2015. október 12.

8. fejezet: Nyolcadik nap

A gyomrom szüntelenül korgott. Hihetetlenül éhes voltam, és ami az illeti, hihetetlenül ideges is. Ugyanis ahhoz képest, hogy Daryl már kora délelőtt elment, nemhogy délután, de még csak sötétedés előtt sem ért vissza.
Fogalmam sem volt, hány óra körül járhat az idő, azt viszont tudtam, hogy amit Daryl kap tőlem, azt nem teszi egyhamar zsebre. Már nem először táncolt az idegeimen, és nem először voltam miatta dühös, ám ezúttal még a korábbiaknál is ingerültebbnek éreztem magam.
Hiába kellett volna pihennem, az alvás szóba sem jöhetett. Hosszú ideig fel-alá járkáltam a vadászházban, s közben többször is a hajamba túrtam. A számat harapdáltam, versikéket és dalszövegeket mondogattam, igyekeztem elterelni a gondolataimat.
Próbáltam lehiggadni, és ugyan megkíséreltem leülni az egyik székre, nem tudtam sokáig mozdulatlan maradni. Rögtön abban a pillanatban, hogy a fenekem elérte a széket, máris felegyenesedtem, és folytattam az ide-oda sétálgatást.
Bizonyára úgy néztem ki, mint egy őrült, sőt kicsit úgy is éreztem magam, de nem tehettem róla, túlságosan aggódtam Darylért. Hiába tudtam, hogy remekül harcol, és úgyis épségben visszatér, attól még féltettem őt.

Még a legszörnyűbb dolgok is megfordultak a fejemben. Talán találkozott néhány élővel, és kifosztották őt. Talán összefutott pár kóborlóval, de elmenekült előlük. Vagy talán nem is egy-két élőhalottba botlott bele, hanem több tucatnyiba, és… Nem!
Lehet, hogy az elhúzódó távollétének egészen egyszerű oka volt. Előfordulhat, hogy még mindig nem talált élelmet. Márpedig Daryl makacs. Addig nem fog hazajönni, amíg nem sikerül elejtenie néhány mókust vagy nyulat. Igen, biztosan így volt. Nem esett semmi baja. Nem, Daryl Dixon ennél jóval okosabb. Kiváló nyomolvasó, és nem annyira őrült, hogy a nyomok ellenére elinduljon egy olyan irányba, amerre vélhetően több kóborló is van.
Darylnek van esze.
Daryl ügyes.
Daryl… Épp most nyitotta ki a bejárati ajtót.
– Hol a fenében voltál eddig? – sziszegtem.
– Ja, igazán nincs mit – emelte fel a kezében tartott két nyulat, majd becsukta maga mögött az ajtót, és a kandalló elé lépve a földre dobta az elejtett zsákmányt.
– Van fogalmad, hány óra van? – kiabáltam.
– Figyelembe véve, hogy egyetlen rohadt óra sincs itt, passzolom – mondta szórakozottan, miután körbehordozta a tekintetét. – Te talán tudod, okoska?
– Nos, nagyon késő van.
Daryl a falnak támasztotta a nyílpuskáját, aztán egy sóhajtás kíséretében lehuppant a padlóra, és a kezébe vette az egyik nyulat és a kését.
– Tegyél egy szívességet, és gyújts tüzet! – utasított, miközben hozzálátott a nyúzáshoz.
Fintorogva elszakítottam a pillantásomat a megölt állattól, és Daryl arcára néztem. Néhány másodpercig egy helyben toporzékoltam, végül egy mélyről jövő sóhaj kíséretében elmormogtam néhány szitokszót, és elővettem a plédeket és a párnát a szekrényből.
Az avar, s így a letört gallyak és a lehullott levelek is nedvesek voltak, így azokkal képtelenség lett volna begyújtani. Nem maradt más választásom, kénytelen voltam feláldozni a takaróinkat és azt az egy darab párnát, amelyen nemrég még Daryl feje pihent.
Míg őnagysága megnyúzta azokat a szerencsétlen nyulakat, begyömöszöltem a plédeket és a párnát a kandallóba, majd az öngyújtó segítségével lángra lobbantottam őket. A fémtartóból elővettem két piszkavasat, bevittem azokat a fürdőszobába, és alaposan letisztogattam a felületüket. Nyárs híján még a piszkavasak is jobb ötletnek tűntek, mint a kardjaim, tekintettel arra, hogy az én fegyvereim pengéit már többször is bemocskoltam a kóborlók vérével.
Miután mindketten elvégeztük a magunk feladatát, átnyújtottam Darylnek az egyik piszkavasat. A férfi szó nélkül elvette, beleszúrta a zsákmányba, és a tűz fölé tartotta a frissen felszelt nyúlhúst.
Követtem a példáját, s bár már a nyúlevés puszta gondolatától is viszolyogtam, az éhségem erősebb volt az undorérzetemnél. Alaposan átsütöttem a részemet, aztán egy nagyot nyelve legyűrtem a torkomat szorító gombócot, és hozzáláttam az evéshez.
– Hogyan tovább? – kérdeztem viszonylag higgadt hangon.
Kár lett volna tovább vitáznom Daryllel, elvégre úgysem tudtam volna semmiféle eredményt elérni. A férfit a legkevésbé sem érdekelte, hogy dühített és egyben aggodalmat ébresztett bennem a hosszas távolléte, én meg nem akartam nyíltan kimondani, hogy féltettem őt. Bár valószínűleg anélkül is tudta, mi a helyzet, hogy szembesítettem volna vele.
Hiába, a tetteim és a viselkedésem egyértelműen elárulták, adott helyzetben miképp érzek. Még a vak is észrevette volna, hogy a férfi egyáltalán nem volt közömbös a számomra, és pont emiatt még annak ellenére is aggódtam érte, hogy tisztában voltam a képességeivel.
– Itt maradhatnánk egy ideig – vetette fel, mire nyomban abbahagytam a rágást, és nyílegyenesen az engem vizslató szempárba néztem. – A tartályban lévő víz iható, kaját meg bármikor tudok szerezni – vont vállat. Lenyeltem a számban lévő falatot, a tekintetem a kandallóban lobogó tűzre vetült.
– Rendben – mondtam némi hallgatás után. A férfi bekapott egy újabb falatot, végignézett rajtam, majd szemügyre vette a piszkavasa végén lévő húst. – Meddig szeretnél itt maradni? – kérdeztem, holott valami egészen más járt a fejemben.
Valójában arra lettem volna kíváncsi, meddig szeretne mellettem maradni, de ezt a kérdést nem mertem megkockáztatni. Tudtam, hogy egy nap úgyis elválnak útjaink. Tisztában voltam azzal, hogy egyszer rám fog unni, és inkább továbbáll, de nem akartam ilyesmivel nyaggatni őt.
Azt hiszem, ha feltettem volna neki azt a bizonyos kérdést, hogy meddig akar velem maradni, bizonyára csak még jobban megutált volna az idióta ragaszkodásom miatt.
– Ameddig csak lehet – felelte pár perc elteltével. – Ez a ház közelebb van a városhoz, mint a másik volt. Az út sincs messze, csak nagyjából két mérföldre. Meg autókat is láttam az út mentén. Biztos, hogy van közöttük működőképes.
Aprót bólintottam, és ismét beleharaptam a nyúlhúsba. Ezek szerint nemcsak vadászott, hanem körbe is nézett a környéken. Tulajdonképpen felderítette a terepet, hogy legyen némi információnk arról, mégis hol vagyunk. Én meg egyszerűen csak leüvöltöttem a fejét.
Bűntudatot éreztem, elvégre a férfi mindenre odafigyelt, képes volt egész nap gyalogolni azért, hogy megtudja, mennyire szerencsés huzamosabb ideig a házban maradnunk, meg hogy mi van a közelünkben, én meg úgy fogadtam őt, mint valami házsártos feleség.
Még az étvágyam is elment. Hogy lehettem ennyire idióta? Miért voltam ennyire önző, és miért csak a saját érzelmeimmel törődtem? Ennyire egoista lennék?
Több kérdés is felmerült bennem, és nem győztem korholni magam. Komor arccal a tűzbe hajítottam a megmaradt húst, letettem a piszkavasat, aztán elterültem a földön, és hogy háttal legyek Darylnek, az oldalamra gördültem.
Túlságosan szégyelltem magam, és úgy éreztem, a ma este folyamán már képtelen lennék lelkiismeret-furdalás nélkül a férfi szemébe nézni. A jobb kezemet behajlítottam, az alkaromat párnaként használtam.
A padló keménynek és hidegnek bizonyult, ráadásul a kandallóban lévő tűz is kialvóban volt. A karom lúdbőrözni kezdett, ezért fázósan magzatpózba gömbölyödtem. Egyetlen pléd sem maradt, amivel betakarhattam volna magam, így végül felsóhajtottam, és anélkül, hogy Daryl felé fordultam volna, megszólaltam.
– Elkérhetem a mellényedet? – kérdeztem.
Daryl hümmögött egyet, felkelt, és mellettem elsétálva odament a székhez. Megfogta a mellényét, alaposan szemügyre vette, majd ahelyett, hogy odaadta volna, felhúzta magára.
Ezek szerint haragudott rám. Igaz, minden oka megvolt rá, hisz elég csúnyán viselkedtem vele, azért ő sem volt egy ma született bárány. Ő is követett el hibákat, nemcsak én, de ez a tény nem javított a helyzetemen.
Attól még fáztam.
Attól még Daryl dühös volt rám.
A férfi leheveredett a földre, és tétovázás nélkül közelebb húzódott hozzám. A szívem nagyot dobbant, amikor a mellkasa a hátamhoz ért. A jobb karját átvetette rajtam, ezáltal még jobban egymáshoz simult a testünk, a lehelete pedig a tarkómat csiklandozta.
A homlokát a fejemhez érintette, a válla az enyémnek nyomódott. Az ágyéka először csak súrolta a fenekemet, míg végül az öle is hozzám tapadt.
Olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha, s erre a gondolatra kellemes bizsergés járta át az egész testemet. Újból kirázott a hideg, ám ezúttal jóleső borzongásként éltem meg.
Kis híján felnyögtem, amikor Daryl a torkát megköszörülve megmoccant. Lassan kinyújtottam a térdem, ezáltal még több ponton érintkezhettem vele, és szorosan lehunytam a szemem.
A szívem elégedetten és boldogan viháncolva verdesett. Mégsem haragudott rám. Mert az nem lehet, hogy pusztán szánalomból bújt hozzám. Nem azért ölelt magához, mert megsajnált, és ebben egészen biztos voltam. Nem muszájból tette azt, amit, hanem azért, mert ő is akarta. Ő találta ki és valósította meg, nem a helyzet kényszerítette rá arra, hogy az egész testével hozzám simuljon.
– Nem állt volna jól neked, Stafford – mondta, utalást téve a rajta lévő mellényre, mire halványan elmosolyodtam.
– Hogyne, Dixon – feleltem mérsékelt vidámsággal a hangomban. Nem akartam, hogy tudja, mennyire jólesett, amit tett, és hogy mennyire élveztem a teste közelségét.
– Elég – morogta figyelmeztetően, mégis kedvesen. Nem láttam az arcát, mégis bármibe le mertem volna fogadni, hogy ő is mosolygott.
– Jó éjt – suttogtam.
Daryl hümmögött egyet. Vele ellentétben én még viszonylag hosszú ideig ébren maradtam. Mozdulatlanul feküdtem az ölelésében, és a világért sem távolodtam volna el tőle.
Annyira jó érzés volt az egész, hogy inkább fennmaradtam, és rezzenéstelen tekintettel bámultam bele a sötétbe. Minden percet ki akartam élvezni, mert hosszú idő óta először végre tényleg úgy éreztem, hogy teljes biztonságban vagyok.

* * *

Lassan felnyitottam a szemem. Pontosan tudtam, hol vagyok, és tisztán emlékeztem a tegnap estére. Halvány mosoly szökött az arcomra, amikor megpillantottam Daryl jobb karját, amellyel továbbra is magához ölelt.
A testem elgémberedett a kényelmetlen fekvőhelytől, és az egész oldalam fájt a padló keménysége miatt, mégis leírhatatlanul boldog voltam. Hihetetlen érzés volt ennyire közel lenni Darylhez. A szívem már attól hevesebben dobogott, hogy éreztem a leheletét, mely a tarkómat cirógatta.
A férfi légvételei egyenletesek voltak, ebből pedig arra következtettem, hogy még mindig alszik. Nem akartam felébreszteni, mégis hatalmas késztetést éreztem aziránt, hogy megforduljak, és megnézzem az arcát.
Percekig fontolgattam a dolgot, ugyanis nem akartam elszakadni Daryltől, ám végül mégiscsak a kíváncsiságom győzött. Anélkül, hogy levettem volna magamról a kezét, óvatosan átgördültem a másik oldalamra. A férfi meg sem moccant, ám én is rögvest mozdulatlanná dermedtem, amikor a pillantásom találkozott Darylével.
Úgy tűnt, nagyon is elszámítottam magam. Végig azt hittem, még alszik, de a szeme nyitva volt. Lehet, hogy már jóval előttem felébredt. Másodpercekig fürkésztük egymás tekintetét, mígnem elfordította a fejét, és a torkát megköszörülve egy szempillantás alatt felült.
Láthatóan ugyanolyan zavarban volt, mint én, csak ő képes volt megmozdulni. Én viszont még azután is döbbenten meredtem magam elé, miután a férfi már felegyenesedett, és a mellényét megigazítva betrappolt a fürdőszobába.
Az ajtó hangos csattanásakor összerezzentem, és nagyot nyelve megráztam a fejemet. Igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet, és hogy legyőzzem a zavaromat, inkább agyalni kezdtem.
Azon gondolkoztam, mit csinálhatnék aznap, hogy lefoglaljam magam, ám abban a minutumban, hogy feltápászkodtam a földről, máris egyértelművé vált. Tágra nyílt szemmel a nadrágomra pillantottam, s bár nem láttam rajta semmi különöset, mégis furcsa érzésem támadt. A számat harapdálva lehuppantam az egyik székre, és az ujjaimmal az asztalon dobolva megvártam, míg kinyílt a fürdőszoba ajtaja.
Mihelyst Daryl kilépett a helyiségből, nyomban felpattantam, és szó nélkül beviharzottam a fehér csempével kirakott fürdőszobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és halk szitkozódások közepette letoltam a nadrágomat.
Amint megláttam az alsóneműmet, elkapott a hányinger, és görcsbe ránduló gyomorral összeszorítottam a fogaimat.
Hónap vége van, várható volt, hogy hamarosan bekövetkezik, futott át az agyamon, mielőtt kimentem volna a nappaliba. A férfi az asztalnál ült, és éppen a nyílpuskája célzóját igazgatta. Sápadtan, a kezemet tördelve vártam, hogy rám nézzen, és abban a pillanatban, hogy megtette, nagyot nyeltem.
– Be kell mennünk a városba – jelentettem ki. Próbáltam határozott lenni, a hangom mégis esetlen volt. Daryl felvont szemöldökkel annak a széknek támasztotta a nyílpuskáját, amelyen ült, majd mindkét lábát felpakolta az asztalra, és keresztbe vetette őket.
– Miért? – kérdezte, a kezét az ölébe ejtette. Sóhajtva hátrasimítottam a hajamat.
– Nem hiszem, hogy kíváncsi vagy rá – feleltem némi töprengés után. A férfi oldalra biccentett fejjel pásztázta az arcomat, aztán vállat vont.
– Ok nélkül nem teszem kockára az életemet.
– Nem azt mondtam, hogy nincs semmiféle ok – hadartam. – De nem hiszem, hogy tényleg tudnod kellene róla.
– Márpedig egy kurva lépést sem teszek addig, amíg nem tudom, miért akarsz bemenni a városba.
– Jó – hagytam rá a dolgot, majd sarkon pördültem, és ismét bezárkóztam a fürdőszobába.
Levettem a kötést, amellyel a férfi nemrég befedte a hasamon lévő sérülést, amennyire csak tudtam, kisuvickoltam, majd fintorogva letoltam a nadrágomat, és a nedves ruhaanyagot összehajtogatva belehelyeztem az alsóneműmbe.
Más lehetőség híján kénytelen voltam ezzel beérni, és csak remélhettem, hogy amíg vissza nem érek a városból, nem fog felerősödni a vérzésem. Miután végeztem, kiléptem a nappaliba, és anélkül, hogy akár egy röpke pillantást is vetettem volna Darylre, a hátamra erősítettem a kardjaimat, a szekrény aljából előkotortam egy fekete nejlonzacskót, és kicsörtettem a házból.
Nem jártam messze az épülettől, amikor ajtócsapódásra lettem figyelmes. Pár lépés megtétele után lassítottam a tempón, majd megálltam, és a vállam fölött hátranéztem a teraszon ácsorgó férfira.
A tekintete végig rajtam függött, miközben a vállára kanyarította a nyílpuskáját, aztán komor arckifejezéssel elindult felém. Először azt hittem, kérdőre von, esetleg leüvölti a fejemet, és egy-két nem éppen kedves megjegyzéssel visszaparancsol a házba, ám legnagyobb meglepetésemre szó nélkül elsétált mellettem.
Amikor feltűnt neki, hogy nem vagyok a nyomában, megtorpant, és féloldalasan felém fordult. Tetőtől-talpig végigmért.
– Jössz? – kérdezte, méghozzá pontosan olyan stílusban, mintha eleve az ő ötlete lett volna, hogy bemenjünk a városba. Gondoltam rá, hogy visszavágok neki, mégsem tettem meg.
Sokáig néma csendben gyalogoltunk. Utólag belegondolva jobban jártam így, hogy Daryl mégiscsak velem jött, elvégre nekem fogalmam sem volt, melyik irányt követve lehet eljutni a városba.
Magamban hálát adtam Istennek, amiért a férfi a tegnapi nap folyamán feltérképezte a környéket, így legalább az egyikünk tudta a helyes utat. A hosszúnak ígérkező séta során több gondolat is szöget ütött a fejemben, és több kevésbé kellemes élmény is az eszembe jutott.
Legfőképp az elmúlt napok eseményein töprengtem, no meg persze Darylen, és mindegy, mivel próbálkoztam, képtelen voltam elfelejtkezni a közelmúltban történt tragédiákról. Egyfolytában azon a bizonyos mi lett volna, ha feltételezésen filóztam, és minél többször átrágtam magam ugyanazon az egy dolgon, ugyanazon az egy eseményen, annál nagyobb bűntudatot éreztem.
– Mondj pár nevet! – mondtam anélkül, hogy Darylre pillantottam volna. A férfi mindvégig a környező fákat figyelte, és annak ellenére, hogy minden bizonnyal értetlenül állt a kérésem előtt, nem nézett rám. – Gondolom, nem Beth volt az egyetlen, akivel a járvány kitörése óta találkoztál – tettem hozzá, hogy megértse, mit szeretnék.
Daryl hosszú ideig hallgatott. Biztosan nem azért volt olyan sokáig csendben, mert egyetlen névre sem emlékezett. Talán inkább azon töprengett, hogy egyáltalán megszólaljon-e.
– Rick – morogta végül. – Glenn. Carol. Hershel. Carl. Michonne. Maggie. Merle.
– Mi lett velük?
Daryl vállat vont, és megigazította a nyílpuskáját.
– Ketten közülük meghaltak. Hershel és Merle – felelte.
– Mi történt? – kérdeztem rövid megfontolás után, habár kevés esélyt láttam arra, hogy Daryl mesélni kezd róluk.
Tévedtem.
– Sokáig egy Hershel nevű fickó farmján húztuk meg magunkat. A doki befogadott minket. Egész nyugis életünk volt ott, leszámítva, hogy a csapatunk egyik tagját elveszítettük. Napokig kerestem Sophiát, Carol lányát, de sehol sem találtam. Később kiderült, hogy mindvégig Hershel farmján tartották fogva.
A doki egész családjának az a kibaszott beütése volt, hogy gyűjtötték a kóborlókat. Bezárták őket a pajtába, csirkékkel etették őket. Mikor kiderült, hogy Hershelék kóborlókat rejtegetnek a farmon, a csapatunk egyik tagja, Shane kijelentette, hogy el kell tüntetni őket.
Nem mondott hülyeséget, de akkor is egy faszfej volt. Shane mindet kiengedte a pajtából, a többiek meg agyonlőtték őket. És amikor már azt hittük, egy mocsadék sem maradt, egy kislány vánszorgott ki azon a szájbakúrt ajtón – szűrte a fogai közt. – Sophia volt az, de már nem lehetett rajta segíteni. Rick Carol szeme láttára lőtte agyon.
 – És a csapat másik tagja? Vele mi lett?
Daryl pár röpke másodpercig értetlenül figyelt a szeme sarkából, ám amint rájött, kire céloztam, rögtön elszakította tőlem a pillantását, és a környező fákat pásztázva vállat vont.
– Merle sohasem volt a csapat tagja. Őt csak azért… – A férfi váratlanul elhallgatott, majd a torkát megköszörülve lehorgasztotta a fejét. – Csak azért említettem meg, mert eszembe jutott – folytatta. Tett még néhány lépést, aztán megtorpant, és egészen addig az avart fixírozta, amíg hátra nem fordultam. Egy ideig néma csendben néztünk egymásra, aztán a férfi szólásra nyitotta a száját.
– Nyolcszor vágtam bele a késemet – mondta rezzenéstelen arccal. – Nem volt más választásom. Átváltozott, muszáj volt megtennem – tette hozzá, a hangja megremegett. Levette a válláról a nyílpuskáját, és a jobb kezébe fogta, miközben hevesen megrázta a fejét. – Ha nem ölöm meg, gond nélkül felzabál. Nem számít, hogy a bátyám volt. Akiből egyszer kóborló lesz, az már nem rokona senkinek. Ha akkor nem cselekszem, helyben szétszab az a seggfej. Megevett volna – hadarta.
Csak beszélt és beszélt, de mintha egyetlen szava sem nekem lett volna címezve, hanem saját magának. Bűntudatot érzett, méghozzá nem is kicsit, és úgy tűnt, mintha most próbálta volna meg legyőzni.
Akkor és ott semmi más nem érdekelte, csak az, hogy végre képes legyen elhitetni magával az akkori döntése helyességét. Nem foglalkozott vele, hogy ott vagyok. Nem zavarta, hogy megtudtam, valójában mennyire sebezhető. Az önvád minden gondolatát lekötötte, és rövidesen már ahhoz sem volt elég ereje, hogy fenntartsa a tökéletes érdektelenség látszatát.
Az arcvonásai egészen hamar megváltoztak, és végre nem teljes közönyt, nemtörődömséget és ridegséget tükröztek, hanem Daryl valódi érzéseit. A válla megereszkedett, a nyílpuska kicsúszott az ujjai közül, és némi levélzizegés kíséretében elterült a földön. A férfi a hajába túrt, a szabad kezét pedig csípőre tette. Amikor ismét megszólalt, a szeme csukva volt, az ádámcsutkája fel-le ugrált.
– Ha lett volna még egy kis időm arra, hogy odaérjek… Talán többen is életben maradtak volna. Sophia, Dale, Andrea, Merle… És ez csak néhány ember. Csak négy. Ha őket sikerült volna…
– Ne csináld ezt – ingattam a fejemet. A hangom halk volt, a szemem könnybe lábadt.
Szörnyen rossz érzés volt ennyire letörtnek látni Darylt, azt meg még rosszabb volt végighallgatni, hogy minden társa halálért részben, némelyikük esetében teljes egészében önmagát hibáztatta. Úgy vádolta saját magát, mintha valóban lett volna rá oka, holott nem volt.
– Még Beth-t sem sikerült megtalálnom – mondta, akárha meg sem hallotta volna az iménti szavaimat. – Mire kijutottam abból a rohadt házból, már késő volt. Csak percekre tévesztettem szem elől, de az is elég volt. Hiába fésültem át a környező erdőt, sehol sem láttam nyomokat, pedig biztosan ott voltak… A kurva életbe, talán többször is elsétáltam mellettük, mégsem vettem észre őket.
– Nem lehetsz ott mindenhol! – csattantam fel. A férfi zihálva összeszorította a fogait, az arca grimaszba torzult, mintha nem pusztán lelki, hanem testi fájdalmai is lettek volna. – Nem menthetsz meg mindenkit! Nem azért, mert gyenge vagy, hanem mert egyszerűen lehetetlen, hogy mindig tökéletesen teljesíts. Mind hibázunk, mindünkkel történnek rossz dolgok. Nincs olyan ember, akit élete során semmilyen veszteség sem ér. Mindenki veszít valamit.
– Te beszélsz? – emelte fel a hangját, és nyílegyenesen a szemembe nézve felém bökött a mutatóujjával. – Fogalmad sincs, én mennyit veszítettem, ahogy arról sem, milyen érzés úgy leélni az életedet, hogy közben újra és újra csalódsz magadban. Nem tudod, mennyire szar dolog, amikor elalvás előtt magad előtt látod azoknak az arcait, akik a te szerencsétlenkedéseid miatt haltak meg. Gőzöd sincs, milyen érzés úgy felébredni, hogy egyből azok jutnak az eszedbe, akik meghaltak. Nem tudsz te semmit, Stafford!
– Nem? – vágtam vissza. – Azt hiszed, csak te szenvedtél? Azt hiszed, én soha nem gondolkoztam el azon, mi lett volna, ha bizonyos dolgok másképp történnek? Szerinted én egyszer sem okoltam magam a családom halála miatt?
Nos, akkor elárulom, hogy igenis hibásnak gondoltam magam. Sőt valamennyire még most is. Számtalanszor eltöprengtem azon, mi lett volna, ha felülkerekedem a gyengeségemen. Sokáig gyűlöltem magam, mert azt hittem, hogy ha elég bátor lettem volna, az anyám és a testvéreim még mindig élnének.
De aztán beláttam, hogy még egy bátor ember sem tudott volna legyőzni annyi kóborlót. Egy bolond minden bizonnyal nem hátrált volna meg, de nem is élte volna túl. Én sem azért maradtam életben, mert erős voltam. Nem azért vagyok még itt, mert mindig vakmerően viselkedtem. Senki sem tökéletes, Daryl, és ugyanígy senkire sem igaz, hogy minden pillanatban erős.
A torkom elszorult, miközben egy könnycsepp leszánkázott az arcomon.
– Nemcsak te szenvedtél. Én is elveszítettem a szeretteimet – folytattam, mihelyst megtaláltam a hangomat –, viszont van annyi eszem, hogy nem magamat hibáztatom a halálukért.
Korábban így volt, de azóta már rájöttem, hogy ha bátrabb és gyorsabb lettem volna, akkor sem tudtam volna megmenteni őket. Sajnálom, hogy azt hiszed, nekem fogalmam sincs, mi a fájdalom. Sajnálom, hogy úgy gondolod, én nem tudok semmit a szenvedésről, és sajnálom, hogy szerinted én semmit sem veszítettem, holott pontosan tudod, mi történt a családommal.
Nagyot nyelve ökölbe szorítottam az ujjaimat, és lendületesen hátat fordítottam Darylnek. Nem vártam meg, hogy bármiképp is reagáljon mindarra, amit a fejéhez vágtam. Egyáltalán nem érdekelt a további mondanivalója, már ha volt neki egyáltalán.
Dühös voltam rá, ugyanakkor szomorúságot is éreztem, mert azt a bűntudatot, ami a szívemben lakozott, és amit az elmúlt napok alatt sikerült valamelyest elcsitítanom, a férfi újból lángra lobbantotta.
Mit sem törődve azzal, Daryl követ-e engem, folytattam az utat. Részben bántam, hogy egyáltalán megszólaltam, másrészről úgy gondoltam, jól tettem, mert így legalább kiderült, hogy továbbra is vannak köztünk letisztázatlan, vitára sarkalló ügyek.
– Ann! – szólt utánam a férfi.
A keresztnevem hallatán majdnem megtorpantam. A hangja jóval gyengédebb volt, és bizonyára az arckifejezése is ellágyult, talán még megbánást is tükrözött, ám eszem ágában sem volt megfordulni, hogy kiderítsem, helyes-e a feltételezésem.
Haragudtam Darylre, és nem akartam egykönnyen megbocsátani neki. Azt hiszem, akkor bizonyítottam volna be azt, hogy valóban gyenge és esetlen vagyok, ha egyből behódolok neki. Azzal elismertem volna, hogy még a haraghoz sem vagyok elég erős, márpedig az voltam, és azt akartam, hogy ezt Daryl is tudja.
Szerettem volna megtartani az egy lépés távolságot, és az út hátralevő részében, miközben a férfi mögöttem kullogott, azt is eldöntöttem, hogy amíg valamilyen módon helyre nem hozza a hibáját, és nem sikerül megbékítenie, nem fogok megnyílni előtte.
Elhatároztam, hogy nem mesélek többet sem a családomról, sem az érzéseimről. Nem érdemelte meg, hogy a kelleténél többet tudjon rólam, ahogy azt sem, hogy gyengének és sebezhetőnek lásson.
Ideje volt megtapasztalnia, milyen az, amikor valaki ugyanolyan ridegen viselkedik, mint ő másokkal szemben. Meg kellett értenie, hogy nem bánthat meg akárkit csak azért, mert neki is problémái vannak. Nem vetítheti ki a fájdalmát minden emberre, és nem akarhatja, hogy az illető jobban szenvedjen, mint ő.

* * *

Ugyanabba a bevásárlóközpontba mentünk, ahol korábban is jártunk. A férfi kihasználta az alkalmat, keresett egy zsákot, és teletömte étellel – jobbára konzervekkel – és itallal. S míg ő azzal volt elfoglalva, hogy az üdítők szavatossági idejét ellenőrizte, én a kardomat elővéve felkerestem a női részleget.
Szinte az egész polc üres volt, így nem kellett sokáig gondolkoznom, melyik tamponmárkát válasszam. Mind a három dobozt lekaptam a polcról, és a biztonság kedvéért két csomag betétet is belegyömöszöltem a nejlontáskába. Miután végeztem, elindultam, hogy megkeressem Darylt, ám különös hangokra lettem figyelmes.
Apró és könnyed léptek zaja csapta meg a fülemet. Az illető nem csoszogott, ebből pedig arra következtettem, hogy talán nem is kóborló. A nejlonzacskót a fülénél fogva felkötöttem az övemre, aztán mindkét kezemmel megfogtam a kardom markolatát.
Igyekeztem minél halkabban megközelíteni a neszezés forrását. Épp kiléptem a polc mögül, amikor néhány méterrel odébb eldőlt egy régen csokoládéktól roskadozó kartonfigura. Visszafojtott lélegzettel odasettenkedtem a mellette lévő polcsorhoz, és hozzásimultam a kutyaeledelnek helyet adó állvány oldalának.
Tudtam, hogy bárki is legyen az, akár élő, akár halott, biztosan ott van tőlem nem messze. A hangok egyre közelebbről érkeztek, mígnem váratlanul elhaltak. Az illető megállt, és én azonnal tudtam, hogy eljött a megfelelő pillanat.
Egy gyors mozdulattal előléptem a rejtekemből, és meglendítettem a kardomat. A penge átszelte a levegőt, ám amint megpillantottam az apró kis testet, amely védtelenül állt előttem, ledermedtem. A kislány zokogva felsikoltott, és a szemét lehunyva az arcára tapasztotta a kezét.
Már első szemlátomásra is egyértelművé vált, hogy a kislány nem kóborló. Nagyon is élt, ám kísértetiesen hasonlított valakire, akiről biztosan tudtam, hogy már meghalt. Grimaszba torzuló arccal idéztem fel a hűtőházban látottakat.
Szemtanúja voltam egy nő és egy kislány felzabálásának. És az a kislány, akit akkor és ott szétmarcangoltak a kóborlók, tökéletes hasonmása volt annak, aki most ott állt előttem. Szó szerint reszketett a félelemtől, s amikor leengedte a kezét, és felemelte a fejét, megláttam duzzadt kis szemét, amely könnytől csillogott. Egyből megesett rajta a szívem, és nem is volt kérdés, milyen sorsot szánok neki.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondtam halkan, s hogy mindezt bebizonyítsam, hamar eltettem a kardomat, és leguggoltam a kislány elé. – A nevem Ann. Téged hogy hívnak?
A lány nyelt egyet, ám még szólásra sem nyitotta a száját, máris léptek ütemes dobogására lettünk figyelmesek. Alig egy pillanattal később Daryl jelent meg mögöttem. Bizonyára hallotta, amikor a kislány felsikoltott, és azért rohant keresztül majd’ a fél bevásárlóközponton, hogy kiderítse, mi történt.
– Leticia – suttogta a kislány, a tekintete Darylre vándorolt. Olyan csodálattal bámult a mögöttem ácsorgó férfira, mint egy valóságos hősre, és ezen gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam. – Tudtam, hogy visszajöttök értem – folytatta immáron jóval lelkesebben, és közvetlenül elém lépve a nyakamba vetette magát.
Vékony kis karjával a tőle telhető legnagyobb erőt kifejtve magához szorított, az arcát a hajamba temette. Először azt sem tudtam, mit csináljak, ám a testem önálló életre kelt. Ösztönösen viszonoztam az ölelését.
– Persze, hogy visszajöttünk – mondtam.
– Mióta vagy itt? – kérdezte Daryl, a hangjában nyoma sem volt tapintatnak, inkább gyanakvónak tűnt.
– Két és fél hete – felelte a kislány, miután eleresztett engem, és nagyokat pislogva felnézett Darylre.
– Egyedül vagy? – faggatózott tovább a férfi. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna, hátrafordítottam a fejemet, és jelentőségteljesen Darylre pillantottam. Ezek szerint nem emlékezett arra a kislányra, akit a kóborlók felzabáltak a hűtőházban, így nem tudott a két lány közti hasonlóságról.
– Korábban az anyukámmal és a testvéremmel voltam itt, de ők már nincsenek. Láttam, ahogy azok a beteg nénik és bácsik megették őket – csóválta meg a fejét, az arca merev volt, abszolúte semmi fájdalmat, semmi szomorúságot nem tükrözött.
Ahhoz képest, hogy szemtanúja volt ennek a gyomorforgató és borzalmas eseménynek, ijesztően nyugodt módon kezelte a tényt, hogy az anyját és a testvérét szétszaggatták az élőhalottak.
– Amikor idejöttünk, anyu a lelkünkre kötötte, hogy soha ne hagyjuk el a hűtőházat – mesélte a kislány. – De ott mindig olyan sötét és hideg volt, hogy sokszor kiszöktem. Először csak éjjelente, aztán napközben is. Egyszer elfelejtettem becsukni az ajtót, a nénik és a bácsik meg észrevették anyu zseblámpájának a fényét.
Mikor meghallottam anyu sikolyát, egyből visszaszaladtam hozzájuk, de túlságosan féltem. Nem mertem megszólítani sem a néniket és a bácsikat, sem anyuékat. Minden csupa-csupa vér volt, és amíg azok a csúnya emberek anyáékat harapdálták, felmásztam az ajtó mellett lévő ládakupac tetejére. Meghúztam magam. Aztán megláttalak téged – pillantott rám –, de nem mertem megszólalni. Azt hittem, te is olyan gonosz vagy, mint azok, akik bántották anyuékat. Amikor meghallottam az ő hangját – mesélte, a tekintete Darylre vándorolt –, már tudtam, hogy ti jók vagytok, de mire megszólaltam volna, elmentetek. A gonosz emberek elindultak utánatok, én pedig egyedül maradtam.
– Bátor lány vagy, Leticia – mosolyodtam el.
– Nem igaz – vetette ellen. – Nem vagyok bátor. Végig féltem, de itt maradtam, mert tudtam, hogy vissza fogtok jönni értem. Nem hiába vártam rátok – mondta, majd újra magához ölelt.
– Jól van – suttogtam, megsimogatva a hátát. – Most már nem lesz semmi baj. Ígérem, soha többé nem leszel egyedül.
Egy ideig kitartóan csimpaszkodtunk egymásba, aztán a vállánál fogva eltoltam magamtól az alig hatévesnek kinéző kislányt. Felegyenesedtem, megfogtam apró kis kezét, és Daryl felé fordultam.
– Mehetünk – jelentettem ki, ám a férfi meg sem mozdult. Végig Leticiát figyelte, és miután a vállára kanyarította a nyílpuskáját, alaposan végigmérte a kislányt.
– Megharaptak? – kérdezte tőle, mire ráncba szaladt a homlokom.
– Nem – felelte Leticia, és hogy nyomatékosítsa a válaszát, hevesen megrázta a fejét.
Daryl bólintott, vetett rám egy röpke pillantást, majd a torkát megköszörülve sarkon fordult, és elindult a kijárat felé. A kislány megszorította a kezemet, és azt követően, hogy biztatóan rámosolyogtam, követtük a férfit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése