20. fejezet: Huszadik nap

A tűzlépcsőn gond nélkül lejutottunk. Az igazi megpróbáltatás akkor kezdődött, amikor a hátunk mögött hagytuk az irodaépületet és a szétbarmolt barikádot. Egyikünknél sem volt zseblámpa, ezért kénytelenek voltunk a hold gyér fényére bízni magunkat. Igaz, több volt a semminél, de még így is lassan haladtunk.

A város tele volt kóborlókkal. Hiába próbáltunk olyan utcákon át közlekedni, amelyeket elhagyatottabbnak véltünk, az élőhalottak mindenhol ott voltak. A legtöbb fertőzöttön látszott, hogy már jó ideje céltalanul bolyongott, némelyiküknek hiányzott egy-egy végtagja. Viszont akadtak olyan kóborlók is, akikről lerítt, hogy csak nemrég, valamikor az elmúlt hónapokban változtak át.

Én vezettem a kis csapatot. A nő meg a kislány jött mögöttem, Frank zárta a sort. Igyekeztünk tartani a megfelelő tempót, de sokszor le kellett lassítanunk, hogy az utunkba kerülő kóborlókkal végezzünk. Pisztolyt nem használtunk, nehogy még több élőhalottat vonzzunk a közelünkbe, ám az elővigyázatosságunk ellenére is számtalanszor fel kellett vennünk a harcot.

Igazából magam sem tudtam, merre kellene mennünk. Úgy kóvályogtunk fel-alá a városban, mintha mi is egyszerű fertőzöttek lettünk volna. A célom természetesen az volt, hogy megtaláljam Darylt, de nem tudtam, hol keressem. Fogalmam sem volt, melyik a helyes irány, és ez dühített.

Órákig bóklásztunk, de teljesen fölöslegesen, ugyanis azt leszámítva, hogy megöltünk pár kóborlót, semmilyen más eredményt nem értünk el. Tudtam, hogy kivitelezhetetlen lenne átfésülni az összes épületet, de nem jutott eszembe jobb ötlet. Bármire képes lettem volna, hogy újra magam mellett tudhassam Darylt.

Számítottam rá, hogy az éjszaka folyamán nagyobb slamasztikába kerülünk, arra azonban nem készültem fel, ami a város központjában fogadott minket. Akármerre néztem, mindenhol élőhalottakat láttam. Egymás hegyén-hátán voltak, s mivel nyilvánvalóan kevésnek bizonyultunk ellenük, úgy döntöttem, visszafordítom a csapatot.

Frank sem akart újabb összecsapást kezdeményezni. Ketten nem bírtunk volna el azzal a rengeteg kóborlóval. Pechünkre a fertőzöttek elzárták előlünk a menekülési útvonalakat. Úgy tűnt, mintha mindannyian a város központja felé tartanának, de nem értettem, miért. Vajon mi lehetett az, ami odacsalta őket? Kizárólag mi?

Még azelőtt, hogy a téren tartózkodó összes kóborló felfigyelt volna ránk, futásnak eredtünk. Hamar világossá vált, hogy a kislány nem bírja a tempót, ezért a nő a karjába kapta. Többször lelassított, túlságosan gyenge volt a rohanáshoz. Számtalanszor megkért, hogy álljunk meg pihenni, de nem tehettük meg. Az egyet jelentett volna a feladással és a halállal.

Még a tetőn megfogadtam a kislánynak, hogy megvédem őt, és ezen ígéretemet nem akartam megszegni. Különböző lehetőségeket latolgattam, és végül a legkézenfekvőbb mellett döntöttem. Egy benzinkúthoz szaladtunk, de az ajtaja zárva volt.

Frank hangosan elkáromkodta magát, én pedig ide-oda kapkodtam a fejemet. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy a tervemmel együtt felsültem, és nemcsak a kislánynak tett ígéretemet nem tudom megtartani, de még a saját életemet sem.

Intettem a többieknek, és egy közelben parkoló kamionhoz vezettem őket. Bemásztak a raktérbe, és miután biztosítottam őket arról, hogy nemsokára visszajövök értük, rájuk zártam az ajtót.

Frank ugyan felajánlotta, hogy velem tart, nem akartam sem veszélybe sodorni, sem védtelenül hagyni a nőt és a kislányt. Jobbnak láttam, ha a férfi kettejükkel marad, és szükség esetén megóvja őket. Magam sem tudom, mi okból kifolyólag, de az ő biztonságuk fontosabb volt számomra, mint az enyém.

Fel kellett hívnom magamra a környéken bóklászó élőhalottak figyelmét, hogy elcsaljam őket a kamion közeléből. Eltettem a kardomat, vártam egy pillanatot, aztán nagy levegőt vettem, és megszorítottam a pisztoly markolatát.

Újból futni kezdtem, és közben többször is elsütöttem a fegyvert. A számításaim helyesek voltak, a fertőzöttek bekapták a horgot. Már csak annyi dolgom maradt, hogy életben tartsam a csalit, vagyis önmagamat, és minél messzebbre eljussak.

A lehető leggyorsabban rohantam, mígnem történt valami. Az összes gondolatom elillant, az elhatározásom megingott. Megállt az idő, eltompultak a hangok, elernyedtek az ujjaim. A pisztoly kiesett a kezemből, a tekintetem az egyik ház előtt fekvő mozdulatlan férfin állapodott meg. A légvételeim szaggatottá váltak, a vérem zúgása visszahangzott a fülemben.

Verejték folyt le a halántékomon, a lábam önállósította magát, és közelebb vitt a testhez. A bőrmellényen friss vérfoltok voltak, a férfi haja csomókban összeragadt és zsíros volt.

Nem, nem, nem, ismételgettem, az nem lehet, hogy ő… De igen, lehet. Ő az. Tényleg ő az.

Lerogytam a test mellé, és a vállánál fogva a hátára fordítottam. Amint megpillantottam a férfi arcát, hangosan felnyögtem, és zihálva beletúrtam a hajamba. Hálát adtam Istennek, hogy nem Daryl hevert ott holtan, de a bensőmet mardosó félelem nem múlt el. Egyrészről megnyugodtam, mert így még maradt esély rá, hogy Daryl életben van, másrészről mérhetetlenül aggódtam, mert nem tudtam, hol folytassam a keresést.

Fogalmam sincs, mennyi ideig görnyedtem ott tétlenül, de az meglepett, hogy amikor fel akartam állni, egy pisztolycső nyomódott a fejemhez. Nem értettem, miért nem hallottam meg a közeledő lépteket. A figyelmetlenségemnek köszönhetően megint zűrbe kerültem.

– Lassan állj fel! – utasított egy férfihang.

Nyeltem egyet, megadóan felemeltem a kezemet, és azt követően, hogy felegyenesedtem, vontatott mozdulatokkal megfordultam. Egyenesen az idegen szemébe néztem, aki eközben többször is végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Mi a neved?

Először nem voltam képes megszólalni. Túlságosan ledöbbentem azon, hogy a férfi mögött két normális ember is állt. Egy nőt és egy srácot láttam magam előtt.

– Ann Stafford – feleltem, mihelyst visszanyertem a lélekjelenlétemet.

– Hány kóborlót öltél meg?

Vállat vontam, de nem gondolkoztam a válaszon.

– Sokat.

– Hány embert öltél meg?

Eszembe jutott a kislány, aki a halott csecsemőt szorongatta, amikor rátaláltam.

– Egyet – mondtam halkan.

– Miért?

– Fertőzött volt.

A férfi bólintott.

– Téged hogy hívnak? – kérdeztem.

– A nevem…

– Daryl! – suttogtam, félbeszakítva őt.

Az arcomra mosoly szökött, és tétovázás nélkül az utcán felénk tartó férfi elé rohantam. Boldogan, könnyes szemmel felnevettem, és szorosan magamhoz öleltem őt.

A reakcióm láttán a trió egyetlen női tagja őszintén elmosolyodott, és áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra.

Daryl egyből viszonozta a gesztusomat, mi több, homlokon csókolt.

– Most már minden rendben lesz – súgta a fülembe.

– Segítenünk kell Frankéknek. Egy kamionban várnak rám – hadartam, miközben Darylről a korábban rám pisztolyt fogó alakra pillantottam.

– Előbb essünk túl a formalitásokon – javasolta. – Úgy rémlik, a bemutatkozásnál tartottunk.

– Igen – helyeseltem.

– Nos – nyújtott kezet, a tekintete mélyen az enyémbe fúródott –, a nevem Rick Grimes.

VÉGE AZ ELSŐ ÉVADNAK