14. fejezet: Tizennegyedik nap

Egészen a Daryllel történő találkozásom tizenharmadik napjáig azt hittem, csak a férfi mellett lehet békés az álmom. Nos, a tizennegyedik nap előtti éjjelen bebizonyosodott, hogy tévedtem.

Háttal feküdtünk egymásnak, a teste súrolta az enyémet, de hiába volt ott mellettem, nem éreztem sem nyugodtságot, sem megkönnyebbülést. Kezdtem teljesen belezavarodni a Daryl iránti érzéseimbe, és a tizennegyedik nap reggelén végül eljutottam arra a pontra, hogy már abban is kételkedtem, amit mindaddig biztosra vettem.

Azt hittem, mellette végre békére lelhetek, és megfeledkezhetem az addigi problémáimról. Úgy tűnik, mint mindig, ezúttal is túl naiv voltam. Ugyanis ahelyett, hogy valamelyest gondtalanabbá váltam volna, a régi problémáim helyébe újak léptek.

Nem bírtam felvenni a harcot a szívemet szabdaló fájdalommal. A depresszió küszöbén táncoltam, és egyszerűen nem bírtam kilábalni abból a mélységesnek, sötétnek és hidegnek tűnő gödörből, amelybe egyik pillanatról a másikra belezuhantam. Nem találtam egyetlen biztos pontot sem, és már arra is képes lettem volna, hogy megkérdőjelezzem a saját épelméjűségemet.

Vajon lehetséges, hogy a szavak klasszikus értelmében a szerelem valóban elvegye az ember eszét? Van ebben bármi ráció? Vagy ez csak egy egyszerű mondás, amibe fölösleges bármiféle értelmet is belemagyarázni? Volt oka, csak a hétköznapi emberek annyira sablonosnak tartották, hogy nem tulajdonítottak neki figyelmet? Vagy lehet, hogy nem is a szerelem kezdett megbolondítani, hanem valami egészen más?

Mivel az előző nap elfogyott az összes vizünk, nemhogy megmosakodni, még inni sem tudtam. Elhatároztam, hogy első dolgom lesz megkeresni Darylt, és szólni neki, hogy ivóvíz és élelem után kell néznünk, ám a nappaliban lévő tükör előtt hirtelen megtorpantam.

Szembefordultam a tükörképemmel, és hosszú ideig kitartóan fürkésztem az arcomat. Egy szomorú, megtört és gyenge nőt láttam, és még akkor is ugyanezen a véleményen voltam, amikor elmosolyodtam. Azt hittem, ezzel a gesztussal elrejthetem mindazt, ami bánt, de nem sikerült. Ugyanolyan nyomorultnak és elesettnek tűntem.

Ráérős mozdulatokkal megigazítottam a rajtam lévő ruhát, aztán felsóhajtottam, és határozottan megráztam a fejemet. Reméltem, hogy ez is elég lesz ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és messze elűzzem még a sírás puszta gondolatát is, de nem sikerült.

Bőgni akartam, üvöltözni és tombolni. Azt szerettem volna, hogy az egész világ, s benne minden még normális ember tudomást szerezzen arról, mennyire nyomorultnak és szánalmasnak gondoltam magam. Azt akartam, hogy valaki végre meghallja a néma sikolyaimat, és segítsen rajtam, vagy legalább mondja azt, hogy képes átérezni a helyzetemet, de hiába vártam, nem válaszolt senki.

Tehetetlenségemben nyeltem egyet, és hátat fordítottam a tükörnek. Fölösleges lett volna tovább nézegetnem magam, anélkül is tudtam, hogy már-már nevetséges, mennyire elesettnek tűnök.

Arlene és Thomas még javában aludt, s ez valamiért nyugtalansággal töltött el. Nem akartam a házból kilépve összefutni Daryllel, és bár megtehettem volna, hogy visszamegyek a szobámba, és egyszerűen csak lefekszem az ágyra, hogy aztán átaludjam az egész rohadt napot, de én ostoba a szívemre hallgattam, és kisétáltam az udvarra.

Daryl a birtokot körülvevő kerítés előtt térdelt. A jobb kezében ecsetet tartott, amelyet épp akkor mártott bele a festékbe, amikor odaértem hozzá. Csendben figyeltem, ahogy egymás után három kerítéslécet is beken a fekete festékkel, és közben azon töprengtem, vajon miért csinálta azt, amit.

Miért tett úgy, mintha a ház az ő tulajdonát képezné, és miért pont azzal foglalkozott, hogy rendbe hozza a kerítést? Miért renovált úgy, akárha minden teljesen normális lenne? Egyszerűen nem értettem, s bár elég nyilvánvaló volt, mivel foglalatoskodik, azért rákérdeztem, hátha bővebb magyarázatot is kapok tőle.

– Mit csinálsz?

Daryl vállat vont, majd a festékbe ejtette az ecsetet, és a nadrágjába törölte a kezét. Kis időbe telt, mire rám nézett, de nem tartott sokáig a kettőnk közti szemkontaktus, ugyanis viszonylag hamar elszakította tőlem a tekintetét, és újból a kerítésre meredt.

– Nem szeretem a semmittevést – tért ki a konkrét válaszadás elől, ám én nem tágítottam.

– Akkor sem lenne muszáj ezt csinálnod – mondtam. A férfi ismét egy vállrándítással reagált.

– Nekem tetszik, hogy ezt csinálom. Egész jó kikapcsolódás, és még az idő is telik vele. Amúgy is kétlem, hogy bárki is számon kérné rajtam. Meg azt is, hogy valaki megcsinálná helyettem.

– Senki nem csinálná meg rajtad kívül – értettem egyet. – Manapság már nem törődnek az ilyesmivel.

– Mert túlságosan hétköznapi és egyszerű.

– Nem, Daryl! A kerítésfestés már jó ideje nem hétköznapi. Régen átlagosnak számított, de már nem az. Mostanság az emberek más értékrend szerint élnek, és nem az aktuális menedékhelyük csinosítgatását tekintik elsődlegesnek.

Igen, meghazudtoltam önmagam. De akkor és ott mindez cseppet sem érdekelt.

– Számomra sem elsődleges.

– Pedig úgy tűnik – közöltem.

– Azért csinálom, mert jólesik.

– Nem – vetettem ellen. – Azért csinálod, mert reménykedsz – tettem hozzá, mire egyből rám nézett, és azzal a mozdulattal, ahogy felém fordította a fejét, felegyenesedett.

Először még számomra is elég abszurdnak tűnt a feltételezés, hogy Darylben ott él a remény valami iránt. Ám miután hosszú másodpercekig mást sem tettünk, mint kitartóan fürkésztük egymás tekintetét, lassacskán sikerült elhinnem, hogy amit mondtam, az igaz.

Daryl reménykedett. Ő hitt valamiben, én viszont már nem. Minden, ami egykor tartotta bennem a lelket, eltűnt. Nyoma veszett a hitnek és a reménynek, és többé nem voltam képes bízni semmiben.

Amit én elveszítettem, arra Daryl sikeresen rátalált – legalábbis én így gondoltam. Úgy éreztem, nem kevés közöm volt ahhoz, ami Daryllel történt. Még ha nem is én voltam az egyetlen oka annak, hogy jobb belátásra tért, akkor is büszke voltam magamra.

Mert még ha hosszú időbe és rengeteg fáradozásomba is tellett, akkor is segítettem Darylen. Sikerült változtatnom a felfogásán, s ezáltal valami olyat vittem véghez, amiről sokáig azt hittem, lehetetlen.

Ehhez képest most ott állt előttem, és nem úgy nézett rám, mint egy reményvesztett férfi. Nem a bizonytalanság és a teljes lemondás érzete tükröződött az arcán, hanem a hit és az elszántság. Sőt úgy tűnt, mintha a jövőbe látna, vagy tudna volna valami olyat, amit rajta kívül senki még csak nem is sejt. Úgy nézett ki, akárha tisztában lenne azzal, hogy nem marad örökké romlott a világ.

Nem is tudom, miképp írhatnám le azt a valamit, ami oly’ erősen sugárzott belőle, mindenesetre egészen elképesztő volt. Többet foglalt magába szimpla bizakodásnál. Mintha tényleg látta volna a jövőt, melynek elérkezésekor olyan változások fognak végbemenni, amik bőségesen meghálálják majd a hitét. Kár, hogy engem nem érintett meg annyira, hogy Darylhez hasonlóan én is visszanyerjem azt, amit elveszítettem.

– Baj, hogy reménykedem? – kérdezte rezzenéstelen arccal. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy válasz nélkül hagyjam.

– Tudod, miben reménykedsz?

A férfi bólintott. A kérdés a hanglejtésem miatt egyszerre tűnhetett költőinek és számon kérőnek, ám én nem felróni akartam neki a pozitív szemléletét, hanem szembesíteni őt az én véleményemmel, miszerint ostoba és megvalósíthatatlan dolgokban bízik.

– Reméled – folytattam alig egy pillanattal később –, hogy ez a beteg világ, amelyben élünk, idővel meggyógyul. Azt hiszed, egy szép napon minden meg fog változni, és örökre eltűnnek a kóborlók. Bízol a lehetetlenben.

– Sosem hittem a lehetetlenben, és most sem abban hiszek. Csak azért tartod hülyeségnek mindezt, mert nem hiszel semmi másban, csak a lehetetlenben. Azt hiszed, és talán még rettegsz is tőle, hogy soha nem lesz már jobb, pedig nem a lehetetlenben kellene hinned, hanem a lehetségesben. Vagyis inkább abban, hogy bármi lehetséges. Nem szabadna ennyire szarnak és véglegesnek tartanod a mostani világot. Inkább esélyt kellene adnod magadnak. Nemcsak azért, mert megérdemled, hanem mert nincs más választásod. Ha nem hiszel semmi jóban, belepusztulsz. Ha csak a rosszat látod mindenben, megbolondulsz.

Miután Daryl végre elhallgatott, sokáig rezzenéstelenül fürkésztem őt. Legszívesebben már abban a minutumban kiabálni kezdtem volna vele, amint befejezte a mondandóját, csak épp azt nem tudtam, mit vághatnék a fejéhez. Legalábbis először. Aztán meg minél tovább bámultam az arcát, annál több dolog ötlött fel bennem, és amikor szólásra nyitottam a számat, már a bőség zavarával küzdöttem.

Hirtelen nem is tudtam, melyik momentummal vágjak bele az egészbe, és egyszeriben tehetetlennek éreztem magam, de a bennem felgyülemlő harag nem engedte, hogy csendben hátat fordítsak Darylnek, és szó nélkül magára hagyjam. Igazából magam sem tudtam, miért lettem rá dühös, ám minél többet agyaltam rajta, annál erősebb lett azon sejtelmem, miszerint egyszerűen csak az zavart, hogy lelket akart önteni belém.

Igen, lehetséges, hogy ez dühített fel. Valószínűleg azért, mert korábban folyton én voltam az, aki pozitív meglátásokkal teli monológokkal bombázta őt. Mostanra változott a helyzet, és már nem ő volt az, aki támogatásra szorult, hanem én. A kérdésre pedig, hogy miért cserélődött fel a szerepünk, még könnyebbnek tűnt magyarázatot adni.

Akármennyire is próbáltam erős maradni, nem sikerült, méghozzá azért, mert veszélyesen elgyengített a férfi iránt érzett szerelmem, s minden mással szemben előtérbe helyeztem ezt az időközben ijesztő méreteket öltő, rettentő intenzív és kibogozhatatlan érzelmet. Ám amellett, hogy a szerelem néhanapján képes volt elhitetni velem, hogy a legkevésbé sem vagyok érzéketlen, szépen lassan felemésztett. Ugyan adott is valamicskét, de annak a kétszeresét vette el.

Kiszipolyozott.

Üressé tett.

Elvett tőlem mindent, amit csak tudott.

Mindazt, aminek a megtartására már nem voltam képes.

– Álszent vagy, Dixon! – jelentettem ki.

Igyekeztem határozottan fellépni Daryl ellen, de a hangom túlságosan elgyötört volt, az arckifejezésem meg valószínűleg még elkeserítőbbnek hatott. Az összkép pedig? Egy nyomorult, ostoba nő, aki abból akar építkezni, amiből már semmije sem maradt: az erejéből.

Darylnek egyetlen arcizma sem rándult. Kifejezéstelenül figyelt engem, és látszólag türelmesen várta, hogy folytassam. Ki tudja, belül talán már forrongott, és lehet, hogy gondolatban rég elküldött a fenébe.

Akármi is járt a fejében, semmit nem bírtam megállapítani a mimikájából és a testtartásából. Úgy állt előttem, mintha a görögök mitologikus alakja, Medúza kővé dermesztette volna.

– A hitről papolsz nekem – folytattam –, miközben te magad sem rendelkezel vele. Amit elmondtál, mind csak mese! Te semmiben sem hiszel, főképp nem abban, hogy még egy ilyen elcseszett világban is történhetnek jó dolgok.

Dühös voltam. Rettentően dühös. Nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet, amik ezúttal elemi erővel törtek a felszínre. Gyűlöltem mindazt, amit képviseltem, sőt önmagamat is. Ha tehettem volna, megszabadulok magamtól: a testemtől és a lelkemtől egyaránt.

Ki akartam törni, hogy aztán elmenekülhessek. Bármi jobb lett volna azokban a pillanatokban, de nekem semmire sem adatott lehetőségem. Nem nyílt meg alattam a föld, nem ért utol a vég. Éltem és szenvedtem. Talán azért, mert kiérdemeltem, habár azt nem igazán értettem, mivel.

Daryl leszegte a fejét, és mintegy kényszercselekvésként leporolta a felsőjéről az általa odaképzelt porszemecskéket. Sikítani akartam, mint már annyiszor korábban, de nemhogy a kiáltás, még a szavak is a torkomra fagytak. A férfi újból felemelte a fejét és rám nézett.

– Hiszem, hogy Beth még él – mondta. – Nem számít, hogy nem tudom, hol van. Attól még elhiszem, hogy nem halt meg.

– Hogyne – vágtam rá merő gúnnyal a hangomban. – Ha tényleg hiszel benne, hogy Beth él, akkor mi a francot keresel még itt? Miért nem indultál el, hogy megkeresd? Miért maradtál mégis itt?

A férfi nem gondolkozott a válaszon, s nem úgy felelt, mint ahogy általában. Nem vonta meg a vállát, mintha csak egy egyszerű tényt közölt volna velem.

– Miattad.

A kezem vad remegésbe kezdett, és képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Közelebb léptem Darylhez, és az öklömmel határozott, erős csapásokat mértem a mellkasára. A férfi egy darabig némán tűrte az ütlegelést, aztán széttárta a karját, és magához szorított.

Úgy ficánkoltam az ölelésében, akár egy partra vetett hal. Fájdalmat akartam okozni neki, még ha nem is lelki, hanem fizikális formában. Azt akartam, hogy ő is érezze, mi több, részesedjen a bennem lakozó kínból, de még ahhoz is szerencsétlen voltam, hogy ezt megvalósítsam. Hiába küzdöttem, Daryl erősebb volt nálam, és ha akartam, sem tudtam volna az ő jóváhagyása nélkül távolabb kerülni tőle.

– Hiszem, hogy Beth életben van – ismételte el, és bár egyfolytában azt szajkóztam, hogy fogja be a száját, nem volt rá hajlandó. – De a hit nem elég ahhoz, hogy megtaláljam. Nem tudom, hol kellene elkezdenem a keresést. Ha akarnám, sem találnám meg, de nem is szeretném megtalálni. Nekem most itt a helyem, és egészen addig itt is lesz, amíg te itt vagy. Nem foglak elhagyni sem ma, sem holnap, sem máskor. Melletted maradok, mert én így akarom. Mert szükségünk van egymásra.

Nem sok híja volt, hogy közöljem vele, nekem a legkevésbé sincs szükségem rá, de egyrészt inamba szállt a bátorságom, és hirtelen már egyáltalán nem akartam megbántani, másrészt hazugság lett volna azt mondani, hogy nem tartok igényt a jelenlétére. Igenis szükségem volt rá, és ezt kár lett volna tagadnom. A puszta közelsége is elég volt ahhoz, hogy felerősödjön bennem a szerelem érzése, és eltompítsa a haragot, a gyászt és a keserűséget.

Kis időbe telt, mire lecsendesedtem. A szívem továbbra is őrült tempóban zakatolt, de már nem az indulat késztette gyorsabb dobogásra, hanem a férfi meleg, szeretetteljes érintése. Azt hiszem, fogalma sem volt, mi mindent jelentett a számomra. Ő volt minden, amit akartam, s amit mégsem kaphattam meg. Ő volt, aki a megismerkedésünk előtt hiányzott az életemből, és aki azóta már eggyé vált minden elképzelésemmel, minden apró gondolatommal.

Ám akármennyire is vonzódtam hozzá, és akármennyire is kívántam őt testestül, lelkestül, nem lehetett az enyém. Nem azért, mert bármi is közöttünk állt volna, hanem mert nem akart az enyém lenni.

Szüksége volt rám, de nem úgy, ahogy nekem őrá. Mindebben pedig az bizonyult a legszörnyűbbnek, hogy hiába volt tőlem egész nap csupán karnyújtásnyira, a szíve mégis több ezer mérföld távolságra lüktetett az enyémtől, és egy teljesen más ritmust vert.

– Sajnálom – mondtam halkan, miután Daryl eleresztett. Továbbra is közel álltunk egymáshoz, így csak a fejem felemelésével tudtam szemkontaktust teremteni vele.

– Én is.

– Te nem tettél semmi rosszat. Én viselkedtem úgy, ahogy nem kellett volna.

– Sajnálom – folytatta, akárha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtam –, hogy eddig mást sem tettem, mint ellöktelek. Azt hittem, ha elég sokat bizonygatom, hogy mi ketten… Akkor egy idő után feladod.

– Az ember nem maga dönti el, mikor kezd el úgy érezni valaki iránt, ahogy én irántad. Ez nem olyasmi, ami bármilyen szóval vagy tettel befolyásolható. Ez csak… Jön. Jön és pusztít.

– Jön és ráeszméltet – javított ki. – Rádöbbent bizonyos dolgokra, és jó eséllyel rendbe teszi az ember fejét.

– Téged rádöbbentett bármire is? – érdeklődtem, habár sejtettem, hogy nem fog bedőlni a kérdésemnek. Ha igennel felelt volna, azzal egyértelművé teszi, hogy mégiscsak ott lakozott a szívében ugyanaz az érzés, ami az enyémben. Ha pedig nemmel… Nos, az még nyilvánvalóbb lett volna.

Daryl jó szokásához híven vállat vont, aztán hátat fordítva leguggolt a kerítéshez.

– Általánosságban beszéltem – morogta, majd a kezébe vette az ecsetet.

A fogalmazásmódja túl homályos volt, és a mondataiból szinte semmi tényszerűt nem tudtam kihámozni, de a tettei beszéltek helyette is. Láttam, hogy a festékkel teli vödör mellett volt még egy ecset, és erős volt a gyanúm, hogy nem merő véletlenségből. Számított rá, hogy nem egyedül kell elvégeznie a munkát, habár abban nem lehettem biztos, hogy az a bizonyos ecset énrám várt. Inkább csak remélhettem.

Letérdeltem a fűbe, és belemártottam az ecsetet a festékbe. Szó nélkül nekiláttam a soron következő léc feketére mázolásának, és közben igyekeztem kiüríteni a fejemet. Nem akartam gondolkozni, sem tovább agyalni a fejemben megfogalmazódó kérdéseken, amelyekre úgysem tudtam volna választ adni. Ehelyett a munkára koncentráltam.

Mindez azonban csak egy darabig sikerült. Daryl nem sokáig bírta a csendet, holott kettőnk közül mindig is ő volt a szófukarabb. Azzal próbálta feldobni az egyébként meglehetősen monoton melót, hogy miután végzett az egyik léc lefestésével, futólag az alkaromhoz érintette az ecsetet. Tettetett sértődöttséggel felkiáltottam, és nem sokáig töprengtem, megbosszuljam-e a gonoszkodását.

Elkaptam az ecsetet tartó kezét, s miközben megpróbáltam leszorítani azt, a másik karomat felemeltem, és egy széles csíkot pingáltam az arcára. A szeme alatti sötét sáv láttán elröhögtem magam, ám mihelyst Daryl ajka játékos mosolyra húzódott, menekülőre fogtam. Megpróbáltam eliszkolni előle, de nem jutottam messzire.

Elcsente tőlem az ecsetet, hogy esélyem se legyen a váratlan ellentámadásra, majd hanyatt döntött a fűben. A szabad kezével összefogta a csuklóimat, és mindkét karomat a földhöz szegezte.

Nevetve ügyködtem a mielőbbi szabadulásomon, bár a tiltakozásom közel sem volt annyira heves, mint korábban. Daryl vigyorogva összefestékezte az orrom hegyét és a homlokomat, majd elégedetten bólintott, és félredobta az ecsetet, hogy a másik kezével is lefoghasson.

– Most már kvittek vagyunk – jelentette ki.

– Hazugság – vágtam rá durcásan. – Az én arcom két helyen is festékes, a tiéden viszont csak egy csík van.

– Igazad van – biccentett, aztán anélkül, hogy félreseperte volna a szemébe lógó hajszálakat, közelebb hajolt hozzám. Addig makulátlan homlokát az enyémnek döntötte, így az övé is pillanatokon belül feketévé vált. – Így már oké? – kérdezte, a lehelete csiklandozta a bőrömet.

– Igen – válaszoltam, a hangom egyre halkabbá vált. – Így már oké.

– Akkor jó – mondta, miközben a szánk egyre közelebb került egymáshoz.

Először el sem mertem hinni, hogy Daryl valóban meg akar csókolni, de miután az ajka súrolta az enyémet, és én lehunytam a szemem, már kétségem sem volt felőle. A leheletét éreztem a szájpadlásomon, a mellkasom gyors tempóban emelkedett és süllyedt.

Krisztusom, hogy én milyen régóta…

– Ann! – kiáltott fel Thomas, mire egyből felnyitottam a szemem, és csalódottan a ház felé fordítottam a fejem. – Éhes vagyok – közölte a kisfiú.

– Thomas! – hallatszott Arlene hangja odabentről, majd alig egy pillanattal később ő is megjelent az ajtóban. – Megmondtam, hogy most ne… – A lány torkára fagyott a szó, amint meglátott minket a kerítés mellett.

Daryl természetesen már akkor eltávolodott tőlem, amikor Thomas a nevemen szólított, így Arlene már csak arra ért ki az udvarra, hogy Daryl az arcát törölgeti, én pedig talpra kecmergek. A férfi megköszörülte a torkát, én meg hamar leporoltam a ruhámat. Eztán újból Thomasra néztem, és kényszeredetten elmosolyodtam.

– Akkor irány vadászni! – mondtam, elindulva a ház felé.

Szép volt.

Jó volt.

Ennyi volt.