2016. március 15.

11. fejezet: Tizenegyedik nap (II. rész)

Rettentő éhes voltam, ezért hosszas forgolódás után felkeltem. Némelyest rendbe raktam a hajamat, aztán átsétáltam az ebédlőbe. Mindössze néhány ember tartózkodott a helyiségben, és egyikük sem foglalkozott velem. Nemrég úgyis volt rá alkalmuk, hogy szemrevételezzenek, így egyáltalán nem tartottam furcsának, hogy gyakorlatilag levegőnek néztek.
Kizárólag az nem hagyott nyugodni, ahogy Elliot viselkedett. Úgy tett, mintha az éjjel semmi sem történt volna, a hangja mézesmázos volt, és miközben megkért, hogy szolgáljam fel a reggelit az ő újdonsült barátjának, merthogy ezzel a jelzővel illette Darylt, szüntelenül mosolygott, sőt ő maga nyújtotta át nekem a tálcát, amin két szelet kenyér és egy nagy tál rántotta volt.
Még azt is elmondta, hol találom a férfit, így miután megreggeliztem, és megkaptam a szükséges információt, elindultam, hogy megkeressem. Három hosszú folyosó után egy sötétzöldre mázolt ajtó előtt torpantam meg. Az őrt álló fickó szó nélkül beengedett az aprócska kis szobába, ami kiköpött olyan volt, mint az enyém.

Daryl az ágyon feküdt, és még akkor is a fal felé fordulva hevert, amikor becsuktam magam után az ajtót. Bizonyára fogalma sem volt, hogy én mentem be hozzá, ugyanis egészen addig mozdulatlan maradt, amíg meg nem szólaltam.
– Hoztam reggelit – mondtam halkan, mire feltápászkodott az ágyról és rám nézett. Hosszú ideig csendben figyelt, a tekintete többször is végigfutott rajtam, majd bólintott egyet.
Ha akartam, sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni a testén lévő sérüléseket. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy az éjjel még nem így nézett ki, ráadásul az összes sebe frissnek tűnt, mintha alig egy órával ezelőtt szerezte volna őket.
Eszembe jutott, mit mondott Elliot, mielőtt elráncigált volna a szobámba, és hamar rájöttem, hogy a férfi beváltotta az ígéretét. Valóban meglátogatta Darylt, de nemcsak beszélgetett vele. Valószínűnek tartottam, hogy vallatóra fogta, és hogy kicsikarja belőle a számára szükséges információkat, képes volt megverni – vagy inkább megveretni – őt.
Daryl még percek elteltével sem mondott semmit. Mivel már nem először kerültem vele ilyesfajta szituációba, nem volt nehéz kitalálnom, mit tegyek. Letettem a tálcát az ágy végébe, majd távozni készültem. Aztán mégiscsak gondoltam egyet, és újfent felé fordultam.
– Hogyan tudták elvenni a nyílpuskádat? – érdeklődtem, amivel úgy tűnt, igencsak megleptem, ugyanis alig észrevehetően ráncba szaladt a homloka. – Egyébként bent van a fegyvertárban – folytattam. – Ha kilépsz az ajtón, jobbra kell menned, aztán az első leágazásnál egyenesen. Utána még egyszer jobbra, egyenesen, végül balra.
– Mit csinált veled? – kérdezte, mintha egyetlen szót sem hallott volna mindabból, amit az imént elárultam neki. Elég nyilvánvaló volt, hogy Elliotról beszélt.
– Semmit – feleltem. – Nem engedtem, hogy megtegye.
Daryl biccentett.
– Veled miért tette ezt? – motyogtam, miközben végigmértem.
– Mert hazudtam neki – vont vállat. – Feltett egy kérdést, amire ő maga is tudta a választ, de tőlem akarta hallani. Én meg csak azért sem azt mondtam, amit elvárt. Erre két gorilláját is rám küldte, azok meg addig ütöttek, amíg el nem ájultam.
– Mit kérdezett tőled?
– Hogy miért jöttem ide.
– És te mit feleltél?
– Hogy a nyílpuskám miatt.
A szívem nagyot dobbant, amikor rájöttem, hogy a korábbi feltételezésem egy az egyben rossz volt. Azt hittem, a fegyvere miatt követte Elliotékat, és semmi mást nem akart, mint visszaszerezni a nyílpuskáját.
Erre most kiderült, hogy nem amiatt a vacak fegyver miatt jött el idáig – legalábbis elsősorban nem –, hanem talán miattam. Ez még nem volt teljesen egyértelmű.
– De nem a nyílpuskád miatt jöttél. Vagyis nem kizárólag azért, igaz?
– Nem – felelte. – Vacsorára voltam hivatalos, csak kicsit elkéstem.
Halkan felkuncogtam, és könnybe lábadó szemmel lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot. Szorosan magamhoz öleltem Darylt. A karommal átfontam a nyakát, a fejemet a mellkasának döntöttem.
Legnagyobb meglepetésemre viszonozta a gesztusomat. Találkozásunk óta először végre összekulcsolta a kezét a derekam körül, és a hajamba temette az arcát. Nem kényszerből tette, hanem mert így akarta, és ez volt a legszebb az egészben.
– Az a szemétláda kinézett magának. Attól még, hogy nem sikerült a veled kapcsolatos terve, nem fogja feladni – közölte. – Úgyhogy annak a rohadéknak az érdekében jobb lesz, ha minél előbb eltűnünk erről az elbaszott helyről.
– Annak a rohadéknak az érdekében? – ismételtem, mihelyst eltávolodtam tőle. Daryl vállat vont, leült az ágyra, és hozzálátott a reggelije elfogyasztásához.
– Ha még egyszer hozzád ér, megölöm – morogta, mire bólintottam.
Hogy őszinte legyek, örültem, hogy ennyire szókimondó volt aznap reggel. A szavai újból lángra lobbantották a bennem lévő tüzet, amely már csak pislákolt, és ismét reménnyel töltöttek el. Ezek szerint volt rá esély, hogy Daryl mégiscsak kedvelt, és hogy valamilyen szinten én is fontos voltam az ő számára.
– Ha kijutunk innen, be kell mennünk a városba – jelentettem ki. Ideje volt, hogy előhozakodjak a tervemmel, miszerint a szökésünk után Arlene csatlakozni fog hozzánk – legalábbis az én elképzelésem szerint.
Daryl egy pillanatra abbahagyta az evést, és a szájában lévő falat lenyelése után felnézett rám.
– Minek?
– Éjjel, amikor elfogtak téged, úgy volt, hogy az egyik itteni lánnyal együtt megszököm. Már mindketten átmásztunk a falon, amikor megláttam, hogy Elliot emberei elfogtak téged. Elvittem Arlene-t a közeli városba, és elbújtattam őt egy épület tetején. Megígértem, hogy miután kijutunk a faluból, elmegyünk érte. Aztán visszajöttem, hogy segítsek neked.
– Több száz kóborló van abban a városban. Kizárt, hogy akár egy napig is életben marad.
– Kellő barikádot húztunk fel, mielőtt magára hagytam volna, ráadásul az épületben lévő összes élőhalottal végeztem. Hacsak nem csap zajt, biztos, hogy nem lesz semmi baja.
Daryl folytatta az evést.
– Nekem nyolc – mondta végül –, de ne számíts sok jóra. Egy olyan ember, aki hosszú ideig elszigetelve él a veszélytől, idővel már nem képes felfogni a szó valódi jelentését, és képtelen megvédeni magát. Hiába van fegyvere, ha nem tudja használni. Azt meg kétlem, hogy a mostani világ megtanította volna neki, hogyan kell túlélni.
– Ne becsüld alá Arlene-t – kértem fokozatosan elhalkuló hangon. Hiába, mindaz, amit Daryl mondott, elbizonytalanított. Már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy magára hagytam szegény lányt.
– Te meg ne becsüld alá a kóborlókat. Az csak egy dolog, hogy nem gondolkoznak. De az ösztönük mindennél erősebb. Bárhová elvezeti őket. Még akár a megszöktetett barátnődhöz is.
Egy egészen rövid pillanatra lehunytam a szemem, és egy mélyről jövő sóhaj kíséretében leroskadtam Daryl mellé.
– Te másképp cselekedtél volna, ugye? Nem hagytad volna egyedül.
– Nem – vetette ellen. – Én már azt nem engedtem volna, hogy megbízzon bennem. Lehet, hogy a neki tett ígéretem után két órával kinyír valaki, vagy ami még rosszabb, kóborlóvá változom. Bármelyik lehetőséget is nézem, a lényeg, hogy az ígéretem semmissé válik, és jó eséllyel soha többé nem lát engem. Ezzel nemcsak a szavamat szegem meg, hanem őt is veszélybe sodrom. Talán mi is csak napok vagy hetek múlva tudunk megszökni. És egy hónapig biztosan nem fogja kibírni kaja meg víz nélkül.
A számat harapdálva előrehajoltam. Az alkarommal a combomra támaszkodtam, és miközben a falat bámultam, a belső hangom szakadatlan szidalmazását hallgattam. Ostobának tartottam magam, és mérhetetlenül bántam, hogy egy cseppet sem voltam következetes.
Jobban át kellett volna gondolnom a dolgokat, és számolnom kellett volna azzal, hogy nem csupán egy végkimenetelre van esély, hanem legalább kettőre: rosszra és jóra.
– Viszont – tette hozzá Daryl, miután megköszörülte a torkát – akár az is előfordulhat, hogy a kiscsaj elég szívós, és feltalálja magát. Nem tudom, végül is nem ismerem – hadarta kissé zavartan.
Azt hiszem, próbálta menteni a menthetőt, és egy kis reményt táplálni belém a váratlan ellenérveivel. Nem akarta, hogy magamat okoljam, és ez igazán rendes volt tőle. Kár, hogy már késő volt a biztatáshoz. Sajnos túlságosan is belelovalltam magam abba, hogy a lánynak esélye sincs a túlélésre.
– Hogyan akarsz megszökni? Van rá valami terved? – váltottam témát, hogy megtörjem a hirtelen beálló csendet.
– Van – bólintott –, és még ma éjjel megvalósítjuk. De most menned kell. Nem akarom, hogy gyanút fogjanak.
Átnyújtotta a tálcát, én pedig halványan elmosolyodtam. Nem állt félre az útból, ehelyett váratlanul megmozdult, s a tenyerét a kézfejeimre simította.
– Vigyázz magadra! – morogta.
– Nocsak! – vigyorodtam el. Eljött az ideje, hogy a saját szavaival vágjak vissza neki. – Te féltesz engem, Dixon?
– Ugyan már! – vont vállat, és zsebre vágta a kezét. A szája alig észrevehetően felfelé görbült. Értette a poént. – Csak azért nem szeretném, hogy bajod essen, mert kezd hiányozni a nyílpuskám, és velem ellentétben te tudod, hol őrzik.
– Még hinnék is neked, ha nem mondtam volna el, merre van a fegyverraktár.
– Képzelődsz, Stafford! – legyintett, majd lehuppant az ágyra, és kényelmesen elnyújtózott a puha matracon. – Eszemben sincs aggódni érted.
– Aha – vontam fel a szemöldökömet, miközben kinyitottam az ajtót. – Később találkozunk – mondtam, és a vállam fölött hátranéztem rá.
Még egyszer találkozott a tekintetünk, mire elmosolyodott, s míg én kiléptem a helyiségből, addig Daryl lehunyta a szemét.

* * *

Egész álló nap a szobámban lévő ágyon feküdtem. Rövid időközökre elnyomott az álom, de javarészt ébren voltam, és rezzenéstelen arccal bámultam a plafont. Minduntalan eszembe jutott a bevásárlóközpont tetején magára hagyott lány, és akárhogy is próbáltam, nem tudtam leküzdeni a bűntudatomat. Szó, ami szó, aggódtam érte, és csak reménykedhettem, hogy legalább néhány napig kihúzza egyedül.
Arlene mellett sok más emberen és dolgon is elgondolkoztam. Egy alkalommal felrémlett előttem apám arca. Hatalmas ürességet éreztem, s akaratlanul is pityeregni kezdtem. Semmi kézzelfogható emlékem nem maradt róla, még az a fénykép sem, ami a házban lévő bútorokkal és azzal a temérdek tárggyal együtt a tűz martalékává vált.
Ugyanúgy a többi családtagomtól sem maradt semmi, ami egyenesen őket juttatta volna eszembe. Egyedül a szemem volt ugyanolyan színű, mint édesanyámé. Minden más elveszett.
Tisztán emlékeztem arra, amikor Daryl lelőtte az apámat, ahogy arra a napra is, amikor az anyám és a testvéreim a kóborlók áldozatává váltak. A haláluk óta először még az a kérdés is felmerült bennem, vajon miért pont nekik kellett meghalniuk.
Nem értettem, miért én maradtam életben. Biztos nem azért, mert én voltam a legerősebb közülük, vagy én érdemeltem meg leginkább az életet. A szüleim jóval többször tettek tanúbizonyságot a kitartásukról, és míg éltek, egyáltalán nem olyan voltam, mint most.
Csak azért változtam meg, mert nem maradt más választásom. A haláluk miatt kénytelen voltam erősebbé és bátrabbá válni. Muszáj volt elsajátítanom, hogyan kell végeznem az élőhalottakkal, és meg kellett tanulnom az önállóságot.
Hogy mi lett volna, ha egyiküket sem veszítem el? Minden bizonnyal soha nem váltam volna Daryl társává. A férfi a felépülését követően lelépett volna, hogy megkeresse Beth-t, mi meg valószínűleg még mindig ott élnénk abban a házban, amit a támadóink felgyújtottak.
Az apám képes lett volna kompromisszumot kötni azokkal az alakokkal, és lehet, hogy békében élhetnénk. Igen, megint visszatértem ahhoz a bizonyos mi lett volna, ha kérdéshez. Förtelmes, és nincs rá helyes válasz. Nem lehet megmagyarázni, nem lehet rá konkrét feleletet adni, hisz egyetlen ember sem lát bele a jövőbe, egy olyan múltba meg végképp nem, ami soha nem történt meg.
Ugyanakkor biztosan nem én voltam az egyetlen, aki ilyen gyakran eltöprengett a már említett kérdés meg nem valósult, ámde lehetséges végkimenetelein. Talán valamennyire hozzátartozik a mindennapjainkhoz.
A lényeg, hogy elég sűrűn felvetődik ahhoz, hogy egy idő után minden ember számára általánossá, megszokottá váljon, és sokszor nem is tudatosul bennünk, hányszor feltesszük magunknak ezt a bizonyos kérdést. Annyira természetessé válik, mint az éhségérzet, a szomjúság vagy a fáradtság.
Valamikor késő délután hangos üvöltözésre és női sikolyokra lettem figyelmes. Rögvest felültem, és kinéztem az aprócska ablakon, melyet kívülről fehérre mázolt rács fedett. Mivel az égvilágon semmit nem láttam, csak a falut körülvevő szürke betonfal egy apró kis részletét, hamar felhúztam a bakancsomat, amit Arlene az átöltöztetésemkor szépen megtisztított, majd csomót kötöttem a bőszabású tunikám aljára, nehogy bármibe is beleakadjon a lenge anyag.
Felforgattam az egész ágyat, de sehol sem találtam a hajgumimat. Nem akartam időt pazarolni rá, hogy elhúzom az ágyat, inkább kirohantam a folyosóra.
Alig haladtam előre néhány métert, máris szembejött velem egy kóborló. Egy pillanatra megtorpantam, majd gyors léptekkel megközelítettem, és a megmaradt bordáinál fogva nekilöktem a falnak.
Az élőhalott teste az évek alatt olyannyira szétrohadt, hogy az ütés hatására leszakadt a jobb karja és a feje. A vállam fölött hátrapillantva még láttam, ahogy elterült a földön, aztán ismét futásnak eredtem.
Első utam a raktárba vezetett. Nem meglepő módon egyetlen fegyver sem volt a helyiségben, még a kardjaim és Daryl nyílpuskája is eltűnt. Halkan szitkozódva belerúgtam az ajtófélfába, majd hirtelen ötlettől vezérelve átmentem az ebédlőbe.
Egyenesen a sarokban lévő félköríves konyhapulthoz szaladtam, és válogatás nélkül felkaptam azt a két vágóeszközt, ami először a kezem ügyébe akadt.
A folyosó felé fordultam, de három lépés megtétele után megálltam. Bármennyire is Darylhez húzott a szívem, tudtam, hogy ő képes vigyázni magára, ezért gyorsan kifutottam az udvarra.
Mindvégig reménykedtem, hogy ezúttal sem vall kudarcot, és épségben kijut az épületből. Tudtam, hogy nekem nem Darylen kell segítenem, legalábbis elsősorban nem, hanem azokon az ártatlan embereken, akik a falak között rekedtek, és sikoltozva, kétségbeesetten és a fájdalomtól üvöltve igyekeztek menteni az életüket.
Odakint szörnyű látvány fogadott. Már első pillantásra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a falu elesett, és esély sem volt a megmentésére. Csaknem minden négyzetméterre jutott minimum egy kóborló. Halvány sejtelmem sem volt, honnan került elő olyan sok, de ha tippelnem kellett volna, akkor az éjjel leadott lövésre fogom a dolgot.
Lábbal belöktem magam mögött az ajtót, hogy az ebédlő felől biztosan ne jusson be egyetlen élőhalott sem az épületbe, aztán jól megmarkoltam a késeket, és elindultam a legelső családi ház irányába. Egy hörgésbe fúló sikoly hallatszott az emeletről, én pedig felrohantam.
A nő, aki az imént még olyan keservesen könyörgött segítségért, most a padlón hevert. Négy kóborló térdepelt fölötte, és mindannyian vígan lakmároztak a becserkészett áldozatukból.
Elhajítottam a bal kezemben lévő kést, amely célt érve átütötte az egyik élőhalott falcsontját, és belefúródott az agyába. A második kóborlóhoz lépve a halántékába mélyesztettem a másik késemet.
Miután az első kettőt kiiktattam, következett a harmadik. Mellkason rúgtam, mire elterült a földön. Tétovázás nélkül felemeltem a lábamat, és a bakancsom sarkával széttapostam a fejét. A negyediket mindössze egyetlen mozdulattal intéztem el.
Egy röpke pillantást vetettem a halott, félig felzabált testű nőre, kinek szétszabdalt belsőségei förtelmes bűzt árasztottak. Tudtam, mit kell tennem, és nem is húztam az időt. Leguggoltam hozzá, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést. Nem akartam, hogy kóborlóvá váljon. Nem, annál még a halál is jobb lehetőség volt.
Sóhajtva felegyenesedtem, magamhoz vettem a nem sokkal korábban eldobott kést, majd lesiettem a lépcsőn. A teraszra érve belöktem magam után az ajtót, mindkét kést beletöröltem a nadrágom szárába, aztán átmentem a szomszédos házba.
Bíztam benne, hogy ha nem is több, de legalább egy normális válasz érkezik a kérdésemre, hogy van-e odabent valaki, de az egész épületben néma csend honolt. Még kóborló sem tartózkodott ott.
Jött a harmadik épület. Mindent úgy csináltam, ahogy korábban. Kiléptem a teraszra, és már épp elindultam volna a soron következő ház felé, amikor hat kóborló kiszúrt. Otthagyták a már szétmarcangolt holttestet, és célba vettek engem. Elszántan hadonászva igyekeztek felém, az arcuk csúf vicsorba torzult. Nem volt időm mérlegelni, ahhoz túlságosan közel voltak hozzám.
Hamar hátranéztem, de mögöttem sem volt jobb a helyzet. A kóborlók újabb és újabb embereket terítettek le a földre, és annyian voltak, hogy esélyem sem adatott harc nélkül elslisszolni mellettük. Amint két élőhalott karnyújtásnyi távolságon belülre ért, mindkettőt elintéztem.
Szemernyi bűntudatom sem volt, és mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Egyik élőhalotton sem esett meg a szívem, és egyiküket sem néztem tovább néhány másodpercnél. Nem érdekelt, hogy a késemmel megismertetett kóborló hajdan nő, férfi vagy gyermek volt-e. Tisztában voltam vele, hogy úgysem tudom meggyógyítani őket.
Célba vettem az egyik családi házat, ugyanis feltett szándékom volt azt is feltérképezni – hiába, egy percre sem hagyott el a remény, hogy ha elég kitartó maradok, találok még élő embereket a faluban. Futás közben az összes utamba kerülő kóborlót félrelöktem. A bejárati ajtó kilincsét már vértől és agyvelőtől mocskos kézzel ragadtam meg.
Miután körbejártam az egész házat, megbizonyosodva arról, hogy egyetlen árva lélek sem tartózkodik odabent, átrohantam a másik házba. Az ajtó tárva-nyitva volt, ami igazolta a baljós előérzetemet.
A fürdőszobában egy, a kádból félig kilógó kóborlóra leltem, aki épp egy halott nő belei közt matatott. Megragadtam a lényt, és a még megmaradt hajánál fogva megpróbáltam elhúzni őt a nő közeléből, de mihelyst rántottam rajta egyet, az egész fejbőre levált a koponyájáról. Fintorogva a földre hajítottam a hajból és a rothadásnak induló bőrből álló bűzös csomót, majd felemeltem a lábamat, és olyan erővel belerúgtam a kóborlóba, hogy azon nyomban leszakadt a feje.
Az egyik emeleti hálószobából furcsa nesz hallatszódott. Négykézlábra vetődtem, és bekukkantottam a franciaágy alá. A pillantásom egy riadt arckifejezésű kisfiú könnytől elhomályosuló tekintetével találkozott. Kinyújtottam érte a kezemet, a fejemmel intettem, hogy hamar másszon ki az ágy alól, ő pedig ellenvetés nélkül megtette. Amint felegyenesedett, végigmértem szegényt, és miután meggyőződtem róla, hogy egyetlen harapás és vérfolt sincs rajta, a kezébe nyomtam az egyik késemet.
– Minden rendben lesz – ígértem –, csak ne bóklássz el. Bármi is történjék, maradj mellettem. Majd én vigyázok rád.
A kisfiú bólintott, letörölte az arcán végigfolyó könnycseppeket, aztán a tőle telhető legnagyobb erővel megszorította a kés markolatát. Kedvesen összeborzoltam a haját, s mintegy biztatásképp rámosolyogtam.
Magam sem tudom, miért, de vártam egy röpke pillanatot, s csak aztán fogtam meg a szabad kezét. Kivezettem az épületből, és az utcát átszelve beléptünk a következő házba. A nappali közepén hatalmas vértócsa terült el, a kanapén egy agyonlőtt férfi feküdt. Valószínűleg öngyilkos lett.
A konyhapult mögött egy kislány hevert. Az alkarjáról és a combjáról cafatokban lógott a hús, az ajka hiányzott. Az egyik cipő nem volt a lábán, talán menekülés közben vesztette el. Rengeteg fognyom volt rajta, és bizonyára nem egy, hanem több kóborló áldozatává vált. A kérdés, hogy azok a bizonyos élőhalottak még mindig a házban tartózkodtak-e.
Ennek kiderítése érdekében felkajtattam az egész házat. S ugyan többször is elmentem a hátsó udvarra nyíló hatalmas üvegajtó előtt, csak percekkel később jutott eszembe, hogy odakint sem ártana körbeszaglászni.
Eltoltam a nagy üvegajtót, és a kisfiúval a nyomomban átléptem a küszöböt. A kertben pár almafa, színes virágú bokrok és egy apró, mindössze néhány négyzetméteres földdarab volt, amelyet veteményesként használtak a ház egykori tulajdonosai.
Az egyik almafa tövében egy kislány ült, a karjában egy csecsemőt ringatott. Közelebb sétáltam, de amint megpillantottam a lány kulcscsontján lévő harapásnyomot, már tudtam, hogy nem segíthetek rajta.
A csecsemő szeme csukva volt, meg sem mozdult. Leguggoltam a kislányhoz, és amikor felnézett rám, elmosolyodtam. Hamar egyértelművé vált, hogy a csecsemő már nem élt, de úgy tűnt, mintha a lány fel sem fogta volna mindezt. A baba nyakán jól kivehető ujjlenyomatok piroslottak, vagyis megfojtották.
A fiú szótlanul állt mögöttem. Bizonyára ő is tisztában volt a tényekkel, és talán csak azért nem kezdett el kérdezősködni, hogy ne kapjanak megerősítést a feltételezései. Az, hogy a lányt már nem lehetett megmenteni, és az, hogy a csecsemőt feltehetően a saját nővére ölte meg.
Ki tudja, miért tette, talán összezavarodott, és azt hitte, csak úgy mentheti meg a kistestvérét, ha elveszi az életét. Akárcsak a fiú, úgy én is csendben figyeltem a lányt és a babát. Végül nagyot nyelve elvettem tőle a csecsemőt, és óvatosan letettem a fűbe.
A vállam fölött hátranéztem a fiúra, és intettem neki, hogy forduljon meg. Az alsó ajkát beharapva pityeregni kezdett, de nem ellenkezett. A bal tenyeremet a kislány arcára simítottam, aki nem ijedt meg a váratlan gesztusomtól. Úgy tűnt, el sem jutott a tudatáig, mi történik vele. A szemében az őrület apró kis szikráját véltem felfedezni, a homlokán megjelenő verejték pedig figyelmeztetett, hogy már nincs sok ideje az átváltozásig.
Cselekednem kellett, de akárhogy is próbálkoztam, először képtelen voltam felemelni a kést tartó kezemet. Mihelyst a tekintetem összekapcsolódott a lányéval, biztosítottam őt arról, hogy hamarosan minden jobb lesz, és nem kell tovább szenvednie.
A kislány bólintott, apró kis tenyerét a kézfejemre simította, majd beletörődően elmosolyodott. Lehet, hogy az őt érő sokk ellenére kezdett ráébredni, mi zajlik körülötte, és talán még azt is felfogta, milyen sors vár rá.
Egyetlen hosszú pillanatig farkasszemet néztem a kislánnyal, aztán a földre tévedt a tekintetem. Nem akartam látni, mit teszek. Bőven elégnek bizonyult, hogy tudtam, és elég volt éreznem, ahogy felemeltem a kezemet, majd egy határozott mozdulattal a kislány halántékába mélyesztettem a kés pengéjét.
Minél több lépést tettem meg, annál jobban elnehezült a szívem. A végtagjaim egyik percről a másikra ólomsúlyosokká váltak, és miközben a kisfiú kezét szorítva kiléptem a ház utcára nyíló teraszára, különös érzés fogott el.
Az egész falu hemzsegett a kóborlóktól, s míg a hörgések és az élőhalottak száma egyre csak nőtt, addig a sikolyok száma lassacskán megfogyatkozott. Pár perc elteltével már szinte egészen biztos voltam benne, hogy egy-két szerencsés emberen kívül senki nem élte túl az élőhalottak támadását.
Már csak abban az egy dologban reménykedtem, hogy Darylnek sikerült kijutnia az épületből. Még az is jobb alternatívának tűnt, hogy az élete megmentése érdekében elhagyta a falut, és már valahol messze járt, mint az, hogy a falakon belül rekedt.
A szemem sarkából a fiúra néztem. Az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Úgy nézett ki, mintha csupán egy báb lett volna, bár nagy valószínűséggel én is hasonlóan festettem. Jó ideig merev arccal figyeltem az utcán ténfergő kóborlókat, s közben azon gondolkoztam, hogyan tovább.
Az első, ami eszembe jutott, hogy megkeresem Darylt, de halvány dunsztom sem volt, merre kellene elindulnom. Őszintén szólva még azt sem tudtam, miért ácsorogtam ott olyan sokáig. Azt hiszem, valamiféle jelre vártam, egyfajta útmutatásra. Ez nem sokkal később meg is érkezett, bár szó se róla, eléggé meglepett, hogy a „segítséget” Elliot Gilbey személyében kaptam meg.
A férfi pisztollyal a kezében kóválygott az utcán. A felé igyekvő kóborlókat mind agyonlőtte, csak épp azzal nem számolt, hogy minél többször húzta meg a ravaszt, annál több élőhalott figyelt fel rá.
A hatodik lövés leadása után kénytelen volt futásnak eredni, és amint észrevett engem és a mellettem álló fiút, szélsebesen elindult felénk. A kisfiú minden eddiginél erősebben megszorította a kezemet, és ijedtében elbújt a hátam mögé. Jobban tartott Elliottól, mint tőlem, holott én teljesen idegen voltam a számára. Bár talán pontosan azért félt olyannyira Elliottól, mert ismerte, így tudta, mennyire kegyetlen és gonosz.
A férfi rám szegezte a fegyverét, az arckifejezése semmi jóról nem árulkodott.
– Mocskos ribanc! – kiabálta dühösen. – Te és a nyomorult társad, ti tehettek mindenről. Rontást hoztatok ránk. Pusztulásra ítéltétek az egész falut. Ha ti nem vagytok, mindez nem történik meg – ordította teli torokból, a mutatóujját a ravaszra helyezte. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy épelméjű ember. Az, hogy a kóborlók bejutottak a faluba, elvette a maradék eszét is.
– Hé, seggfej! – szólalt meg egy női hang a férfi háta mögül.
Elliot sarkon pördült, de egy másodpercnyi ideje sem maradt rá, hogy bármiképp is reagáljon, ugyanis a lány abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetük, elsütötte a fegyverét.
A pisztolyból távozó golyó vállon találta a férfit, aki a lövés hatására térdre rogyott, és a fájdalomtól felüvöltve a sérülésére szorította a szabad kezét. A lány lassú léptekkel közelebb merészkedett Elliothoz. A férfi az ellenfele szemében izzó gyűlölet láttán hamar visszavonulót fújt, és inkább könyörgőre fogta.
– Arlene – szólította meg –, kérlek, ne tégy semmi butaságot! Hisz megmentettem az életedet! Otthont adtam neked és a nővérednek.
– Francokat! – szűrte a fogai közt. – Mindent elvettél tőlem, Elliot! Megfosztottál a szabadságomtól, börtönbe zártál. A nővéremnek is a te hülye szabályaid miatt kellett meghalnia. Egyedül te vagy a felelős mindazért a rosszért, ami az utóbbi időben történt velem. Megérdemled, hogy megfizess a tetteidért. Minden szörnyűségért, amit elkövettél.
A lány eltökélt volt, és egészen biztosra vettem, hogy simán meghúzta volna a ravaszt, ha az egyik kóborló rá nem veti magát. Az élőhalott hátulról támadásba lendülve elkapta Arlene pisztolyt tartó kezét, mire nyomban elhajítottam a nálam lévő kést.
Természetesen Elliot sem volt rest, igyekezett kihasználni azt a pár másodpercet, amíg Arlene az élőhalottal viaskodott. Két dologgal viszont nem számolt. Az egyik, ami felkészületlenül érte, hogy az eldobott kés pengéje villámgyorsan belefúródott a kóborló koponyájába. A másik, amire nem számított, az Daryl Dixon megjelenése volt.
Még én sem gondoltam volna, hogy éppen a legmegfelelőbb pillanatban fog előlépni az egyik fa mögül, de nagyon örültem neki. Ezek szerint mégsem menekült el, hanem hozzám hasonlóan ő is felvette a harcot.
Daryl nem habozott, ugyanis amint Elliot célba vette Arlene-t, a nyílpuskájával fejbe lőtte a férfit. Elliot teste egy tompa puffanás kíséretében elterült a földön, s aközben, hogy Arlene felszaladt hozzám a teraszra, az úttesten bóklászó élőhalottak rávetették magukat a férfira, és könyörtelenül szétmarcangolták annak élettelen testét.
Arlene térdre vetődött, és könnyáztatta arccal magához ölelte a mögülem előlépő kisfiút. A haját simogatva kedves szavakat suttogott a fülébe, és megígérte neki, hogy ezek után minden rendben lesz, és soha többé nem kell félnie semmitől és senkitől.
Daryl másodpercek alatt ott termett mellettünk, és miután megállapította, hogy egyikünkön sincsenek harapásnyomok, alig észrevehetően felsóhajtott. Azt hiszem, megkönnyebbült.
Mihelyst újra rám vetült a pillantása, a baljával megérintette a felkaromat, és mélyen a szemembe nézve aprót biccentett.
– Induljunk! – jelentette ki.
Arlene megfogta a kisfiú kezét, majd mindhárman elindultunk a férfi után, és átrohantunk a kóborlók végtelennek tűnő tömegén. Azt hittem, aznap már semmiféle meglepetésben nem lesz részem. Csak később szembesültem vele, mekkorát tévedtem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése