2015. október 5.

7. fejezet: Hetedik nap

Tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm az égő ház közeléből. Nem lett volna elég erőm, hogy a tűz által odacsalogatott több tucatnyi kóborlóval megküzdjek, márpedig az épülettől mindössze néhány méternyire számolnom kellett azzal, hogy az élőhalottak ránk támadnak.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy Darylt hátrahagyva felhúzom a nyúlcipőt, és a saját életem megóvásának érdekében olyan messzire futok, amennyire csak tudok. Természetesen életben akartam maradni, de inkább küzdöttem, mintsem meghátráltam.
Nem állt szándékomban sorsára hagyni az eszméletlen állapotban lévő Darylt, és ennek megfelelően mindent megtettem, hogy – még ha csupán száz méterre is, de – távolabb vonszoljam őt az épülettől.
Bármi, még a sötét és baljós erdő is jobbnak tűnt az égő háznál, így rövid tétlenség után felnyitottam a szemem, feltápászkodtam a földről, és odaléptem Darylhez. Ugyanazt a fogást alkalmaztam, mint nem sokkal korábban, amikor kimentettem őt a lángoló épületből, nehogy a személyes dolgaimmal együtt ő is a tűz martalékává váljon.

Gyorsan akartam haladni, ezért minden megmaradt erőmet összeszedtem, de még így is meg kellett állnom olykor, hogy elegendő oxigénhez jutva kihúzzam magam, és megvárjam, amíg valamelyest normalizálódik a légzésem.
Egy kóborlóval is sikerült végeznem, és a Daryltől ellesett módszerrel bekentem magam és az ájult férfit az élőhalott vérével, sőt rövid megfontolás után még ennél is messzebbre merészkedtem. Kivettem a kóborló beleit, és magunkra aggattam őket, hogy még nagyobb bűzt árasszunk.
Daryl vígan hortyogott, láthatóan a legkevésbé sem érdekelte, mekkora a veszély. Igaz, hogy a belőlünk áradó förtelmes szag egy kóborlót sem vett rá arra, hogy megközelítsen minket, nem az élőhalottak voltak az egyetlenek, akikkel számolnunk kellett.
Az elmúlt napok történései miatt egyre biztosabb lettem abban, hogy több normális ember is tartózkodik a közelünkben. Igaz, eddig egyetlen élővel sem voltak kellemesnek mondható tapasztalataink, ettől még előfordulhatott, hogy voltak a közelünkben jó szándékú normálisak is, akik nem ártottak volna nekünk, és nem lopták volna el az élelmünket, hogy aztán sorsunkra hagyjanak minket egy égő házban.
Hittem benne, hogy idővel találkozni fogunk olyanokkal, akik a segítségünkre akarnak lenni, nem pedig rajtunk keresztül próbálják bebiztosítani az életben maradásukat. Bíztam benne, hogy ha nem is a napokban, de hamarosan összefutunk néhány normálissal, akik befogadnak minket, és talán némi élelmet is biztosítanak.
Elvégre nem halhatott meg az összes jólelkű ember. Biztosan maradtak még olyanok, akik az enyémhez vagy Daryléhez hasonló elveket vallanak, a gondolkodásmódjuk hasonlít a miénkhez, és nem a megmaradt élők kifosztását és lemészárlását tekintik a hobbijuknak.
Biztos, hogy a farkastörvények ellenére is élnek még jó emberek. Az nem igaz, hogy csak a kegyetlenkedők és a gonoszak maradhatnak életben – erre én és Daryl is példaként szolgálunk.
Nem akartam, de nem is tudtam elhinni, hogy mi voltunk az utolsók, akik a normálisak közt valóban normálisak voltak. Hittem az elképzelésemben, kitartottam a feltételezésem mellett, s bíztam a legjobbakban.
Mi mást tehettem volna? Az embernek hinnie kell valamiben. Az embernek szüksége van a hitre, és ennek megfelelően minden ember hisz valamiben. A hit segítséget ad, a hit megakadályozza, hogy a normálisak begolyózzanak.
Viszont azok, akik elvesztik a hitüket, ki vannak szolgáltatva. Ők könnyebben feladják, ők hamarabb meghalnak. Aki abszolúte semmiben sem hisz, s aki minden lehetséges módon hitetlen, az nem reménykedik, nem bizakodik többé.
Én sem azért voltam még életben, mert erősebb voltam a halálnál. Nem azért tartoztam azon kevesek közé, akik még normálisak voltak, mert a világ, amelyben éltem, gonosszá, kegyetlen gyilkossá változtatott.
Tény, hogy öltem, de sohasem kedvtelésből. Nem azért gyilkoltam, nem azért végeztem temérdek kóborlóval, mert jó érzéssel töltött el, hogy kionthatom a vérüket. Azért öltem, mert rákényszerültem, ám ettől még nem lettem rossz ember.
Ugyanúgy éreztem, megmaradt a racionális gondolkodásom. És ami talán a legfontosabb, soha nem öltem volna meg egy normális embert, hacsak nem arra készült, hogy ártson nekem, esetleg meggyilkoljon.
Zavaros gondolatok ezek, mégis összefüggenek, és a látszat ellenére egyáltalán nem olyan érthetetlennek tűnő, kusza összevisszaságban léteznek. Minden emlékfoszlány, minden elv, minden elhatározás egy racionális elgondolás egy-egy támpillérét képezi, és ez a rendszer, amely szerint éltem, amely szerint gondolkodtam, napról napra megrendíthetetlenebbé vált.
Az új gondolatok, az új tapasztalatok pedig további elemekként épültek be ebbe a rendszerbe, és ezáltal még eltökéltebb lettem. S bár ez a bizonyos rendszer elég erősnek, elég lerombolhatatlannak tűnt, ettől függetlenül harcolnom kellett, hogy ne csak mások, hanem a magam számára is megmásíthatatlan, megkérdőjelezhetetlen maradjon.
Nem tudtam, hová vigyem Darylt. Megálltam egy pillanatra, és csípőre tett kézzel körbenéztem. A szemem viszonylag hamar hozzászokott a rossz látási viszonyokhoz, de akárhogy is pásztáztam a környezetemet, semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe.
Egyik fára sem tudtam volna felmászni, főleg Daryllel a karomban. Egyedül még csak-csak ment volna, de a férfi súlyát nem bírtam volna el. Így is éppen elég volt elvonszolni őt az addigi távon. Új, kevésbé macerás, kellően frappáns és viszonylag könnyen megvalósítható tervre volt szükségem.
Lázas mérlegelésbe kezdtem, minél előbb ki kellett találnom valamit. Rövid tétlenség után felemeltem a jobb karomat, és a kézfejemmel letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadságcseppeket. Az ujjaimmal a hajamba túrtam, majd a tenyeremet a tarkómra simítottam.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ácsoroghattam egy helyben, és azt sem tudom, meddig maradtam volna még ugyanabban a pozícióban, ha meg nem pillantok valami igazán érdekeset az egyik fa törzsén.
– Hát, persze! – mosolyodtam el, és egy mélyről jövő sóhaj kíséretében odaléptem ahhoz a fához, amelyen megakadt a tekintetem. – Ez egy erdő – motyogtam, miközben végigsimítottam a fa törzsén. – Az erdők legtöbbjében vannak kitaposott gyalogösvények. A gyalogösvényeket pedig jelölni szokták valamivel – folytattam, és a mutatóujjammal megböködtem a fa törzsére felfestett apró kis jelet. – Ez az! – vigyorogtam, és hamar visszatrappoltam Darylhez. – Gyerünk, Dixon! Minden út vezet valahová.

* * *

Halvány gőzöm sem volt, mennyi utat tettem meg, de rohadtul elfáradtam. Majd’ kiköptem a tüdőmet, az oldalam hihetetlenül szúrt, és akármilyen gyorsan vettem a levegőt, egyszerűen nem jutottam elég oxigénhez.
Rettentően pocsékul éreztem magam, de amint felfigyeltem a tőlünk tíz-tizenöt méterre lévő vadászházra, a fájdalmaimmal mit sem törődve megragadtam Darylt, és felvonszoltam a ház picinyke teraszára.
Odabent teljes volt a sötétség, ám semmit sem bíztam a véletlenre. Magára hagytam Darylt, és a kardjaimat elővéve előbb körbeszaglásztam a ház körül, aztán lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, és odabent is szétnéztem.
Néhány bútordarabon kívül semmi más nem volt a parányi kis épületben, és csupán két helyiség volt: egy kandallóval és bedeszkázatlan ablakokkal rendelkező nappali és egy apró fürdőszoba, melynek fehér csempéi sártól és alvadt vértől sötétlettek.
Hamar becipeltem Darylt a nappaliba, lefektettem őt a kandalló elé, majd elhatároztam, hogy barkácsolok egy keveset. Be akartam deszkázni az ablakokat, de sem faanyagot, sem szögeket, sem kalapácsot nem találtam.
Már-már azon voltam, hogy inkább bezárom, eltorlaszolom az ajtót, és lefekszem aludni, de amint kinyitottam a sarokban álló hatalmas szekrény ajtaját, újra fellelkesültem, és egy időre még elűztem az álmosságot. A vastag plédeket egyesével felaggattam a függönykarnisokra, majd kimentem a házból, és még a zsalugátereket is becsuktam.
Azt követően, hogy elvégeztem a biztonsági intézkedéseket, egy dohosodó párna és egy vékonyabb takaró segítségével nagyobb kényelembe helyeztem Darylt. Egyetlen ágy vagy kanapé sem volt a házban, így mindketten kénytelenek voltunk beérni a padlóval.
A fürdőszobában ellenőriztem, a csapokat, és csaknem felkiáltottam örömömben, amikor a mosdó fölött tartott kezemre ráfolyt az a kellemesen bizsergető hidegvíz. Nem eshettem túlzásba, nem pazarolhattam belőle sokat, ezért hamar elzártam a csapot, és elégedetten mosolyogva oldalra biccentettem a fejemet.
Tutira vettem, hogy nem volt bekötve a szennyvíz, így először nem értettem, miképp lehetséges, hogy volt víz a házban, de miután megpillantottam a zuhanyzó fölé felszerelt hatalmas tartályt, hamar rájöttem.
Felforgattam az egész házat, minden aprócska kis zugot átkutattam. A hosszú ideig tartó keresgélésemet végül siker koronázta. Találtam egy kést, néhány gyertyát és egy halvány lánggal égő, de azért még működőképes öngyújtót.
Két gyertyát tettem a kandalló tetejére, kettőt a kandalló elé, további négy pedig azon padlórésztől nem messze kapott helyet, amelyet fekvőhelyül választottam Daryl és a magam számára.
Ráérősen meggyújtottam a fehér kanócokat, aztán zsebre tettem az öngyújtót, és leheveredtem a földre. Az alkaromat párnaként használtam, ám alig hunytam le a szemem, máris kaparászásra és hangos hörgésre lettem figyelmes.
Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, felkaptam az egyik kardomat, és miután félretoltam az ajtó előtt lévő asztalt és egy kisebb komódot, kiléptem a teraszra. Elindultam a hang irányába, és ahogy megpillantottam a zsalugátereket a körmeivel karcolgató kóborlót, gondolkodás nélkül nekiestem.
Nem szórakoztam vele, egyből a koponyájába döftem a kardomat. Az élőhalott összebicsaklott, és elterült a földön. Végignéztem a lábam előtt heverő hullán, majd nyeltem egyet, és hátat fordítottam neki.
Azt hittem, ezzel végeztem, ám amint odaértem a teraszhoz, további öt kóborló vánszorgott elő a fák és a bokrok közül. A fegyverem markolatát megszorítva megközelítettem az élőhalottakat, és mihelyst kellően közel értem az egyikhez, elmetszettem a torkát. Míg a feje hátrabicsaklott, odaléptem mellé, és a halántékába szúrtam a kardomat.
A második és harmadik kóborlóval sem vacakoltam sokáig, néhány gyors mozdulattal végeztem velük. A negyedik és az ötödik élőhalott már jóval testesebb volt. A kinézetüket meghazudtoló gyorsasággal indultak el felém, s miközben a fogsorukat csattogtatták, kitartóan lóbálták a kezüket.
Túl közel voltak egymáshoz, ráadásul eléggé agresszívan és kiszámíthatatlanul közeledtek, így nem tudtam volna anélkül lesújtani az egyikre, hogy a másik el ne kapott volna.
Hátrálni kezdtem, de alig tettem néhány lépést, a lábam máris elakadt az egyik fa földből kiálló gyökerében. Pillanatok alatt elveszítettem az egyensúlyomat, és akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam állva maradni.
A zuhanás közben sikerült megpördülnöm a levegőben, így arccal lefelé érkeztem a nedves avarba. A kardomat továbbra is kitartóan szorítottam, és mivel képtelenségnek tűnt, hogy időben felkászálódjak, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kúszni kezdtem.
A negyedik kóborló négykézlábra vetődött, és a fejét ide-oda ingatva közeledett. Az ötödik élőhalott – tekintettel arra, hogy két lábon járva bukdácsolt felém – gyorsabb volt, mint a negyedik.
Alig egy karnyújtásnyi távolságra volt, amikor térdre ereszkedett, és elkapta a jobb lábamat. Hangosan felnyögve megsuhintottam a kardot, és egy határozott mozdulattal elválasztottam a fejét a törzsétől.
Mihelyst a teste földet ért, rögvest megmerevedett, ám a fejét nem sikerült elpusztítanom. A szemével engem pásztázott, vérrel keveredő nyála kifolyt a szájából, a fogsorát pedig továbbra is megállás nélkül csattogtatta.
A negyedik élőhalott átmászott az ötödik testén, és fölém tornyosult. A gyomrából kilógó belek súrolták a hasamat, a nyála a nyakamra csepegett. Letettem magam mellé a kardomat, megragadtam a kóborló vállát, és lelöktem magamról.
Azzal viszont nem számoltam, hogy egy élőhalott is lehet gyors, különösen akkor, ha éhes, és bármit megtenne azért, hogy friss húshoz jusson. Még meg sem érintettem a kardomat, máris elkapta a bal lábszáramat, és a száját nagyra nyitva megpróbálta belém mélyeszteni rothadó fogait.
Levegő után kapva előrántottam a nadrágom övébe csúsztatott kést, amit a gyertyák keresésekor a vadászházban találtam, és nem törődve azzal, hogy a figyelmetlenségem következtében felsértettem vele a bőrömet, belevágtam a kóborló homlokába.
Lerugdostam magamról a mozdulatlanná váló testet, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében magamhoz vettem a kardomat. Felkeltem, és miután meggyőződtem róla, hogy teljes a csend, és nincs több kóborló az épület közelében, bementem a házba.
Újból bezártam és eltorlaszoltam a bejárati ajtót, majd a hajamat hátrasimítva a földre ejtettem a fegyvereimet, és lefeküdtem a kemény deszkapadlóra. A fejemet Daryl felé fordítottam. A férfi egyenletesen vette a levegőt, és habár tudtam, hogy nem csupán alszik, hanem még mindig eszméletlen, attól még megszólítottam. Ahogy sejtettem, természetesen nem kaptam választ, Daryl meg sem mozdult.
A homlokára helyeztem a tenyeremet, de nem tapasztaltam semmi furcsát. A bőre száraz volt, a testhőmérséklete nem tért el a normálistól. Az arca egészen kisimultnak tűnt, minek láttán halványan elmosolyodtam. Ő vígan húzta a lóbőrt, én meg kis híján megint a kóborlók zsákmányává váltam.
Aggasztott, hogy még mindig nem tért magához, de kár lett volna a nevét ismételgetve szólongatnom. Bíztam benne, hogy hamarosan felébred, és akkor megbeszélhetem vele, hogyan tovább – ugyanis nekem halvány elképzelésem sem volt, mihez kezdjek most, hogy az a ház, ahol napokig biztonságban voltunk, egyszerűen csak leégett.
Egyszerre voltam boldog és szomorú. Egyrészt örültem, mert végre valahára Daryl segítsége nélkül is sikerült megvédenem magamat, sőt alig néhány órával korábban még az ő életét is megmentettem.
Másrészt szomorú voltam, mert sajnáltam, hogy az a ház, amelyet még az apámmal sajátítottunk ki magunknak, nem létezett többé. Olyan sokáig éltem ott, hogy már-már hiányzott. Valamilyen szinten az otthonomnak tekintettem azt az épületet, és bár tudtam, hogy fölösleges bánkódnom miatta, elvégre nyilvánvaló volt, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer úgyis el kell hagynom, attól még sajnáltam.
A bal kezemet a hasamon lévő sebre szorítottam, amelyből meleg vér csordogált elő. Minden végtagom fájt, és minél hosszabb ideig bámultam Daryl arcát, annál fáradtabbnak éreztem magam.
Többször is lehunytam a szemem, és annak ellenére, hogy elhatároztam, addig nem alszom el, amíg a férfi magához nem tér, képtelen voltam ébren maradni. Bágyadtnak éreztem magam, a szervezetemet ostromló láz pedig makacsul küzdött az akaraterőm ellen. A testemet egyáltalán nem érdekelte, mit akarok, így végül mégiscsak elnyomott az álom.

* * *

Nem mondanám, hogy kifejezetten éberalvó voltam, de a járvány kitörése óta olykor előfordult, hogy még a legkisebb zajra is felébredtem. A Daryllel együtt töltött hetedik nap reggelén sem volt ez másképp. Amint meghallottam a padló reccsenését, nyomban felriadtam.
A pillantásom találkozott a kandalló mellett ücsörgő férfi tekintetével, mire nyeltem egyet. Egy halk sóhaj kíséretében nyugtáztam, hogy nem történt semmi rendkívüli azon kívül, hogy Daryl végre magához tért, és mihelyst normalizálódott a szívverésem, halványan elmosolyodva végignéztem a férfin.
– Mi történt? – kérdezte. A hangja egészen nyugodtnak tűnt, az arckifejezése viszont döbbenetről és némi aggodalomról árulkodott.
Úgy döntöttem, mielőtt tömören összefoglalom neki az éjjel történteket, kényelmesebb pozíciót felvéve törökülésbe helyezkedem, ám mihelyst megmozdultam, fájdalom nyilallt a hasamba. A felsőm vértől átitatott részére szorítottam a bal tenyeremet, és remélve, hogy csillapíthatom a vérzést, fintorogva belenyomkodtam a ruhaanyagot a felszakadt sebbe.
– Megsérültél? – vont kérdőre, még mielőtt szólásra nyithattam volna a számat.
Először megráztam a fejemet, de Daryl nem hitt nekem. Mondjuk elég egyértelmű volt, hogy megsebesültem, elvégre az ember bőre nem kezd el minden ok nélkül vérezni. Ha akartam, sem tudtam volna letagadni a nyilvánvalót, így végül legyintettem egyet, és míg a férfi guggoló helyzetbe tornászta magát – s ezáltal valamivel közelebb került hozzám –, hamar mesélni kezdtem.
– Néhány férfi betört a házba. Téged leütöttek, engem kikötöztek, aztán elvitték az élelmet, és ránk gyújtották az épületet – hadartam el a lehető leggyorsabban.
Reméltem, hogy Daryl figyelmen kívül hagyja a sérülésemet, ugyanis nem akartam, hogy újból felrója nekem a bénázásomat, ám a férfi egyetlen komor pillantással elintézte a hallottakat, és a csuklómat megfogva félretolta a kezemet.
Három ujja közé csippentette a rajtam lévő szakadt trikó alsó szegélyét, én pedig abban a pillanatban, hogy felhúzta az anyagot, ezzel szabaddá téve a sérülésemet, mozdulatlanná dermedve lesütöttem a szemem.
– Kihoztalak az égő házból, és átvonszoltalak az erdőn – folytattam, ahogy Daryl arcára pillantottam.
A férfi nem nézett fel rám, a tekintetével továbbra is kitartóan fürkészte a sérülésemet. S míg az egyik kezével a felsőmet szorongatta, addig a szabad tenyerét a homlokomra simítva ellenőrizte a testhőmérsékletemet.
– Amikor megálltam, hogy pihenjek egy keveset, megláttam egy jelet az egyik fa törzsén. A gyalogút mentén jutottam el idáig. Úgy gondoltam, itt biztonságban megvárhatom, hogy magadhoz térj – tettem hozzá, majd hatalmasat nyelve összeszorítottam az ajkaimat. – Mindenünk odalett. A te cuccaid közül is csak a nyílpuskát sikerült kimentenem – mondtam, a hangom valósággal remegett.
Képtelen lettem volna eltitkolni, mennyire zavarba jöttem Daryl közelségétől. Az, ahogy hozzám ért, egészen különös érzéssel töltött el. A szívverésem jóval szaporábbá vált, és annak ellenére, hogy már nem voltam lázas, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban meggyulladhatok. A testem valósággal lángolt, a vérem felforrt.
– El kell látni a sérülésedet – jelentette ki olyan végtelen nyugalommal a hangjában, mintha egyetlen szót sem hallott volna mindabból, amit elmondtam neki.
Az alsó ajkamat harapdálva végignéztem, ahogy Daryl felegyenesedett. Körbenézett az aprócska helyiségben, és átment a fürdőszobába. Egy ruhaanyag megadta magát a férfi erejének, aztán megnyílt a csap, és vízzel áztatta át a sötétbarna rongydarabot.
Alig egy pillanattal később kilépett a fürdőhelyiségből, letérdelt elém, és a fejével intett, hogy álljak fel. Vonakodva, de teljesítettem a szavakkal ki nem mondott parancsot, mire a férfi újra megfogta a rajtam lévő trikót, és egész a melltartómig felsodorta a vékony anyagot.
Meglepően óvatos mozdulatokkal kitisztította a sebemet. Amint a vizes ruhadarab hozzáért a sérülésemhez, felszisszentem. Fájdalom nyilallt a hasamba, de nem löktem el magamtól a férfi kezét.
Hagytam, hogy a seb környékét is letörölgesse, és miután ez megvolt, széthajtogatta a ruhadarabot, és akár egy fáslit, körbevezette a testemen. Mögém lépett, és hogy a kötés a helyén maradjon, többször is megcsomózta a rongydarab végeit.
– Nem kellett volna feláldoznod a felsődet – jegyeztem meg halkan, ugyanis az angyalszárnyakkal díszített bőrmellényén kívül semmi mást nem viselt. Képes volt szétszaggatni a hosszú ujjú felsőjét kizárólag azért, hogy kötést készítsen belőle.
– Ennyit igazán jár, ha már egyszer kihúztál a szarból, nem? – morogta.
A lehelete csiklandozta a tarkómat, és annak ellenére, hogy már elkészítette a kötést, továbbra sem mozdult. Ott állt közvetlenül mögöttem, és bár nem tett semmit, csupán kitartóan fogta a rongydarab két végét, mégis képes volt elérni, hogy egészen zavarba jöjjek.
– Te jól vagy? – kérdeztem, miután hatalmasat nyelve sarkon pördültem.
A férfi a torkát megköszörülve zsebre vágta a kezét, és a fejét az ajtó felé fordítva bólintott egyet. Meg akartam köszönni neki, hogy bekötözte a sérülésemet, de képtelen voltam megszólalni, így inkább félszegen elmosolyodtam, és reszkető ujjakkal megigazítottam a felsőmet.
Esküszöm, abban a szent pillanatban jobban tartottam Daryltől, mint a kóborlóktól. Féltem tőle, mert különös érzelmeket ébresztett bennem, és mire rádöbbentem, hogy a kelleténél jóval többet érzek iránta, már rég kötődtem hozzá.
Nem akartam elveszíteni őt. Nem akartam, hogy meghaljon, és azt sem szerettem volna, hogy valamilyen okból kifolyólag elhagyjon. Nem akartam, hogy a kapocs, amely összetartott minket, egy nap semmivé váljon, habár az én részemről ez aligha történhetett volna meg.
Én ugyanis túl erősen kötődtem hozzá, és ha akartam, sem tudtam volna ezen változtatni. De hogy őszinte legyek, nem is akartam. Örültem, hogy végre komolyabban kötődhettem valakihez, ahogy annak is, hogy a férfi mellettem volt.
Tulajdonképpen mindent neki köszönhettem. Miatta döntöttem el, hogy leszámolok a gyengeségemmel, és amennyire csak tudok, erős leszek. Kizárólag miatta nem adtam fel. Egyedül ő volt az oka annak, hogy még mindig képes voltam reménykedni. Hálás voltam Daryl Dixonnak.
– Kösz – morogta mély hangján, mire egyből felkaptam a fejemet. Daryl a szeme sarkából figyelt engem, s miután egy pillanat erejéig találkozott a tekintetünk, hirtelen a fürdőszoba felé fordult. – Lemosom magamról ez a sok szart – tette hozzá, miközben végignézett a megölt kóborló vérétől és béldarabjaitól mocskos bőrén.
Míg Daryl tisztálkodott, rendet raktam a házban. Az éjjel folyamán szétdobált cuccokat összepakoltam, a plédeket szépen összehajtogattam, és a párnával együtt eltettem őket a szekrénybe.
A csonkig leégett gyertyákat a kandallóba hajítottam, és egy száraz rongydarabbal letisztogattam vértől ragacsos kardomat és a vadászházban talált kést. Az aprócska helyiségben fellelhető összes fegyvert – így a sajátjainkat is – összegyűjtöttem, és a kandalló melletti falnak támasztottam. Előkerestem egy újabb rongyot a szekrény aljából, és letörölgettem a ház szegényes bútorzatát: a piciny asztalt, a három széket, a komódot és a falra felszerelt két polcot.
Miután minden lehetséges házimunkát elvégeztem, elrendeztem a bútorokat. Az ajtó elé tolt asztalt a helyére vonszoltam, a komódot visszacipeltem a sarokba. A fürdőszobából kilépő Daryl körbenézett, de egyetlen szót sem szólt. Bizonyára sejtette, hogy csak azért kezdtem el takarítani, mert rettentően unatkoztam, és el akartam foglalni magam valamivel.
Vizes mellényét ráterítette az egyik szék háttámlájára, s míg én a helyiség közepén állva figyeltem a férfi minden mozdulatát, addig ő odalépett a nyílpuskájához, a vállára kanyarította, majd elindult a bejárati ajtóhoz.
A fejemet lehajtva ácsorogtam, és igyekeztem elkerülni Daryl tekintetét. Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor megláttam a hátán lévő hegeket, ő pedig dühösen bevágta előttem a zongoraszoba ajtaját.
Nem akarta, hogy valaha is tudomást szerezzek a hátán lévő hegekről, és erős volt a gyanúm, hogy továbbra sem szeretett volna beszélni róluk, mégis úgy flangált előttem, mintha azon a szépmotívumú tetováláson kívül semmi más nem lett volna a hátán. Úgy tűnt, nem zavarta, hogy szabadon megbámulhatom a hegeit, s bár egyrészt örültem, hogy egy kicsit közvetlenebb volt, azért furcsának találtam.
– Hová mész? – kérdeztem, mihelyst a kilincsre helyezte a kezét, és kinyitotta maga előtt a bejárati ajtót. A válla fölött hátranézett rám, és végigfuttatta rajtam a tekintetét.
– Éhes vagyok – közölte nemes egyszerűséggel.
– Vagyis vadászni – állapítottam meg.
– Hát, nem is vásárolni – mosolyodott el, a hangja enyhén gúnyos volt. – Bár senki sem nézne hülyének, ha nyílpuskával a kezemben beállítanék a város egyik közértjébe.
– Veled megyek – jelentettem ki, és már éppen elindultam volna, hogy magamhoz vegyem a fegyvereimet, amikor megrázta a fejét.
– Nem.
– Miért nem? – kérdeztem ráncba szaladó homlokkal.
– Megsérültél – emlékeztetett.
– Semmiség – sóhajtottam fel. – Csak egy apró kis karcolás.
– Nem nyitok vitát – mondta, az arckifejezése komorrá, a hangja fagyossá vált.
– Ne már, Daryl!
– Nem venném hasznodat – vont vállat, mire résnyire összeszűkült szemmel csípőre tettem a kezemet.
– Nem vennéd hasznomat? – ismételtem el. – Nemrég még olyan szarul voltam, hogy azt hittem, belepusztulok, mégis sikerült eljutnom idáig. Átvonszoltalak a fél erdőn, és most egy apró kis sérülés miatt nem akarod, hogy veled menjek?
– Muszáj nyavalyognod? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire dühösen fújtatva áthelyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra. Daryl megigazította a vállára kanyarított nyílpuskát, majd még szélesebbre tárta az ajtót. Már majdnem átlépte a küszöböt, amikor gondoltam egyet, és elkaptam a felkarját.
– Mi az igazi ok, ami miatt nem akarod, hogy veled menjek? – vontam kérdőre.
– Hagyjál már a hülyeségeiddel! – csattant fel. Egy szempillantás alatt lerázta magáról a kezemet, és egy könnyed, ugyanakkor határozott mozdulattal bevágta előttem az ajtót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése