1. fejezet: Első nap

Csúfos kudarcot vallottam. Megígértem a kamionban menedéket kereső kis csapatnak, hogy visszamegyek értük, és épségben kimenekítem őket a városból.

Ígéretet tettem Franknek egy szebb jövőre, de mire Rickkel, Michonne-nal, Carllal és Daryllel odaértünk a kamionhoz, a kóborlók már felborították a járművet.

Több tucat élőhalott zsúfolódott be a rakodótérbe, mindegyik enni akart a friss húsból. Hamar beláttuk, hogy fölösleges tovább maradnunk, én mégis bizonyosságra vágytam Frankék menthetetlenségét illetően.

Akármilyen morbidan is hangzik, szükségem lett volna rá, hogy lássam a szétmarcangolt testeket. Csak ez szolgálhatott volna bizonyítékul arra, hogy értelmetlen reménykednem, holott amúgy is nyilvánvaló volt. Vagyis annak kellett volna lennie.

– Te mindent megtettél – mondta Michonne, és miután egyre több kóborló felfigyelt ránk, így folytatta: – Indulnunk kell!

Daryl finoman megütögette a felkaromat, mintha az érintése kellett volna ahhoz, hogy Michonne szavai tudatosuljanak bennem. Megszorítottam a kezemben lévő fegyver markolatát, és hátat fordítottam a kamionnak.

Szörnyű volt szembesülni azzal, hogy újból elbuktam. Egyetlen be nem váltott ígéretem emberéleteket követelt. A túlélés lehetőségét akartam megadni nekik, de a halálba vezettem őket.

Ilyen alattomos gondolatokkal vesződve tettem meg az utat Terminusig, bízva abban, hogy ott lesz alkalmam felejteni, és kapok rá esélyt, hogy feldolgozzam Frankék elvesztését.

Nem ismertem őket igazán, nem tudtam, melyiküknek mi a kedvenc étele, melyikük hol élt korábban, vagy egyáltalán mivel foglalkozott, de mégiscsak mind élők voltak. Nagy értéket képviseltek, és én hagytam, hogy mindez megsemmisüljön.

Úgy tartják, a gyásznak megvannak a maga fázisai, melyeken átesve feldolgozhatjuk egy számunkra fontos személy elvesztését. Életünk során több alkalommal is át kell esnünk ezen a folyamaton, pláne akkor, ha a világ, amiben élünk, haldokolni kezd, és az emberek egymás után pusztulásra ítéltetnek.

Azt hittem, minél többször gyászolok, annál könnyebb lesz elfogadnom valaki halálát. Naivan azt képzeltem, elegendő lesz pár tragédia ahhoz, hogy szívósabbá váljak, és kisebb sérülések essenek rajtam.

Sajnos tévedtem. Semmi sem lett könnyebb, ezért nem maradt más választásom, mint stratégiát váltani. Úgy határoztam, ezentúl nem hagyom, hogy remény ébredjen bennem olyan dolgok iránt, amik negatív végkimenetellel is zárulhatnak. Eltökéltem, hogy azért folytatom tovább a küzdelmet, mert muszáj, és nem azért, mert hiszek benne.

Újra és újra meggyőztem magam a döntésem helyességéről, miközben a konténer oldalának döntöttem a hátamat, és hallgattam egy másik fogoly, név szerint Eugene beszámolóját a patogén mikroorganizmusokról. Néhányan figyeltek rá, mások meghúzták magukat a konténer egyik félreeső részében, és várták az elkerülhetetlent.

Miután Gareth emberei bezártak minket, Rick pedig újra találkozott a társaival, hamar letudtuk a bemutatkozást. Egyikünket sem igazán érdekelték a formalitások, így mintegy mellékesen árultuk el egymásnak a nevünket.

Én azért nem tartottam fontosnak, mert nem hittem, hogy a velem raboskodók közül bárkinek is lenne alkalma a keresztnevemen szólítani, a többiek meg minden bizonnyal pont egy, az enyémmel ellentétes logikát követtek.

Ők bíztak a túlélésünkben, és a Terminusból való kijutásunk után tervezték, hogy lepacsizunk egymással. Mondhatnám, hogy irigyeltem őket az optimizmusukért, de hazugság lett volna ilyet állítanom. Hisz saját akaratomból tértem át egy másik ösvényre.

Őrjöngeni tudtam volna, amikor Rickkel, Glenn-nel és Bobbal együtt Darylt is kihurcolták a konténerből. Tombolni akartam, megölni azokat, akik ártani kívántak nekünk, de olyannyira gyenge voltam, hogy egyszerűen nem bírtam felvenni a harcot Gareth talpnyalóival.

Még negyed órával az elvitelük után is remegtem az idegességtől. Ám hiába volt minden dühöm, ugyanis sem előnyömre fordítani, sem legyűrni nem voltam képes. Összeroskadva ültem, és Maggie hiába beszélt hozzám, egyetlen mondatára sem reagáltam.

Mint egy katatón állapotba kerülő elmeháborodott, úgy bámultam a padlót, és azt kívántam, bár maradt volna elég erőm. Legalább annyi, ami elég lett volna azt a látszatot kelteni, hogy nem adtam fel a harcot. Így viszont, ha a többiek rám néztek, csupán egy megtört, szánalomra méltó lányt láthattak. Egy húsdarabot, amiben már sem valódi életvágy, sem küzdőszellem nem lakozik.

Fogalmam sincs, mennyi ideig gubbasztottam ott tétlenül, várva, hogy rám is sor kerüljön. Nem számoltam a perceket, nem érdekelt, mennyit szánt nekem a sors. Ki akartam üríteni az elmémet, hogy ne Frankék halála, azaz a kudarcom legyen az utolsó gondolat, ami kitölti a fejemet.

Nem ment. Nem tudtam nem agyalni, ezért lehunytam a szemem, és kísérletet tettem a lehető legtöbb és legszebb emlékem összegyűjtésére. A múltból innen-onnan kiragadtam pár kedves képet, és azokra koncentráltam. Felidéztem apa megannyi tanácsát és kedves szavát. Láttam magam előtt anya mosolyát, mely számomra olyan gyönyörű és szeretetteljes volt, és szinte hallani véltem a testvéreim örömteli nevetését.

Szerettem volna elmerülni ezekben az emlékekben, hogy az összes porcikámat átjárhassa az a kellemes érzés, ami a mellkasomból terjedt szét, de nem kaptam rá elég időt. Jeges karok nyúltak utánam, és kíméletlenül visszarántottak a valóságba. Oda, ahonnét menekülni akartam.

Pisztolylövések hangja töltötte be a fülemet, elnyomva a testvéreim kacaját. Mintha egy, a semmiből támadó fuvallat sodorta volna el, úgy vált köddé anya arca, és helyette Maggie-ét pillantottam meg. Vállon fogott, segített talpra állni, majd a szemembe nézve bátorítóan elmosolyodott.

– Minden rendben lesz – mondta. Nem akartam, de nem is tudtam hinni neki.

A konténer ajtaja kinyílt, és fény áramlott be odakintről. Rick elszánt arccal, fegyverrel a kezében indulásra szólított fel minket. Egymás után mindenki elhagyta a konténert, én zártam a sort. Nem kellett elterveznem, hova és hogyan tovább, a lábam magától vitt Maggie-ék után.

Daryllel csaknem ugyanabban a minutumban szúrtuk ki egymást. A férfi, miközben gyors tempóban elindult felém, elintézte az útjába kerülő kóborlókat. Tetőtől-talpig végigfuttatta rajtam a tekintetét, és miután konstatálta, hogy nincs rajtam semmilyen súlyos külsérelmi nyom, a kerítés irányába mutatott.

Futás közben hamar körbenéztem, hátha meglátok egy használható fegyvert, de a többiek ügyesebbek voltak, szinte minden kést felkapkodtak előlem. Azaz majdnem mindet. Körülbelül hat méterre tőlem egy mozdulatlan test hevert. Még élőként a fejébe kapta a golyót, így nem változott át. Egy karnyújtásnyira tőle kétféle fegyvert is volt.

Nagy léptekkel megközelítettem a hullát, lenyúltam mellőle a kést, a pisztolyt meg a nadrágom övébe csúsztattam. Sarkon pördültem, hogy a kerítéshez szaladjak, de négy kóborló az utamba került. Közülük hárman fel is figyeltek rám, és hangosan felhördülve megindultak felém.

Az elsőt könnyedén ártalmatlanítottam, a másik három viszont olyan közel volt egymáshoz, hogy inkább jobb ötletnek tűnt kikerülni őket. Rick a nevemet kiáltotta, mire a kerítésnél álló Daryl azonnal megfordult.

Bizonyára azt hitte, bajom esett, holott azon kívül, hogy nem tudtam kielégíteni a gyilkolás iránti vágyamat, nem történt semmi rossz. Vagyis történt, de az a fajta rossz belülről marcangolt, és elegendőnek tartottam, hogy csak én tudok róla.

Amint a kerítéshez értem, Daryl segített átmászni, majd követett. Utána jött Rick, végül Abraham is átpenderült hozzánk. Ahogy távolodtunk, és egyre mélyebbre hatoltunk az erdőbe, a vállam fölött hátrapillantottam. Ugyan Terminus lángoló épületét már nem vehettem szemügyre, a gyér lombok között elpillantva láthattam az ég felé szálló hatalmas füstgomolyagot.

Daryl remek nyomolvasói adottságának köszönhetően gond nélkül odavezetett minket az elrejtett fegyverekhez. Rick parancsba adta, hogy fegyverkezzünk fel, és menjünk vissza a kerítéshez, hogy végezzünk a megmaradt emberekkel.

Bár nem mondtam, attól még támogattam az ötletet. Ezzel szemben a többiek nem akartak részt venni egy újabb támadásban, mondván, hogy örüljünk, amiért sikerült megszöknünk.

Miután Maggie is állást foglalt, kinyitottam a számat, és közelebb léptem Rickhez. Daryl tekintete rám vetült, és Rick is észrevette, hogy készülök valamire. Már éppen kiböktem volna, hogy a későbbi összetűzések elkerülése végett jobb lenne, ha egyszer és mindenkorra lerendeznénk Gareth-et és a megmaradt embereit, ám egy ismeretlen nő felbukkanása miatt bennem rekedt a szó.

Daryl követte a pillantásomat és hátranézett. Volt egy gyanúm, miszerint a csapat egy része ismeri az ősz hajú nőt, de nem akartam pont akkor és ott nekiállni a kérdezősködésnek. Nem állta volna meg a helyét.

Daryl néhány röpke másodpercig tétlenül figyelte a nőt, akinek Maggie halk motyogása után a nevét is megtudtam, majd odafutott hozzá, és szorosan magához ölelte a váratlan érkezőt. Carol, mert így hívták, viszonozta a férfi gesztusát, mi több, olyan tekintettel nézett rá, ami különös érzést ébresztett bennem.

Rick szólt valamit Carolnak, de hogy kérdés vagy kijelentés volt-e, azt nem tudom. Túlságosan lefoglalt Daryl közvetlen, a Carol iránti érzelmeit nyíltan tükröző viselkedése. Kisebb szúrás okozott fájdalmat a mellkasomban, ami egyre intenzívebbé vált.

Hidegzuhanyként ért a felismerés, és annak ellenére, hogy nem akaródzott, mégis muszáj volt számításba vennem két lehetőséget. Az egyik, hogy Daryl szívében nemcsak egy nőnek jutott hely. A másik, hogy hatalmasat tévedtem, amikor azt gondoltam, Daryl szerelmes belém.

* * *

Később csak arra figyeltem fel, hogy mindenki elindult Carol után. Egy faházikónál kötöttünk ki, ami egykor vadászlak lehetett. Egy fekete bőrű férfi várt ránk kislánnyal a kezében.

A gyermekről tudtam, hogy Rické, hisz a Terminusig vezető úton beszélt róla, ám a férfihoz még nem volt szerencsém. Tyreese Williams néven mutatkozott be, így az is egyértelmű lett, hogy ő és Sasha testvérek.

Rick és a csapat többi tagja minél távolabb akart kerülni attól a helytől, ahol nem voltunk többek vágóhídi marháknál. A hátunk mögött hagytuk Terminust, és a sínek mentén kutyagoltunk tovább. Előttem Eugene volt, a sort pedig az utánam következő Abraham zárta. Daryl és Carol a csapat élén haladt.

Az első percekben még a férfi hátát pásztáztam. A tekintetemmel szinte lyukat égettem a hátába, habár ez kevés volt ahhoz, hogy tudassam vele a megbántottságomat. Tulajdonképpen leszarta a jelenlétemet, és minden figyelmét Carolnak szentelte.

Bárhogy is agyaltam, nem tudtam mire vélni ezt a pálfordulást. Sosem hittem volna, hogy ha egyszer emberek közé kerülünk, ennyire megváltozik a velem szembeni viselkedése. Nyilván tisztában voltam azzal, hogy Daryl nem hősszerelmes típus, de akkor sem néztem ki belőle, hogy képes lesz ilyen mértékű közönyt mutatni az irányomba.

Az éjszakát az erdőben töltöttük. Miért is ne, nemcsak Daryl, de Carol is rövid időn belül felszívódott, én meg hiába voltam fáradt, egy szemhunyásnyit sem aludtam. A késztetés, hogy a keresésükre induljak, és kiderítsem, együtt vannak-e, percről percre növekedett bennem. Mindenki más húzta a lóbőrt, csak én hevertem rém szerencsétlenül, és hol a jobb, hol a bal oldalamra fordultam.

Kora délelőtt ismét útnak indultunk. Daryl lőtt néhány mókust, így az ebédünk biztosítva volt. Amikor megpillantott, elindult felém, de Rick magához intette, elvéve tőlem a várva várt lehetőséget, hogy finoman közöljem Daryllel, mekkora egy farok. S ugyan gondoltam rá, hogy séta közben megpróbálok odasodródni mellé, de mire megtehettem volna, segélykérő kiáltások hangzottak fel a közelből.

Rick latolgatott, végül Carl unszolására mégis úgy döntött, nem hagyjuk sorsára a bajba került idegent. Futásnak eredtünk. Legnagyobb meglepetésemre egy papruhába bújt fekete fickót sikerült kihúznunk a pácból, akiről nem sokkal ezután kiderült, hogy valóban az Úr szolgája.

A férfi Gabrielként mutatkozott be. Ami a humorát illeti, a béka segge alatt volt, és a bátor jelzőt sem lehetett volna ráaggatni. Már első ránézésre sem tetszett a fickó, és minél többet hebegett-habogott, annál unszimpatikusabb lett. Nem tűnt megbízhatónak, és ahogy szemügyre vettem a többiek arcát, arra a következtetésre jutottam, hogy ők sincsenek róla más véleménnyel.

Gabriel elvezetett minket egy kápolnához. Hogy meggyőződjünk róla, nem leselkedik ránk veszély, át kellett vizsgálnunk a helyet. Természetesen szó nélkül Rick után indultam az épületbe, de három lépés után valaki elkapta a felkaromat, és megállásra késztetett.

Az érintés túlontúl ismerős volt, így már azelőtt tudtam, hogy Daryl tartott vissza, mielőtt hátrafordultam volna. Amint találkozott a tekintetünk, félrevont a többiektől, akik szinte ügyet sem vetve ránk, bevették magukat az épületbe.

El akartam rántani a kezem, hogy aztán faképnél hagyjam, de nem vitt rá a lélek. Túl kíváncsi voltam rá, mit szándékozik mondani, hisz gyakorlatilag fél napja egyetlen szót sem beszéltünk. Hiányzott a hangja, a közelsége, az érintése, egyszóval minden, ami Daryl Dixont jelentette. Erősebbnek kellett volna lennem, és képesnek kellett volna lennem elutasítani a közeledését, mégsem bírtam ezt tenni.

– Elárulod, mi bajod van? – kérdezte. Egyszerre tűnt idegesnek és aggodalmasnak, bár meglehet, hogy ez utóbbit csak én képzeltem bele a hangjába.

– Hogy nekem mi bajom van? Nem én kerüllek téged úgy, mint egy leprást.

– Én nem kerüllek – jelentette ki olyan beleéléssel, hogy majdnem elhittem. De csak majdnem.

– Nem? Akkor azon ügyködsz, hogy tökélyre fejleszd a telepatikus képességedet, és ily módon tudass velem dolgokat? Ha igen, közlöm, hogy még sokat kell gyakorolnod, mert jelenleg elég szarul megy – sziszegtem, mire a férfi homloka ráncba szaladt.

– Nem értem, mi van veled. Azt hittem…

– Odabent higgy – mutattam a kápolnára, majd anélkül, hogy megvártam volna a reakcióját, hátat fordítottam neki és otthagytam.

Utólag ugyan megbántam, hogy félbeszakítottam, hisz érdekelt, mit akart mondani, de akkor már késő volt. Így viszont nem maradt más választásom, visszavonulót kellett fújnom. És meg is tettem.

A csapattal nagyjából tizenöt perc alatt átvizsgáltuk a helyet, meggyőződve, hogy nem leselkedik ránk veszély. Aztán szóba került egy bizonyos élelmiszerbank. Egyértelmű volt, hogy meg kell látogatnunk azt a helyet, és miután eldőlt, kik kísérik el Ricket és Gabrielt, kiléptünk a kápolna ajtaján.

Megkértem Michonne-t, hogy járjon közbe az érdekemben. Szerettem volna én is Rickékkel menni. A félelmem, miszerint a csapatfő visszautasít, alaptalan volt, legalábbis Michonne elmondása szerint, mivel azt állította, nem volt szükség Rick hosszas győzködésére.

Szinte egyből belement, így Michonne, Bob, Sasha és Gabriel mellett én is helyet kaptam az élelmiszerbankot megcélzó küldetés apropójából verbuválódott csapatban.

Nagyjából húsz méterre lehettünk a kápolnától, tehát épp csak nekivágtunk az előttünk álló útnak, máris megtorpanásra kényszerültünk. Daryl szemfüles volt, így hamar a tudomására jutott, hogy én is az élelmiszerbankba készülök. A férfi utánunk sietett, a tekintete végig a csapatfőn függött.

– Beszélnünk kellene – mondta Ricknek, mire ő bólintott.

Elsétált mellettünk, majd félrevonultak Daryllel, de még így is olyan közel maradtak hozzánk, hogy bár Daryl megpróbálta négyszemközt elintézni a dolgot, minden szavukat hallottuk.

– Mi a gond? – kérdezte Grimes.

– A lány – morogta Dixon. – Jobb lenne, ha itt maradna.

Rick a válla fölött hátranézve vetett rám egy kósza pillantást, majd újra a vele szemben állóra nézett. Hamar világossá vált számára, hogy Daryl rám célzott, bár ezt tényleg nem volt nehéz kitalálni.

– Azt mondta, szeretne velünk jönni.

– Én meg azt mondom, jobb lenne, ha maradna.

A csapatfő mérlegelt egy picit, aztán egy halk sóhaj kíséretében vállat vont.

– Sajnálom, Daryl, de erről nem te döntesz. Ha segíteni akar nekünk a tétlen ücsörgés helyett, ostobaság lenne nemet mondanom.

– Az a hely nem biztonságos – fogta még halkabbra a férfi.

– Ez így igaz, viszont ott leszünk egymásnak. Ha kell – hajolt közelebb Darylhez, és a vállára fektette a tenyerét, hogy még bizalmasabbá tegye a kettejük között lezajló párbeszédet –, felelősséget vállalok a biztonságáért. Nem fog baja esni.

Magamon éreztem Sasha és Bob tekintetét. Michonne köztem és Daryl közt váltogatta a pillantását, Gabriel meg úgy tett, mintha egy szót sem hallana az egészből. Rohadtul haragudtam Darylre, mert rettentő kínos helyzetbe hozott az atyáskodásával.

Úgy beszélt rólam, mintha képtelen lennék megvédeni magam, holott még arra is tudtam volna példát felhozni, amikor ő szorult az én segítségemre és védelmemre. Nemcsak ő mentette meg az én életemet, hanem én is az övét, most mégis úgy állított be, mint egy oktondi kislányt.

Michonne, mintha csak megérezte volna a bennem felgyülemlő feszültséget, megköszörülte a torkát, és még azelőtt megszólalt, hogy Daryl reagálhatott volna Rick ajánlatára.

– Indulnunk kellene – mondta Michonne. Rick egy utolsó pillantást vetett Darylre, megveregette a vállát, majd otthagyta a férfit, és elfoglalta a helyét a csapat élén.

Sasha és Bob szó nélkül követte Ricket, utánuk Gabriel következett, és Michonne is hamar csatlakozott hozzájuk.

Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, a kezem ökölbe szorult, és olyan mértékű indulat tombolt bennem, hogy legszívesebben ráüvöltöttem volna Darylre.

Mindeközben a férfi az arcomat vizslatta, nekem viszont eszemben sem volt ránézni. Anélkül, hogy tudomást vettem volna az ottlétéről, dühösen elfordultam, és a többiek nyomába szegődtem.

Az épületek között áthaladva Bob megemlítette Ricknek a washingtoni utat. Osztotta Abraham véleményét, miszerint el kell jutnunk a lehetséges megoldást kínáló városba, azonban Rick nem egészen ezt az álláspontot képviselte.

Bob szentül hitte, hogy ha Washingtonba érünk, Eugene véget vet ennek a rémálomnak, és lassacskán minden visszatér a régi kerékvágásba. Úgy gondolta, van rá remény, hogy újból normális életet éljünk.

Ami engem illet, Rickhez hasonlóan szkeptikus módon viszonyultam a témához. Nem bíztam Eugene sikerében, sőt abban is kételkedtem, hogy egyáltalán eljuthatunk Washingtonba.

Az élelmiszerbankban nem éppen az várt ránk, amire számítottunk. A padlón egy hatalmas lyuk tátongott, így rálátásunk nyílt a pincére, ami tele volt vízzel, és hogy még nehezebb dolgunk legyen, kóborlók is voltak odalent. Szörnyű bűz csapta meg az orromat, ezért a hányást elkerülendő, a számon át vettem a levegőt.

Sasha azt az ötletet adta, hogy használjuk a szekrényeket a kóborlók ellen. Rick egyetértett, így nem maradt más hátra, mint a terv megvalósítása.

Gabriel a kóborlók láttán még ijedtebbnek tűnt, de Rick még a pap látható kétségbeesése és félelme ellenére sem másította meg a döntését. Közölte Gabriellel, hogy velünk kell jönnie az élőhalottak közé.

Gabriel levegő után kapkodott, és Rickről rám pillantott. Tudtam, hogy hiába is próbálnám biztatni őt, nem csökkenne a testét szétfeszítő pánik, emiatt nem is törtem magam. Mindössze biccentettem egyet, jelezve, hogy muszáj kockázatot vállalva leereszkedünk a kóborlókhoz, máskülönben üres kézzel kell visszatérnünk.

A szekrényekkel elzártuk magunktól az élőhalottakat. Rickék elkezdték ártalmatlanítani őket, én pedig Gabriel elé álltam, szavak nélkül biztosítva őt arról, hogy kész vagyok megvédeni. Hogy ne csak tétlenül várjak, míg a többiek végeznek, konzerveket pakoltam a vállamon lógó táskába.

Olyannyira lefoglalt az élelemgyűjtés, hogy észre sem vettem Gabriel eltűnését. Csak akkor kaptam észbe, amikor a fa megreccsent, majd közvetlenül ezután egy hangos csobbanás következett. Gabriel fel akart mászni a lépcsőn, hogy kijusson a pincéből, de az átázott, korhadt faanyag megadta magát a pap súlyának, és összetörve a vízbe zuhant.

Rick nevét kiáltottam, aki így észrevette Gabrielt. A csapatfő úgy határozott, segítünk a papnak, mi pedig teljesítettük a parancsot. Eközben Gabriel lehunyt szemmel várta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyik kóborló veszélyesen közel került hozzá. A férfi rettegve, széttárt karral kapaszkodott a falban, akárcsak a bibliai írás szerint Krisztus a kereszten. Rick szerencsére idejében odaért. Sikerült megmentenie Gabrielt, akit olyan szinten megviseltek a történtek, hogy alig pár pillanattal később zokogásban tört ki.

A kóborlók megölése után összeszedtünk annyi ellátmányt, amennyit csak tudtunk. Tetemes mennyiséget felhalmoztunk, így végül sikerrel járt a küldetésünk. A rengeteg holmi miatt több időbe telt visszaérni a kápolnához, és alaposan ki is melegedtünk, de a bőségesnek ígérkező vacsora mindezért kárpótolt minket.

A délutánt az erdőben töltöttem. Bóklásztam egy keveset, olykor leültem egy-egy fa tövébe. Miután találtam egy kicsiny patakot, lerúgtam a cipőmet, megszabadultam a zoknimtól, és belelógattam a lábamat. A napsugarak kellemesen melengették az arcomat, míg én a patakparton elterülve hallgattam a madarak csicsergését.

Este összeültünk a kápolnában, hogy együnk valamit. A vacsora jó hangulatban telt, Abraham még pohárköszöntőt is mondott. Az egyébként sötét helyiséget gyertyákkal világítottuk meg, ennek hála még meghittebb volt a hangulat.

Különös érzés motoszkált bennem, mintha családiasnak éreztem volt a helyzetet, ám ezzel nem egészen voltam kibékülve. Próbáltam elkerülni, hogy túl komolyan kötődni kezdjek Rick csapatához, holott szerettem Rickkel együtt dolgozni, és az élelmiszerbankból visszafelé jövet is egyfajta büszkeség töltött el, amikor megköszönte a segítségemet.

A kedvem egészen addig jó volt, amíg véletlenül össze nem találkozott a tekintetem Darylével. A férfi vádlón nézett rám, mintha valami fatális bűnt követtem volna el kifejezetten az ő személye ellen. Sugárzott az arcáról a nyugtalanság és a harag egyvelege. Egy ideig tűrtem, mi több, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, ahogy belém fúródott és a csontjaimig hatolt a pillantása, mígnem feladtam.

Lenyeltem a megrágott falatot, majd félretettem a megmaradt kaját. Egyszerűen elment az étvágyam, így rossz ízzel a számban, kedvetlenül felegyenesedtem, és mialatt a többiek beszélgettek, kislisszoltam a kápolnából. Leültem a lépcső legalsó fokára, és fűszálakat tépdelve, bizonytalanul, magamban morogva a térdemre hajtottam a fejemet.

Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb, de mint alig egy perccel később kiderült, igenis lehet. Daryl utánam jött, és mit sem törődve azzal, hogy a többiek felfigyelnek rá, bevágta maga mögött az épület ajtaját.

A hangos csattanás hatására egyből felálltam, és miközben szembefordultam Daryllel, léptem kettőt, hogy kicsit eltávolodjak tőle. Semmi pénzért nem kerültem volna hozzá az indokoltnál közelebb, ugyanis nem szerettem volna, hogy az iránta való gyengéd érzelmeim bármelyike is erőre kapjon.

– Tudom, mi történt az élelmiszerbankban. Michonne elmondta – világosított fel.

– Gabriel bepánikolt egy kicsit.

– Itt kellett volna maradnod.

– Azzal nem tettem volna semmi hasznosat.

– De veszélybe sem kerültél volna egy beszari alak miatt – folytatta, a hangja megemelkedett.

– Mi értelme benne lenni egy csapatban, ha semmit nem teszel a társaidért? Így legalább segítettem – vágtam rá ingerülten.

– Kis híján megöletted magad!

– Ez erős túlzás.

– Nem, kurvára nem az! – kiabálta. – Mi a francért játszod a nagy hőst? Nem az a lényeg, hogy minden akciónál ott légy, hanem az, hogy életben maradj! Ez nem egy kibaszott verseny!

– Én sem versenyként tekintek erre az egészre. Szimplán csak teszem, amit kell – csattantam fel.

– Ha így lenne, akkor nyugton maradtál volna, és ahelyett, hogy elmész halálközeli élményt gyűjteni, odabent ülsz a seggeden, és megvárod, amíg mindenki visszaér.

– Mi a jó Istenről hablatyolsz, Daryl? – ráztam meg a fejemet.

Az egész vitát nevetségesnek és értelmetlennek tartottam. Egyszerűen nem bírtam felfogni, miért beszélt ekkora baromságokat, és miért vádaskodott. Hisz nem azzal a szándékkal mentem el az élelmiszerbankba, hogy véget vessek az életemnek. Mindössze azt éreztem helyesnek, hogy Rickkel tartsak.

– Azt akartam, hogy itt maradj. Még ha nem is vágtam a képedbe, hallottad, miről beszéltem Rickkel. Egyértelmű volt, mit szeretnék.

Összevont szemöldökkel, szótlanul néztem Darylt. Az ajkaim elnyíltak egymástól, a döbbenet kiült az arcomra. Eközben a férfi rezzenéstelenül figyelt engem.

– Világos – biccentettem, a hangom immár jóval halkabb volt. – Te szándékozol dönteni helyettem. Az nem számít, én mit akarok. Irányítani próbálsz, te akarod meghatározni minden léptemet. Így van, ugye?

– Hülyeség! – morogta.

– Igen? Akkor miért csinálod ezt? Miért bánsz velem úgy, mintha egy tárgy lennék, amiben már nem vagy képes örömödet lelni, és amit ebből kifolyólag megkísérelsz félreállítani az útból? Miért mellőzöl, és miért várod el a többiektől, hogy ugyanezt tegyék velem?

– Stafford…

Az, hogy a vezetéknevemen szólított, talán furcsa, de szíven ütött. Akkor hívott így, amikor még egy kisebb szakadék tátongott közöttünk. Akkor ejtette ki ilyen hangsúllyal a nevemet, amikor valami olyat mondott nekem, amivel aztán padlóra küldött. Akkor nézett rám úgy, ahogy most, amikor még muszájból volt mellettem.

Mindezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy alig több mint egy nap alatt felfoghatatlan távolságra sodródtunk egymástól. Újból ott tátongott kettőnk között az a bizonyos sötét mélység, amelynek ezúttal nem láttam az alját. Feneketlennek és hatalmasnak tűnt, akárcsak a mellkasomba lyukat fúró fájdalom, ami egyre nagyobbá vált.

– Értem én – feleltem egy kényszeredett mosoly kíséretében. – Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor már nem társként, hanem koloncként tartasz számon. Sajnálom, hogy nyűg lettem neked. Ígérem, távol maradok tőled, de egyet hadd kérjek! Ne kényszerítsd Ricket és a többieket arra, hogy ők is lemondjanak rólam. Ha már te nem hiszel bennem, és én sem magamban, legalább ők hadd tegyék az ellenkezőjét. Ennyit megérdemlek.

Daryl szólásra nyitotta a száját. Láthatóan nagyon közölni szeretett volna valamit, ám hogy hallgatásra intsem, felemeltem a jobbomat. Ezúttal nem voltam kíváncsi a mondandójára. Egy percre még a hangját és őt magát is el akartam felejteni.

Elléptem mellette, a férfi azonban elkapta a felkaromat, és a szorítása addig erősödött, amíg a szemébe nem néztem.

– Fogalmad sincs, mi a helyzet – morogta. Szabadulni próbáltam, de nem eresztett el, sőt közelebb húzott magához. – Ne csináld ezt!

– Te kezdted, Dixon! – súgtam oda neki. Daryl állkapcsa megfeszült, ellenben az ujjai ellazultak. A karom szabaddá vált, amit hamar ki is használtam.

Odakint hagytam a férfit, és becsuktam magam mögött az ajtót. A kápolnában pontosan az fogadott, amire számítottam. Lerítt az emberekről, hogy a Daryl és köztem lezajló veszekedést a társaság minden tagja tökéletesen hallotta. A helyiségben síri csend uralkodott, s míg Glenn, Michonne és Tara a megmaradt vacsoráját piszkálgatta, addig a csapat többi tagja nyíltan bámult rám.

Tyreese sokatmondóan megköszörülte a torkát, majd ő, Bob és Sasha is elszakította tőlem a tekintetét. Carlnak hirtelen nagyon fontos lett, hogy az ölébe vegye Judith-ot, és eljátszadozzon vele, Rick viszont egy másodpercre sem nézett félre. Úgy tűnt, mintha némi lelket szeretett volna önteni belém, ám erre akkor és ott cseppnyi esélyt sem láttam.

– Minden oké? – kérdezte Maggie, miközben lekuporodtam mellé.

– Persze – válaszoltam, holott totál nyilvánvaló volt, hogy hazudok, és ezzel nemcsak én, hanem a többiek is tisztában voltak. Tulajdonképpen magát a kérdést is fölösleges volt feltenni.

Kelletlenül bár, de befejeztem a vacsorámat. Abraham, hogy oldja a feszültséget, újra szóba hozta Washingtont. Úgy tettem, mint akit komolyan érdekel a férfi eszmefuttatása, és esküszöm, az elején még tényleg koncentráltam. Aztán láttam, hogy Carol feláll, és szó nélkül elhagyja a kápolnát.

Ki gondolta volna, hogy pont ő lesz az, aki Daryl után ered, gondoltam iróniával megfűszerezve.

Az agyam meg kattogott, kattogott és kattogott. A féltékenység aljas módon befészkelte magát a szívembe, és a reményvesztettség küszöbén állva azon töprengtem, hogy talán jobb lenne feladni. Egyszerűbb lett volna elismerni, hogy Carollal szemben nincs esélyem, és bele kellett volna törődnöm abba, hogy mindaz, ami húsz nap alatt történt Daryl és köztem, nem volt több puszta illúziónál.