2016. március 8.

11. fejezet: Tizenegyedik nap (I. rész)

Késő este volt már, mégis képtelen voltam elaludni. Akárhányszor lehunytam a szemem, Elliot arca jelent meg előttem, és minduntalan Arlene hangja visszhangzott a fejemben.
Mindaz, amit délután elmesélt a faluban működő rendszerről és a falon belül élő szerencsétlen sorsú nőkről, felkavart, és egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Nem tudtam megérteni, miképp lehet az, hogy egy olyan ember, aki egy egész közösségért felel, olyan elveket valljon, mint amilyeneket Elliot.
Igaz, egy percig sem feltételeztem róla, hogy jó ember, azt azért mégsem gondoltam volna, hogy a velejéig romlott. Azt hittem, legalább egy kevés becsület lakozik benne, de tévedtem.
Elliot rossz ember volt, így rossz dolgokat tett. Egy olyan cél lebegett a szeme előtt, amelynek megvalósításáért bármire képes lett volna – még arra is, hogy a befolyása alá vonja az ártatlan, fiatal nőket, és belehajszolja őket valami olyanba, amit egyébként nem tettek volna meg.

Rájuk kényszerítette az akaratát, kedvük szerint irányította mindegyiküket, és valószínűleg szimpla bábokként kezelte őket. Nem érdekelte, hogy amit tesz, az egyáltalán nem jó. Nem törődött vele, hogy erkölcsösen viselkedjen. Nem foglalkozott a nők érzelmeivel, és persze azzal sem, mekkora lelki sebet ejt rajtuk azáltal, hogy belevonja őket a mocskos kis tervébe. Egyikük iránt sem érzett semmit, semelyik nőn sem esett meg a szíve.
Nem tudtam, hány óra körül járhat az idő, de abban egészen biztos voltam, hogy már rég elmúlt éjfél. A hold lassacskán végigkúszott a csillagoktól fénylő égbolton, mígnem elbújt egy lombos fa mögött.
A térdemet átölelve gubbasztottam azon a padon, ahol délután, és magam elé révedve bámultam az éjszaka sötétjébe. Az utcai lámpákat nem sokkal sötétedés után lekapcsolták, nehogy a fények odavonzzák a kóborlókat, így csak a néha fel-felvillanó zseblámpák világítottak, amelyek a falat őrző férfiaknál voltak.
Biztosra vettem, hogy észrevették, amikor kijöttem az egykor szociális otthonként működő épületből, mégsem jöttek oda hozzám, és nem vontak kérdőre. Az egyikük ugyan rám világított, de miután végignézett rajtam, egyből elfordult, és folytatta a fel-alá járkálást.
Talán Elliot szólt nekik, hogy ne törődjenek velem, és csak akkor lépjenek közbe, ha esetleg megpróbálok megszökni. Vagy lehet, egyáltalán nem is szólt nekik, mert tisztában volt vele, hogy úgysem merem megkísérelni az engedély nélküli távozást.
Ha valóban nem szólt az őröknek, nagyon biztos lehetett a dolgában. Megeshet, hogy az elmúlt időszakban olyannyira tapasztalttá vált, hogy egyetlen komolyabb beszélgetés alkalmával megállapította a „kiszemeltjéről”, sikerült-e félelmet ébresztenie.
Tény, hogy egyrészről én is tartottam Elliottól. Tudtam róla, hogy a célja elérése érdekében bármeddig képes lenne elmenni, arról viszont fogalmam sem volt, mit takart az a bizonyos „bármeddig”. Másrészről viszont a legkevésbé sem kedveltem, ezért szívesen harcba szálltam volna vele.
A kérdés, vajon milyen mélyre süllyedt volna le azért, hogy foganatosítani tudja az akaratát? Mekkora mértékű szörnyűségekre lett volna képes, és egyáltalán kiket állított volna félre az útjából? Mindenkit, aki meg meri kérdőjelezni a terveinek ésszerűségét és a férfi épelméjűségét? Még azoknak sem kegyelmezett volna, akik közelebb álltak hozzá? Volt egyáltalán ilyen személy?
