15. fejezet: Tizenötödik nap

A vadászat során egyetlen állatot sem sikerült elejtenünk. Arlene felvetette, hogy kereshetnénk bogyókat, ami alapjában véve nem volt rossz ötlet, viszont nem találtunk semmi ehetőt. Vizünk sem maradt, s mivel a folyót a fertőzésveszély miatt csak fürdésre használhattuk, inni sem tudtunk.

A kis Thomas szája kicserepesedett, és Arlene is javában pihegett, amikor visszaértünk a házba. Thomas a kora ellenére sem kezdett el nyavalyogni. Nem panaszkodott, egyetlen rossz szava sem volt, ehelyett némán hallgatott.

A hőmérséklet különösen magas volt, a napsugarak szinte égették a bőrünket. Olykor gyengébb szellő suhant át a fűszálak között, de még ez sem hozott enyhülést, inkább még jobban kiszárított minket. Mind kimerültünk az órákig tartó csatangolásban, de a napnak még messze nem volt vége.

Az eredménytelen vadászat után pihentünk egy keveset. A házban szerencsére hűvös volt. Az ablakokat elsötétítettük, így odabent félhomály uralkodott.

Késő délután Daryl szólt, hogy indulnunk kell, így hamar összeszedtem magam. Megbeszéltük, hogy Arlene és Thomas a házban marad, míg mi bemegyünk a városba. Sem Arlene, sem Thomas nem ellenkezett. A birtokon mégiscsak nagyobb biztonságban voltak, ráadásul az éhség minden kedvüket elvette a portyázástól.

Daryl vezetett, én az anyósülésen foglaltam helyet. Tartottam tőle, hogy az autóban lévő benzin talán nem lesz elég, de mázlinkra még félig volt a tank, amikor elértük a várost. A kocsit egy benzinkút autómosójában hagytuk, aztán felfegyverkeztünk, és a legközelebbi bevásárlóközpont felé vettük az irányt.

A bejárat el volt torlaszolva, ezért kénytelenek voltunk megkerülni az épületet. A hatalmas ablakok közül majdnem mindegyik ép volt, csak egyet találtunk ripityára törve. A résen keresztül sikerült bejutnunk, de olyannyira sötét volt odabent, hogy zseblámpát kellett használnunk.

Először azt hittem, teljes csend honol a bevásárlóközpontban, és egyetlen kóborlóval sem akadunk össze. Megérintettem Daryl vállát, jeleztem, hogy induljon el balra, és miután bólintott, célba vettem az ellenkező irányt. Elővettem az egyik kardomat, ám alig haladtam előre néhány métert, máris felfigyeltem a neszezésre.

Befordultam az egyik sorra, és végigsétáltam a magas polcok között. Itt-ott észrevettem néhány árucikket, ami még a helyén volt. A romlott müzlisdobozok tetején vastag porréteg ült, néhány üres csokoládéspapír hevert a padlón. Igyekeztem hangtalanul settenkedni, és minél közelebb értem a bevásárlóközpont oldalsó falához, annál hangosabbak lettek a csoszogó léptek.

Bekukkantottam a következő sorra. A zseblámpa fényének köszönhetően sikerült kikerülnöm a földön lévő vécépapírtekercseket. Félúton jártam, amikor megpillantottam az egyik polc alól előguruló üres üdítősüveget. Finoman ráléptem, hogy megállítsam, aztán a trikóm alá rejtettem a zseblámpát, hogy valamelyest gyengüljön a fénye.

Hörgések hangja és némi motoszkálás zaja csapta meg a fülemet. Mérhetetlen bűz áradt a polc túloldalán kóválygó élőhalottak rothadó testéből. A szag folytán hányingerem támadt, amit igencsak furcsállottam, hiszen azt gondoltam, már hozzászoktam az élőhalottakhoz.

Elfojtott lélegzettel, a fogaimat összeszorítva haladtam tovább, ám azzal nem számoltam, hogy amint befordulok az utolsó sorra, egyből szembetalálom magam az egyik kóborlóval. Feltételeztem, hogy már hosszú ideje céltalanul bolyongott az épületben, mégsem zavarta a zseblámpa fénye. Nem hunyorított, ahogy azt egy normális ember tette volna. Ehelyett az állkapcsát csattogtatta, és kinyújtotta felém a karját.

Olyannyira közel volt hozzám, hogy elérte a vállamat, és ha lehetősége nyílt volna rá, biztosan magához ránt. Szerencsére gyorsabbnak bizonyultam, így hamar hátraléptem egyet, és megsuhintottam a kardomat. A feje elvált a testétől, és abban a minutumban, hogy találkozott a padlóval, szétloccsant. Vér és agyvelő fröccsent a cipőmre, a bűz pedig még förtelmesebbé vált.

Nyeltem egyet, megpróbálva legyűrni a torkomban lévő gombócot, aztán megközelítettem a következő élőhalottat. Előbb a szemei közé döftem a kardom pengéjét, csak ezt követően csaptam le a fejét. A harmadikkal ugyanígy bántam el, a negyediket meg először csak sípcsonton rúgtam. A nagy erőbehatás miatt összecsuklott, és miután belátta, hogy minden igyekezete ellenére sem képes talpra kecmeregni, kúszni kezdett.

Túlságosan gyenge volt már a kapálózáshoz. Hiába, rajta is meglátszott a vírus elszabadulása óta eltelt idő. Nem hadonászott olyan eszeveszetten, sőt egyetlen mozdulata sem volt kifejezetten gyorsnak mondható. A hörgés, mely elhagyta a száját, úgy hangzott, mintha a kóborló meglehetősen fáradt és idős lett volna.

A jobb lábammal ráléptem a fejére, és a cipőm talpával egyre nagyobb nyomást gyakoroltam rá. A koponyacsontja hamar felmondta a szolgálatot, a varratok mentén beszakadt, az agya szétmállott. Undorodva elhúztam a számat, és a kóborlóra irányítottam a zseblámpa fényét. Vegyes érzelmekkel telve figyeltem a szétrohadt élőhalottat, és hihetetlenül nagy kényszert éreztem aziránt, hogy miszlikbe aprítsam a testét.

Tudtam, hogy hiába kezdeném el kínozni, már amúgy sem érezné. Fölösleges lett volna, tőből levágnom a karját, hogy aztán az ízületek mentén további darabokra szeljem, mégis meg akartam tenni. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet a kóborlótól, és minél hosszabb ideig néztem, annál erősebb lett a késztetés. Mire rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nem neki akartam fájdalmat okozni, hanem önmagamnak örömet, már cselekedtem.

Először fel sem fogtam, mit teszek, de miután negyedszer is beledöftem a kardomat a hátába, rájöttem, hogy míg azon töprengtem, megtegyem-e, már meg is tettem. Mindkét karját tőből levágtam, a lábát a térdénél kettészeltem.

Miután félig-meddig eltávolítottam a végtagjait, a hátára fordítottam a megcsonkított testet, és egy határozott mozdulattal felnyitottam a mellkasát. A cipőm sarkával összetörtem a bordáit, majd jó párszor szíven szúrtam.

Vér fröccsent az arcomra. A szívem hevesen vert, miközben lerogytam a padlóra. A hátamat nekivetettem az egyik polcnak, és a számon át kapkodtam levegő után. Az alsó ajkam remegett, a látvány megrémisztett. Nem mertem elhinni, hogy tényleg megvalósítottam az elgondolásomat. A csonkítás perceiben nem éreztem semmit, de később, amikor már a földön ücsörögtem, rám tört a bűntudat.

Undorodtam saját magamtól, és hiába kerestem a választ, hogy miért bántam el olyan kegyetlen módon azzal a szerencsétlennel, nem találtam. Csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és hirtelen azt sem tudtam, mit keresek ott.

Éhes, szomjas és fáradt voltam, a fejem zúgott. Nem értettem, hogy veszíthettem el az irányítást a testem felett. A morbid eljárás, mellyel cafatokra szeltem a kóborlót, elborzasztott. Tudtam, hogy valami nem stimmel velem, valami megváltozott. Mintha egyre jobban megőrültem volna.

* * *

Két flakon víz, három üveg méz és egy pisztoly. Mindössze ennyivel tértünk vissza a portyából. Tudtuk, hogy ennyi élelemmel nem húzzuk sokáig, ezért reménykedtünk, hogy a legközelebbi vadászatunk sikeres lesz, és elejtünk egy-két állatot.

Thomas úgy falta a mézet, mintha a világ legfinomabb és legtáplálóbb étele lenne. Arlene is vidáman kanalazta az édességet, ellenben Daryl csak nyámmogott rajta.

Engem is megkínáltak az ételből, de nem kértem, sőt vizet sem ittam. Úgy éreztem, egyetlen korty és egyetlen falat sem menne le a torkomon. Még a hazaérkezésünkkor is hányingerem volt a bevásárlóközpontban történtek miatt.

Meg kellett emésztenem mindazt, amit tettem, s habár jó lett volna valakivel megbeszélni, mégis hallgattam róla. Thomas még túl kicsi volt hozzá, Arlene is minden bizonnyal megijedt volna, Darylnek meg azért nem tálaltam ki, mert rettegtem a reakciójától.

Gyáva voltam szembenézni a tetteimmel. Olykor kicsit olyan volt, mintha nem is én csináltam volna. A normálistól eltérőnek, idegennek és elfogadhatatlannak tartottam a bevásárlóközpontban tanúsított viselkedésemet. Féltem, mert soha nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek ilyesmire. Közönségessé és szánalmassá silányultam. Egyszerre veszítettem el önmagamat, és vesztem el önmagamban.

Éjfél elmúlt, de még fent voltunk. Daryl hol kitalált, hol valós történetekkel szórakoztatta Thomast, én és Arlene pedig figyelmesen hallgattuk. Már a sokadik sztorinál tartottunk, amikor észrevettük, hogy Thomas időközben elaludt. Arlene finoman felemelte a kisfiút, majd bevitte a szobába. Lefektette, jó éjszakát kívánt, aztán ő is aludni tért.

Miután egyedül maradtam Daryllel, sokáig egyikünk sem szólalt meg. Néha egymást, néha a kandallóban lobogó tüzet néztük, amit kizárólag azért gyújtottunk, hogy legyen némi fényforrásunk. Mindketten festékesek voltunk, és bár eleinte jókat mosolyogtam a férfi arcán lévő fekete csíkokon, később mégis úgy döntöttem, megtisztítom tőlük a bőrét.

Kimentem a kocsihoz, egy műanyagcső segítségével kiszívtam némi benzint a tankból, és beleeresztettem egy üres befőttesüvegbe. Daryl a kanapén ült, amikor visszaértem. Letelepedtem mellé, és a benzinnel átitatott rongyot az arcához érintettem. A férfi tekintete mindvégig rajtam függött, és miután eltávolítottam róla az utolsó csepp festéket is, az ölembe ejtettem a kezemet.

Álltam Daryl pillantását, és hagytam, hogy elvegye tőlem a rongyot. A tisztábbik felét belemártotta a benzinbe, aztán a bőrömhöz érintette az anyagot. Mindezt olyan gyengédséggel tette, mintha a legapróbb mozdulatával is megsebesíthetett volna. Percek múltán a földre ejtette a ruhadarabot, és a balját ismét az arcomhoz emelte.

A hüvelykujját végigvezette az állkapcsom vonalán, aztán a tarkómra csúsztatta a tenyerét. A leheletünk keveredett, a szája egyre közelebb került az enyémhez. Fokozatosan csökkentette le a kettőnk közötti távolságot, ám a végső lépést én tettem meg. Az ajka után kaptam, és kétségbeesetten csókoltam. A homlokom ráncba szaladt az erőlködéstől, a levegő a tüdőmben rekedt.

Már az idejét sem tudtam annak, mióta vártam ezt a pillanatot. A jobbjával a hajamba túrt, és közelebb vonta magához a testemet. Az egyik kezemmel a vállába kapaszkodtam, míg a másikat a hátára simítottam. Daryl az ölébe ültetett, az ujjbegyei az oldalamba mélyedtek. Egy röpke másodpercre elváltam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

Pár aprócska könnycsepp leszánkázott az arcomon, a szám elzsibbadt. Zsongó fejjel, szinte kábultan öleltem át a nyakát, miközben ő a combomnál fogva felemelt, és elindult velem a szoba irányába. Csak akkor kaptam észbe, amikor finoman lefektetett, és rögvest fölém magasodott.

Forró csókokat lehelt a nyakamra, míg én a dereka köré fontam a lábam. A keze a fenekemen állapodott meg, és olykor erősen belemarkolt. Görcsbe szoruló gyomorral, az alsó ajkamat harapdálva lehunytam a szemem, és igyekeztem minden másodpercet kiélvezni.

Megőrjített az a vadság, amellyel feltérképezte a testemet. Ezernyi gondolat és kérdés lüktetett tompán az agyam egyik eldugott kis szegletében, és minden porcikám beleremegett a férfi érintéseibe. Sípolva vettem a levegőt, mély, elnyújtott sóhajok szakadtak fel belőlem. Furcsa, ugyanakkor jóleső köd ereszkedett rám, akárha delíriumos állapotba kerültem volna.

Daryl a melltartó alsó szegélyéig felsodorta a rajtam lévő trikót, és fényes nyálcsíkot hagyott a köldököm felett. Ő is legalább annyira elveszett abban a különös, mindent felemésztő varázsban, mint én.

Nem értettem, miért vetette bele magát az ismeretlenbe. Nem értettem, miért számolta fel a korlátait, és azt sem, miért engedett utat a vágyainak. Korábban azt mondta, nem akarja mindezt, most mégis úgy csókolt, mintha a világon semmi másra nem vágyott volna.

Arlene sikolya volt az, ami mindkettőnket visszazökkentett a valóságba. Daryl a lepedőbe markolt, és a hasamnak döntötte a homlokát. Igyekezett lecsillapodni, én pedig a hajtincsei közé túrtam, és csalódottan felsóhajtottam. A tekintetem a plafonra vetült, és még akkor is a mennyezet repedéseit pásztáztam, amikor a férfi megigazította a trikómat.

Kelletlenül, vontatott mozdulatokkal eltávolodott tőlem, majd lemászott a matracról. A hátát az ágy oldalának vetette, és hangos, ziháló légvételek közepette várta, hogy Arlene betoppanjon a szobába.

A lány számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem a legjobbkor érkezett, de látszott rajta, hogy nem ok nélkül zavart meg minket. A keze remegett, és olyannyira úrrá lett rajta a félelem keltette gyengeség, hogy kénytelen volt az ajtófélfába kapaszkodni.

– Mi történt? – kérdeztem, ahogy felültem. Arlene idegesen a fejéhez kapott, s ekkor felfigyeltem a karján lévő friss sebre, melyből patakzott a vér.

– Thomas hörgésére ébredtem – hadarta. – Nem tudtam, mi baja. Aztán… Aztán megláttam a szemét. Üres volt, annyira üres. Nem reagáltam időben, és egyszer csak rám támadt. Bezártam, nem volt jobb ötletem. Odabent van… Halljátok a kaparászást? Ki akar jutni!

Arlene teljesen összezavarodott. Felkeltem, hogy közelebb menjek hozzá. Megragadtam a csuklóját, alaposabban szemügyre vettem a felkarján lévő harapásnyomot, aztán nyeltem egyet, és megkértem, hogy egy rövid ideig maradjon a szobában.

Daryl, mielőtt követett volna a nappaliba, rázárta az ajtót a feldúlt lányra. Arlene percekig dörömbölt, könyörgött, hogy engedjük ki, de nem tehettünk eleget a kérésének. Thomas átváltozott, és azáltal, hogy sebet ejtett a lányon, őt is megfertőzte. Tudtam, milyen feladat vár rám. A pillantásom megállapodott a kandalló mellett lévő nyílpuskán és a pisztolyon, amire a bevásárlóközponttól nem messze találtunk rá.

– A folyó – mondta Daryl. – Lehet, hogy fertőzött volt, és a kissrác ivott belőle.

– Miért pont ő? – szűrtem a fogaim közt.

– Bármelyikünkkel megtörténhetett volna – vont vállat Daryl, mire a szemébe néztem.

– Belefáradtam – közöltem, akárha meg sem hallottam volna a férfi kijelentését. Daryl bólintott, a kezembe nyomott egy doboz Marlborót, majd a kijárat felé intett. Még láttam, amint felkapja a pisztolyt a földről, aztán becsukódott mögöttem a bejárati ajtó.

A cigaretta mellett öngyújtó is volt. Lerogytam a terasz előtti fűbe és rágyújtottam. Az első slukk után felköhögtem, a második nyomán úgy éreztem, mintha a füst marta volna a légcsövemet, aztán a harmadiknál enyhe hányingerem támadt. Mire eljutottam a cigi feléig, már semmi bajom nem volt.

Elterültem a vizes fűben, és a csillagokat kémlelve még egyszer a számhoz emeltem a cigarettát. A szívem minden dobbanását hallani véltem a fülemben.

Kifújtam a füstöt, és a lövés pillanatában messzire pöcköltem a csikket. Néma csend támadt, a tücskök is elhallgattak. Belemarkoltam a fűbe, a körmöm alá föld került. Lélekben felkészültem egy újabb hatalmas dörrenésre, mégis megijedtem, amikor bekövetkezett.

A természet gyászolt, az éj sötétje fekete lepelként borult rá a birtokra. Zokogott a szél, és bánatában elbújt a fák lombjai között. A hold hideg könnycseppjei az arcomba hullottak, s a csillagok vele együtt pityeregtek. Körülöttem minden szomorúvá vált, a boldogságot az enyészet karmai tépték darabokra.

Egyedül én maradtam érzéketlen. Nem sírtam, nem féltem többé a haláltól. Nem akartam tovább küzdeni. Csak azt kívántam, hogy részesülhessek abból a kegyből, ami már oly sokaknak megadatott.

Nem bírtam folytatni az utat, amelyen elindultam. Úgy gondoltam, épp eleget láttam belőle. A közelembe óvakodott egy érzés, és lassacskán bevette magát a fejembe, de engem nem tudott átverni. Tudtam, hogy a halálvágy volt az, ami a reménytelenségemet és a kétségbeesésemet kihasználva megkörnyékezett.