknak sem árulták el az igazságot.
Talán nem akartak riadalmat kelteni, vagy nem szerették volna, hogy ha a pánikba esett emberek bármilyen formában is akadályozzák az útjukat. Semmi mást nem akartak, mint a járvány tovaterjedése előtt elhagyni a várost, és keresni egy biztonságos helyet, ami elég messze van a fertőzöttektől, és ami védelmet és ellátást nyújt számukra.
Túl akarták élni az apokalipszist. Ki tudja, talán sikerült is nekik, és a mai napig egy olyan helyen élnek, amely el van szigetelve, s ezáltal tökéletesen veszélymentes. Vagy mégsem jutottak olyan messzire, mint amennyire szerették volna – ezt valószínűleg már soha nem fogom megtudni.
Sóhajtottam egyet, elhessegettem az emlékképet, és közelebb settenkedtem az ajtóhoz. A kilincset lenyomva megpróbáltam kijutni. Magam is meglepődtem, hogy nem zártak be, és amikor kiléptem a folyosóra, akkor sem láttam olyan embert, aki gyanús lehetett volna. Sőt, hogy egészen pontos legyek, tulajdonképpen egyetlen teremetett lélekkel sem találkoztam.
Sejtve, hogy ami a szökésemet illeti, a látszat ellenére biztosan nem lesz könnyű dolgom, csaknem lábujjhegyen sétáltam végig a sötétbarna parkettával fedett padlón. A folyosó végén megtorpantam, de némi hezitálás után elhatároztam, hogy nem fogok gyáván viselkedni, és mindent megteszek annak érdekében, hogy kijussak arról az átkozott helyről.
Néhány méter megtétele után balra vitt tovább az út. A folyosókon csak néhány ajtó volt itt-ott, amik előtt igyekeztem észrevétlenül ellopózni. Mivel senki nem jött ki egyetlen helyiségből sem, hogy kérdőre vonjon, azt feltételeztem, sikerült láthatatlannak maradnom, és senkinek sem tűnt fel, hogy odakint lézengek.
A folyosók úgy kanyarogtak, akárha egy labirintus részét képezték volna. Percekig mást sem csináltam, mint fel-alá járkáltam, és a megtévesztésig hasonló ajtók előtt haladtam el. Már-már kezdtem azt hinni, hogy körbe-körbe járok, amikor végre elértem egy kétszárnyas lengőajtóhoz.
Mintegy megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és elszántan megközelítettem. Az idegeim pattanásig feszültek, miközben igyekeztem mindenre felkészülten belépni a helyiségbe. Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy idióta. Döbbenetet, totális bizonytalanságot és némi félelmet éreztem. Az ebédlőben – merthogy a lengőajtó mögött nem egy mészárszék vagy több tucatnyi kóborló várt rám – egy szempillantás alatt megfagyott a levegő.
Az asztaloknál ülő felnőttek és gyermekek nagyokat pislogva bámultak rám, mintha nem is ember, hanem egy zöld kis ufó jelent volna meg előttük. Mindenki elnémult, és olyan nagy csend támadt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, hogy legalább a saját meglepődöttségemet palástoljam, de akárhogy is próbálkoztam, képtelen voltam akaratlagos erővel elérni, hogy megváltozzon az arckifejezésem. Sokáig bamba képpel figyeltem az embereket, mígnem egy közülük felállt, és vigyorogva közelebb sétált hozzám.
– Ann! – mondta vidáman a férfi.
Egyből felismertem, és amint a szemébe néztem, még erősebb lett az iránta érzett ellenszenvem. A legkevésbé sem volt szimpatikus. Már a hangjától kirázott a hideg, hát még akkor, amikor átkarolta a derekamat. Hátraintett, jelezve az embereknek, hogy aggodalomra semmi ok, aztán egy sötétszürkére mázolt vasajtón át kivezetett az udvarra.
– Örülök, hogy magadhoz tértél – kezdte, amint kiértünk a szabad ég alá.
A tenyerét a gerincem mentén felcsúsztatta a lapockáim közé, és gyengéden megsimogatta a hátamat. Az ujjaim ökölbe szorultak. Rosszul voltam Elliottól, s bár ezt igyekeztem palástolni, bizonyára egyből észrevette, hogy nem díjazom sem a közelségét, sem a közvetlenségét, ugyanis nem sokkal később elhúzta a kezét, és a zsebébe süllyesztette.
– Sajnálom, hogy a beleegyezésed nélkül idehoztunk, de nem hagyhattalak magadra abban az élőhalottaktól hemzsegő városban – magyarázta, majd szélesen elmosolyodott, és mélyen a szemembe nézett. – Remélem, Russel nem ütött túl nagyot, és nincsenek fájdalmaid.
Képzeld, vannak, futott át az agyamon. Kerestem a megfelelő szavakat, és próbáltam illedelmesen válaszolni, ugyanis kizárt dolognak tartottam, hogy ha elutasítóan vagy netán erőszakosan viselkedem, egyhamar elengednek.
Sőt valójában szemernyi esélyt sem láttam arra, hogy egy egyszerű kérés után szó nélkül utamra bocsátanak. Hisz miért hoztak volna magukkal, ha aztán minden ellenvetés nélkül elengednek? Nem, annak nem lett volna semmi értelme.
Céljuk volt, csak éppen azt nem tudtam, hogy mi, és hogy miért akartak belevonni a saját kis ügyleteikbe. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy ha meg akarok szabadulni Elliottól és az embereitől, akkor kénytelen leszek megszökni.
Ám ahhoz, hogy eloszlassam a velem szembeni kételyeiket, és hogy később egyáltalán ne gyanakodjanak rám, előbb el kellett nyernem a bizalmukat.  Pontosabban csak Elliot bizalmát, hiszen tisztában voltam vele, hogy ő parancsolt az ott élő embereknek.
Az ő kezében volt a teljhatalom, tehát Elliot volt az, akihez közelebb kellett férkőznöm. Még akkor is, ha a puszta gondolata sem tetszett annak, hogy akár még egyszer is hozzám érjen. Nem akartam vele közelebbi kontaktusba kerülni, nem akartam vele hosszasan elbeszélgetni, és nem akartam eljátszani, hogy szimpatikus, mert egyenesen irtóztam tőle.
Volt benne valami, ami miatt egész lényében taszítónak találtam. Nem tudtam, mi rosszat láttam benne. Nem lettem volna képes konkrétan megnevezni azt a tulajdonságát, ami olyan nagy ellenszenvet váltott ki, de nem is nagyon kerestem a választ. Már az is éppen elég magyarázat volt arra, hogy miért nem kedveltem Elliotot, hogy akaratom ellenére elhoztak a városból.
– Aggodalomra semmi ok, jól vagyok – feleltem, és hogy mindez hihetőbb legyen, mosolyt erőltettem az arcomra.
A férfi odasétált az egyik padhoz, ami egy terebélyes lombú fa alatt állt, majd azt követően, hogy helyet foglalt, intett, hogy üljek le. Megfigyeltem az épületet, melyben az a sok kanyargós folyosó, az a rengeteg szoba és az ebédlő volt, majd végigfuttattam a tekintetemet a környező házakon, amelyek egymás mellett sorakoztak.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, amint újra Elliotra pillantottam.
A karját a pad háttámlájára fektette. Egy-egy családi házat tüzetesebben is szemügyre vett, mintha hozzám hasonlóan ő is most látná őket először. Másodpercekkel később ismét mosolyra görbült a szája, és oldalra biccentett fejjel vállat vont.
– Egy hajdan pezsgő élettel teli falu. Az épület, ahonnét kijöttünk, egykor szociális otthonként működött, ahol rengeteg idős ember élt.
– Mikor jöttetek ide?
– Mi mindig is itt laktunk. Ez a mi falunk. Ahogy a legtöbben, akik itt élnek, úgy én is ezen a helyen nőttem fel – magyarázta, majd egy lélegzetvételnyi szünetet követően folytatta. – Már a járvány kitörése előtt is apám volt a polgármester, és miután az élőhalottak elözönlötték az innen néhány mérföldre lévő várost és annak környékét, apám úgy döntött, nem menekül el, hanem megvédi a falut és az itt lakókat. Embereket gyűjtött maga köré, és különböző feladatokkal látta el őket, úgy, mint élelemszerzés, fegyverkészítés vagy őrködés.
A közelben éppen építkezés folyt, így miután a munkások elmenekültek, nem volt nehéz beszerezni a szükséges alapanyagokat és a munkagépeket. Az itt élők egy falat emeltek a falu köré, ami tömör betonból készült.
A munkálatok persze nem mentek zökkenőmentesen. A zajok idevonzották a környéken bóklászó élőhalottakat, így többször is kénytelenek voltunk szembeszállni velük. Két évvel ezelőtt egy nagyobb horda ért ide a városból.
Apám és az emberei mindent megtettek, hogy kívül tartsák őket. A tervük sikerrel járt, de sokan életüket vesztették, köztük apám is. Miután meghalt, új vezetőre volt szükség. Nem tartottunk választást, nem volt rá szükség. Az emberek egyöntetűen kijelentették, hogy engem akarnak vezetőnek, én pedig nem mondtam nemet. Vagyis nem mondhattam nemet.
Kötelességemnek éreztem, hogy folytassam, amit apám elkezdett. Minden nap küzdök azért, hogy az itt élők biztonságban legyenek, és minden tőlem telhetőt megteszek az embereimért, de olykor nem elég a falu köré épített fal.
A különböző betegségeket, amik a levegőben terjednek, semmi sem tarthatja távol. Beszivárognak, és halomra ölik az embereket. Két évvel ezelőtt még ötszázan éltünk itt, egy évvel ezelőtt négyszázan, mára meg alig vagyunk háromszázan.
– Hogyhogy ilyen sok ember meghal?
– A falu évtizedekkel a közelben lévő város megépülése után jött létre. Kezdetben csak egy-két ház volt itt, aztán egyre több idős és nyugdíjas hagyta ott a város nyüzsgő forgatagát, hogy békében és nyugalomban éljék le a hátralévő éveiket.
Ebből kifolyólag a falu lakosságának nagy része már akkor is idősekből állt, és ez azóta sem változott. Javarészük már bőven a vírus elterjedése előtt is szenvedett valamilyen betegségben. Mindig kevés fiatal és középkorú élt itt, ezért nagyon minimális volt az újszülöttek száma. Jó volt, ha évente két gyermek a világra jött. De ezen igyekszem változtatni.
– Változtatni? – kérdeztem vissza.
– Van rá mód, hogy megnöveljük a születések számát, és ezáltal elkerüljük, hogy a lakosság száma tovább csökkenjen. Ki tudja, talán hosszú évekig is fenntartható még ez a hely, már ha vannak, akik benépesítsék.
– Ezt mégis hogyan képzelted?
– Nos, mindenkit, aki menedéket kér tőlünk, befogadjuk. Bár főként annak örülünk, ha fiatalok csatlakoznak hozzánk, természetesen az időseket sem küldjük el. Az nem lenne túl empatikus. Plusz amellett, hogy menedéket nyújtunk az idetévedőknek, napi szinten járőrözünk is. Néhány mérföldes körzetben átvizsgáljuk a terepet, hátha találunk élő embert. Veled is egy ilyen járőrözés során találkoztunk.
– És mi van, ha valaki nem akar veletek jönni? Mi van, ha felajánljátok a segítségeteket, de az illető nem kér belőle? Azt teszitek, amit velem is? – kérdeztem, s miközben kiejtettem a szavakat, nagyon ügyeltem rá, hogy a hangom higgadt maradjon, és Elliot szemernyi indulatot se véljen felfedezni rajtam.
– Nem szeretnénk senkit korlátozni a személyes szabadságában. Ahogy mindenkinek, úgy neked is megvan a jogod ahhoz, hogy a saját belátásod szerint dönts az életed felől. Nem elraboltunk, és nem is azzal a szándékkal hoztunk ide, hogy bebörtönözzünk. Mi csupán megmentettük az életedet, és ezt idővel te is be fogod látni.
– Vagyis ha úgy döntök, hogy elmegyek, nem fogjátok megakadályozni?
Elliot egy egészen rövid ideig tétovázott, aztán megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, de erre a kérdésre nem felelhetek igennel. Néhány napig még egészen biztos, hogy itt tartunk. Nem szeretném, ha a fejedet ért sérülés vagy a kimerültség miatt bajod esne odakint. Muszáj megerősödnöd, amire ez a hely tökéletesen megfelel. Itt biztonságban vagy. Van étel, ital, víz a fürdéshez, ráadásul kaptál egy szobát is. Amíg itt vagy, nem kell hiányt szenvedned semmiben. Itt van esélyed a túlélésre.
– Hónapokig éltem ezen a falon kívül. Butaság lenne kijelenteni, hogy odakint nincs esélyem.
Elliot felsóhajtott, a homloka enyhén ráncba szaladt. Láthatóan nem tetszett neki a visszakozásom, és a legkevésbé sem volt ínyére, hogy beadja a derekát. Nem akarta, hogy elmenjek, és valószínűleg nem is hagyta volna.
– E kérdést illetően nem kívánok vitát nyitni – jelentette ki, majd határozottan felegyenesedett. – Itt kell maradnod, legalább addig, amíg visszanyered az erődet, és némi munkával ki nem egyenlíted a számlát. Ez a hely nem valamiféle jótékonysági szervezetként működik. Szabályok szerint élünk, és mindenkinek megvan a maga dolga. Megmentettük az életedet, tehát jössz nekem és az embereimnek. Kötelességed segíteni nekünk, amíg le nem rovod a tartozásodat. Márpedig ahhoz, hogy ezt megtehesd, itt kell maradnod. Téma lezárva – mondta komollyá váló arccal, mire nyeltem egyet.
Kezdtem megérteni, miért akarta annyira, hogy ott maradjak a faluban. Elvárta tőlem, és hozzátenném, bizonyos szempontból joggal, hogy „kiegyenlítsem a számlát”. Másrészről viszont úgy gondoltam, pont azért, mert a „megmentésem” miatt tartoztam nekik, eleve nem kellett volna elrabolniuk.
Ha hagyták volna, hogy folytassam az utamat, és nem ütött volna le az a Russel nevű fickó, most nem tartoznék nekik semmivel. Tulajdonképpen azt is Elliot képébe vághattam volna, hogy az elrablásom ellenére sem tartozom nekik semmivel.
Hisz én voltam az, aki megmentette a furgonban rekedő embereket, és ők csak utána raboltak el. Így akár azzal is magyarázhattam volna az azonnali távozásomat, hogy ők egyenlítették ki a számlát, amikor szálláshelyet biztosítottak nekem.
– Rendben van – biccentettem. – Itt maradok, míg ki nem egyenlítem a számlát. Aztán elmegyek – tettem hozzá, ami természetesen meghozta a hatását.
A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról, és felvont szemöldökkel rám sandított, de nem szólt egy szót sem. A hallgatását kihasználva kinyújtottam felé a jobbomat, és mélyen a szemébe néztem.
– Megegyeztünk, Elliot?
A férfi továbbra is csendben maradt. Mérlegelte a helyzetet, méghozzá úgy, mintha az élete múlott volna ezen az aprócska kis döntésen. Hosszú ideig rezzenéstelenül figyelt engem, majd váratlanul bólintott.
– Megegyeztünk, Ann! – mondta, és kezet rázott velem.
A hüvelykujjával végigsimított a kézfejemen, aztán elhúzódott, és miután hátat fordított, minden további nélkül magamra hagyott. A szemének csillogása és az az álszent mosoly, amellyel elvált tőlem, semmi jót nem ígért, de talán jobb is volt, hogy a gesztusai által némelyest nyilvánvalóvá tette a szándékait. Így csak még jobban megerősített abban, hogy nem bízhatok benne. Sebaj, legalább nem áltattam magam.
Tutira vettem, hogy Elliot nem fogja tartani a szavát. Egyébként sem tűnt valami becsületes embernek.
Azt követően, hogy Elliot elment, visszasétáltam az épületbe. Mit sem törődve az ebédlőben lévő emberekkel, akik csakúgy, mint korábban, ezúttal is alaposan megbámultak, hamar átszlalomoztam az asztalok között, és eltűntem a kétszárnyas lengőajtó mögött.
Emlékeztem, melyik folyosón milyen irányba kell fordulni, így gyorsan megtaláltam azt a helyiséget, amelyben elszállásoltak. Az ajtó résnyire nyitva volt, és odabentről ruhasusogás hallatszott. Egy percig sem tétováztam, szinte egyből belöktem az ajtót, és azzal a lendülettel átléptem a küszöböt.
Egy talán még nálam is fiatalabb lányt pillantottam meg, aki mihelyst észrevett, ijedten összerezzent. Miután tetőtől-talpig végigmért, kedvesen elmosolyodott, és abbahagyta az ágyam igazgatását.
A takarót gondosan ráterítette a méregzöld lepedővel fedett matracra, aztán közelebb merészkedett hozzám. Egyből felém nyújtotta a karját, és meg sem várva, hogy akár egyetlen mozdulatot is tegyek, a kezem után kapott, hogy vidáman megrázza azt.
– Szia! A nevem Arlene. Téged hogy hívnak? – vont kérdőre végtelen kedvességgel a hangjában.
– Ann – feleltem lakonikusan.
– Örülök, hogy megismerhetlek – bólintott, majd rögvest lehuppant a gondosan bevetett ágyra, és megpaskolta maga mellett a helyet. Mihelyst leültem, a mutatóujját végighúzta a hajfonatomon, és elhúzott szájjal mustrálgatni kezdte.
– Tetszik? Én csináltam.
– Tetszik. Köszönöm.
– Nincs mit – biccentett.
– A ruhát is te adtad rám?
– Igen. Ezek a nővérem cuccai voltak, de ő már… Nem él. Körülbelül olyan magas volt, mint te, és pontosan ennyire sovány. Reméltem, hogy jók lesznek rád – mondta, és a felsőmbe csípve gyengéden meghúzogatta azt, mintha csak tesztelni akarta volna az anyag rugalmasságát.
– Honnan jöttél? – folytatta a kérdezősködést. – Melyik városból?
– Nem jöttem – ráztam meg a fejemet. – Hoztak.
– Ó – ráncolta össze a homlokát, az arckifejezése hirtelen megváltozott.
Az ajka szomorkás mosolyra húzódott, a válla megereszkedett. A másodperc törtrésze alatt eltűnt az a gondtalan és boldog lány, aki az imént üdvözölt. – Elliot és az a tuskó Russel. Ők győztek meg, hogy velük gyere, igaz?
– Ha az, hogy Russel leütött, és nem voltam eszméletemnél, amikor idehoztak, meggyőzésnek számít, akkor igen.
– Nem. Ez szimpla emberrablás – fogta suttogóra. – Vagyis ugyanazt a módszert alkalmazták, mint nálam. Te hol találkoztál velük?
– A közeli városban.
– Én az erdő szélén – mesélte. – Egyik nap csúnyán összevesztünk a nővéremmel. Ő délre akart menni, én meg északra. Olyannyira elfajult a helyzet, hogy mérgemben elfutottam előle.
Néhány órával később persze megbántam, hogy úgy egyedül hagytam az erdő közepén, de amikor elindultam, hogy megkeressem, megláttam azt a rusnya furgont. A kocsi megállt mellettem, és két férfi szállt ki a kocsiból.
Végig kedvesek voltak, kérdezősködtek, arra voltak kíváncsiak, egyedül vagyok-e. Egyfolytában azt kérdezgették, van-e velem más nő. Elmondtam, hogy a nővérem valahol az erdőben bóklászik, mire felajánlották, hogy elvisznek egy biztonságos helyre: az ő tökéletesen védett rejtekhelyükre.
Nem akartam beszállni a furgonba, erre az a nagy állat mögém lépett, aztán bumm, leütött. Egy ugyanilyen szobában ébredtem, és amikor kérdezősködni kezdtem, kitérő válaszokat adtak.
– Mi lett a nővéreddel?
– Megtalálták és idehozták. Napok teltek el, de hiába töltöttünk egyre több időt Elliottal és az itt élő emberekkel, képtelenek voltunk megbízni bennük. Nem is tudom, olyan fura érzésünk volt velük kapcsolatban.
Egyik éjjel elhatároztuk, hogy megszökünk, de esélyünk sem volt kijutni. Már akkor is túl éberen őrizték a falu köré felhúzott falat. Majd azután, hogy több szökési kísérlet is volt, még komolyabbak lettek a biztonsági intézkedések. Újabb és újabb szabályok léptek életbe, míg végül Elliot kijelentette, hogy csak az hagyhatja el a falut, akinek engedélye van rá.
– És gondolom, azt a bizonyos engedélyt kizárólag Elliot adhatja meg.
– Úgy van – bólintott.
– Egyvalamit nem értek. Az imént azt mondtad, a nővéred már nem él.
– Igen. Egy évvel ezelőtt belehalt a szülésbe.
– A szülésbe? – kérdeztem megrökönyödve. – Ne érts félre, de egy ilyen világban… Hogy bírt bevállalni egy gyereket?
– Nem önszántából tette – sütötte le a szemét. – Nem azért feküdt le Elliot emberével, mert vonzódott hozzá. Azért tette, mert ez volt a kötelessége.
– A kötelessége?
Arlene bólintott, a tekintetünk összekapcsolódott.
– Rám is ez vár, ha betöltöm a tizennyolcat. A testem addigra már tökéletesen meg fog felelni arra, hogy megszüljek egy gyermeket.
– Hohó, várj egy pillanatot! Ebből egy kukkot sem értek – ráncoltam a homlokomat, mire a lány nagyokat pislogva nyelt egyet.
– Még nem érted, de hamarosan rá fogsz jönni, hogyan működik az itteni rendszer. Menedéket kereső embereket fogadnak be, járőröznek, és szinte minden alkalommal idehoznak egy vagy több fiatal nőt. Olykor még egy-két férfit is, hogy legyen elég munkaerő.
Lassacskán kezdtem megvilágosodni. A szavak mindegyike valamilyen módon kapcsolódott egymáshoz, akár a kirakós darabjai. A lakosság növelésének szükségessége, a teherbe ejtett nők, Elliot és Russel módszerei. Ezek mind-mind összefüggtek.
– Arlene! Pontosan mire használják fel az itt élő fiatal nőket?
– Hát… – kezdte, majd váratlanul az alsó ajkába harapott. Közelebb hajolt hozzám, pár másodpercig hallgatott, és végül a fülembe suttogta a választ:
– Nyílt titok, mit művelnek a nőkkel. Elliot elhiteti velük, hogy kizárólag itt van esélyük a túlélésre, aztán beléjük plántálja a bűntudatot. Addig szajkózza nekik, hogy a „megmentésükért” cserébe tartoznak neki és a falunak, amíg a nők alá nem vetik magukat Elliot akaratának.
Ráveszi őket, hogy itt maradjanak, és megköveteli tőlük, hogy szolgálják a falu és a lakosság érdekeit. A férfiak pedig, akiket Elliot kijelöl, csúnya dolgokat tesznek. Van, hogy megerőszakolják a nőket, ha azok mégis ellenkezni próbálnak. Szerencsétlenek meg teherbe esnek, és újabb meg újabb gyermekeknek adnak életet.
A lényeg, hogy a lakosságszám növekedjen. Elliot egyetlen és legfőbb célja, hogy az emberi faj fennmaradjon, méghozzá ezen a falon belül. Mindegy, mekkora az ára, Elliotnak csak az a fontos, hogy továbbra is legyen kiket irányítania. Hogy továbbra is legyenek alattvalói. Ez az itteni rendszer. És most már te is a része vagy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése