2016. május 16.

19. fejezet: Tizenkilencedik nap

Egy-két óra elteltével még viszonylag nyugodt voltam, de miután beesteledett, kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Aggódtam, mert Daryl nem tért vissza, és a lehető legrosszabb dolgok fordultak meg a fejemben.
Nem nagyon törődtem vele, hogy a kóborlók bármikor visszajöhetnek a mi szintünkre. Nem érdekelt, hogy veszélyben vagyunk, és saját magamat sem féltettem. A gondolataim kizárólag Daryl körül forogtak.
Alig bírtam türtőztetni magam. Az éjszaka kellős közepén jártunk, és én legszívesebben kirontottam volna az irodából. Fojtogatónak éreztem az ottani légkört, a mellkasom szúrt, egyszerűen nem találtam a helyemet. A tettvágy kezdte átvenni felettem az uralmat, és lassacskán elgyengített minden más érzést, minden korábbi elhatározást.

Éppen a nyitott ablaknál ücsörögtem, azon morfondírozva, merre kellene elindulnom, amikor Frank, a nagydarab izmos férfi, aki fogadott minket, leült velem szembe. Leszegett fejjel meredt maga elé, bizonyára a megfelelő szavakat kereste. Sokáig a cipőjének fűzőjével babrált, olykor kinézett az ablakon.
– Rendes tőletek, hogy segíteni akartok rajtunk – jegyezte meg hosszú idő elteltével. – Az ittlévők többsége megérdemeli a szabadságot és a jobb életet.
Halkan beszélt, habár a társai az iroda túlsó végében feküdtek. Azt javasoltam nekik, hogy az éhségük és a szomjúságuk ellenére próbálják meg kipihenni magukat. Mindannyian sokáig forgolódtak, a kislány mocorgott, az egyik nő többször is felsóhajtott. Nehezükre esett az alvás, hisz üres volt a gyomruk, a dehidratáció miatt fájt a fejük, és minden bizonnyal még a légzést is megerőltetőnek tartották.
– Hogy érted, hogy az ittlévők többsége? – kérdeztem, miután elszakítottam a tekintetemet a várostól, melynek utcáira csupán a hold folytán vetült némi fény. – Van köztetek olyan, aki nem érdemli meg, amit Daryllel biztosítani tudnánk?
– Igen, van – bólintott. – Én.
– Miért?
Frank vállat vont.
– Sok olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott. – Vannak események, amiket álmomban újra és újra átélek. Rengeteg cselekedetem rémálomként kísért. Úgy követnek a bűnös emlékek, mint a saját árnyékom.
– Ezzel nem vagy egyedül. Kétlem, hogy van olyan túlélő, aki soha nem csinált semmi szörnyűséget.
– Tudod, Ann, a rossznak is megvan a maga mértéke – magyarázta a férfi. – Az, amit teszünk, lehet kevésbé rossz, nagyon rossz, de akár ördögi is. És én… Tettem ilyet is, olyat is.
– Mi olyat követtél el, ami az utolsó kategóriába tartozik?
A kérdésem hallatán a férfi hirtelen megszakította a kettőnk közti szemkontaktust. Percekbe telt, mire sikerült valamelyest összeszednie magát. A keze remegett, amikor a hajába túrt, a hangja el-elcsuklott.
– Egyik éjjel én és a feleségem a lányunk keserves sírásása ébredtünk. A környékbeli járkálókat odavonzotta az én kis Emilym hangja, és ahogy teltek a napok, egyre több rohadék lett az utcában.
A kislányom megbetegedett, és hiába ápoltuk, csak nagyon lassan javult az állapota. Tudtuk, hogy a holtak miatt nem maradhatunk ott sokáig, ezért elhatároztuk, hogy továbbállunk. Épp azon ügyködtem, hogy összeszedjem a legszükségesebb holmikat, amikor meghallottam a nejem keserves sírását.
Mire a fürdőszobába értem, már késő volt. A feleségem a vécécsészébe fojtotta Emilyt, aztán lecsukta a fedelet és ráült, mint aki jól végezte dolgát.
Frank nyelt egyet.
– Én pedig… Nem is tudom – rázta meg a fejét. – Elborult az agyam, nem voltam képes józanul gondolkodni. Félrelöktem a nejemet, felnyitottam a vécé tetejét, és csak bámultam ki a fejemből. Úgy… Úgy éreztem, tennem kell valamit, vagy ott helyben megpusztulok. Egyszerűen a feleségemre fogtam a pisztolyt és lelőttem.
– Utána jöttél az irodaházba?
A férfi bólintott.
– Magam mögött akartam hagyni a fájdalmat és a gyászt, de nem sikerült. Míg elértem idáig, többször is megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Aztán letettem erről, és inkább a bennem felgyülemlő haragra koncentráltam.
Az utamba kerülő épületek legnagyobb részét átkutattam, de nem élelemért vagy vízért, hanem járkálókért. Kerestem őket, belőlük „táplálkoztam”. Mármint… A gyilkolás keltette érzelmekből. Csak néhányat tudtam megölni, de az is több a semminél – sóhajtott fel, majd végre ismét a szemembe nézett. – Hát, ez vagyok én. Egy szörnyeteg.
– Nem, Frank! – vetettem ellen. – A dolgok, amiken átestél, szörnyűek, de te magad nem vagy az. Megtettél valamit, amit akkor muszáj volt.
–  Muszáj volt? Úgy véled, jól tettem, hogy megöltem a feleségemet?
– A nejed mentálisan sérült. Azáltal, hogy elveszítette Emilyt, összeroppant. Nem tudtad volna sokáig megvédeni, előbb-utóbb mindenképpen meghalt vagy átváltozott volna. Sajnálom, de ez az igazság.
– Ő és Emily jelentették számomra a világot. Talán… El sem tudod képzelni, mennyire szerettem őket. Meghaltam volna értük. Bármilyen áldozatot…
– Nekik kellett áldozatot hozniuk érted – szakítottam félbe. – Ez így volt elrendelve.
– Nem… – Még mielőtt egynél több szót mondhatott volna, csendre intettem Franket, és egyszerre felpattantam a földről.
Sietős léptekkel átszeltem a helyiséget, és az ajtóra szorítottam a fülemet. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, mígnem felfigyeltem a folyosóról behallatszó hörgésekre. A zajok egyre erőteljesebbek, egyre változatosabbak lettek. Biztos voltam benne, hogy a kóborlók feljöttek az alsóbb emeletekről, és valami azt súgta, hogy egyenesen felénk tartanak.
Az alvó társaságra pillantottam, aztán az időközben mellettem megjelenő Frankre. A férfi összevont szemöldökkel, komor arccal figyelt engem, és várta, hogy magyarázatot adjak. Természetesen hamar megunta a tétlen ácsorgást, és hozzám hasonlóan ő is az ajtónak döntötte a fejét. A szemébe néztem, mire halkan elkáromkodta magát. Ő is rájött, amire én.
Tudta, hogy a kóborlók számának rohamos növekedése miatt nem maradhatunk sokáig az irodában. Még Daryl sem lett volna képes átverekedni magát rajtuk, márpedig valahogy el kellett jutnia hozzánk. Nem maradt más választásunk, mint elébe menni, s ezáltal megóvni őt némi veszélytől.
Egy részem örült, hogy végre lelépünk. Amúgy sem bírtam volna már sokáig abban a nyamvadt irodában. Meg akartam keresni Darylt, hogy megbizonyosodhassak a jóléte felől. Egyedül azért féltem az előttünk álló úttól, mert nem tudtam, képes leszek-e megvédeni a társaságot. Titkon reméltem, hogy Frankben mégis lakozik valamennyi erő, és a segítségemre tud lenni.
– Indulnunk kell – jelentettem ki az egyébként is nyilvánvalót.
– Az ajtón át nem jutunk ki – mondta Frank, és csípőre tett kézzel agyalni kezdett.
– Akkor az ablakon át kell lelépnünk.
– Nincs ereszcsatorna. Nincs semmi, amibe kapaszkodhatnánk.
Nem arról van szó, hogy nem hittem Franknek, hiszen ha lett volna lehetőségük rá, hogy meglógjanak az irodából, bizonyára megtették volna. Viszont a saját szememmel akartam látni, mi a helyzet, hogy kiderítsem, tényleg esélytelen-e egérútnak használni az ablakot. Megragadtam a fogantyúját, elfordítottam, és miután kihajoltam, alaposan körbenéztem.
Az ablak, lévén, hogy a legfelső emeleten tartózkodtunk, igencsak közel volt a tetőhöz. Felálltam a párkányra és kinyújtottam a karomat. Mindössze fél méter hiányzott ahhoz, hogy elérjem. Vagyis csak annyit kellett tennem, hogy egy bútordarabbal letudom azt a kevéske távolságot.
Míg én fejben alaposabban is kigondoltam a dolgot, Frank felébresztette a többieket. Azt követően, hogy mindannyian szembesítve lettek a ténnyel, miszerint hamar el kell hagynunk az irodahelyiséget, megkértem Franket, hogy tolja közelebb hozzám az asztalt. A másik férfi követte őt két forgószékkel, majd hozzáláttunk a tervem megvalósításához.
A forgószékek tartották az asztal irodán belül maradó lábait, a másik két láb az ablakpárkányra került. Mivel a rögtönzött tákolmány az én agyszüleményem volt, nekem kellett elsőként kipróbálnom. Felfegyverkeztem, s miközben Frank felállította a sorrendet, én felmásztam az asztalra, és lábujjhegyre állva megragadtam a tető peremét.
Attól féltem, hogy nem fogom elbírni a testsúlyomat, és ez félig-meddig így is lett. Először nem tudtam felhúzni magam, ráadásul a tenyerem izzadni kezdett. Hosszasan szenvedtem, mire Frank megkönyörült rajtam, elkapta a lábamat, és a talpam alá nyúlva felemelt. Mihelyst a tetőn voltam, zihálva elterültem a betonon.
Odafent egyetlen kóborló sem tartózkodott. Az öntözés hiánya miatt az összes haszonnövény elpusztult, tehát ezzel kapcsolatban sem hazudtak. Kezdtem úgy érezni, hogy egy kis bizalmat kellene szavaznom nekik.
A biztonság kedvéért elővettem a kardomat, és leraktam magam mellé. Egyesével felhúztam a társaság tagjait a tetőre, és bár a két férfinek is felajánlottam a segítségemet, nem igazán volt rá szükségük. Nélkülem is simán megoldották a mutatványt.
Egy kést és egy pisztolyt adtam Franknek, a másik férfi csak egy séfkéssel lett gazdagabb. A nők nem kaptak fegyvert, mert úgy gondoltam, amúgy sem tudnák megvédeni magukat, a kislányt meg nem állt szándékomban még jobban halálra rémíteni azzal, hogy a kezébe nyomok egy kést. Nem akartam, hogy úgy érezze, magára lesz utalva, ezért inkább megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá, és semmi esetre sem engedem, hogy a kóborlók akár egy ujjal is hozzáérjenek.
– Merre tovább? – tudakolta Frank. Válaszul a tűzlépcsőre mutattam.
– Aztán? – vonta fel a szemöldökét a szőke hajú nő. Megforgattam a kardot az ujjaim közt, és tétovázás nélkül kiböktem. Mi értelme lett volna titkolózni?
– Megkeressük Darylt.
– Tessék? – háborodott fel a másik nő. – Úgy érted, éjnek évadján fel-alá akarsz kóvályogni egy járkálókkal teli városban?
– Van jobb ötleted? – kérdeztem.
– Egyenesen az autóhoz kellene mennünk.
– A kocsihoz a városon át vezet az út – közöltem. – Hacsak a paradicsom meg a krumpli között nincs elrejtve egy repülő. Mert akkor felőlem azzal is mehetünk.
– Sue jól mondja – bólintott a férfi, mire összenéztünk Frankkel.
– Neil – kezdett bele Frank –, nem hagyhatjuk sorsára a fickót. Lehet, hogy beszorították valahová a járkálók.
– Vagy ami még valószínűbb, hogy már közéjük tartozik – vetette fel a férfi. – A lényeg, hogy nem teszem kockára az életemet.
– Rendben – bólintottam. A hangom egészen halk volt, s bár nyugodtnak tűntem, valójában fel tudtam volna robbanni az idegességtől. Ekkora egy seggfejt! – Én megkeresem Darylt. Teszek rá, mennyit kell csatangolnom ebben a rohadt városban – tettem hozzá, és határozottan elindultam a tűzlépcső irányába.
– Felőlem – vont vállat Neil, majd a többiekhez fordult. – Gyerünk, irány a kocsi!
– Fogalmunk sincs, merre van. Csak Ann tudja – mondta Frank.
Neil hamar belátta, hogy Franknek igaza van. Elkapta a karomat, és hirtelen ötlettől vezérelve a nyakamhoz emelte a kést.
– Akkor szépen elvezetsz minket a kocsihoz. Megértetted? – morogta a fülembe Neil.
Nem volt időm reagálni, ugyanis Frank gyorsabbnak bizonyult. Meghúzta a ravaszt, és szemrebbenés nélkül fejbe lőtte Neilt. Ekkor a szőke hajú nő rárontott Frankre. El akarta venni tőle a pisztolyt, ám a férfi célba vette őt, és miután látta, hogy a nő nem fúj visszavonulót, ismét elsütötte a fegyvert.
– Végre okot adtak rá, hogy lepuffantsam őket – mondta Frank. – A falra másztam tőlük.
A kislány elbújt a tágra nyílt szemmel, szoborként álló nő háta mögé.
– Indulás! – adtam ki a parancsot. Frank a pisztolyt eltéve bólintott.

2 megjegyzés: