2016. március 28.

12. fejezet: Tizenkettedik nap

Hiába éltem egy kóborlókkal teli bolygón, képtelen voltam megérteni a körülöttem megváltozó világot. A Nap minden reggel felkelt, minden este lenyugodott. A madarak olyan vidáman csiripeltek, mintha mi sem történt volna, és az emberi kéz által nem érintett természet ugyanúgy működött, mint a vírus előtt.
Az utóbbi időben egyre többször éreztem furcsa ürességet, amely minduntalan sírásra késztetett. Nyilván nem bőgtem megállás nélkül, legtöbbször inkább elfojtottam a könnyeimet, de talán éppen ezért bizonyult olyan nehéznek, hogy erős maradjak.
Mintha körülöttem a természet pompázott és kacagott volna. A tavasszal rügyet bontó fák, a bimbózásnak induló virágok és a széltől táncoló fűszálak mind-mind felém fordultak, és szinte kigúnyoltak a szépségükkel. Úgy éreztem, mintha az arcomba nevetve az orrom alá dörgölték volna a boldogságukat, míg én egy feneketlen és sötét kút mélyén tengődtem.

Nem tudtam biztosan, várok-e valamire, és azt sem, hogy kellene-e várnom bármire is. Csak abban az egy dologban voltam biztos, hogy odalent kuksolok a kút alján, és semmit sem teszek azon kívül, hogy sodródom az árral.
Nem akartam sem megváltozni, sem megváltoztatni a körülöttem lévő világot. Azt nem lehetett volna megtenni – nemcsak én nem lettem volna rá képes, hanem senki, aki a normálisak közé tartozott.
Azt hiszem, már egy élőben sem maradt elég erő. Vagy ha mégis, takarékoskodni kellett vele. Elvégre mi haszna lenne, hogy az ember időt és energiát nem kímélve belevág valami olyanba, ami eleve kudarccal záródik? Csak egy őrült próbálná meg véghezvinni azt, aminek nem létezik eredményes végkimenetele. Mert igenis van lehetetlen. Nem pusztán fogalomként, vagy félvállról odavetett kijelentésként, hanem úgy általánosságban létezik.
Hangosan zihálva, verejtékező homlokkal felültem. A szívem őrült tempóban vert, és mire felfogtam, hogy csupán rémálmom volt, félig-meddig normalizálódott a légzésem. Durván letöröltem az arcomon végigfolyó könnycseppet, és az ágy szélén ücsörgő Darylre pillantottam.
Nyeltem egy nagyot, s miközben kikászálódtam az ágyból, hamar megigazítottam a hajamat és a rajtam lévő ruhát, amely úszott az izzadtságban. A férfi a válla fölött hátranézett rám, a tekintete tetőtől-talpig végigsiklott rajtam. A karja megfeszült, ugrásra készen ült, mintha arra várt volna, hogy végre beléphessen a rémálmomba, és valahogy segítsen rajtam.
 – Minden rendben – mondtam, bár teljesen fölöslegesen. Ahogy magamat, úgy őt sem sikerült meggyőznöm, hogy semmi ok aggodalomra.
– Egész éjjel ide-oda dobáltad magad, mint valami epilepsziás – morogta. – Mikor aludtál utoljára normálisan? – kérdezte, mire vállat vontam. Hiába tudtam a választ, nem akartam elmondani neki. Pontosabban csak nem mertem bevallani, hogy aznap éjjel, amikor az ő ölelésében hunytam le a szemem, nem volt rémálmom.
– Éhes vagyok – jelentettem ki. Reméltem, hogy Daryl kapcsol, és nem feszegeti tovább a témát. Úgy tűnt, ezúttal szerencsém volt, ugyanis ahelyett, hogy a férfi újabb kérdésekkel bombázott volna, a fejével a szobaajtó felé intett.
– Nézzünk valami reggelit! – javasolta, majd a kezébe vette a nyílpuskáját, és kiment a nappaliba.
Amint a kisfiú megtudta, hogy Daryllel vadászatra indulunk, rögvest kérlelni kezdte a férfit. El akart menni Daryllel, és hamar kiderült, hogy Arlene is támogatta a fiú ötletét. A lány szerint nekem kellett volna a házban maradnom, hogy vigyázni tudjak rá, Daryl pedig felügyelhette volna a kis Thomast.
Arlene-nek végül is igaza volt, hisz rám és Darylre hárult a védelmezői szerep. Kizárólag mi ketten tudtuk megóvni őket, és ezzel tisztában voltunk. Kis híján szavakkal is Arlene mellé álltam, ám még mielőtt megtehettem volna, a férfi határozottan megrázta a fejét, és annyit mondott, hogy éppen a biztonságuk érdekében kell a házban maradniuk.
Daryl azon a véleményen volt, hogy odakint bármi váratlan dolog megtörténhet, de ha nem csapnak túl nagy zajt, és visszatértünkig az épület falain belül maradnak, akkor kizárt, hogy bajuk essen.
Míg a férfi tömör és lényegre törő mondatokban közölte az álláspontját, semmi mást nem tettem, mint kitartóan figyeltem őt. A tekintetemmel az arcát pásztáztam, és minél több szót ejtett ki a száján, annál biztosabb lettem abban, hogy még ő maga sem hitte el mindazt, amit mondott.
Arlene és Thomas bizonyára nem is sejtették, hogy Daryl nem kész tények elé állítja őket, mindössze elmondja nekik, miben reménykedik. A férfi bízott benne, hogy míg mi távol leszünk, egyetlen kóborló sem jelenik meg a ház közelében, de nem tudhatta biztosan, hogy a farm még órák múlva is biztonságos lesz.
Azt a legkevésbé sem értettem, miért kockáztatta Arlene és Thomas életét kizárólag azért, hogy együtt vadászhassuk le a reggelinek, ebédnek és vacsorának valót. Nem olyan embernek ismertem Darylt, aki bármelyik tisztalelkű és ártatlan embert hátrahagyná, így az, hogy automatikusan elutasította a fiú javaslatát, megdöbbentett.
Végül mindketten beletörődtek, hogy Daryl a fiú maradása mellett határozott, és anélkül, hogy ellenérvek sokaságát sorakoztatták volna fel a férfi elhatározásával szemben, egyszerűen csak rábólintottak a dologra. Egyedül engem nem hagyott nyugodni Daryl viselkedése, és eltökéltem, hogy amint beérünk az erdőbe, kérdőre vonom a döntésével kapcsolatban.
Alig néhány perccel azelőtt, hogy elindultunk volna, elfelhősödött az ég, és nem sokkal később megeredt az eső. Úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Arlene felvetette, hogy talán jobb lenne, ha a dörgésre és a villámlásra való tekintettel inkább a házban maradnánk, de sem én, sem Daryl nem tartott a vihartól, így rövid szedelőzködés után nekivágtunk az útnak.
A hajamat copfba kötöttem, a Daryltől visszakapott kardhüvelyt a benne lévő fegyverrel együtt a hátamra erősítettem, és azt megelőzően, hogy becsuktam volna magam után a bejárati ajtót, feladatot adtam Arlene-nek és Thomasnak. Megkértem őket, hogy minden, a házban fellelhető vízfelfogó tárgyat és eszközt szedjenek össze, és hordják ki az udvarra.
Egészen rövid idő alatt olyan sok eső leesett, hogy biztosra vettem, mire visszaérünk, már mindegyikünk számára elegendő víz gyűlik össze a tisztálkodáshoz, és esetleg még az elejtett vad megfőzésére is lesz lehetőségünk. Utóbbi megvalósításához persze arra is szükség volt, hogy egyáltalán sikerüljön leterítenünk néhány kisebb állatot.
Mindvégig Daryl ment elől, én pedig kitartóan követtem. A tempója tökéletesen megfelelt az enyémnek, így nem maradtam le tőle. Olykor meg-megtorpant pár pillanatra, körbekémlelt, majd rövid hallgatózás után újból elindult. Nem egyszer, amikor a közelünkben megreccsent egy-egy letört gally, felemelte a nyílpuskáját, de szerencsére mindegyik alkalom csupán vaklárma volt.
Órákig egyetlen kóborlóval sem találkoztunk, így miután ki tudja, hányadik alkalommal megállt, hátrasimítottam a homlokomhoz tapadó rövidebb, esővíz áztatta hajtincseket, és egy mély lélegzetvételt követően megszólaltam.
– Miért én? – kérdeztem, mire felvont szemöldökkel felém fordult. – Miért én jöttem el veled?
Daryl vállat vont.
– Most ismételjem el ugyanazt, amit három órával korábban?
– Nem – feleltem. – Nekem az igazat mondd. Én arra vagyok kíváncsi.
– Nem tudom. Talán csak kezdek hozzászokni a veled való portyázáshoz – válaszolta, mire ráncba szaladó homlokkal oldalra biccentettem a fejemet.
Visszacsúsztattam a fegyveremet a hátamon lévő kardhüvelybe, aztán összeszorított szájjal elsétáltam Daryl mellett. Ha nem, hát nem, gondoltam, ám a férfi utánam nyúlt, és a jobb felkaromnál fogva megállásra késztetett. Előbb Daryl kezére, majd az arcára pillantottam.
– Nem akartalak megint szem elől téveszteni. Így is épp elégszer elszakadtunk már egymástól – mondta.
– Nem hagytam volna el a házat.
– De igen, ha a kóborlók rákényszerítenek.
– Vagyis hazudtál, amikor azt mondtad, hogy a ház teljesen biztonságos. Arlene és Thomas is éppúgy veszélybe kerülhetnek odabent, ahogy mi idekint.
A férfi nem válaszolt. Ám hiába hallgatott, én akkor is tudtam, miért döntött úgy, ahogy. Mindenesetre tőle akartam hallani.
– Tudod, hogy igazam van. Tudod, hogy akárcsak minket, úgy őket is éppúgy megtámadhatják a kóborlók.
Daryl bólintott.
– Nem várom el, hogy megértsd, mit miért teszek. Ha meg azt mondanám, hogy miattad döntöttem úgy, hogy ők maradnak, te pedig jössz, megint csak hazudnék. Mert nem miattad tettem, hanem saját magamért. Azért, mert egy önző alak vagyok – jelentette ki. – Úgy gondoltam, könnyebb lesz megvédenem téged, ha a közelemben vagy.
– Ettől még nem vagy önző, pont ellenkezőleg. Meg akarsz védeni. Az én életemet próbálod óvni, és ez nem önzőség – pislogtam értetlenül.
– Mondtam már, hogy ezt nem értheted – sulykolta belém.
– Akkor magyarázd el! – emeltem fel a hangomat.
A férfi közelebb lépett hozzám, méghozzá olyannyira, hogy az arca csupán néhány centiméternyire volt az enyémtől. A szeme megvillant, sötétszínű hajtincsei a homlokára és a halántékára tapadtak.
– Addig, amíg téged védelek, van értelme mindannak, amit csinálok. Ez egy olyan feladat, amit teljesíteni tudok és akarok. Ha te nem lennél, nem volna értelme semminek. Nekem sem volna értelmem.
Azért igyekszem figyelni minden léptedet, mert így érzem magam teljesnek és igazán élőnek. Biztonságban akarlak tudni, és míg a közelemben vagy, nem kell egyfolytában azon agyalnom, jól vagy-e, vagy egyáltalán élsz-e még.
Azért óvom az életedet, mert ha kóborlóvá válnál vagy meghalnál, soha többé… Soha nem lennék már egész. Csak egy megcsonkított valami. Vagyis igen, tényleg önző vagyok. A saját teljességem megőrzése miatt vigyázok rád, semmi másért – morogta. – Nem miattad teszem, Stafford! Egyetlen percig sem miattad tettem! – mondta, ám én tudtam, hogy ez utóbbi kijelentése színtiszta hazugság.
Igenis miattam tetted, Dixon, futott át az agyamon, és most is miattam teszed. Azért vigyázol rám, mert fontos vagyok neked, csak félsz az igazságtól. Félsz tőle, hogy bárki is a szívedbe lopja magát. Tartasz a saját érzéseidtől és attól, hogy ha valakit mégis közel engednél magadhoz, azt egy idő után valamiért elveszítenéd. Nem akarsz csalódni, nem akarsz gyászolni, nem akarsz összetörött szívvel élni.
A szememből kicsorduló könnycsepp elvegyült az arcbőrömön lévő esővízzel. A copfból kiszabadult hajszálak a tarkómhoz simultak, átázott öltözékem olyannyira ráfeszült a testemre, hogy alig bírtam megmozdulni.
Pillanatok alatt lecsökkentettem a köztünk lévő távolságot, és a nyaka köré font karral magamhoz öleltem Darylt. Leírhatatlan boldogsággal töltött el, amikor a földre ejtette a nyílpuskáját, és olyan erővel magához szorított, mint még soha azelőtt. Az arcát a nyakam hajlatába temette, én pedig a hajába túrtam, és egy elégedett sóhajjal lecsuktam a szemem.
– Miért ne próbálhatnánk meg? – súgtam a fülébe. – Miért kellene kizárólag a félelem miatt bármitől is megfosztanunk magunkat?
Daryl tartása, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, még erősebbé vált. Ezen az egyetlen gesztuson kívül viszont semmi mással nem reagált. Tudtam, hogy akárcsak én, úgy ő is szörnyen nehéz helyzetben van. Biztos voltam benne, hogy nem akart elveszíteni, és természetesen én sem őt.
Ám vele ellentétben én képes lettem volna rá, hogy esélyt adjak kettőnknek. Nem külön neki vagy nekem, hanem nekünk. A kapcsolatunknak. Annak, hogy összefogjunk, és ezentúl minden akadályt együtt győzzünk le. Annak, hogy ne csupán bajtársak, hanem jóval többek legyünk.
Akartam, hogy sikerüljön, és tudtam, hogy ha elég erősek maradunk, sikerülni is fog. Én őt tettem egésszé, ő pedig engem.
– Nem számít, mennyi idő adatik nekem – folytattam egy lélegzetvételnyi szünet után. – Nem számít, hogy hónapok, évek vagy évtizedek múlva fogok meghalni. Csak az számít, hogy azt a bizonyos időt, amit a sors szán nekem, úgy töltsem el, ahogy azt én szeretném. Semmi más nem érdekel. Felőlem az egész világ a feje tetejére állhat.
A férfi futólag végigsimított a hátamon, majd finoman eltolt magától, és anélkül, hogy a szemembe nézett volna, a két tenyere közé fogta az arcomat. A száját puhán a homlokomhoz érintette, és lecsókolt onnét néhány esőcseppet.
Egy pillanatig azt hittem, neki is ugyanazok a gondolatok futottak át az agyán, mint nekem alig egy perccel korábban, de aztán megcsóválta a fejét, így hamar rájöttem, hogy még ha hasonlóan is éreztünk, akkor sem szorult belé annyi elszántság, mint belém – már legalábbis a kettőnk kapcsolatát illetően.
– Túl sokat veszítettem – mondta. Vagyis nem arról volt szó, hogy nem szeretett volna tőlem semmit, hanem arról, hogy nem mert kockáztatni. Nem akart felülkerekedni azon félelmén, hogy egy nap talán elveszít.
– Ahogy én is. De ez is csak egy akadály, amit kellő bátorsággal legyőzhetnénk.
– Nem akarok még többet veszíteni – közölte, akárha meg sem hallotta volna mindazt, amit az imént mondtam. – Kóborlókat ölni bármikor képes vagyok, de egy szerette halálára senki nem tud kellően felkészülni. Az eszem bátor, de a szívem nem, és soha nem is lesz az.
Bólintottam. Úgy éreztem, fölösleges lenne bármi mást mondanom. Hiába érezte Daryl Dixon ugyanazt, mint én, nem akart tovalépni, és akármennyire is fájt, tiszteletben kellett tartanom a döntését.
Halványan, s egyúttal hamiskásan, mintha könnyedén beletörődtem volna az ő álláspontjába, elmosolyodtam, majd hátraléptem egyet. Elfordítottam tőle a fejemet, és a környező erdőt pásztázva újból a kezembe fogtam a kardomat.
A férfi végtelennek tűnő ideig figyelt engem, talán próbált rájönni, mire gondoltam azokban a pillanatokban, aztán felkapta a nyílpuskáját a nedves avarból, és elindult a korábban megcélzott irányba.
Amint elém került, hamar letöröltem az eső- és könnycseppeket az arcomról, erőt vettem magamon, és néma csendben követtem őt. Nem állt készen, ezen nem lehetett, de nem is volt mit szépíteni. El kellett fogadnom a férfi elutasítását, mást nem tehettem.
Az elkövetkezendő három órában több állatot is sikerült elejtenünk: két mókust, egy nyulat, sőt még egy őzgidát is. Utóbbit Daryl a vállára vetette, így én cipeltem a mókusokat és a nyulat.
Miután letudtuk az aznapi ételellátmányunk beszerzését, a férfi navigációjával elindultunk a farm irányába. Igyekeztem nem töprengeni mindazon, ami az erdőben történt, de mindegy, hányszor kalandoztak el a gondolataim, ugyanis minden alkalommal visszatértek ahhoz a néhány momentumhoz, amikor Daryl végre őszintén megnyílt előttem.
Azt hiszem, a szívem mélyén számítottam rá, hogy csalódás ér, mégis makacsul ragaszkodtam ahhoz a parányi reményhez, amely mindvégig ott pislákolt, és amely újra és újra elhitette velem, hogy Darylnek és nekem lehet közös jövője.
Egy olyan álmot dédelgettem, melynek szentül hittem a megvalósulásában, és végül pofára estem. Nemcsak a becsületem, hanem a lelkem is megsérült, és megint ugyanolyan szürkének láttam mindent magam körül, mint korábban.
Ugyanaz a reményvesztettség és kétségbeesés lett úrrá rajtam, mint már annyiszor azelőtt, ám tudtam, hogy előbb-utóbb ebből is kilábalok, és némi idő elteltével ismét képes leszek meglátni a színeket, s meghallani az engem körbevevő hangokat.
Mert mindig képes voltam visszatérni a normális kerékvágásba, és mindig visszaköltözött belém az élet. Mindehhez viszont az kellett, hogy a sebeim lassacskán begyógyuljanak, és újra képes legyek érzékelni és felfogni a szépet, a jót és minden egyebet, ami a boldogsághoz hozzátartozott.
Bár a Nap állásából nem tudtam kikövetkeztetni, hány órára járhatott, úgy tippeltem, már dél is elmúlt. Thomas az előző naphoz hasonlóan ezúttal is segített Darylnek megnyúzni az elejtett zsákmányt, s míg ők a hús előkészítésével foglalatoskodtak, én és Arlene hozzáláttunk a vízforraláshoz.
Segítettem neki behordani az esővízzel megtelt edényeket és lavórokat, aztán kiválasztottam egyet közülük, és rátettük azt a rögtönzött készítésű tűzhelyre, amely a kandallóba vízszintesen elhelyezett vasrudakból lett összetákolva. Hosszú ideig főztük a nyers húst, mire kellően puhává vált, és azt követően, hogy mindenki megkapta a fejadagját, elhelyezkedtünk a nappaliban.
Daryl a kandalló mellett ücsörgött. A lábát kinyújtotta, a hátát a falnak vetette, és gyanúsan kerülte a tekintetemet. Akárhányszor rásandítottam a szemem sarkából, egyszer sem nézett rám, ami meglehetősen zavart. Ezek szerint az elutasítása egyben azt jelentette, hogy ezentúl távolságtartó lesz?
Arlene a kanapén gubbasztott, a térdét felhúzta. Jóízűen falta az ételt, mintha nem is egy mókus húsát, hanem valami pompás ínyencséget evett volna. Thomas a kandalló előtt törökülésbe helyezkedett, és nagyokat harapott az elejtett és megfőzött őzgidából. Jómagam a kanapé túlsó végén ültem, és szemernyit sem jó étvággyal nyámmogtam az adagomon.
Szinte még a számban lévő falat lenyelése is nehezemre esett. S bár alig néhány órával korábban még farkaséhes voltam, és úgy korgott a gyomrom, mintha hosszú napok óta egyetlen falatot sem ettem volna, azokban a pillanatokban a legkevésbé sem kívántam az ételt. Semmi mást nem akartam, mint visszavonulni a szobámba, és a takaró alatt elrejtőzve egyszerűen csak belebámulni a sötétségbe.
Nem voltam álmos, habár aznap elég sok mérföldet megtettem, de még a puha matracon való tétlen heverészés is jobb időtöltésnek tűnt, mint egy helyiségben tartózkodni Daryl Dixonnal. Nem akartam a közelében lenni, legalábbis aznap nem.
Sőt sem Arlene, sem Thomas társaságára nem vágytam. Nem lett volna szükségem másra, mint egy kis magányra, és reméltem, hogy lehetőségem nyílik egyedül maradni egy picit. Már csupán egyetlen rövidke óra is sokat jelentett volna.
Az adagom felét sikerült elpusztítanom, a maradékot pedig a falánk kis Thomasnak adtam. A kisfiúnak igencsak ízlett a vadhús, habár sem fűszer, sem más nem volt rajta. Mindenesetre örültem neki, hogy olyan jókedvvel falatozott. Így is csupán a szerencsénknek köszönhettük, hogy eleredt az eső, és a felforralt vízben meg tudtuk főzni az elejtett zsákmányt.
Ittam néhány kortyot, majd felálltam, kedvesen összeborzoltam Thomas hullámos haját, és bementem a hálószobába. Eldöntöttem, hogy csak azután mosakszom meg a nappaliban, miután mindenki nyugovóra tért. Azzal viszont nem számoltam, hogy amikor kora este kisétáltam a nappaliba, Daryl a kandalló előtt ücsörgött, és egy vékonyabb fahasábbal a tüzet piszkálgatta.
Még akkor sem mondott semmit, amikor elkezdtem mosakodni, mi több, felém sem nézett. Makacsul figyelte a kandallóban lobogó lángokat, és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar meg fog szólalni. Láthatóan nem volt kedve beszélgetni, főleg nem velem, amit az erdőben történtek után végül is meg tudtam érteni.
Én sem vágytam az ő társaságára, de nem azért, mert meggyűlöltem, hanem mert nem állt szándékomban még nagyobb fájdalmat okozni magamnak. Tudtam, hogy ha mégis beszélgetni kezdenénk, minduntalan eszembe jutnának a nap folyamán elhangzott szavai, és nem akartam újból meg újból átélni azokat a kellemesnek nem nevezhető perceket. Nem akartam ismételten szembesülni a ténnyel, hogy Daryl nem szándékozta komolyabbra fordítani a kapcsolatunkat.
Alig néhány perccel később ismét a hálószobában voltam. Az ajtónak háttal, az oldalamra gördülve feküdtem, és lehunyt szemmel próbáltam álomba merülni – sikertelenül. Még akkor sem mozdultam, amikor egy halk nyikordulás kíséretében kitárult, majd egy pillanattal később becsukódott a helyiség ajtaja.
Nem volt szükség rá, hogy megnézzem, ki jött be a szobába. Tudtam, hogy Daryl az, de nem éreztem úgy, hogy bármi mondanivalóm is lenne a számára. Amit kellett, már megbeszéltük, és egyelőre még az is túl sok volt ahhoz, hogy egykönnyen feldolgozzam. Időre lett volna szükségem, no meg némi távolságra, de talán akarva, talán akaratlanul, esélyt sem adott rá, hogy lecsillapodjak, és kellőképpen összeszedjem magam.
A halk neszezésből arra következtettem, hogy a férfi letette a nyílpuskáját az ágy mellé, és lehet, hogy még a bakancsából is kilépett, mielőtt leheveredett volna mellém. Végtelennek tűnő ideig mindketten szótlanul feküdtünk.
Daryl minden bizonnyal a plafont figyelte, én pedig a gyér gyertyafénynek köszönhetően a szoba északi falán lévő hatalmas ruhásszekrényt bámultam. Azt hittem, ahelyett, hogy mondana valamit, hamar elszenderít, ám nem sokkal később rájöttem, hogy hozzám hasonlóan ő sem tud elaludni.
Előfordulhat, hogy feleannyira sem volt fáradt, mint én, vagy szimplán nyugtalanította valami. Akárhogy is, ő sem a saját kis álomvilágában futott színes pillangók után, hanem ébren volt, és ezt hosszú csend után tudatta is velem.
– Tizenévesen sok olyan srácot ismertem, akinek konkrét elképzelése volt a jövőjéről – mondta. – Mindegyikük más akart lenni felnőttkorában, de a legtöbben zsarunak vagy autóversenyzőnek készültek. Akkor még irigy voltam rájuk, mert tudtam, hogy nekik lesz rá elég pénzük, hogy megvalósítsák az álmaikat. De nekem sem álmom, sem pénzem nem volt. Gyűlöltem őket azért, mert olyan sok lehetőség állt előttük, de ma már csak sajnálni tudom őket. Az olyan örök álmodozók, mint ők, nem valóak ebbe a világba. A szebb jövőről alkotott elképzeléseik úgyis elgyengítenék és megölnék őket – mondta, majd rövid időre elhallgatott.
– Azt hiszem – folytatta valamivel később, a hangja jóval halkabb volt –, én is csak azért maradtam életben, mert nincsenek álmaim. Nem remélem, hogy minden helyre fog állni, és egy nap úgy ébredek fel, hogy egy tetves kóborló sem lesz már odakinn.
Utólag belegondolva úgy érzem, míg a járvány kitörése előtt a nagy álmodozók vígan élték az életüket, én csak élőhalottként bolyongtam egyik helyről a másikra. Olyan, mintha a kóborlók megjelenése jelentette volna a létem kezdetét.
Korábban az élők közt járkáltam halottként, de fordult a kocka. Azért élek, mert a többiek meghaltak, és mert ez az én világom. És ha valami folytán egyszer mégiscsak eltűnnének a kóborlók, megint ugyanaz a senki lennék, aki évekkel ezelőtt voltam.
Most van célja az életemnek, de ha minden újra normális lenne, elveszíteném a jelentőségemet, és én magam is elvesznék. Így legalább segíthetek azokon, akiken tudok, és talán kevésbé romlottá tehetem a világot azáltal, hogy kóborlókat ölök. Ez az az esély, ami megadatott nekem.
Az egyetlen gond, hogy az én lehetőségemet nem egyszerűen csak a bukszám sínylette meg, hanem az egész bolygó. De ha már egyszer így alakult, próbálom kihasználni, amit lehet. Magát a vírust úgysem tudom elpusztítani, de azokat a húszabáló rohadékokat igen, és csak ez számít. Végre én is lehetek valaki, így végül is nem tartom nagy tragédiának azt, hogy így alakultak a dolgok. Valójában több okból sem bánom a történteket.
Sokáig töprengtem mindazon, amit Daryl elmesélt, és az utolsó mondata után már erős kényszert éreztem aziránt, hogy végre megforduljak, és szemügyre vegyem az arcát.
A büszkeségem persze erősebbnek bizonyult, így egyetlen szót sem szóltam, mi több, semmilyen módon sem reagáltam a férfi szavaira, ehelyett szüntelenül morfondíroztam. A szívem és az eszem egyhamar küzdelembe kezdett egymással, s mindkettő egyre hevesebben viaskodott a győzelemért.
Később már éppen azon voltam, hogy teszek az egészre, és szólásra nyitom a számat. Szerencse vagy sem, a férfi megelőzött. Az ágymatrac a közvetlen közelemben besüppedt, majd nem sokkal később megéreztem Daryl meleg leheletét a tarkómon.
Nagyot nyelve lehunytam a szemem, és igyekeztem nem összerezzenni, amikor a jobb karját átvetette rajtam, és némi tétovázás után az egész testével hozzám simult. A mellkasa szorosan a hátamhoz préselődött, a combunk egymáshoz nyomódott. A homlokát a fejemnek döntötte, és mély lélegzetet vett.
– Aludj! – morogta. – Csak aludj!

9 megjegyzés:

  1. Imádom!!Várom a kövit :) És mit gondolsz a mai részről? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, örülök, hogy tetszett! :) Ú, ne is kérdezd! Az utolsó másodpercekben szó szerint tátott szájjal ültem a gép előtt, és kétszer is visszapörgettem a videót, hogy megnézzem a rész végét. Rettentően várom már a jövő hétfőt, habár nagyjából tudom, mire számíthatok. Neked mi a véleményed róla? :)

      Törlés
  2. Ugyan ez. :)Én is csak néztem hogy mi a fene,de én olvastam spoilert szóval valahogy számítottam rá,csak imádkoztak hogy ne legyen igaz.De az tuti hogy Daryl nem hal meg mivel ha jól láttam akkor vállba kapja a lövést.Elvileg egy főszereplő meghal majd,Szerinted ki lesz?Szerintem Carol lesz :\

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. SPOILER!

      Én annyit tudtam, hogy jó néhány alexandriai emberke Negan bandájának fogságába esik. Amennyire tudom, a 16. epizód végén meg is hal egy jelentősebb szereplő. A képregény szerint Negan a szögesdróttal körbetekert baseball ütőjével veri agyon... TÉNYLEG csak akkor olvasd tovább, ha szeretnéd, hogy le legyen lőve a "poén".


      Szóval, Negan Glennt fogja agyonverni. A képregényben is meglehetősen brutális halála van. És tekintettel arra, hogy Negan megjelenik a 16. epizódban, nagyon valószínűnek tartom, hogy megöli Glennt. Viszont a készítők nem hiszem, hogy az évad végén akár egyetlen filmkocka erejéig is tudatosítanák a rajongókban, hogy Glenn lesz az, aki meghal. Szerintem azt fogják csinálni, hogy nem vetül rá a kamera a megölt Glennre, hanem majd a következő évad elején leplezik le a kivégzését.

      Darylt nyilvánvalóan nem merik bántani, elvégre már csaknem ott tart a karaktere, hogy Ricknél is népszerűbb. Holott Daryl ugyebár nem is volt benne az eredeti sztoriban, alias a képregényben. A készítők tudják, hogy Daryl halálával több rajongót is elveszítenének. Bár Glenn halála sem lesz kis falat, ez tény.

      Törlés
  3. Igen,olvastam a képregényt :) Szerintem mivel nagyon sokan olvasták a képregényt így sokan tudnák hogy ki hal meg ezért szerintem mást fognak és úgye ahogy te is írtad nem fogják mutatni hogy ki lesz az,szerintem majd nézegetni fogják a kommenteket hogy kinek nem örülnének ha meghalna. Szerintem Carol jó döntés lenne ha meghalna,mert sajna már ő sem a régi :\

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hm, ez érdekes felvetés! Mármint az, hogy lehet, pont azért írnak ki Glenn helyett mást, mert a képregényrajongók az ő halálára számítanak. Megfontolandó, az egyszer biztos!

      Ami Carolt illeti, tökéletesen igazad van. Nem olyan, mint régen volt. Elég hullámzó mostanában a hangulata. Sosem bírtam őt igazán, és sokakkal ellentétben a legkevésbé sem örülnék egy Daryl x Carol párosnak. A Beth x Daryl páros valahogy jobban bejött, és sajnáltam, amikor Beth meghalt, mert jó hatással volt Darylre.

      Mindenesetre akkor sem hiszem, hogy pont Carol lenne az, akit Negan kivégezne. Aztán ki tudja, talán mégiscsak igazad lesz. :)

      Törlés
    2. Hát én sem örülnék egy Dary/Carol párosnak :D én is inkább Daryl/Beth párti voltam,amikor meghalt nagyon durva volt.Főleg hogy milyen mondon halt meg.De én már annak is örülnék ha Darylnek lenne egy szerelmi szála :) Főleg az után hogy sok rajongó melegnek hiszi :D

      Törlés
    3. Hatalmas pacsi! Végre valaki, aki a Daryl x Beth felállásnak szurkol(t)! Ez megnyugtató. Ja, a halála... Hát, elég "érdekes" volt. Kis híján elbőgtem magam, amikor láttam, mennyire megviselte Darylt. Esküszöm, jobban sajnáltam Dixont, mint magát Beth-t, bár a lányt is kedveltem.

      Nem egészen értem azokat, akik melegnek hiszik Darylt. Végül is jobbára ugyanolyan távolságtartó a férfiakkal, mint a nőkkel. Ennyi erővel Eugene-t is melegnek lehetne titulálni. Belőle hamarabb kinézném, úgyis amolyan kis nyámnyila. Ráadásul a legutóbbi magánakciója után... Khöm, na ja! Azon például jót röhögtem. :')

      Dwightot meg legszívesebben képen lőném, aztán széttaposnám a fejét, amíg nem marad belőle más, mint... Eh, oké, a véres jeleneteket inkább meghagyom a Húsz nap számára. A lényeg, hogy nagyon várom annak a kis köcsögnek a halálát. És élvezni fogom. Méghozzá piszkosul. :')

      Hm, én sem ódzkodnék tőle, ha Daryl végre kifogna magának egy csajt. De valaki olyat, aki szimpatikus. Legyen egy laza, "tökös" csaj, aki tudja, mi a módi. Oké, ez lehet, hogy túl sok kérés egyszerre, de akkor is, na! Szegény Dixonra igazán ráférne már egy nő, de azért jó lenne, ha egy olyan csajt szerezne maga mellé, aki egy picikét húzza az agyát. Az nem tetszene, ha bumm, hirtelen csak jönne egy nőszemély, és egyből a szobában kötnének ki. Habár ez a verzió amúgy sem passzol Daryl karakteréhez. A lényeg, hogy jobban örülnék, ha kialakulna Dixon meg a nő között egy bizonyos kapcsolat, és csak utána kerülne képbe a szerelem-téma. A fokozatosság menő. :')

      Törlés
    4. Selly teljesen egyetértek veled mindenben :)

      Törlés