Lehet, hogy a falubeliek nem azért követték a férfit, nem azért teljesítették szó nélkül a parancsait, és nem azért vetették alá magukat az akaratának, mert olyannyira magasztalták, hanem egyszerűen csak azért, mert féltek tőle.
Bizonyos szempontból én is féltem Elliottól, no de nem a terve miatt. A célját, amely az emberi faj fenntartása volt, egyszerűen csak gusztustalannak, kegyetlennek és igazságtalannak éreztem. Ám bizonyos szempontból őt is meg tudtam érteni.
Az elhatározása, hogy rákényszeríti a nőket valami olyanra, amit ők nem szeretnének, természetesen a legkevésbé sem tetszett. De mégiscsak valami olyan dolgot próbált véghezvinni, ami a maga groteszk módján jó volt. Hisz mit is akart ő tulajdonképpen?
Azt, hogy tíz-húsz év múlva is legyenek még élő emberek. Olyanok, akiket én már csak normálisoknak hívtam. Így nem is igazán maga a végcél volt rossz és elutasítandó, hanem az odáig vezető út. Lehet, hogy csak az eszközei nem voltak tiszták és jók, de az eredmény, amit el akart érni, végső soron mégsem tűnt annyira szörnyűnek.
Mi rossz lett volna abban, ha néhány évtized múlva is éltek volna még olyan emberek, mint mi? Olyanok, akik nem csupán bolyonganak a nagyvilágban, hanem valamilyen elhatározásból indulnak útnak. Olyanok, akik tudnak gondolkozni, érezni, és képesek megélni az életüket. Olyanok, akik önálló akarattal rendelkeznek, és nem kizárólag az ösztöneik vezérlik őket. Nem azért járkálnak városról városra, mert éhesek, és semmi másra nem vágynak, mint emberi húsra, hanem azért, hogy életben maradjanak, és lehetőségük legyen kihasználni az Istentől kapott idejüket.
– Tudom, mit érzel – szólalt meg egy vékony női hang, mire felkaptam a fejemet.
Arlene a pizsamája felett egy rózsaszín köntöst viselt, a nyuszis mamusza minden lépésénél halk, nyikkanó hangot hallatott. Közelebb sétált hozzám, majd a karját maga köré fonva letelepedett mellém a padra.
Az arcán halvány, amolyan keserédes mosoly ült. Egyszerre tűnt egy nagyra nőtt óvodásnak és egy gondterhelt tizenévesnek, s mindaddig, míg szólásra nem nyitotta a száját, úgy véltem, e kettő között egyensúlyozik.
Mintha nem tudta volna eldönteni, a gyermetegségét és az emberekbe vetett hitét tartsa-e meg, vagy végre felnőjön ahhoz a világhoz, amelyben élt, és amely megkövetelte tőle, hogy helyzethez méltóan, valódi felnőttként viselkedjen.
– Ez a hely – sóhajtott fel – túlságosan meseszerűnek tűnik. Azután, hogy idekerültem, napokig úgy éreztem, mintha csak álmodnék. Túl sok borzalmat kellett átélnem, és túl sok szörnyűséget kellett látnom, így miután Ellioték idehoztak, nem akartam, vagy inkább nem mertem elhinni, hogy ez a hely tényleg létezik, és nem csupán a képzeletem szüleménye.
Féltem bízni ebben az egészben. Féltem a változástól, mert már hozzászoktam a kinti élethez. Kezdetben ugyanolyan elesettnek éreztem magam, mint most te. Csak hetekkel később jutottam el odáig, hogy képes voltam végiggondolni és átértékelni a helyzetemet.
Hosszú időbe telt, de végül megértettem, hogy a változás, ami velem történt, nem feltétlenül rossz, szimplán újszerű. Ez persze még azelőtt volt, hogy a nővérem és én megtudtuk, milyen rendszer szerint él az itteni közösség. És talán furcsának tartod, de már nem félek.
Amint találkozott a tekintetünk, könnytől csillogó szemmel újból elmosolyodott.
– Függetlenül attól, hogy tisztában vagyok az itt működő rendszerrel, már nem tartok semmitől. Nem félek attól, ami rám vár, de nem is akarom megtenni. Hiába fogadtam el a változást, és hiába nem félek semmitől, mert tudom, hogy itt jó nekem, attól még nem akarom, hogy felhasználják a testemet. De teljesen mindegy, mit szeretnék és mit nem, mert Elliot senkivel sem kivételezik. Senkinek sem engedné, hogy csak úgy kisétáljon innen. Nem hagyná, hogy bárki is hátat fordítson neki, és felrúgja az itteni szabályokat.
Perceken keresztül mást sem tettem, mint mozdulatlanul ültem egy helyben, és szótlanul töprengtem mindazon, amit Arlene mondott. A hangja őszinte és szomorú volt, de nem érződött belőle félelem. Valóban nem tartott az itteni rendszertől, holott minden kétséget kizáróan nem akarta feláldozni a szüzességét.
Nem akart Elliot elképzelése szerint élni, de úgy érezte, nem tehet semmit annak érdekében, hogy a közösségből kiválva megszabaduljon az őt gúzsba kötő szabályoktól. Talán úgy gondolta, innen nincs menekvés, és inkább beletörődött a helyzetébe. Nem harcolt ellene, nem próbált nemet mondani. Lehet, hogy tartott egy újabb változástól, csak éppen arra nem jött rá, hogy arra a bizonyos változásra igenis szüksége lenne.
Arlene nem maradhatott a faluban, és ezzel tökéletesen tisztában voltam. Azt is tudtam, hogy nekem sincs maradásom, mert én még inkább képtelen lettem volna arra, hogy elfogadjam a férfi szabályait. Eszemben sem volt a közösség rendszere szerint leélni a hátralevő életemet, és még a puszta gondolatát is elutasítottam annak, hogy a lányhoz hasonlóan én is beletörődjek a sorsomba. Muszáj volt elmenekülnöm, és Arlene-t sem hagyhattam hátra.
Neki még volt esélye egy talán nem sokkal jobb, de jóval másabb életre, és ezt az esélyt kizárólag én adhattam meg neki. Az én feladatom volt, hogy megváltoztassam a sorsát, és elébe állítsam egy új útnak.
Meg kellett mentenem, mert őt még megmenthettem. Rajta még segíthettem, és ezen az egy dolgon kívül semmi más nem számított. Mert bár a családomat nem voltam képes megvédeni, őérte megtehettem azt, amit a szüleimért, a testvéreimért és Leticiáért nem.
Igen, pontosan ezt kellett tennem. Óvnom kellett őt. Arlene jelentette számomra a feloldozást, s én úgy éreztem, muszáj elnyernem ezt a kegyet. Le kellett számolnom a bűntudatommal, amit a meg nem menthető emberek miatt éreztem. Azok miatt, akiket hátra kellett hagynom, vagy akikhez túl későn értem oda. A lánynak én voltam, nekem meg ő volt az utolsó esélyem. Kölcsönösen segítenünk kellett egymáson.
Arlene a hosszúra nyúló hallgatásom miatt bizonyára úgy gondolta, nincs kedvem a társaságához. Kedvesen megsimogatta a vállamat, aztán elindult az épület irányába. Lassú léptekkel megközelítette az ajtót, ám még azelőtt, hogy a kezével megfogta volna a kilincset, utána szóltam. A neve hallatán rögvest sarkon pördült, és nagyokat pislogva oldalra biccentette a fejét.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy örökre elhagyhatod ezt a helyet? – kérdeztem.
Egy pillanatra sem szakítottam meg a kettőnk közti szemkontaktust. A hangom eltökélt, az arckifejezésem komoly volt. Arlene számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem viccelek. Bizonyára látta rajtam az elszántságot, mert először megszeppenve figyelt, majd miután eljutott a tudatáig, mit kérdeztem tőle, tágra nyíló szemmel nyelt egyet. Az arcán remény suhant át, a válla megereszkedett.
– Mi lenne – folytattam kis idő múlva –, ha segítenék neked kijutni innen? Mit felelnél, ha azt mondanám, hogy még ma éjjel megszököm? Velem tartanál?
Arlene farkasszemet nézett velem, miközben bólintott. Elindultam felé, és már éppen utasítottam volna, hogy pakolja össze minden szükséges holmiját, amikor elsült egy puska. A hangos és váratlan dörrenés hatására összerezzentem, és azonnal a hang irányába fordítottam a fejemet.
Futásnak eredtem, hogy megnézzem, mi történt. Csak később jutott eszembe, hogy simán kihasználhattam volna a leadott lövés után támadó felbolydulást, és a lánnyal együtt megszökhettem volna. Ám abban az esetben, ha rögvest felhúzom a nyúlcipőt, nem lettem volna tanúja annak, ami ezután történt.
Elliot és az emberei hamarosan ott álltak körülöttem. A férfi még csak kérdőre sem vont, hogy mégis mi a fenét keresek éjnek évadján odakint. A hatalmas vasajtó elhúzódott, s míg a férfi parancsára két fickó megpróbált visszaráncigálni engem és Arlene-t az épületbe, Elliot és három termetes embere eltűnt az erdő sötétjében.
Foggal-körömmel küzdöttem azért, hogy végre kiszabaduljak annak a benga állatnak a szorításából, de minden igyekezetem ellenére sem sikerült elérnem, hogy elengedjen. Arlene-t egyhamar sikerült bevinni az épületbe.
Jómagam addig viaskodtam az engem satuba fogó fickóval, míg végül az arcát is lekarmoltam. A pasas dühösen fújtatva leszorította a kezem, és nekilökött az épületnek. Az alkarját a tarkómhoz szorítva a falnak szegezett, a jobbjával pedig mindkét kezemet a fenekemhez passzírozta.
A fájdalomtól felszisszenve lehunytam a szemem, és próbáltam minden maradék erőmet összegyűjteni ahhoz, hogy egy utolsó kísérletet tegyek a szabadulásra. Az egyik lábamat térdben behajlítva fellendítettem, és a talpammal lendületből ágyékon küldtem.
Szerencsétlen férfi felnyögött, az izmai elernyedtek. A pillanatnyi előnyömet kihasználva mindkét tenyeremmel nekitámaszkodtam a falnak, és egy határozott mozdulattal gyomorszájon rúgtam a pasast. Mihelyst elterült a földön, odaléptem hozzá, és a biztonság kedvéért bemostam neki egyet.
Rögtön ezután Arlene nyomába eredtem. A lány hangos, olykor elfúló sikolyainak köszönhetően hamar sikerült bemérnem a hollétét. Átszlalomoztam az asztalok között, végigfutottam az első és a második folyosón, majd amikor megpillantottam a lányt és az őt ráncigáló férfit, ökölbe szorított kézzel megközelítettem őket.
Arlene a nevemet kiáltozta, és minduntalan segítséget kért, ami még inkább növelte az adrenalin szintemet, és bármilyen hihetetlen, komoly erő birtokosává tett. A fickó káromkodva a padlóra lökte a lányt, és az ujjait ropogtatva elindult felém.
A folyosó közepéhez érve megtorpantam, és terpeszbe állva vártam, hogy a férfi elérje a kellő távolságot. Úgy néztem rá, mint egy kóborlóra, és bár nem akartam megölni, úgy terveztem, alaposan ellátom a baját.
A férfi előbb a jobb, majd a bal kezét lendítette meg, de egyik ütése sem ért célt. Hamar guggoló pozícióba helyezkedtem, és meglendítettem a jobb lábamat. Sikerült elgáncsolnom a monstrumot, aki hatalmas puffanással ért földet.
Hogy biztosan ne okozzon több galibát aznap éjjel, a sarkammal arcon rúgtam. Szinte abban a másodpercben, hogy a lábam találkozott a fejével, elveszítette az eszméletét, és tátott szájjal mozdulatlanná dermedt.
Szemügyre vettem Arlene-t, odasiettem hozzá, és miután valamelyest megnyugtattam, megkértem rá, hogy haladéktalanul szedje össze a holmiját. Nem sokkal később már egy cipzáras táskával a hátán futott a fegyverraktár felé, én pedig mindvégig mögötte haladtam. Némi szerencsétlenkedés után sikerült berúgnom a raktár ajtaját, és azt követően, hogy magamhoz vettem néhány fegyvert – köztük a sajátjaimat is –, kirohantunk az udvarra.
Arlene olyannyira megrészegült a tényleges szabadság gondolatától, hogy hezitálás nélkül, eszét vesztve közelítette meg a nyitott kaput. Még azokkal a puskákkal és pisztolyokkal felszerelkezett fickókkal sem törődött, akik ott ácsorogtak a kapuban, és arra vártak, hogy Elliot és a társai visszaérjenek.
Az utcára özönlő embereket mind visszaparancsolták a házaikba, sőt kulcsra záratták velük a bejárati ajtókat. Megragadtam Arlene karját, és berántottam őt egy fa mögé. A tenyeremet a szájára tapasztottam, elmagyaráztam neki, hogy résen kell lennünk, és miután bólintott, jelezve, hogy felfogta a lényeget, elengedtem.
A fogaskerekek kattogtak a fejemben, az agyam lázasan dolgozott egy másik menekülési útvonal megtervezésén. Hosszú ideig a fa törzse mögül figyeltem a kapuban álló embereket, majd hirtelen megvilágosodtam.
Szemügyre vettem a falu köré felhúzott fal hozzánk legközelebb eső részét, aztán odalopóztam. Intettem a lánynak, aki szó nélkül követett, és akármit is mondtam, végig engedelmeskedett.
A tartógerendáknak és a betonfalon lévő mélyedéseknek köszönhetően sikerült átsegítenem Arlene-t a túloldalra, és miután földet ért a puha fűben, én is átmásztam a falon. A sötétnek hála közelebb tudtunk settenkedni a kapuhoz, de mihelyst felfigyeltem a fák közül előlépő Elliotra és a mögötte sétáló emberekre, levegő után kaptam.
A szívem kihagyott egy ütemet, és az egész testem megremegett. Kis híján elájultam, amikor tudatosult bennem, hogy a három pasas által közrefogott férfi Daryl Dixon volt.
Egyszerre váltam boldoggá és estem kétségbe, ugyanis Daryl váratlan megjelenése fuccsba döntötte a tervemet. Egészen addig a pillanatig azon voltam, hogy minél távolabbra kerüljek a falutól. Ám Daryl színrelépése miatt változtatnom kellett a stratégiámon. Még csak fegyvere sem volt, amivel megvédhette volna magát, ráadásul fogalmam sem volt, milyen szájízzel vált el egymástól Daryl és Elliot.
Valamiért úgy sejtettem, Dixon nagyon is zabos volt azokra, akik elvették tőle a nyílpuskáját, és minden valószínűség szerint nem egy késő éjjeli bájcsevej reményében merészkedett ide, hanem azért, hogy visszaszerezze, ami korábban az ő tulajdonát képezte.
Nem azért somfordált ide az éjszaka leple alatt, hogy kiszabadítson engem, bár először még ez is megfordult a fejemben. Miután rájöttem, hogy Elliot és a bandája találkozott Daryllel, már tudtam, hogy a férfi a nyílpuskája miatt követte Elliotékat.
Nem miattam kockáztatott, hisz fogalma sem volt arról, hogy a közösség rabjává váltam. Vagy ha tudta is, hogy Elliot és a társai magukkal hoztak, akkor sem azt a célt tűzte ki, hogy minél előbb kihozzon a fal mögül. De miért is veszélyeztette volna a saját életét és biztonságát kizárólag miattam? Elvégre nem úgy váltunk el, mint két jó barát, és hiába voltunk együtt hosszú napokon keresztül, akkor sem sikerült belopnom magam a szívébe.
Ott számomra nem volt hely. Előfordulhat, hogy valójában nem is kedvelt engem, és csak azért maradt mellettem arra a néhány napra, mert szánalmasnak és esetlennek tartott. Talán azért vigyázott rám, mert úgy gondolta, egyedül úgysem maradnék életben, és csupán azért volt velem, mert úgy vélte, kötelessége segíteni rajtam.
A hatalmas vaskapu egy hangos nyikordulás kíséretében bezárult. Nem szabadott tétováznom, így amint végiggondoltam a lehetőségeinket, Arlene felé fordultam. A tenyeremmel a vállára támaszkodtam, és elmagyaráztam neki, mit fogunk tenni az éjszaka hátralevő részében.
– Nagyon fontos, hogy figyelj rám! – közöltem, mire mélyen a szemembe nézve bólintott egyet. – Elviszlek téged a közeli városba. Keresünk egy helyet, és amennyire csak tudjuk, biztonságossá tesszük. Egy rövid időre ott foglak hagyni téged, és visszajövök ide. Neked semmi más dolgod nem lesz, mint megvárni engem. Megértetted?
– Miért akarsz visszajönni? – kérdezte kétségbeesetten.
– A férfi, akit az imént elfogtak, sokszor megmentette már az életemet. Mielőtt Ellioték elraboltak, néhány napig együtt éltünk idekint. Ki kell szabadítanom, de nem szeretném kockára tenni az életedet.
– Mennyivel biztonságosabb az, ha magamra hagysz egy zombikkal teli városban?
– Találunk neked egy biztonságos helyet, ahol megvárhatsz. Minden rendben lesz, ott nem eshet semmi bajod, de a faluban nem tudlak megóvni. Az élők ellen nem tehetek semmi. Nem ölhetem meg őket kizárólag azért, hogy megvédjelek téged.
– Meddig leszel távol?
– A lehető legkevesebb ideig.
– Mégis meddig? – emelte fel a hangját.
Rettegett az egyedülléttől, és ezt tökéletesen meg tudtam érteni. Én sem szívesen maradtam volna egyedül egy kóborlóktól nyüzsgő városban, de nem volt más választásom. Kénytelen voltam magára hagyni Arlene-t, hacsak nem akartam visszavinni őt a faluba.
Ez utóbbiba valószínűleg ő sem egyezett volna bele. Talán még ő is úgy gondolta, hogy még az általa zombiknak nevezett húszabáló szörnyetegek között is nagyobb biztonságban van, mint egy élők által benépesített faluban.
– A szavamat adom rá, hogy amilyen hamar csak tudok, elmegyek érted a városba. Nem foglak sorsodra hagyni, de muszáj kiszabadítanom Darylt.
Arlene halványan elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt.
– Hiszek neked, Ann! Tudom, hogy eljössz értem – suttogta a fülembe. – És hidd el, megértem, hogy kötelességednek érzed kihozni Darylt. A helyedben én is megpróbálnám megmenteni azt, akit szeretek.

* * *

Órák teltek el, mire visszaértem a falhoz. Arlene egy bevásárlóközpont tetején húzta meg magát, és megígérte, hogy várni fog rám. Hálás voltam a bizalmáért, és természetesen eszem ágában sem volt visszaélni vele.
Különben sem az a fajta ember voltam, aki csak úgy magára hagyja a saját fajtájának normálisait. Inkább igyekeztem mindenkin segíteni, és még azt is képes voltam megsajnálni, aki előzőleg semmi mást nem tett, csak káromra volt és ártott nekem.
A szívem mélyén ugyanaz a naiv és bohókás lány voltam, s csak látszatra változtam meg. Bár azt hiszem, a tetteim így is beszéltek helyettem, hiszen még arra is hajlandó voltam, hogy megmentsem Daryl Dixont. Azt a férfit, aki megannyiszor a lelkembe gázolt, aki megölte az apámat, aki szinte egy cseppnyi hálát sem tanúsított, és aki mindezek ellenére rettentően fontossá vált számomra.
Arlene jól mondta. Bármire képes lettem volna Darylért, és még akkor sem tagadhattam le az igazságot, ha ő nem úgy érzett irántam, ahogy én iránta. Hiába, túlságosan közel engedtem magamhoz, és túlságosan beleszerettem Dixonba. Ezen már nem tudtam változtatni.
Megmarkoltam a kardomat, és egy mélyről jövő sóhaj után elindultam a hatalmas épület felé. Egy őr sem volt a helyén, amit kiváltképp furcsának tartottam, sőt valami jóval szokatlanabbra is felfigyeltem.
A falon belül tökéletes csend honolt, még a tücskök sem ciripeltek. Rossz előérzetem volt, és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy közelebb menjek az épülethez. Az ujjaimmal már-már görcsösen szorítottam a fegyverem markolatát, a szívverésem felgyorsult.
Szabad kezemet a kilincsre simítottam, és némi hezitálás után egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót. Abban a minutumban, hogy beléptem az ebédlőbe, reflektorok egész sora világított meg.
A hirtelen jött erős fény egy pillanatra teljesen elvakított. Az első, akire felfigyeltem, Elliot volt. Felállt a középső ebédlőasztaltól, és egyre szélesebb mosollyal az arcán széttárta a karját.
A lépései könnyedek voltak, az arckifejezése elégedettségről árulkodott. Fölényes vigyorral oldalra biccentette a fejét, és összeütötte a két tenyerét.
Egy ideig kitartóan figyeltem Elliotot, aztán elszakítottam tőle a tekintetemet, és a földön lévő Darylre néztem. A gyomrom összeszorult a látványtól, ahogy ott térdepelt, és a háta mögött gúzsba kötött kézzel, betömött szájjal felpillantott rám. Amint a szemembe nézett, ráncba szaladó homlokkal nyeltem egyet.
– Á, ezek szerint ismeritek egymást – szólalt meg Elliot, mire rásandítottam, és megráztam a fejemet.
– Nem? – vonta fel a szemöldökét. Egyáltalán nem hitt nekem. – Nos, nekem nagyon úgy tűnik, hogy ismered. Vagy talán másvalakiért jöttél vissza? Esetleg az volt a terved, hogy Arlene után még egy nőt elrabolsz a faluból? – kérdezte.
A hangja rideg, az arckifejezése komor volt. Kimérten közelebb sétált hozzám, és miközben azzal szórakozott, hogy újra és újra felcsavarta a hajfonatomat a mutatóujjára, lassan az arcomhoz hajolt.
A társai minden mozdulatát nyomon követték, és úgy tűnt, akármelyik percben képesek lettek volna golyót ereszteni belém. Ostobaság lett volna ellökni magamtól a férfit, vagy akármi olyat tenni, ami veszélyt jelentett volna Elliotra.
– Tudod mit, Ann? – súgta a fülembe, a lehelete a bőrömet csiklandozta. – Hiszek neked – jelentette ki.
Egyértelműen hazudott, de nem állt módomban megkérdőjelezni. Tűrnöm kellett a közelségét, az érintését és az undorító hangját.
– Azt hiszem – tette hozzá –, abban egyetérthetünk, hogy butaság volt kivinned innen Arlene-t.
– Semmi közöm az eltűnéséhez – sziszegtem.
– Ó, valóban? – nevette el magát egészen halkan. – Az embereim nem ezt állítják.
– Akkor az embereid hazudnak.
– Hazudnak? Vagyis az, hogy kettejüket is eszméletlen állapotba juttattad, nem több puszta hazugságnál?
– Nem egészen – mondtam, majd mosolyra húzódó szájjal Elliot szemébe néztem. – Az igaz, hogy elláttam a bajukat, de nem azért, hogy Arlene-t segítsem. Csak szórakozásból tettem. És hogy őszinte legyek, szerintem fogalmad sincs, mennyire jó érzés volt padlóra küldeni a te nyomorult kis talpnyalóidat.
A férfi tekintete elfelhősödött, az addigi vigyora egy szempillantás alatt eltűnt. Résnyire szűkülő szemmel elkapta a csuklómat, és teljes erejéből megszorította. A fájdalom hatására felszisszentem, az ujjaim elernyedtek.
A kardom a földre hullott, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy ugyanolyan pökhendin beszéljek Elliottal. Gyűlöltem őt, és legszívesebben megöltem volna.
– Remek adottságokkal rendelkezel, de egyvalami még hiányzik belőled – szűrte a fogai közt. – Az engedelmesség.
Mihelyst elhallgatott, a hajamat megragadva elindult velem az ebédlőből nyíló folyosó irányába. Daryl dühtől fújtatva fészkelődni kezdett, s ugyan megpróbált talpra állni, Elliot emberei rögvest visszanyomták a földre. A hajamat markoló férfi a válla fölött hátranézett Darylre, és a fejét megcsóválva elnevette magát.
– Nocsak, Ann! A mi kis barátunk nem egészen ért egyet az iménti vallomásoddal. Úgy látszik, ő nagyon is tudja, ki vagy – állapította meg Elliot. – De ne aggódj, tudja, hogyan működik az itteni rendszer. Míg terád vártunk, beavattam őt a tervembe.
– Miféle tervedbe?
– Ugyan, édesem! Nem kell úgy tenned, mintha nem tudnád, miről beszélek. Hallottam, hogy Arlene elmesélte neked azt, mi az itt élő nők feladata. Azt, hogy mi a te feladatod.
– Nehogy azt hidd, hogy alávetem magam az akaratodnak. Soha nem hordanám ki a fattyúdat – emeltem fel a hangomat, és heves kapálózásba kezdtem.
Elliot hamar megelégelte a hadakozásomat. Akkora pofonnal jutalmazott, hogy beleszédültem. Daryl morogva küzdött az őt földre kényszerítő monstrumok ellen, de akárhogy is igyekezett, képtelen volt felállni.
Végignézte, ahogy Elliot taslijától elterülök a padlón, és miközben még egyszer utoljára találkozott a tekintetünk, Elliot megint belekapott a hajamba. Felrántott a földről, megragadta a nyakamat, és újból elindult velem a folyosó felé.
– Az új barátunk nálunk éjszakázik. Reggel kihallgatom – mondta Elliot.
A két fickó egyből kapcsolt. Együttes erővel felállították a férfit, és utánunk hozták. Daryl egy pillanatra sem szakította el tőlem a tekintetét. Mindvégig engem figyelt, mígnem becsukódott előttem a szoba ajtaja.
A férfi elfordította a zárban lévő kulcsot, aztán felém fordult. Ráérősen végigmért, ami még jobban feldühített. A kinézete ellenére gusztustalannak tartottam, és már annak a puszta gondolatától is undorodtam, hogy egy ilyen alak vegye el a szüzességemet.
– Vetkőzz! – parancsolt rám ellenkezést nem tűrő hangon.
A szeme megcsillant, én pedig úgy döntöttem, ellenszegülök.
– Nem – feleltem nemes egyszerűséggel. A keze ökölbe szorult, és fenyegető lépést tett felém, de nem érdekelt. A falubeli nőkkel ellentétben én nem féltem tőle, és szerettem volna, ha ez számára is nyilvánvalóvá válik.
– Tessék? – kérdezte felháborodva. Bizonyára nem volt hozzászokva, hogy bárki is megtagadja az utasítását.
– Nem önszántamból jöttem ide, és sem neked, sem a társaidnak nem tartozom semmivel. Nem megmentettetek, hanem elraboltatok. Nem kérhetsz tőlem semmit, főleg nem azt, hogy segítsek neked elérni a célodat. Nem fekszem le veled, Elliot!
A férfi egy szempillantás alatt előttem termett, és megragadta a felkaromat. Egy laza mozdulattal az ágyra lökött, és mire feleszméltem, már fölöttem tornyosult.
– Tisztázzunk valamit! – morogta. – Amíg itt vagy, azt teszed, amit mondok, és úgy élsz, ahogy azt az itteni szabályok megkövetelik. Elég érthetően fogalmaztam? – kérdezte, majd meg sem várva, hogy reagáljak, a melltartómig felsodorta a rajtam lévő felsőt.
Már épp a nadrágom után nyúlt volna, hogy azt is lehámozza rólam, amikor meglendítettem a kezemet, és amilyen erősen csak tudtam, arcon vágtam a férfit, majd a pillanatnyi döbbenetét kihasználva újabb csapást mértem rá.
Beletérdeltem a férfiasságába, mire felüvöltött, én pedig lelöktem magamról. Elliot a padlón fetrengve kiabált, így nem lett volna nehéz dolgom a szökést illetően. Simán kislisszolhattam volna a szobából, ám Daryl nélkül nem mehettem el – márpedig fogalmam sem volt, hová vitték a férfit.
Stratégiát váltva mindkét kezemmel megfogtam Elliot alkarját, és azt követően, hogy elfordítottam a zárban lévő kulcsot, kiráncigáltam őt a folyosóra. Egy utolsó pillantást vetettem a nyöszörgő Elliotra, majd visszasétáltam a szobába, és a biztonság kedvéért bezártam magam mögött az ajtót.
Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan szabadítsam ki Darylt, és miként számoljak le Elliottal meg az ő nagybecsű közösségével.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése