Rettentő éhes voltam, ezért hosszas forgolódás után felkeltem. Némelyest
rendbe raktam a hajamat, aztán átsétáltam az ebédlőbe. Mindössze néhány ember
tartózkodott a helyiségben, és egyikük sem foglalkozott velem. Nemrég úgyis
volt rá alkalmuk, hogy szemrevételezzenek, így egyáltalán nem tartottam
furcsának, hogy gyakorlatilag levegőnek néztek.
Kizárólag az nem hagyott nyugodni, ahogy Elliot viselkedett. Úgy tett,
mintha az éjjel semmi sem történt volna, a hangja mézesmázos volt, és miközben
megkért, hogy szolgáljam fel a reggelit az ő újdonsült barátjának, merthogy
ezzel a jelzővel illette Darylt, szüntelenül mosolygott, sőt ő maga nyújtotta
át nekem a tálcát, amin két szelet kenyér és egy nagy tál rántotta volt.
Még azt is elmondta, hol találom a férfit, így miután megreggeliztem,
és megkaptam a szükséges információt, elindultam, hogy megkeressem. Három
hosszú folyosó után egy sötétzöldre mázolt ajtó előtt torpantam meg. Az őrt
álló fickó szó nélkül beengedett az aprócska kis szobába, ami kiköpött olyan
volt, mint az enyém.
Daryl az ágyon feküdt, és még akkor is a fal felé fordulva hevert,
amikor becsuktam magam után az ajtót. Bizonyára fogalma sem volt, hogy én
mentem be hozzá, ugyanis egészen addig mozdulatlan maradt, amíg meg nem
szólaltam.
– Hoztam reggelit – mondtam halkan, mire feltápászkodott az ágyról és
rám nézett. Hosszú ideig csendben figyelt, a tekintete többször is végigfutott
rajtam, majd bólintott egyet.
Ha akartam, sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni a testén lévő
sérüléseket. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy az éjjel még nem így
nézett ki, ráadásul az összes sebe frissnek tűnt, mintha alig egy órával
ezelőtt szerezte volna őket.
Eszembe jutott, mit mondott Elliot, mielőtt elráncigált volna a
szobámba, és hamar rájöttem, hogy a férfi beváltotta az ígéretét. Valóban
meglátogatta Darylt, de nemcsak beszélgetett vele. Valószínűnek tartottam, hogy
vallatóra fogta, és hogy kicsikarja belőle a számára szükséges információkat,
képes volt megverni – vagy inkább megveretni – őt.
Daryl még percek elteltével sem mondott semmit. Mivel már nem először kerültem
vele ilyesfajta szituációba, nem volt nehéz kitalálnom, mit tegyek. Letettem a
tálcát az ágy végébe, majd távozni készültem. Aztán mégiscsak gondoltam egyet,
és újfent felé fordultam.
– Hogyan tudták elvenni a nyílpuskádat? – érdeklődtem, amivel úgy tűnt,
igencsak megleptem, ugyanis alig észrevehetően ráncba szaladt a homloka. –
Egyébként bent van a fegyvertárban – folytattam. – Ha kilépsz az ajtón, jobbra
kell menned, aztán az első leágazásnál egyenesen. Utána még egyszer jobbra,
egyenesen, végül balra.
– Mit csinált veled? – kérdezte, mintha egyetlen szót sem hallott volna
mindabból, amit az imént elárultam neki. Elég nyilvánvaló volt, hogy Elliotról
beszélt.
– Semmit – feleltem. – Nem engedtem, hogy megtegye.
Daryl biccentett.
– Veled miért tette ezt? – motyogtam, miközben végigmértem.
– Mert hazudtam neki – vont vállat. – Feltett egy kérdést, amire ő maga
is tudta a választ, de tőlem akarta hallani. Én meg csak azért sem azt mondtam,
amit elvárt. Erre két gorilláját is rám küldte, azok meg addig ütöttek, amíg el
nem ájultam.
– Mit kérdezett tőled?
– Hogy miért jöttem ide.
– És te mit feleltél?
– Hogy a nyílpuskám miatt.
A szívem nagyot dobbant, amikor rájöttem, hogy a korábbi feltételezésem
egy az egyben rossz volt. Azt hittem, a fegyvere miatt követte Elliotékat, és
semmi mást nem akart, mint visszaszerezni a nyílpuskáját.
Erre most kiderült, hogy nem amiatt a vacak fegyver miatt jött el idáig
– legalábbis elsősorban nem –, hanem talán miattam. Ez még nem volt teljesen egyértelmű.
– De nem a nyílpuskád miatt jöttél. Vagyis nem kizárólag azért, igaz?
– Nem – felelte. – Vacsorára voltam hivatalos, csak kicsit elkéstem.
Halkan felkuncogtam, és könnybe lábadó szemmel lecsökkentettem a
köztünk lévő távolságot. Szorosan magamhoz öleltem Darylt. A karommal átfontam
a nyakát, a fejemet a mellkasának döntöttem.
Legnagyobb meglepetésemre viszonozta a gesztusomat. Találkozásunk óta
először végre összekulcsolta a kezét a derekam körül, és a hajamba temette az
arcát. Nem kényszerből tette, hanem mert így akarta, és ez volt a legszebb az
egészben.
– Az a szemétláda kinézett magának. Attól még, hogy nem sikerült a
veled kapcsolatos terve, nem fogja feladni – közölte. – Úgyhogy annak a
rohadéknak az érdekében jobb lesz, ha minél előbb eltűnünk erről az elbaszott helyről.
– Annak a rohadéknak az érdekében? – ismételtem, mihelyst eltávolodtam
tőle. Daryl vállat vont, leült az ágyra, és hozzálátott a reggelije
elfogyasztásához.
– Ha még egyszer hozzád ér, megölöm – morogta, mire bólintottam.
Hogy őszinte legyek, örültem, hogy ennyire szókimondó volt aznap
reggel. A szavai újból lángra lobbantották a bennem lévő tüzet, amely már csak
pislákolt, és ismét reménnyel töltöttek el. Ezek szerint volt rá esély, hogy
Daryl mégiscsak kedvelt, és hogy valamilyen szinten én is fontos voltam az ő
számára.
– Ha kijutunk innen, be kell mennünk a városba – jelentettem ki. Ideje
volt, hogy előhozakodjak a tervemmel, miszerint a szökésünk után Arlene
csatlakozni fog hozzánk – legalábbis az én elképzelésem szerint.
Daryl egy pillanatra abbahagyta az evést, és a szájában lévő falat
lenyelése után felnézett rám.
– Minek?
– Éjjel, amikor elfogtak téged, úgy volt, hogy az egyik itteni lánnyal
együtt megszököm. Már mindketten átmásztunk a falon, amikor megláttam, hogy
Elliot emberei elfogtak téged. Elvittem Arlene-t a közeli városba, és
elbújtattam őt egy épület tetején. Megígértem, hogy miután kijutunk a faluból,
elmegyünk érte. Aztán visszajöttem, hogy segítsek neked.
– Több száz kóborló van abban a városban. Kizárt, hogy akár egy napig
is életben marad.
– Kellő barikádot húztunk fel, mielőtt magára hagytam volna, ráadásul
az épületben lévő összes élőhalottal végeztem. Hacsak nem csap zajt, biztos,
hogy nem lesz semmi baja.
Daryl folytatta az evést.
– Nekem nyolc – mondta végül –, de ne számíts sok jóra. Egy olyan
ember, aki hosszú ideig elszigetelve él a veszélytől, idővel már nem képes
felfogni a szó valódi jelentését, és képtelen megvédeni magát. Hiába van
fegyvere, ha nem tudja használni. Azt meg kétlem, hogy a mostani világ
megtanította volna neki, hogyan kell túlélni.
– Ne becsüld alá Arlene-t – kértem fokozatosan elhalkuló hangon. Hiába,
mindaz, amit Daryl mondott, elbizonytalanított. Már egyáltalán nem tűnt jó
ötletnek, hogy magára hagytam szegény lányt.
– Te meg ne becsüld alá a kóborlókat. Az csak egy dolog, hogy nem
gondolkoznak. De az ösztönük mindennél erősebb. Bárhová elvezeti őket. Még akár
a megszöktetett barátnődhöz is.
Egy egészen rövid pillanatra lehunytam a szemem, és egy mélyről jövő
sóhaj kíséretében leroskadtam Daryl mellé.
– Te másképp cselekedtél volna, ugye? Nem hagytad volna egyedül.
– Nem – vetette ellen. – Én már azt nem engedtem volna, hogy megbízzon
bennem. Lehet, hogy a neki tett ígéretem után két órával kinyír valaki, vagy
ami még rosszabb, kóborlóvá változom. Bármelyik lehetőséget is nézem, a lényeg,
hogy az ígéretem semmissé válik, és jó eséllyel soha többé nem lát engem. Ezzel
nemcsak a szavamat szegem meg, hanem őt is veszélybe sodrom. Talán mi is csak
napok vagy hetek múlva tudunk megszökni. És egy hónapig biztosan nem fogja
kibírni kaja meg víz nélkül.
A számat harapdálva előrehajoltam. Az alkarommal a combomra
támaszkodtam, és miközben a falat bámultam, a belső hangom szakadatlan
szidalmazását hallgattam. Ostobának tartottam magam, és mérhetetlenül bántam,
hogy egy cseppet sem voltam következetes.
Jobban át kellett volna gondolnom a dolgokat, és számolnom kellett
volna azzal, hogy nem csupán egy végkimenetelre van esély, hanem legalább
kettőre: rosszra és jóra.
– Viszont – tette hozzá Daryl, miután megköszörülte a torkát – akár az
is előfordulhat, hogy a kiscsaj elég szívós, és feltalálja magát. Nem tudom,
végül is nem ismerem – hadarta kissé zavartan.
Azt hiszem, próbálta menteni a menthetőt, és egy kis reményt táplálni
belém a váratlan ellenérveivel. Nem akarta, hogy magamat okoljam, és ez igazán
rendes volt tőle. Kár, hogy már késő volt a biztatáshoz. Sajnos túlságosan is
belelovalltam magam abba, hogy a lánynak esélye sincs a túlélésre.
– Hogyan akarsz megszökni? Van rá valami terved? – váltottam témát,
hogy megtörjem a hirtelen beálló csendet.
– Van – bólintott –, és még ma éjjel megvalósítjuk. De most menned
kell. Nem akarom, hogy gyanút fogjanak.
Átnyújtotta a tálcát, én pedig halványan elmosolyodtam. Nem állt félre
az útból, ehelyett váratlanul megmozdult, s a tenyerét a kézfejeimre simította.
– Vigyázz magadra! – morogta.
– Nocsak! – vigyorodtam el. Eljött az ideje, hogy a saját szavaival
vágjak vissza neki. – Te féltesz engem, Dixon?
– Ugyan már! – vont vállat, és zsebre vágta a kezét. A szája alig
észrevehetően felfelé görbült. Értette a poént. – Csak azért nem szeretném,
hogy bajod essen, mert kezd hiányozni a nyílpuskám, és velem ellentétben te
tudod, hol őrzik.
– Még hinnék is neked, ha nem mondtam volna el, merre van a fegyverraktár.
– Képzelődsz, Stafford! – legyintett, majd lehuppant az ágyra, és
kényelmesen elnyújtózott a puha matracon. – Eszemben sincs aggódni érted.
– Aha – vontam fel a szemöldökömet, miközben kinyitottam az ajtót. –
Később találkozunk – mondtam, és a vállam fölött hátranéztem rá.
Még egyszer
találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodott, s míg én kiléptem a helyiségből,
addig Daryl lehunyta a szemét.
* * *
Egész álló nap a szobámban lévő ágyon feküdtem. Rövid időközökre
elnyomott az álom, de javarészt ébren voltam, és rezzenéstelen arccal bámultam a
plafont. Minduntalan eszembe jutott a bevásárlóközpont tetején magára hagyott
lány, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam leküzdeni a bűntudatomat. Szó, ami
szó, aggódtam érte, és csak reménykedhettem, hogy legalább néhány napig kihúzza
egyedül.
Arlene mellett sok más emberen és dolgon is elgondolkoztam. Egy
alkalommal felrémlett előttem apám arca. Hatalmas ürességet éreztem, s
akaratlanul is pityeregni kezdtem. Semmi kézzelfogható emlékem nem maradt róla,
még az a fénykép sem, ami a házban lévő bútorokkal és azzal a temérdek tárggyal
együtt a tűz martalékává vált.
Ugyanúgy a többi családtagomtól sem maradt semmi, ami egyenesen őket
juttatta volna eszembe. Egyedül a szemem volt ugyanolyan színű, mint édesanyámé.
Minden más elveszett.
Tisztán emlékeztem arra, amikor Daryl lelőtte az apámat, ahogy arra a
napra is, amikor az anyám és a testvéreim a kóborlók áldozatává váltak. A haláluk
óta először még az a kérdés is felmerült bennem, vajon miért pont nekik kellett
meghalniuk.
Nem értettem, miért én maradtam életben. Biztos nem azért, mert én voltam
a legerősebb közülük, vagy én érdemeltem meg leginkább az életet. A szüleim
jóval többször tettek tanúbizonyságot a kitartásukról, és míg éltek, egyáltalán
nem olyan voltam, mint most.
Csak azért változtam meg, mert nem maradt más választásom. A haláluk miatt
kénytelen voltam erősebbé és bátrabbá válni. Muszáj volt elsajátítanom, hogyan
kell végeznem az élőhalottakkal, és meg kellett tanulnom az önállóságot.
Hogy mi lett volna, ha egyiküket sem veszítem el? Minden bizonnyal soha
nem váltam volna Daryl társává. A férfi a felépülését követően lelépett volna,
hogy megkeresse Beth-t, mi meg valószínűleg még mindig ott élnénk abban a
házban, amit a támadóink felgyújtottak.
Az apám képes lett volna kompromisszumot kötni azokkal az alakokkal, és
lehet, hogy békében élhetnénk. Igen, megint visszatértem ahhoz a bizonyos mi
lett volna, ha kérdéshez. Förtelmes, és nincs rá helyes válasz. Nem lehet
megmagyarázni, nem lehet rá konkrét feleletet adni, hisz egyetlen ember sem lát
bele a jövőbe, egy olyan múltba meg végképp nem, ami soha nem történt meg.
Ugyanakkor biztosan nem én voltam az egyetlen, aki ilyen gyakran
eltöprengett a már említett kérdés meg nem valósult, ámde lehetséges
végkimenetelein. Talán valamennyire hozzátartozik a mindennapjainkhoz.
A lényeg, hogy elég sűrűn felvetődik ahhoz, hogy egy idő után minden
ember számára általánossá, megszokottá váljon, és sokszor nem is tudatosul
bennünk, hányszor feltesszük magunknak ezt a bizonyos kérdést. Annyira
természetessé válik, mint az éhségérzet, a szomjúság vagy a fáradtság.
Valamikor késő délután hangos üvöltözésre és női sikolyokra lettem
figyelmes. Rögvest felültem, és kinéztem az aprócska ablakon, melyet kívülről
fehérre mázolt rács fedett. Mivel az égvilágon semmit nem láttam, csak a falut
körülvevő szürke betonfal egy apró kis részletét, hamar felhúztam a
bakancsomat, amit Arlene az átöltöztetésemkor szépen megtisztított, majd csomót
kötöttem a bőszabású tunikám aljára, nehogy bármibe is beleakadjon a lenge
anyag.
Felforgattam az egész ágyat, de sehol sem találtam a hajgumimat. Nem
akartam időt pazarolni rá, hogy elhúzom az ágyat, inkább kirohantam a
folyosóra.
Alig haladtam előre néhány métert, máris szembejött velem egy kóborló.
Egy pillanatra megtorpantam, majd gyors léptekkel megközelítettem, és a megmaradt
bordáinál fogva nekilöktem a falnak.
Az élőhalott teste az évek alatt olyannyira szétrohadt, hogy az ütés
hatására leszakadt a jobb karja és a feje. A vállam fölött hátrapillantva még
láttam, ahogy elterült a földön, aztán ismét futásnak eredtem.
Első utam a raktárba vezetett. Nem meglepő módon egyetlen fegyver sem
volt a helyiségben, még a kardjaim és Daryl nyílpuskája is eltűnt. Halkan
szitkozódva belerúgtam az ajtófélfába, majd hirtelen ötlettől vezérelve
átmentem az ebédlőbe.
Egyenesen a sarokban lévő félköríves konyhapulthoz szaladtam, és
válogatás nélkül felkaptam azt a két vágóeszközt, ami először a kezem ügyébe
akadt.
A folyosó felé fordultam, de három lépés megtétele után megálltam.
Bármennyire is Darylhez húzott a szívem, tudtam, hogy ő képes vigyázni magára,
ezért gyorsan kifutottam az udvarra.
Mindvégig reménykedtem, hogy ezúttal sem vall kudarcot, és épségben
kijut az épületből. Tudtam, hogy nekem nem Darylen kell segítenem, legalábbis
elsősorban nem, hanem azokon az ártatlan embereken, akik a falak között
rekedtek, és sikoltozva, kétségbeesetten és a fájdalomtól üvöltve igyekeztek
menteni az életüket.
Odakint szörnyű látvány fogadott. Már első pillantásra teljesen
nyilvánvalóvá vált, hogy a falu elesett, és esély sem volt a megmentésére.
Csaknem minden négyzetméterre jutott minimum egy kóborló. Halvány sejtelmem sem
volt, honnan került elő olyan sok, de ha tippelnem kellett volna, akkor az
éjjel leadott lövésre fogom a dolgot.
Lábbal belöktem magam mögött az ajtót, hogy az ebédlő felől biztosan ne
jusson be egyetlen élőhalott sem az épületbe, aztán jól megmarkoltam a késeket,
és elindultam a legelső családi ház irányába. Egy hörgésbe fúló sikoly
hallatszott az emeletről, én pedig felrohantam.
A nő, aki az imént még olyan keservesen könyörgött segítségért, most a
padlón hevert. Négy kóborló térdepelt fölötte, és mindannyian vígan lakmároztak
a becserkészett áldozatukból.
Elhajítottam a bal kezemben lévő kést, amely célt érve átütötte az
egyik élőhalott falcsontját, és belefúródott az agyába. A második kóborlóhoz lépve
a halántékába mélyesztettem a másik késemet.
Miután az első kettőt kiiktattam, következett a harmadik. Mellkason
rúgtam, mire elterült a földön. Tétovázás nélkül felemeltem a lábamat, és a
bakancsom sarkával széttapostam a fejét. A negyediket mindössze egyetlen
mozdulattal intéztem el.
Egy röpke pillantást vetettem a halott, félig felzabált testű nőre,
kinek szétszabdalt belsőségei förtelmes bűzt árasztottak. Tudtam, mit kell
tennem, és nem is húztam az időt. Leguggoltam hozzá, hogy megadjam neki a
kegyelemdöfést. Nem akartam, hogy kóborlóvá váljon. Nem, annál még a halál is
jobb lehetőség volt.
Sóhajtva felegyenesedtem, magamhoz vettem a nem sokkal korábban
eldobott kést, majd lesiettem a lépcsőn. A teraszra érve belöktem magam után az
ajtót, mindkét kést beletöröltem a nadrágom szárába, aztán átmentem a
szomszédos házba.
Bíztam benne, hogy ha nem is több, de legalább egy normális válasz
érkezik a kérdésemre, hogy van-e odabent valaki, de az egész épületben néma
csend honolt. Még kóborló sem tartózkodott ott.
Jött a harmadik épület. Mindent úgy csináltam, ahogy korábban. Kiléptem
a teraszra, és már épp elindultam volna a soron következő ház felé, amikor hat
kóborló kiszúrt. Otthagyták a már szétmarcangolt holttestet, és célba vettek
engem. Elszántan hadonászva igyekeztek felém, az arcuk csúf vicsorba torzult.
Nem volt időm mérlegelni, ahhoz túlságosan közel voltak hozzám.
Hamar hátranéztem, de mögöttem sem volt jobb a helyzet. A kóborlók
újabb és újabb embereket terítettek le a földre, és annyian voltak, hogy
esélyem sem adatott harc nélkül elslisszolni mellettük. Amint két élőhalott
karnyújtásnyi távolságon belülre ért, mindkettőt elintéztem.
Szemernyi bűntudatom sem volt, és mintha nem is én irányítottam volna a
testemet. Egyik élőhalotton sem esett meg a szívem, és egyiküket sem néztem
tovább néhány másodpercnél. Nem érdekelt, hogy a késemmel megismertetett
kóborló hajdan nő, férfi vagy gyermek volt-e. Tisztában voltam vele, hogy
úgysem tudom meggyógyítani őket.
Célba vettem az egyik családi házat, ugyanis feltett szándékom volt azt
is feltérképezni – hiába, egy percre sem hagyott el a remény, hogy ha elég
kitartó maradok, találok még élő embereket a faluban. Futás közben az összes
utamba kerülő kóborlót félrelöktem. A bejárati ajtó kilincsét már vértől és
agyvelőtől mocskos kézzel ragadtam meg.
Miután körbejártam az egész házat, megbizonyosodva arról, hogy egyetlen
árva lélek sem tartózkodik odabent, átrohantam a másik házba. Az ajtó
tárva-nyitva volt, ami igazolta a baljós előérzetemet.
A fürdőszobában egy, a kádból félig kilógó kóborlóra leltem, aki épp
egy halott nő belei közt matatott. Megragadtam a lényt, és a még megmaradt
hajánál fogva megpróbáltam elhúzni őt a nő közeléből, de mihelyst rántottam
rajta egyet, az egész fejbőre levált a koponyájáról. Fintorogva a földre
hajítottam a hajból és a rothadásnak induló bőrből álló bűzös csomót, majd
felemeltem a lábamat, és olyan erővel belerúgtam a kóborlóba, hogy azon nyomban
leszakadt a feje.
Az egyik emeleti hálószobából furcsa nesz hallatszódott. Négykézlábra
vetődtem, és bekukkantottam a franciaágy alá. A pillantásom egy riadt
arckifejezésű kisfiú könnytől elhomályosuló tekintetével találkozott.
Kinyújtottam érte a kezemet, a fejemmel intettem, hogy hamar másszon ki az ágy
alól, ő pedig ellenvetés nélkül megtette. Amint felegyenesedett, végigmértem
szegényt, és miután meggyőződtem róla, hogy egyetlen harapás és vérfolt sincs
rajta, a kezébe nyomtam az egyik késemet.
– Minden rendben lesz – ígértem –, csak ne bóklássz el. Bármi is történjék,
maradj mellettem. Majd én vigyázok rád.
A kisfiú bólintott, letörölte az arcán végigfolyó könnycseppeket, aztán
a tőle telhető legnagyobb erővel megszorította a kés markolatát. Kedvesen
összeborzoltam a haját, s mintegy biztatásképp rámosolyogtam.
Magam sem tudom, miért, de vártam egy röpke pillanatot, s csak aztán
fogtam meg a szabad kezét. Kivezettem az épületből, és az utcát átszelve
beléptünk a következő házba. A nappali közepén hatalmas vértócsa terült el, a
kanapén egy agyonlőtt férfi feküdt. Valószínűleg öngyilkos lett.
A konyhapult mögött egy kislány hevert. Az alkarjáról és a combjáról
cafatokban lógott a hús, az ajka hiányzott. Az egyik cipő nem volt a lábán,
talán menekülés közben vesztette el. Rengeteg fognyom volt rajta, és bizonyára
nem egy, hanem több kóborló áldozatává vált. A kérdés, hogy azok a bizonyos
élőhalottak még mindig a házban tartózkodtak-e.
Ennek kiderítése érdekében felkajtattam az egész házat. S ugyan
többször is elmentem a hátsó udvarra nyíló hatalmas üvegajtó előtt, csak percekkel
később jutott eszembe, hogy odakint sem ártana körbeszaglászni.
Eltoltam a nagy üvegajtót, és a kisfiúval a nyomomban átléptem a
küszöböt. A kertben pár almafa, színes virágú bokrok és egy apró, mindössze
néhány négyzetméteres földdarab volt, amelyet veteményesként használtak a ház
egykori tulajdonosai.
Az egyik almafa tövében egy kislány ült, a karjában egy csecsemőt
ringatott. Közelebb sétáltam, de amint megpillantottam a lány kulcscsontján
lévő harapásnyomot, már tudtam, hogy nem segíthetek rajta.
A csecsemő szeme csukva volt, meg sem mozdult. Leguggoltam a
kislányhoz, és amikor felnézett rám, elmosolyodtam. Hamar egyértelművé vált,
hogy a csecsemő már nem élt, de úgy tűnt, mintha a lány fel sem fogta volna
mindezt. A baba nyakán jól kivehető ujjlenyomatok piroslottak, vagyis
megfojtották.
A fiú szótlanul állt mögöttem. Bizonyára ő is tisztában volt a
tényekkel, és talán csak azért nem kezdett el kérdezősködni, hogy ne kapjanak
megerősítést a feltételezései. Az, hogy a lányt már nem lehetett megmenteni, és
az, hogy a csecsemőt feltehetően a saját nővére ölte meg.
Ki tudja, miért tette, talán összezavarodott, és azt hitte, csak úgy
mentheti meg a kistestvérét, ha elveszi az életét. Akárcsak a fiú, úgy én is
csendben figyeltem a lányt és a babát. Végül nagyot nyelve elvettem tőle a
csecsemőt, és óvatosan letettem a fűbe.
A vállam fölött hátranéztem a fiúra, és intettem neki, hogy forduljon
meg. Az alsó ajkát beharapva pityeregni kezdett, de nem ellenkezett. A bal
tenyeremet a kislány arcára simítottam, aki nem ijedt meg a váratlan
gesztusomtól. Úgy tűnt, el sem jutott a tudatáig, mi történik vele. A szemében
az őrület apró kis szikráját véltem felfedezni, a homlokán megjelenő verejték
pedig figyelmeztetett, hogy már nincs sok ideje az átváltozásig.
Cselekednem kellett, de akárhogy is próbálkoztam, először képtelen
voltam felemelni a kést tartó kezemet. Mihelyst a tekintetem összekapcsolódott
a lányéval, biztosítottam őt arról, hogy hamarosan minden jobb lesz, és nem
kell tovább szenvednie.
A kislány bólintott, apró kis tenyerét a kézfejemre simította, majd
beletörődően elmosolyodott. Lehet, hogy az őt érő sokk ellenére kezdett
ráébredni, mi zajlik körülötte, és talán még azt is felfogta, milyen sors vár
rá.
Egyetlen hosszú pillanatig farkasszemet néztem a kislánnyal, aztán a
földre tévedt a tekintetem. Nem akartam látni, mit teszek. Bőven elégnek
bizonyult, hogy tudtam, és elég volt éreznem, ahogy felemeltem a kezemet, majd
egy határozott mozdulattal a kislány halántékába mélyesztettem a kés pengéjét.
Minél több lépést tettem meg, annál jobban elnehezült a szívem. A
végtagjaim egyik percről a másikra ólomsúlyosokká váltak, és miközben a kisfiú
kezét szorítva kiléptem a ház utcára nyíló teraszára, különös érzés fogott el.
Az egész falu hemzsegett a kóborlóktól, s míg a hörgések és az
élőhalottak száma egyre csak nőtt, addig a sikolyok száma lassacskán
megfogyatkozott. Pár perc elteltével már szinte egészen biztos voltam benne,
hogy egy-két szerencsés emberen kívül senki nem élte túl az élőhalottak
támadását.
Már csak abban az egy dologban reménykedtem, hogy Darylnek sikerült
kijutnia az épületből. Még az is jobb alternatívának tűnt, hogy az élete
megmentése érdekében elhagyta a falut, és már valahol messze járt, mint az,
hogy a falakon belül rekedt.
A szemem sarkából a fiúra néztem. Az arca semmilyen érzelmet nem
tükrözött. Úgy nézett ki, mintha csupán egy báb lett volna, bár nagy
valószínűséggel én is hasonlóan festettem. Jó ideig merev arccal figyeltem az
utcán ténfergő kóborlókat, s közben azon gondolkoztam, hogyan tovább.
Az első, ami eszembe jutott, hogy megkeresem Darylt, de halvány
dunsztom sem volt, merre kellene elindulnom. Őszintén szólva még azt sem
tudtam, miért ácsorogtam ott olyan sokáig. Azt hiszem, valamiféle jelre vártam,
egyfajta útmutatásra. Ez nem sokkal később meg is érkezett, bár szó se róla,
eléggé meglepett, hogy a „segítséget” Elliot Gilbey személyében kaptam meg.
A férfi pisztollyal a kezében kóválygott az utcán. A felé igyekvő
kóborlókat mind agyonlőtte, csak épp azzal nem számolt, hogy minél többször
húzta meg a ravaszt, annál több élőhalott figyelt fel rá.
A hatodik lövés leadása után kénytelen volt futásnak eredni, és amint
észrevett engem és a mellettem álló fiút, szélsebesen elindult felénk. A kisfiú
minden eddiginél erősebben megszorította a kezemet, és ijedtében elbújt a hátam
mögé. Jobban tartott Elliottól, mint tőlem, holott én teljesen idegen voltam a
számára. Bár talán pontosan azért félt olyannyira Elliottól, mert ismerte, így
tudta, mennyire kegyetlen és gonosz.
A férfi rám szegezte a fegyverét, az arckifejezése semmi jóról nem
árulkodott.
– Mocskos ribanc! – kiabálta dühösen. – Te és a nyomorult társad, ti
tehettek mindenről. Rontást hoztatok ránk. Pusztulásra ítéltétek az egész falut.
Ha ti nem vagytok, mindez nem történik meg – ordította teli torokból, a
mutatóujját a ravaszra helyezte. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy
épelméjű ember. Az, hogy a kóborlók bejutottak a faluba, elvette a maradék
eszét is.
– Hé, seggfej! – szólalt meg egy női hang a férfi háta mögül.
Elliot sarkon pördült, de egy másodpercnyi ideje sem maradt rá, hogy
bármiképp is reagáljon, ugyanis a lány abban a pillanatban, hogy találkozott a
tekintetük, elsütötte a fegyverét.
A pisztolyból távozó golyó vállon találta a férfit, aki a lövés
hatására térdre rogyott, és a fájdalomtól felüvöltve a sérülésére szorította a szabad
kezét. A lány lassú léptekkel közelebb merészkedett Elliothoz. A férfi az ellenfele
szemében izzó gyűlölet láttán hamar visszavonulót fújt, és inkább könyörgőre
fogta.
– Arlene – szólította meg –, kérlek, ne tégy semmi butaságot! Hisz
megmentettem az életedet! Otthont adtam neked és a nővérednek.
– Francokat! – szűrte a fogai közt. – Mindent elvettél tőlem, Elliot!
Megfosztottál a szabadságomtól, börtönbe zártál. A nővéremnek is a te hülye
szabályaid miatt kellett meghalnia. Egyedül te vagy a felelős mindazért a
rosszért, ami az utóbbi időben történt velem. Megérdemled, hogy megfizess a
tetteidért. Minden szörnyűségért, amit elkövettél.
A lány eltökélt volt, és egészen biztosra vettem, hogy simán meghúzta
volna a ravaszt, ha az egyik kóborló rá nem veti magát. Az élőhalott hátulról
támadásba lendülve elkapta Arlene pisztolyt tartó kezét, mire nyomban
elhajítottam a nálam lévő kést.
Természetesen Elliot sem volt rest, igyekezett kihasználni azt a pár
másodpercet, amíg Arlene az élőhalottal viaskodott. Két dologgal viszont nem
számolt. Az egyik, ami felkészületlenül érte, hogy az eldobott kés pengéje villámgyorsan
belefúródott a kóborló koponyájába. A másik, amire nem számított, az Daryl Dixon
megjelenése volt.
Még én sem gondoltam volna, hogy éppen a legmegfelelőbb pillanatban fog
előlépni az egyik fa mögül, de nagyon örültem neki. Ezek szerint mégsem
menekült el, hanem hozzám hasonlóan ő is felvette a harcot.
Daryl nem habozott, ugyanis amint Elliot célba vette Arlene-t, a
nyílpuskájával fejbe lőtte a férfit. Elliot teste egy tompa puffanás
kíséretében elterült a földön, s aközben, hogy Arlene felszaladt hozzám a
teraszra, az úttesten bóklászó élőhalottak rávetették magukat a férfira, és könyörtelenül
szétmarcangolták annak élettelen testét.
Arlene térdre vetődött, és könnyáztatta arccal magához ölelte a mögülem
előlépő kisfiút. A haját simogatva kedves szavakat suttogott a fülébe, és
megígérte neki, hogy ezek után minden rendben lesz, és soha többé nem kell
félnie semmitől és senkitől.
Daryl másodpercek alatt ott termett mellettünk, és miután
megállapította, hogy egyikünkön sincsenek harapásnyomok, alig észrevehetően
felsóhajtott. Azt hiszem, megkönnyebbült.
Mihelyst újra rám vetült a pillantása, a baljával megérintette a
felkaromat, és mélyen a szemembe nézve aprót biccentett.
– Induljunk! – jelentette ki.
Arlene
megfogta a kisfiú kezét, majd mindhárman elindultunk a férfi után, és
átrohantunk a kóborlók végtelennek tűnő tömegén. Azt hittem, aznap már
semmiféle meglepetésben nem lesz részem. Csak később szembesültem vele,
mekkorát tévedtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése