6. fejezet: Hatodik nap

Hosszú másodpercekig öleltem a férfit, aki ismét megmentette az életemet. Szavakkal ugyan nem mondtam neki köszönetet, de tudtam, hogy nincs is rá szükség. Anélkül is ki tudtam fejezni a hálámat, hogy megszólaltam volna.

Lassan eltávolodtam Daryltől. A férfi megpróbálta palástolni a zavarát, és a torkát megköszörülve felvette a földről a nyílpuskáját. Legnagyobb meglepetésemre nem indult el nélkülem, arra várva, hogy majd ellenvetés nélkül követni fogom. Egy rövid ideig néma csendben fürkészte az arcomat, és annak minden szegletét kielemezte, de nem volt hajlandó szemkontaktust teremteni. Végül mellém lépett, és a bal kezemet pásztázva intett egyet a fejével.

– Induljunk! – mondta, és a következő pillanatban máris átkarolta a derekamat.

A bal kezemet átvetettem rajta, az ujjaimmal erősen belekapaszkodtam a vállába, és akárcsak korábban, úgy most is hagytam, hogy ő diktálja a tempót.

A gyalogút során egyikünk sem szólalt meg. Még nekem sem volt kedvem beszélni, amit egy kicsit furának tartottam, mert egyébként nem szoktam fukarkodni a szavakkal, ám az utóbbi időben egyre többször döntöttem a hallgatás mellett, így végül is kezdtem megszokni.

Lassacskán elfogadtam, hogy Daryl nem volt szószátyár. Sőt, ha én nem csináltam vagy mondtam volna olyan dolgokat, amik idegesítették, bizonyára feleannyit sem beszélgettünk – vagy inkább kiabáltunk – volna egymással.

A házhoz érve felsétáltunk a teraszra. A zsebemből előhalászott kulccsal kinyitottam a bejárati ajtót, amelyet a küszöb átlépése után Daryl a lába segítségével becsukott, s közben egy pillanatra sem engedett el.

Meglepett az a figyelmesség, az az őszinte gondoskodás, amelyet tanúsított, és egyáltalán nem értettem, miért viselkedett ennyire kedvesen. Odavezetett a lépcsőhöz, majd hagyta, hogy belekapaszkodjak a korlátba, és felhúzzam magam a feljárat legelső fokára.

Egyre magasabbra küzdöttem magam, ám a testembe nyilalló fájdalom minden mozdulatom után egyre jobban lelassított. Megálltam néhány percre, hogy minden megmaradt erőmet összegyűjtsem, és még eltökéltebben folytassam tovább a küzdelmet, de a férfi hamar megelégelte a szerencsétlenkedésemet. Pillanatok alatt ott termett mellettem, a derekamat átkarolva magához húzott, és a tekintetemet kerülve a karjába vett.

Hiába, Daryl Dixon érző ember volt. Képes lett volna szeretni, képes lett volna bárkivel jót tenni. Képes lett volna bármit megtenni egy olyan személyért, aki sokat jelent a számára, de ezt szavakkal sosem hozta volna mások tudtára, a tettekkel való bizonyítást pedig igyekezte elkerülni, elvégre nem akarta, hogy az emberek gyengének lássák.

Váltig úgy gondoltam, hogy ha Daryl találkozna egy olyan normálissal, akibe akarva-akaratlanul beleszeretne, onnantól kezdve nem lenne megállás. Kitartottam azon véleményem mellett, hogy ha Daryl valaha is szerelmes lenne, végre felszínre törne a valódi énje, és többé nem érdekelné, milyennek gondolják mások. Vagy ha mégis aggódna amiatt, hogy hátránya származhatna abból, ha más emberek gyengének gondolják, egyvalaki előtt akkor is megnyílna – ez az illető pedig a szíve választottja lenne.

A férfi lefektetett az ágyba, majd hátat fordított, és elindult a kijárat felé. Én azonban nem akartam, hogy magamra hagyjon, legalábbis addig, amíg el nem mondtam neki mindazt, ami a visszaút során eszembe jutott.

Tudatni akartam vele bizonyos dolgokat. Kész voltam a bizalmamba fogadni, hajlandó voltam elárulni neki néhány titkot, ám szükségem volt pár percre, hogy minden bátorságomat összeszedjem, és szavakban is megfogalmazzam a fejemben kavargó gondolatokat.

– Várj! – szóltam utána, mire megtorpant. – El kell mesélnem neked valamit.

Daryl végigfuttatta rajtam a tekintetét, aztán biccentett, jelezve, hogy figyel rám. Nem szerettem volna, hogy az ajtóban ácsorogva hallgassa végig a mondandómat, így hát addig pásztáztam őt, amíg rá nem jött, mit akarok. Megfontolt léptekkel visszasétált az ágyamhoz, majd leült a matrac szélére.

– Az anyám és a testvéreim halála után viszonylag hosszú ideig nyugalomban éltünk ebben a házban. Azt már elmondtam, hogy az apám sokat tanulmányozta a harcművészeteket, de volt valami más is, amin szintúgy sokat töprengett. Az apám sohasem volt tudományos beállítottságú ember, így akármennyit is gondolkozott azon, vajon mitől váltak az emberek húszabáló élőhalottakká, nem jött rá. Több elmélete is volt, de egyiket sem tudta komoly érvekkel alátámasztani. És mint én, úgy ő is csak találgatott.

Az egyik portyánk során találkoztunk egy házaspárral. A férfi vegyészmérnök, a nő biológus volt. Persze azt ők sem tudták, pontosan miféle járványról van szó, de abban egészen biztosak voltak, hogy a folyamat nem visszafordítható. Azt mondták, ez a vírus ugyanolyan kegyetlen, mint a halálos betegségek legtöbbje, csak éppen más a lefolyási idejük. Azt állították, hogy akiből egyszer kóborló lesz, soha többé nem fog normális emberré válni.

A járványt egy újfajta halálos betegségnek gondolták, és ezen feltételezésüket arra alapozták, hogy a legtöbb halálos betegségnek nincs ellenszere. Igaz, bizonyos esetekben gyógyszerekkel és különféle kezelésekkel meg lehet hosszabbítani a lefolyási időt, de a végeredmény mindig ugyanaz: az áldozatok meghalnak – magyaráztam, majd megvártam, hogy Daryl a szeme sarkából rám pillantson.

Az arckifejezése láttán arra a következtetésre jutottam, hogy egyelőre még fogalma sincs, mire akartam kilyukadni, és ennek igazán örültem. Így legalább – talán éppen a kíváncsiságának hála – hajlandó volt végighallgatni engem, és nem hagyta el a szobámat anélkül, hogy megtudta volna, mi a valódi szándékom.

– Aznap délután, amikor összefutottunk azzal a házaspárral, kóborlók támadtak ránk. Körbevették az apró kis boltot, és a kitört ablakokon át sikerült bejutniuk a helyiségbe. A nőt szétmarcangolták, és a férjét is megharapták, amikor megpróbálta megmenteni őt. Végül az apám rángatta el az élőhalottak mellől, és elvittük őt egy közeli raktárépületbe.

A férfi elmondta, hogy kezdetben többen is voltak. Azt hiszem, huszonegy főt említett, de mindenki meghalt, csak ők maradtak életben. Elárulta, hogy az egyik társa kóborlóvá vált, holott egyetlen élőhalott sem harapta meg. Először azt hitték, egy egyszerű megfázás az egész, de az állapota súlyosbodott, és másnap reggel átváltozott – mondtam, aztán néhány másodperc erejéig elhallgattam.

Az alsó ajkam megremegett, a fejem tompán lüktetett. Az egész testemet tűzforrónak éreztem, a homlokom verejtékezni kezdett.

– A vírus akárkit megfertőzhet – közöltem, mire felém fordította a fejét. – Nincs szükség harapásra, nincs szükség rá, hogy az élőhalott testnedvei keveredjenek egy normális emberével, és bejussanak az illető szervezetébe. A járvány a kóborlók közbenjárása nélkül is szedi az áldozatait. Rosszulléttel kezdődik, aztán jön a láz, a megmagyarázhatatlan, agresszív viselkedés, végül pedig… Az ember egyik pillanatról a másikra átváltozik.

A levegő a tüdőmben rekedt, a hangom elakadt. Rettentően fáradtnak éreztem magam, a szemem minduntalan le akart csukódni. Az összes végtagomat rettentően súlyosnak éreztem.

– Nyisd ki a ruhásszekrény ajtaját! – mondtam. A férfi enyhén ráncba szaladó homlokkal pislogott párat, aztán felállt, és ellenvetés nélkül teljesítette a kérésemet. – Látod azt a világoskék pólót? Nyúlj be alá, és vedd elő azt, ami elsőként a kezed ügyébe akad!

Nem sokkal később Daryl egy pisztollyal a kezében felém fordult, és miután kellőképp szemügyre vette a fegyvert, rám siklott a tekintete.

– Az apám sohasem szerette a pisztolyokat, bár már erről is meséltem – mosolyodtam el. – Ez azé a vegyészmérnöké volt, akit az imént említettem. Apám nem látta, amikor elvettem, és soha nem is árultam el, hogy loptam magamnak egy pisztolyt. Biztosan nem engedte volna, hogy megtartsam, márpedig jó, ha az embernek van kéznél egy töltött fegyvere.

Daryl egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkassal, rezzenéstelen arccal figyelt engem.

– Senkit sem szeretnék bántani. Nem akarok emberi húst zabálni, és nem akarok össze-vissza bolyongani a nagyvilágban. Nem akarok egy érzéketlen szörnyeteggé válni. Ezért… Ezért arra kérlek, hogy ha az állapotom súlyosbodna, netalántán átváltoznék, akkor tedd meg, hogy…

– Nem fogsz átváltozni – vágott a szavamba.

– Ebben nem lehetsz biztos – vetettem ellen. – Lehet, hogy a vírus valamilyen úton bejutott a szervezetembe. Ez nem egy egyszerű rosszullét, Daryl, és ezzel te is tisztában vagy!

– Nem öllek meg – csóválta meg a fejét, és hezitálás nélkül visszatette a pisztolyt oda, ahonnét kivette. Belökte a szekrény ajtaját, aztán újfent elindult a kijárat felé.

– Nem hagyhatod, hogy kóborlóként éljek tovább – emeltem fel a hangomat, és bár fel akartam ülni, képtelen voltam rá. Túlságosan gyenge voltam.

– Nem lesz belőled kóborló – mondta ökölbe szoruló kézzel, a hangja aggodalmasnak tűnt.

– És ha mégis? – vágtam vissza, mire a válla fölött visszanézett rám.

– Meg fogsz gyógyulni – morogta.

– Ezt nem tudhatod – szűrtem a fogaim közt, a tekintetem elhomályosult a szemembe gyűlő könnytől.

– Meg fogsz gyógyulni – ismételte, majd átlépte a küszöböt, és lement a földszintre.

Alig tíz perc múlva egy vízzel teli vödörrel és egy ruhadarabbal a kezében tért vissza. Megállt az ágyam mellett, letette a vödröt, majd térdre ereszkedett.

Benedvesítette a ruhadarabot, kicsavarta belőle a fölösleges vizet, aztán félbehajtotta, és a homlokomra helyezte. A kézfejével megérintette az arcom mindkét felét, és miután megállapította, hogy a testhőmérsékletem bőven eltér a normálistól, rám terített egy plédet.

– Ki kell izzadnod magadból a lázat – közölte tárgyilagosan.

– Daryl! – szólítottam, de nem sikerült elérnem, hogy rám nézzen. Levette a homlokomról a nedves rongyot, és megtörölgette vele az arcomat. – Daryl! – A hangom jóval erélyesebb volt. A férfi nyelt egyet, ám nem volt hajlandó szemkontaktust teremteni velem. – Miért nem fogadod el a kész tényt? – csattantam fel. – Lehet, hogy teljesen fölösleges ez az egész – mondtam, és egy határozott mozdulattal ellöktem a kezét. A férfi keze ökölbe szorult, a rongyból pedig kövér vízcseppek potyogtak a padlóra.

– Ne beszélj! – morogta elszoruló torokkal, és újra a homlokomra helyezte a nedves ruhadarabot. – Pihenésre van szükséged.

– A rohadt életbe, Daryl! – emeltem fel a hangomat, miközben megragadtam a rongyot, és azzal egy időben, hogy elhajítottam azt a szoba egy távolabbi sarkába, felültem.

A férfi egy pillanatra rám nézett, aztán odalépett a tőle néhány lépésnyire heverő ruhadarabhoz, felkapta azt a földről, és visszasétált hozzám. A vállaimnál fogva fekvő helyzetbe kényszeríttet, és mivel minden erejét felhasználta ahhoz, hogy legyűrjön, esélyem sem volt ellenkezni vele. Ám még annak ellenére sem akartam feladni a küzdelmet, hogy tudtam, Daryl jóval erősebb nálam. Mindkét alkarját megfogtam, és kapálózni kezdtem.

– Mi a fenéért csinálod ezt? – kiabáltam. – Miért nem vagy képes lesétálni azon a rohadt lépcsőn, és hagyni, hogy legalább a halálom békés legyen?

– Kussolj már, Stafford! – ordította a képembe, miközben veszélyesen közel hajolt hozzám. A száján át kapkodta a levegőt, az ujjai a húsomba mélyedtek. – Mikor fogod már fel, hogy nem fogsz meghalni? Ezzel a kurva nagy önsajnálattal semmit sem teszel azon kívül, hogy késlelteted a gyógyulásodat. Úgyhogy higgadj le, fogd be a szádat, és legyél valamivel együttműködőbb!

Egy hosszú pillanatig egymás tekintetét fürkésztük, majd elfordítottam a fejemet, és zihálva eleresztettem a férfit. Válaszul Daryl is elengedett, és folytatta, amit elkezdett. Újból belemártotta a rongyot a vízbe, aztán kicsavarta, és visszatette a homlokomra. A nyakamig felhúzta a vastag plédet, és miután félretette a vödröt, ismét lement a földszintre.

Nem sokkal később egy pohár üdítővel a kezében tért vissza. Letetette a gyümölcslevet az éjjeliszekrényre, még egyszer alaposan szemügyre vett, és azt követően, hogy belátta, mást már úgysem tehet, a távozás mellett döntött.

– Ha kell valami, szólj – dörmögte mély hangján, majd magamra hagyott.

* * *

Egy bivalyerős rántást éreztem, mire rögvest elszakadtam attól a rémes álomtól, amelyben újra és újra szemtanúja voltam az anyám és a testvéreim halálának. A levegő a tüdőmben rekedt, mihelyst a földre kerültem. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy a fenekem találkozott a kemény padlóval, de még arra sem volt időm, hogy feleszméljek, máris talpra rántottak.

A támadóm a hajamnál fogva szembefordított magával, és abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetünk, felsikoltottam. A férfi azonnal befogta a számat, és leráncigált a földszintre. Épp a lépcső legutolsó fokai voltak hátra, amikor előrelökött, én pedig elterültem a nappali fapadlóján.

Felemeltem a fejemet, hogy körbenézzek, és végre rájöjjek, mi a fene történt. Rögvest megpillantottam Darylt, aki ott volt tőlem nem messze. A száját egy sötét rongydarabbal fedték el, a kezét és a lábát megkötözték.

Két, tetőtől-talpig felfegyverkezett férfi állt mellette, és amikor Daryl meglátta, hogy az a vadbarom lelökött a lépcsőn, nyomban fészkelődni kezdett. Az egyik bozontos szemöldökű, bajuszos férfinak feltűnt Daryl nyugtalansága, és hogy mozdulatlanságra bírja, tarkón vágta a pisztolya markolatával.

Daryl az ütés hatására felszisszent, a feje előrebicsaklott, de nem veszítette el az eszméletét. Beleharapott a száját elfedő rongydarabba, és bár láttam rajta, hogy rettentően nehezére esik, azért engedelmeskedett a ki nem mondott parancsnak.

Eközben a mögöttem álló férfi hamar mellettem termett, a felkaromnál fogva felhúzott a padlóról, és egy pisztolyt szegezett a halántékomnak. Daryl egy másodpercre sem nézett félre, kitartóan figyelt engem. Az arckifejezése mogorva volt, és biztosra vettem, hogy ha tekintettel ölni lehetne, az a három férfi már rég holtan hevert volna a nappali padlóján.

– Mi legyen velük, főnök? – kérdezte a Daryl jobb oldalán ácsorgó férfi. Az engem szorító kéz tulajdonosa tüzetesebben is végigmért, végül a szemembe nézett.

– A lány fertőzött – közölte, holott az arcomra pillantva csak annyit állapíthatott meg, hogy a testhőmérsékletem a normális fölött van.

– És vele mi legyen? – kérdezte ugyanaz a férfi, és a fejével Daryl felé intett. Az én sorsom eldőlt, még ha nem is került megvitatásra. Fertőzöttnek hittek – és talán az is voltam –, és egy vírushordozót nem lehet életben hagyni. Bizonyára azt gondolták, jobb megelőzni a bajt, és megakadályozni, hogy átváltozzak.

– Megharaptak, pajtás? – kérdezte a mellettem lévő férfi, és jelzett az egyik társának, aki félrehúzta a Daryl száját elfedő rongydarabot.

– A lány nem fertőzött, csak lázas – jelentette ki Daryl.

– Nem ez volt a kérdés – mondta a férfi. Egyáltalán nem érdekelte, mi van velem, és még arra sem volt hajlandó, hogy számításba vegye annak a lehetőségét, miszerint valóban csak egy egyszerű lázról van szó. A sorsomat egyértelműen megpecsételtnek gondolta, és nem állt szándékában újragondolni a döntését.

– Szóval? – sürgette őt a fickó. – Megharaptak vagy sem?

– Nem – felelte rövid hallgatás után.

– Rendben – bólintott a férfi. – Akkor velünk jössz. Erősnek tűnsz, és nem úgy nézel ki, mint aki fél azoktól a két lábon járó gennyládáktól. Még hasznodat vehetjük.

– A nagy lófaszt – morogta Daryl. – A lány nélkül sehová sem megyek.

– Ne essünk félreértésekbe, barátocskám – nevette el magát a férfi. – Csak két választási lehetőséged van, és nem te döntöd el, mi legyen az a kettő. Vagy velünk jössz, vagy ezzel a kis cukorfalattal együtt megdöglesz – sorolta fel az általa felkínált opciókat.

– Gond van a hallásoddal, faszfej? – vágott vissza Daryl, s ügyelt rá, hogy az utolsó szót minél inkább kihangsúlyozza. – A lány nélkül nem hagyom el ezt a kurva házat.

– Akkor nemcsak a kis barátnődet, hanem téged is kinyírunk – közölte a férfi érzelemmentes hangon.

– Kapd be! – vetette oda félvállról, és a padlóra köpött.

– Rossz válasz – mondta a férfi, a tekintete elkomorult. Jelentőségteljesen a társára pillantott, aki egyből tudta, mit kell tennie. A korábbinál jóval erősebb ütést mért a mellette térdeplő Daryl tarkójára, minek következtében fennakadt a szeme, és eldőlt, mint egy zsák krumpli.

– Daryl! – kiáltottam fel kétségbeesetten, és eszeveszett kapálózásba kezdtem. A férfinak persze meg sem kottyant az ellenkezésem. Sokkal erősebb volt nálam. Egy könnyed mozdulattal odapenderített a lépcső legalsó fokához, és a zsebéből előhúzott madzag segítségével hozzákötözött a feljáró kapaszkodójához.

– Tudod, kislány, nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek látszom – mondta, az arcán gonosz vigyor terült el. Miután – a biztonság kedvéért – kétszer is csomót kötött a madzag végére, felegyenesedett, és oldalra biccentett fejjel végigfuttatta rajtam a tekintetét. – Ami azt illeti, kifejezetten nagy szívem van – tette hozzá, majd elővett egy kést, és a penge hegyét végighúzta a nyakam vonalán. – Hogy magad is megbizonyosodhass a jólelkűségemről, nem ölöm meg egyikőtöket sem. A kór úgyis végezni fog veled, és ha húszabáló szörny lesz belőled, mindent el fogsz követni annak érdekében, hogy kajához juss. Mindent összevetve… Te semmiképp sem maradsz életben, de a kis barátodnak még lehet esélye. Túlélheti az éjszakát, már ha még azelőtt magához tér, mielőtt te, kis angyalom, megszabadulnál a kötelektől.

A férfi megforgatta a kezében lévő kést, aztán eltette azt, és a társai példáját követve bemasírozott a konyhába. Hallottam, ahogy hangosan ujjonganak a temérdek élelmiszer láttán, és ahogy sejtettem, alig néhány perccel később öt telepakolt zsákkal jelentek meg a nappaliban.

A két férfi elégedetten tréfálkozva elhagyta a házat, a harmadik pedig a küszöbhöz érve megtorpant, és a válla fölött hátranézett rám. Pár másodpercig lenézően, szánalommal teli pillantással méregetett, aztán Daryl felé fordította a fejét, és a férfi mozdulatlanul heverő testének látványára újabb sötét mosolyra húzódott a szája.

– Sok sikert, pajtás! – mondta, aztán kilépett a teraszra, és egy hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót.

Mihelyst mindhárom férfi lelépett, azonnal szemrevételeztem a kezemet gúzsba kötő madzagot, és hezitálás nélkül hozzáláttam a csomók kibogozásához. Próbáltam higgadt maradni, s habár alig érezhetően remegtem, nem estem kétségbe.

Ki akartam szabadulni, meg akartam menteni saját magamat és Darylt is, és le akartam gyűrni a szervezetemet ostromló betegséget, amelytől izzadtam és olyan hihetetlenül melegem volt, hogy nem győztem levegő után kapkodni.

Az első csomóval viszonylag hosszú ideig bajlódtam, ám nemhiába. Amint túljutottam az első akadályon, még elszántabbá váltam, és csupán egyetlen cél lebegett a szemem előtt: bizonyítani akartam, méghozzá azt, hogy én is képes vagyok küzdeni, és túl tudok jutni az utamba kerülő akadályokon.

Nem hátrálhattam meg, mert ezúttal nem csupán a saját életem függött tőlem, hanem Darylé is. S bár benne volt a pakliban, hogy valóban átváltozom, semmiképp sem akartam, hogy annak az embernek, aki számtalanszor megmentett az elmúlt napokban, épp miattam kelljen meghalnia.

Forró, láztól pirosló arcomon hűvös izzadságcseppek szánkáztak végig, de még annak ellenére sem adtam fel, hogy egyre pocsékabbul éreztem magam. A látásom tiszta maradt, egyetlen könnycsepp sem homályosította el a tekintetemet. Nem engedtem, hogy a gyengeség és a kétségbeesés eluralkodjon rajtam, és kész voltam a végsőkig harcolni azért, hogy Daryl túlélje az éjszakát. Nem érdekelt, mi lesz a sorsom.

Azt sem bántam volna, ha kóborlóvá változom, de abba még csak belegondolni sem mertem, hogy élőhalottként egy helyiségben tartózkodjak Daryllel. Tudtam, hogy kóborlóként úgysem lennék képes racionálisan gondolkodni, és érzéseim sem lennének. Nem tudnám felfogni, hogy nem szabad megölnöm Darylt, mert nem lennék tisztában azzal, ki volt ő nekem, s hogy egyáltalán én ki voltam az átváltozásom előtt.

A szívem hevesen zakatolt, miközben kioldottam a második csomót is. Utána már gyerekjáték volt megszabadulni a csuklóm köré tekeredő madzagtól, így miután megtettem, rögvest odarohantam az ájultan fekvő Darylhez. Letérdeltem mellé, a vállánál fogva a hátára fordítottam, és míg félresöpörtem az arcába lógó hajtincseket, hangosan szólongatni kezdtem.

– Ébredj fel! – mondtam, miután többször is elismételtem a nevét. – Gyerünk, Dixon! – sziszegtem, és a felkarját megragadva gyengéden megráztam.

A próbálkozásom eredménytelen maradt, a férfi nem tért magához. Már éppen azon gondolkoztam, hogy hozok egy vödör vizet, és a képébe öntöm, amikor különös szagra lettem figyelmes. Lassan felegyenesedtem, és riadt tekintettel körbenéztem.

Hamar megpillantottam az odakint felcsapó lángokat. Nyomban kirohantam az udvarra, ám a látvány, amely odakint fogadott, valósággal sokkolt. A házat néhány méter híján valóságos tűzgyűrű vette körül. A lángok magasra felcsaptak, és gyorsan elérték az épület fából készült szerkezetét.

Visszaszaladtam a házba, hamar összeszedtem a kardjaimat és Daryl nyílpuskáját, aztán kiszórtam őket az udvarra – elvégre egy kézzel képtelen lettem volna kimenteni Darylt. A karomat a férfi hóna alá dugtam, és minden erőmet felhasználva kivonszoltam őt a ház elé.

Útközben többször is meg kellett állnom, ugyanis a hányingerem felerősödött, a testem pedig valósággal égett a láztól, de végül is sikerült megakadályoznom, hogy Daryl a tűz martalékává váljon.

A lángok eközben elérték az épület emeleti részét. A ház recsegett-ropogott, de engem egyáltalán nem érdekelt, hogy minden személyes holmim – még az az egy darab családi fényképem is – odalett.

Nem bánkódtam az elvesztett cuccaim miatt, sőt bármilyen fura, boldogságot éreztem. Büszke voltam, mert aznap végre bebizonyítottam, hogy mégsem vagyok olyan gyenge. Megmentettem Darylt, és ez örömmel töltött el.

Hangosan zihálva lehunytam a szemem, és elterültem a nedves avarban. Az ajkam halvány mosolyra húzódott. Minden végtagomat ólomnehéznek éreztem, és a láz egészen kiszipolyozott, mégsem foglalkoztam a betegségemmel, mert egyre csak Daryl szavai jártak a fejemben.

„Nem fogsz átváltozni.”

„Nem lesz belőled kóborló.”

„Meg fogsz gyógyulni.”

Igen.

Rajtam múlik, mi lesz a sorsom.

Rajtam áll, mit választok.

Küzdök és élek, vagy feladom és meghalok.

Én akarok határozni a sorsom felől.

Én akarok dönteni, és meg is teszem.

Élni akarok. Élni és élvezni, amit és amíg csak lehet.

És ennek így kell lennie. Nem azért, mert ebben a nyomorult világban csak jó dolgok történhetnek az emberrel, hanem azért, mert így döntöttem.