13. fejezet: Tizenharmadik nap

Az, hogy Daryl testének melegét érezve, az ő ölelésében aludtam el, igazolta a feltevésemet, miszerint abban a tudatban álomba szenderülve, hogy ott van mellettem, valóban képes vagyok kipihenni magam.

Reggel, amikor felébredtem, helyzetemhez képest elég fitt voltam, ráadásul nem emlékeztem rá, hogy bármi rosszat is álmodtam volna. Igaz, amikor kinyitottam a szemem, kicsit csalódott voltam, amiért a férfi nem feküdt ott mellettem, de nem kellett nagy erőfeszítéseket tennem, hogy megtaláljam.

Csak annyi kellett, hogy a másik oldalamra gördüljek, és máris megpillantottam a szobaajtótól jobbra lévő olvasószékben. Az alkarjával a combjára támaszkodva ücsörgött, és úgy nézett ki, mintha már legalább egy vagy két órája várt volna valamire. Talán éppen arra, hogy felébredjek?

– Mit gondolsz erről a helyről? – tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott.

Inkább nem hoztam fel az elmúlt éjszaka eseményeit, pontosabban Daryl szavait, holott a legutolsóként elhangzott mondatával különösen kíváncsivá tett. Mint általában, úgy ezúttal is voltak rá tippjeim, hogy mi mindent foglalhatott magába és jelenthetett, de nem mertem megkockáztatni a téma felvetését.

Eszemben sem volt újra rávilágítani, hogy tulajdonképpen Daryl is ugyanazt szerette volna, amit én, és nem akartam megint egyértelművé tenni számára, hogy ha meg sem próbálunk többet kihozni a kettőnk kapcsolatából, eleve elbuktunk.

Így is rengetegszer a tudtára hoztam már, mit szeretnék. Plusz nem lett volna helyes, ha az elutasítása, s egyben a közös jövőnket illető elképzelésemre adott nemleges válasza után is az én saját kis monológjaimmal traktálom. Nem voltam teljesen hülye, fel tudtam fogni, hogy elutasított – habár az ebbe való beletörődés igencsak nehéznek bizonyult.

– Nekem jónak tűnik – vont vállat. – Még egyetlen kóborlót sem láttunk a környéken.

– Vagyis itt maradunk?

– Miért ne? – vetette fel. – Mindegyikünkre ráfér a pihenés, és ha huzamosabb ideig egy helyen maradhatnánk, könnyebb lehetne hozzászokni a kissrác és a lány jelenlétéhez. Ha megint menekülnünk kellene, nem az ismerkedésen meg a beszélgetésen lenne a hangsúly, de így van rá esélyünk, hogy kicsivel többet is megtudjunk róluk.

– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy velünk maradnak – állapítottam meg.

– Miért, mire számítottál? – kérdezte őszinte meglepődöttséggel a férfi. – Arra, hogy elküldöm őket?

– Nem! – vágtam rá egyből – Csak…

Daryl kissé oldalra biccentette a fejét, a homloka ráncba szaladt.

– Ne vedd magadra – folytattam, amint sikerült összeszednem a gondolataimat –, de nem vagy kifejezetten társasági ember. Olykor kifejezetten… Hogy is mondjam, antiszociálisan viselkedsz.

– Ezt mintha már említetted volna – mondta sértődöttnek tűnő hangon, ám abból, hogy elmosolyodott, hamar leszűrtem, hogy nem bántódott meg. – Kár lenne tagadnom, hogy régen tényleg elég emberkerülő voltam, és mindig megtartottam a kellő távolságot. De melletted kénytelen voltam beszédesebbé válni. Tudod, Stafford, sokszor megköveteled, hogy jártassam a számat.

– Kedvességed már-már határtalan, Dixon.

Ismét elmosolyodott, én pedig viszonoztam a gesztusát. Vártam, hogy újból megszólaljon, de nem tette. Csak ült, és olyan rezzenéstelen arccal figyelt, hogy zavaromban muszáj volt csinálnom valamit.

Miért is ne, pontosan azt tettem, amit ő szokott hasonló helyzetben: megköszörültem a torkomat, és elszakítottam tőle a pillantásomat. A férfi nem sokkal később felegyenesedett, aztán elhagyta a helyiséget, majd nemsokára magyarázni kezdett valamit Thomasnak.

Kikászálódtam az ágyból, és óvatosan kinyitottam az ablakot, így megtudhattam, hogy egy számomra ismeretlen motormárkáról beszélgetnek. Az is kiderült, hogy a férfi által említett kétkerekű jármű gyártása már évekkel ezelőtt leállt, de annak idején, amikor Daryl még – ahogy ő fogalmazott – „kissrác” volt, igazán menő járgánynak számított, és minden valamirevaló, tehetősebb ember olyat vásárolt.

Thomas izgatott hangjából arra következtettem, hogy nagyon is tetszett neki a téma, és nemcsak úgy tett, mintha érdekesnek tartotta volna, hanem valóban kíváncsi volt. Szinte itta Daryl szavait, aki tényleg elég beszédesnek bizonyult, és úgy tűnt, örömmel kioktatta Thomast arról, hogyan kell szakszerűen kicserélni a tönkrement kerekeket és a kipufogócsövet azokon a masinákon.

Kis idő elteltével Daryl témát váltott, és a karburátorokkal folytatta a fiúnak tartott kiselőadását. Fogalmam sem volt, hogy egy nyavalyás kerékkulcstól miként jutott el a porlasztókig, de miután az Otto-motorok, sőt a sportautók különböző típusai is szóba kerültek, inkább becsuktam az ablakot, és nagyot sóhajtván kiléptem a nappaliba.

Észrevettem, hogy két hatalmas lábos még mindig csurig van esővízzel. A másik hálószobából egyenletes szuszogás hallatszott, ebből tudtam, hogy Arlene még javában az igazak álmát alussza.

Nem akartam felébreszteni, és igazából nem is nagyon lett volna értelme, ezért hagytam, hadd pihenje ki magát, én pedig a kellemesnek tűnő időre való tekintettel egyenként kihordtam a vízzel teli lábosokat az udvarra. Direkt a ház keleti fala mentén pakoltam le őket, ugyanis tudtam, hogy Daryl és Thomas a túloldalán értekeztek a különféle műszaki dolgokról.

A biztonság kedvéért körbenéztem, de egyetlen kóborlót sem láttam a közelben. Tökéletesen egyedül voltam a birtok azon apró kis részén, így hamar alsóneműre vetkőztem, és egyenként beleejtettem a levetett ruhadarabjaimat a vízbe.

Egy szál melltartóban és bugyiban már kevésbé éreztem kellően melegnek a kinti hőmérsékletet, de annyira azért nem volt hideg, hogy fázni kezdtem volna. Megmarkoltam a felsőmet, amely bűzlött az izzadtságtól és a kóborlók rászáradt maradványaitól. Olyan koszos volt, hogy rosszul esett ránézni.

Gyorsan kiöblítettem a viseltes anyagot, aztán felemeltem, hogy szemrevételezzem. A könnyebben oldódó foltokat sikerült eltávolítanom, de természetesen nem lett makulátlanul tiszta. Az illata sem vált kellemesebbé, de tekintettel arra, hogy semmiféle tisztítószert nem találtunk a házban, bele kellett törődnöm, hogy nem mostanában fogok rózsaként illatozni.

Kiborítottam a koszos vizet, a felsőmet összehajtottam, és beledobtam az üressé vált lábosba. A nadrággal nem szórakoztam valami sokáig, néhányszor átöblítettem, aztán a másik lábosból is kiöntöttem a vizet, és ráejtettem a ruhadarabot a másikra.

A rajtam lévő alsóneműnek valamivel jobb illata volt. Egyrészt a viszonylagos jó állapotuk, másrészt azért nem vettem le őket, hogy kiöblítsem, mert nem akartam teljesen pucér lenni.

Utólag még hálát is adtam az égnek, amiért magamon hagytam a melltartót és a bugyit, ugyanis abban a minutumban, hogy a lábosokkal és a vizes öltözékemmel a kezemben elindultam a bejárati ajtó irányába, Daryl bukkant elő a ház mögül.

Tágra nyílt szemmel mozdulatlanná váltam, s míg ő végigfuttatta rajtam a tekintetemet, én mindvégig az arcát figyeltem. Elég hülye egy helyzet volt.

Szinte éreztem, ahogy egyik pillanatról a másira elvörösödöm, és esküszöm, amikor Daryl végre a szemembe nézett, akkorát lódult a szívem, hogy kis híján levegő után kaptam.

– Szólhattál volna, hogy kimosod a gönceidet – mondta Daryl, mire nyeltem egy nagyot.

– Bocs – préseltem ki magamból, amint képes voltam rá, hogy megszólaljak. Daryl közelebb lépett, én pedig megborzongtam.

– Fázol? – kérdezte, miközben azon voltam, hogy a lábosok és a ruháim segítségével minél többet eltakarjak magamból. Nem akartam elhinni, hogy képes volt ennyire lazán kezelni a szitut.

Mi a fene történt veled, Dixon?

A férfi ráncba szaladó homlokkal megállt előttem, és a tenyerével dörzsölgetni kezdte a felkaromat.

– Jesszus, jéghideg a bőröd – morogta, míg én szinte önkívületi állapotban, megbabonázva figyeltem őt.

Csak akkor eszméltem fel valamelyest, amikor hirtelen eleresztett, és egy szempillantás alatt megvált a rajta lévő fekete ingtől. Nem foglalkozott vele, hogy ép maradjon, simán csak szétfeszítette az anyagot. A tekintetem követte az egyik gombot, amely a fűben kötött ki.

A férfi átnyúlt a vállam felett, és rám terítette az inget, ami még őrizte a testmelegét. Egy halvány mosolyt küldött felém, mire idétlenül beharaptam az alsó ajkamat, és zavartan elmotyogtam egy köszönömöt.

Daryl vagy nem tartotta fontosnak, hogy reagáljon, vagy egészen egyszerűen meg sem hallotta, ugyanis a következő pillanatban kilépett a bakancsából, és a nadrágja övéhez nyúlt.

Alig hittem a szememnek. Daryl valóban képes lett volna rá, hogy levetkőzzön előttem? Mi a franc ütött belé? Tényleg ennyire felbátorodott volna? Nem, azt hiszem, ennél jóval rosszabb volt a helyzet – már legalábbis rám nézve. Talán csak arról volt szó, hogy állta a szavát, és nem közeledett hozzám. Úgy kezelt, mintha csupán a túlélőtársa lennék, ami… Végül is igaz.

Tényleg az voltam, semmi több. Csak én szerettem volna, ha többet jelentek neki, ő nem. És azért nem volt már előttem zavarban, mert még ha korábban alakulgatott is valami kettőnk között, legutóbb, amikor bőrig áztunk az esőben, lezárta azt a bizonyos valamit.

Igen, ez kizárólag így logikus. Elvégre olyan ember előtt nem jövünk zavarba, aki csak egy jó haver a számunkra – vagy akármije is voltam én Darylnek. Ő azért nem szégyenlősködött, mert nem érzett irántam semmit, én meg azért viselkedtem és reagáltam vele ellentétesen, mert szerelmes lettem belé.

– Akkor – kezdtem esetlenül, a pillantásom a földre tévedt – én most megyek.

Legszívesebben Daryl képébe vágtam volna, mennyire fájt, amiért ennyire átlagosan bánt velem, de nem volt hozzá jogom, hogy beolvassak neki. Az elég szánalmas tett lett volna, hisz senkit sem lehet erőszakkal és kiabálással rábírni, hogy szeressen minket.

Meg különben is, nem akartam megint rosszban lenni Daryllel. S bár piszkosul fájt, hogy amikor csak ránéztem, eszembe jutott, hogy soha nem fészkelhetem be magam a szívébe, az még rosszabb lett volna, ha egy kiadós veszekedés után ismét hallgatásba burkolózik, és ugyanaz a fagyos levegő ülepedik közénk, mint korábban.

– Arra gondoltam – mondta a férfi, mielőtt megtehettem volna a következő lépést –, délután elmehetnénk a közeli folyóhoz. Elég tiszta a vize.

Nem akartam hosszabbra nyújtani a beszélgetést, ezért mosolyt erőltettem az arcomra, és a vállam fölött hátrapillantottam Darylre.

– Oké – egyeztem bele. Ez tűnt a legtömörebbnek és a legegyszerűbbnek. Távolabb akartam kerülni Daryltől, s egyúttal a fájdalomtól is, amely szépen lassan darabjaira marcangolt.

A férfi bólintott, a szája sarkában mosoly bujkált. Egy futó pillanat erejéig találkozott a tekintetünk, aztán elfordultam, és bemasíroztam a házba. Arlene épp azt a percet választotta a hálószobájából való kilépésre, amikor én becsuktam magam után a bejárati ajtót. Pislogott párat, hogy némileg éberebb legyen, majd döbbent arckifejezéssel végignézett rajtam.

– Valami baj van? – kérdezte.

Egy cseppet sem zavarta, hogy egy szál alsóneműben vagyok, és nem is kezdett el faggatni, hogy miért nem viseltem mást. Bizonyára látta rajtam, hogy nem vagyok éppen jó formában, és talán fűtötte a kíváncsiság, mégis, amikor megráztam a fejemet, semmi mást nem tett, mint közelebb sétált hozzám, és halkan felsóhajtott. Elvette tőlem a lábasokat, a vizes ruhadarabokat a kanapé háttámlájára terítette, aztán megcsóválta a fejét és magához ölelt.

– Minden rendbe fog jönni. Mindössze időre van szüksége, hogy elfogadja az érzéseit – suttogta a fülembe.

– Honnan tudtad, hogy miatta…

– Fiatal vagyok, nem ostoba – vágott a szavamba, és kedvesen elmosolyodott. – A vak is látja, mit éreztek egymás iránt. Csak az különböztet meg titeket, hogy ő nem tud beletörődni a ténybe, miszerint fontos vagy neki.

– Attól tartok, soha nem is lesz rá képes – motyogtam.

– Ez nem igaz – vetette ellen. – Csak adj neki egy kis időt!

– Hogyan adhatnék neki abból, ami nekem sem biztos, hogy sok van? Lehet, hogy két nap múlva ellepnek minket a kóborlók, és én nem élem túl.

– Butaság! Nem hagyná, hogy bármi bajod essen. Lerí róla, hogy félt téged, és szíve szerint a nap minden percét veled töltené. És itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy jól érzi magát a társaságodban. Nem azt szereti, hogy melletted van, hanem téged.

– Ezt kétlem. De inkább hagyjuk a témát, majdcsak lesz valahogy – mondtam, miközben átnyújtottam Arlene-nek a férfi felsőjét. – Vidd ki neki, kérlek!

Bólintott, majd elindult az ajtó felé. Nem tartottam fontosnak megemlíteni Daryl délutánra tervezett programját. Tudtam, hogy ha Arlene párbeszédbe bonyolódik vele – amire a lányt ismerve jó esély volt –, a férfi úgyis tudatja vele a „kirándulást”.

* * *

Leültem a folyó napsütötte partjára, és közben azon gondolkodtam, mi a fenéért zártam be a bejárati ajtót, amikor utolsóként kiléptem a házból. Miért maradtam ennyi idő elteltével is a megszokások rabja, és miért tartottam attól, hogy míg mi távol leszünk, bárki is odatéved és betör a házba?

Meg egyébként is, mi lett volna akkor, ha egy csapat menekülőben lévő ember felforgatja az egész épületet? Hiszen semmim, de tényleg semmim nem volt ott. Minden, ami a házban volt, valaki más tulajdonát képezte, és attól függetlenül, hogy már ki tudja, mikor lakatlanná vált, még nem tarthattam igényt egyetlen odabent lévő tárgyra, de még a bútorokon megülő porrétegre sem.

Elrejtettem a kulcsot a farzsebemben, majd leültem a földre, és mit sem törődve azzal, hogy a napsütés ellenére még nedves volt a talaj az előző napi esőzéstől, elterültem a fűben.

Thomast és Arlene-t egyáltalán nem zavarta, hogy a folyóvíz még nem egészen volt alkalmas a fürdőzésre. Azt követően, hogy közel egy órát kutyagoltunk, és a férfi bátran bemerészkedett a vízbe, ők sem fogták vissza magukat. Hamar kibújtak a felsőjükből és a nadrágjukból, aztán követték Darylt a vízbe.

Oldalra fordítottam a fejemet, és amikor megpillantottam a két fiatalt, ahogy vígan nevetgélnek, és szüntelenül vizet fröcskölnek egymásra, mosolyra görbült a szám. Örültem a boldogságuknak, és bár elég gonosz dolog, azáltal, hogy szüntelenül őket figyeltem, megpróbáltam elszívni tőlük némi életkedvet.

Fel akartam töltődni, hogy továbbra is azt a látszatot kelthessen a férfi előtt, mintha minden tökéletesen rendben lenne. Nem szerettem volna, hogy kérdőre vonjon, és azt sem, hogy szembesítenem kelljen őt a belsőmet tépdelő fájdalom okával – utóbbi esetben ugyanis önmagával kellett volna szembeállítanom Darylt. Pontosabban a viselkedésével.

Hosszú percek teltek el, és én még csak véletlenül sem akartam Darylre pillantani, sőt úgy terveztem, legalább aznap megpróbálok távol maradni tőle, és csak szükség esetén beszélek hozzá. Szerettem volna rendezni a gondolataimat, no meg némileg összeszedni magam, de a férfi vagy nem jött rá, hogy magányra vágyom, vagy csak nem érdekelte.

Körülbelül fél órát töltött a vízben, majd kimászott a partra. Thomasszal és Arlene-nel ellentétben nem vált meg a nadrágjától, így csupán a felsőteste volt mezítelen. A szemem sarkából akaratlanul is ránéztem Darylre, de azon nyomban megbántam, amint megpillantottam csupasz mellkasát és izmos karját.

Legszívesebben felsikoltottam volna kínomban, ám csak egy halk sóhajra futotta. Miután belebújt az angyalszárnyakkal díszített mellényébe, és elindult felém, lehunytam a szemem. Azt hiszem, sikerült elhitetnem vele, hogy alszom, ugyanis igyekezett kevés zajt csapni, miközben lefeküdt mellém. A mozdulatai közben lehullott róla egy vízcsepp, ami a felkaromon landolt.

Egyenletesen lélegeztem, holott a szívem valósággal dörömbölt a mellkasomban. Miért nem hagyott békén? Miért nem tudott helyettem Arlene-nel és Thomasszal foglalkozni? Nem azért nem mentem be velük a vízbe, mert sajnáltatni akartam magam. Nem azért nem lubickoltam velük, mert azt akartam, hogy Daryl megszánjon, és kijöjjön hozzám a partra.

Nem akartam, hogy sajnáljon engem. Nem akartam én semmit, mégis úgy tűnt, mintha pontosan azt szerettem volna elérni, hogy a férfi maga helyett rám szánja az idejét, és kizárólagosan velem törődjön. Szánalmasnak és kicsinek éreztem magam. Belekerültem egy olyan nyomorúságos helyzetbe, amiből képtelen voltam kilábalni, holott komolyan nem akartam kiharcolni magamnak Daryl figyelmét.

– Szerintem nem is sejted, mennyire erős vagy – szólalt meg a férfi hosszú hallgatás után.

Vajon mit hitt? Azt, hogy alszom, vagy azt, hogy ébren vagyok? Beszélgetni akart, esetleg csak kimondani a véleményét – függetlenül attól, hallom és felfogom-e?

– Nem lett volna kötelességed, hogy kihozd őket arról a helyről – mondta Daryl. Egyértelmű volt, hogy Elliot falujára, illetve Arlene-re és Thomasra gondolt. – Nemrég azt mondtad, úgy érzed, mintha lassan kihalna belőled az emberség, de ez nem igaz. Amíg képes vagy magadon kívül másokra is gondolni, és segítesz azoknak, akik megérdemlik, addig lehetetlen, hogy elpusztuljon mindaz, ami azzá tesz téged, aki vagy. Ameddig van benned egy szemernyi jó is, addig te Ann Stafford vagy.

Igaz, korábban sokszor az idegeimre mentél, de már nem így van. Kezdem megérteni mindazt, ami te vagy, és mindazt, amit képviselsz. És előfordul, hogy ha akad időm ezen gondolkozni, és komolyabban is átrágom magam rajta, eljutok arra a pontra, amikor eszembe jut, mennyire irigyellek téged mindenedért, amid van.

Olykor még a gyerekes naivitásodat is szívesen a magaménak tudnám, ami őrültség, mégis így van. Jó ember vagy, és egy percig sem kell attól tartanod, hogy ez valaha is másképp lesz. Mindegy, mi vár rád, tudom, hogy meg fogod oldani, és történjen bármilyen nagy szarság is, ami miatt egy időre megtörsz, úgyis talpra fogsz állni. Összeszeded magad, mert te csak ezt az utat ismered, és ez így helyes.

Mintegy végszóra felnyitottam a szemem. A férfi, mintha mindvégig ezt a pillanatot várta volna, felém fordította a fejét és elmosolyodott. Az alsó ajkam szűnni nem akaró remegésbe kezdett, és ismét eluralkodott rajtam a sírás.

Istenemre mondom, hatalmas erőfeszítésembe került, hogy azok a fránya könnycseppek a helyükön maradjanak. Nem akartam bőgni, ehelyett kényszeredetten viszonoztam Daryl gesztusát, és mosolyra húztam a számat. Minden voltam, csak boldog nem, és minden út kedvezőbbnek tűnt a helyesnél.

A férfi tévedett, nem voltam sem erős, sem jó. Csak nyomorult és gyenge – méghozzá miatta. Muszáj volt okolnom valakit, és mivel éppen elég sokáig hibáztattam minden apró rossz miatt önmagamat, ideje volt, hogy más bűnbakot keressek. Igen, ez egy végtelenül önző dolog. De már csak ez maradt nekem. Az önzőségem.

– Ha még néhányszor elismétled nekem ezt a frappánsra sikeredett kis monológot, lehet, hogy idővel elhiszem.

Daryl felvont szemöldökkel rám sandított.

– Ha azt hiszed, hogy valaha is rászánom magam még egy lelkesítő beszédre, nagyot tévedsz.

– Pedig jólesne még egy kis biztatás.

– Nekem meg egy behűtött sör – vágott vissza, mire elkuncogtam magam. Arlene eközben kimászott a vízből, és nemsokára Thomas is követte a példáját.

– Ideje lenne indulnunk – mondtam. Daryl az égre pillantott.

– Még nem – vetette ellen, mire elnyomtam egy sóhajt.

Viszonylag hosszú ideig hevertem mozdulatlanul, s mivel úgy tűnt, a férfi sem hajlik rá, hogy megtörje a közénk telepedő csendet, én is szótlan maradtam. Amúgy sem lett volna mit mondanom. Vagyis inkább nem éreztem úgy, hogy bármit is kellene mondanom – holott lehet, hogy mégiscsak szükség lett volna rá.

A fákon ücsörgő madarak boldogan csiripeltek, a gyenge, kellemesen meleg szél nyomán susogó hangot hallattak a fák lombjai. Valahol a közelben tücsökzene szólt, aztán árnyék borult ránk.

A Nap elbújt egy hófehér bárányfelhő mögött. Néhány nagyobb fűszál a karjaimat simogatta, én pedig egészen könnyűnek, már-már súlytalannak éreztem magam, ahogy egyre közelebb kerültem az álmot és az ébrenlétet elválasztó határmezsgyéhez.

A Daryl karjáról a felkaromra hulló vízcsepp már elpárolgott, ám a férfi keze még nedves volt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor a férfi megérintette a tenyeremet, majd összefűzte az ujjainkat.