2016. július 4.

2. fejezet: Második nap

Éjfél elmúlt, amikor Sasha elhagyta a kápolnát. Mindegyikünknek feltűnt, hogy Bob már jó ideje nem tért vissza, és miután a lány is sokáig elmaradt, Rick és Tyreese kimerészkedett utánuk az éjszakába.
Zavart, hogy Daryl és Carol is távol van, de nem akartam még tovább növelni a hirtelen támadt nyugtalanságot. Inkább csendben maradtam, és a kápolnában vártam, hogy a többiek visszatérjenek.
Tűkön ültem, a Daryl iránti haragomat komoly aggodalom váltotta fel. Nem érdekelt, a férfi Carollal van-e, ahogy az sem, a nővel az oldalán tér-e vissza. Csak az számított, hogy megbizonyosodhassak a jóllétéről, és az, hogy újra a közelemben legyen.
Tyreese-ék megérkezésekor kisebb bonyodalom keletkezett. Előbb Sasha, majd Rick kezdte el faggatni Gabrielt. Szerencsétlen pap hebegett-habogott, érdemleges válaszadásra képtelen volt. Sasha kis híján nekiesett egy késsel, végül mégis sikerült visszafognia magát.
Sashával ellentétben Rick nem türtőztette az indulatait. Megragadta a pap ruháját, és addig ostromolta a kérdéseivel, amíg Gabriel fel nem adta a küzdelmet. Csakúgy, mint az élelmiszerbankban, úgy ezúttal is zokogni kezdett, aztán apró lépésenként mindent kitálalt.

Feszült csendben hallgattuk végig a pap beszámolóját. Azzal kezdte, hogy estére mindig bezárta a kápolna ajtóit, majd szót ejtett az atlantai bombázásról. Elmondása szerint a gyülekezetének tagjai menedéket kértek, de ő nem engedte be őket az épületbe. Sorsára hagyta szerencsétlen embereket, akik még a halál torkában is az ő nevét ordították és elkárhoztatták őt.
Gabriel ereje fogytán és elkeseredésében a földre roskadt. Rick kifejezéstelen arccal követte a pap minden mozdulatát. A szemem sarkából összenéztem Abrahammel, végül Rickre pillantottam, várva, hogy mit lép. Azonban a csapatfőnek nem maradt ideje reagálni.
Füttyszó hangzott fel, Glenn pedig az ablakhoz sietett.
– Van ott valami! Valaki hever odakint a fűben! – állapította meg, mire mindannyian kirohantunk a kápolnából.
Bob volt az. Sasha Tarával együtt becipelte a férfit az épületbe, míg mi elintéztük a fák közül előbotorkáló élőhalottakat. Mihelyst újra tiszta lett a terep, odabent Bob elmesélte, mit tettek vele a terminusiak.
Habár tisztában voltam vele, hogy Gareth és a talpnyalói nemcsak szörnyű emberek, hanem kannibálok is, mégsem bírtam felfogni, hogy levágták Bob lábát. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, holott nagyon is megtörtént.
Sasha gyógyszert kért Bobnak, a férfi viszont elutasította a segítséget. Először egyikünk sem értette, miért nem vesz be valamit, ami enyhíthetné a fájdalmait, de nem sokkal később világossá vált. Még az élelmiszerbankban megharapta egy kóborló.
Gabriel felkínálta az irodájában lévő díványt, így Bob kényelmesebb fekhelyet kapott a kemény padlónál. Mint kiderült, Gareth-ék a közeli általános iskolánál vertek tábort. Sejtettem, milyen terv körvonalazódik Rick fejében, és támogattam is az egyelőre ki nem mondott ötletét.
Abraham ellenben másként gondolkodott. Azt tartotta elsődlegesnek, hogy megvédje Eugene-t, épp ezért minél hamarabb el akarta hagyni a kápolnát, hogy útnak induljon Washingtonba.
Rick természetesen nem engedte, hogy Abrahamék szó nélkül megpattanjanak, így a két fél hamar vitába bonyolódott. Glenn szerencsére észnél volt, és sikerült kompromisszumos megoldást találnia Rick és Abraham számára.
Megbeszéltük, kinek mi lesz a feladata Gareth-ék tőrbe csalását illetően, majd Rick és a csapat egy része elhagyta az épületet. Nem mentek messzire, hisz pont ez volt a csapda lényege, aminek Gareth-ék tökéletesen bedőltek.
Jómagam néhány emberrel az oldalamon meghúztam magam a pap irodájában, és a kardom markolatát szorongatva vártam, hogy a kannibálok vezetője befejezze a maga idióta kis monológját.
Két pisztolylövés. Rick hangja. A csel bevált, már csak látni szerettem volna Gareth döbbent és félelemtől terhes arckifejezését. Azt követően, hogy a terminusiak megadták magukat, maradásra intettem a többieket, én pedig kimentem a többiekhez, hogy megnézzem, mégis hány kannibált sikerült térdre kényszeríteni.
Gareth fűt-fát ígért Ricknek a szabadságukért cserébe. A csapatfő kíméletességet nem ismerve nézett végig az előtte szenvedő férfin, míg az tovasiklatta a tekintetét, és könyörgőn a szemembe fúrta a pillantását.
– Ann! – szólított meg, mire mindkét karom lúdbőrözni kezdett.
Gareth puszta látványától émelygés fogott el, hisz tudtam, mit művelt, ráadásul nemcsak Bobbal, hanem számtalan más emberrel is.
– Kérlek, ne engedd, hogy ezt tegye! – hadarta a terminusi. – Az Isten szerelmére, közületek valók vagyunk! Élünk, akárcsak ti! Nem hagyhatod, hogy meghaljunk! Esküszöm, ha most elengedtek, soha többé nem láttok minket! Soha többé nem találkozunk!
– De találkoztok mással. Bárkivel megtennétek, igaz? – világított rá Rick. – Egyébként meg… Már tettem neked egy ígéretet – emlékeztette, aztán meglendítette a karját.
Gareth felüvöltött, de a hangja hamar elhalt. Rick kése a koponyájába fúródott. Ugyanezen pillanatban Michonne, Sasha és Abraham is vad öldöklésbe kezdett. Elborzadva figyeltem, ahogy a csapat e négy tagja a lehető legőrültebb módon kitombolja magát.
Maggie, Glenn és Tara pontosan úgy elszörnyedt, ahogy én. A nyers brutalitás, amit a társaink tanúsítottak, mindünket letaglózott. Szinte megfagyott az ereimben a vér, olyannyira leblokkoltam. Sosem gondoltam volna, hogy Rick képes ilyen kegyetlen lenni, ám azokban a percekben rájöttem, hogy még a semminél is kevesebbet tudok róla és a többiekről.
A falakról vörös cseppek szánkáztak alá, a padló tocsogott a vértől. Jellegzetes fémes szag csapta meg az orromat, a kezem elfehéredett, olyannyira szorítottam a kardomat. Eszembe jutott a bevásárlóközpont. Az, amikor elmeroggyant módjára mészároltam az élőhalottakat.
Legalább ugyanolyan rémes volt Rickék iménti akciója, mint amit én műveltem aznap, bár a kóborlókat és a terminusi kannibálokat bizonyos szempontból mégsem lehetett egy lapon említeni.
Igaz, hogy akárcsak az élőhalottak, úgy Gareth-ék is embereket ettek, viszont a kóborlók nem tudatosan, konkrét elhatározás alapján zabáltak és gyilkoltak. Őket csupán az ösztöneik, a húsevés utáni olthatatlan vágyuk hajtotta.
Ezzel ellentétben Gareth-ék nagyon is tudták, mit cselekszenek. Terv alapján, előre kigondoltan öltek, és nem érdekelte őket, hogy normálisak életének vetnek véget.
Bobot is gond nélkül megcsonkították, bár tény, hogy a halálát nem a fél lába elvesztése, hanem az élelmiszerbankban elszenvedett harapás okozta.
Míg Sasha elbúcsúzott Bobtól, én leheveredtem egy, az épülethez közeli fa árnyékában, és végignéztem, ahogy Abrahamék összeszedelőzködnek a washingtoni úthoz.
Amint Rick észrevett, átadta Judith-ot a kápolna lépcsőjén gubbasztó Carlnak, és határozott léptekkel megközelített engem. Nem töprengett el azon, leüljön-e mellém. Nem számított neki sem a ruhája tisztasága, sem az, mennyi időt kell rászánnia a kettőnk beszélgetésére. Nem volt felületes, tényleg érdekelte, mi van velem, ez pedig rendkívül jólesett.
A fa törzse elég vastag volt, mindketten neki tudtunk dőlni. Rick egy kis ideig semmi mást nem tett, mint Abrahaméket pásztázta, aztán rám nézett, és feltett egy kérdést, ami alapjában véve egyszerű és általános, amolyan sablonjellegű volt, nekem mégis sokat számított.
– Minden rendben?
Rickről lerítt, hogy nemcsak udvariasságból érdeklődött, hanem azért, mert a társaként tartott számon, és fontos volt neki a hogylétem.
– Nem tudom. Vagyis nem hiszem.
– Ha Darylről van szó, nem kell aggódnod! Vissza fog jönni.
– Tudom – feleltem.
Fogalmam sincs, mire alapoztam a feltevésemet, mégis úgy véltem, nem lehet másképp. Biztos voltam benne, hogy Daryl előbb-utóbb újra a csapattal lesz. Nem magam, nem is Rick miatt gondoltam ezt, egyszerűen csak nem hittem, hogy van más lehetőség.
Darylnek mellettünk kellett kikötnie. Így tűnt a legnyilvánvalóbbnak, pedig egyáltalán nem szabadott volna készpénznek vennem, hisz bármi rossz történhetett volna vele. Mégis… Daryl életben maradását és visszatérését legalább annyira természetesnek tartottam, mint a pislogást vagy a levegővételt.
– Mi az, ami most bánt? – folytatta a kérdezősködést.
Kínomban a számat harapdáltam. A könnyeimmel küzdöttem, de nem a bánat miatt, ami napok óta kíméletlenül mardosta a bensőmet, hanem mert rossz volt, hogy nem bírtam erős maradni.
Pont, amikor a leginkább bizonyítanom kellett volna, hogy megérdemlem a csapattagságot, és nem egy teljesen életképtelen, lelkileg megnyomorodott ember vagyok, akkor hagytam cserben saját magam.
– Olyan dolgokon gondolkozom, amiken talán nem szabadna – feleltem némi köntörfalazással. Szükségesnek tartottam a felvezetést, nem akartam egyből előhozakodni a lényeggel. Az két levegővétellel később következett. – Felidéződött bennem, mennyi mindenen mentem keresztül a járvány kitörése óta – mondtam. – Olyan események jutottak eszembe, amikről utólag azt hiszem, nem élném túl még egyszer. Valójában máig nem értem, hogyan vészeltem át azokat a kritikus időszakokat, és nem tudom, mennyit bírok még.
Volt jó pár alkalom, amikor attól féltem, hogy kihal belőlem az emberség. De ahogy ott álltam a kápolnában, úgy nézve Gareth-et meg az embereit, hogy közben tudtam, mit művelnek a normálisokkal, rájöttem, hogy a terminusiak azok, akikben szikrányi emberiesség sem maradt.
Képtelenségnek tűnik, hogy én valaha is erre az útra tévedjek, és normális lévén megegyem egy társam húsát, mégis… Mi van, ha egyszer csak velem is ez történik? Ha egyszerűen csak elveszítem a saját lényegemet, és olyanná válok, mint a terminusiak.
– Nem leszel olyan, mint ők – jelentette ki határozottan.
– Miért vagy ennyire biztos ebben?
– Többet érsz, mint az összes terminusi együttvéve. Benned megvan az, ami belőlük hiányzik. Nemcsak ösztönöd és elved, hanem elhatározásod is van. Azok a mocskok csak annyiban különböztek a kóborlóktól, hogy tudtak beszélni, de ez egy hajszálnyival sem tette jobbá őket.
Volt egy elvük, viszont az elv önmagában nem elég. Vakon kergettek egy eszmét, teljesen rábízva magukat az ösztöneikre. Az ő meggyőződésük semmilyen történés hatására nem változott. Ha életben hagyjuk őket, ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.
Ezzel szemben a te személyiséged formálódik. Minél többet tapasztalsz, annál bölcsebb leszel, és ez alapján alakítod az elveidet és az elhatározásaidat. Jobban törődsz másokkal, mint magaddal. Te valami olyat képviselsz, amit egykor én is. Valószínűleg közel azonos súlyú tragédiákat éltünk át, mégis láthatod, hogy egyikünk sem süllyedt le egy terminusi szintjére.
A rossz dolgok, amiken átestünk, két ellentétes irányba mozdított. Én gyanakvóbb és keményebb lettem. Nem kockáztatok minden esetben, hiába menthetnék vele emberéletet. Te viszont még inkább azon vagy, hogy segíts másokon.
Végső soron pedig teljesen mindegy, hogy a te személyiségedet vagy az enyémet veszem alapul, a végeredmény mindkét esetben ugyanaz. Mindegy, mennyi fájdalmat kell még elszenvednünk, ki fogjuk bírni. Mert ilyenek vagyunk. Mert mi azok közé tartozunk, akikből soha nem veszhet ki az emberség.
Rick szavai hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. Szemernyi boldogság sem volt abban a gesztusban, kizárólag őszinteség. A tudomására akartam hozni, hogy hálás vagyok a biztatásért.
Nagyon kellett már, hogy valaki lelket öntsön belém, s noha nem hittem volna, hogy pont a csapat vezetője lesz az, aki ügyet vet rám, végül kellemeset csalódtam. Egyébként is különleges embernek tartottam Ricket, a figyelmességének köszönhetően pedig még tovább nőtt a szememben.
Tény, hogy akkor és ott nem osztottam a véleményét, de ez csak azért volt, mert egyelőre nem gyűjtöttem hozzá elég erőt. Attól még láttam benne logikát, és hogy őszinte legyek, pontosan úgy szerettem volna talpra kecmeregni, ahogy azt Rick elképzelte. Folytatni akartam, amire oly’ hosszú ideig képes voltam. Az önsajnálatot, a kilátástalanságot és a feladást az utolsó lélegzetvételemig el akartam felejteni.
Nem sokat töprengtem, mivel felelhetnék Rick monológjára. A szemébe néztem, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, egy apró biccentés közepette finoman megütögette a térdemet.
Abban a mozdulatban több volt szimpla kedvességnél. Őszinteséget sugárzott, tehát pontosan ugyanazt, mint a mosoly, amit nem sokkal korábban én ajándékoztam neki. Emellett a bizalom jeleit is felfedezni véltem.
Maggie többször is ránk pillantott, és miután Abrahamék végeztek a pakolással, jelezte, hogy készen állnak az indulásra. Felkeltünk a földről, leporoltam a nadrágomat, majd Rick nyomába szegődtem, így mindketten csatlakoztunk a többiekhez.
– Ezen az úton megyünk – mondta Abraham, átnyújtva egy térképet Ricknek. – Maradunk rajta, ameddig csak tudunk. Ha nem megy, a célállomást tudjátok. Amint Eugene elér a tudós bagázshoz, minden vissza fog állni. A csapatodnak ott a helye – folytatta a férfi, mélyen Grimes szemébe nézve. Tarával váltottunk egy röpke pillantást. Az arcán apró mosoly suhant át. – Ott kéne lennetek.
– Ott lesznek – jelentette ki Maggie.
– Igen, ott leszünk – erősítette meg Michonne.
Rick féloldalasan hátrafordult, és hamar szemrevételezett minket.
– Úgy van – tette hozzá rövidesen.
Abraham elégedetten konstatálta a csapattagok egyöntetű válaszát, aztán elindult a busz irányába.
– Nyomás! – adta ki a parancsot.
A Washingtonba készülő team elfoglalta a helyét buszon. Maggie tekintete megtalálta az enyémet. A szavak hamar eltűntek, holott szükség lett volna rájuk. Nem váltak fölöslegessé, valahogy mégsem került sor a használatukra.
Láttam rajta, hogy megannyi reménykeltő dolgot szeretett volna mondani nekem, és szinte elképzeltem, ahogy a vállamra fekteti a kezét, és komoly meggyőződéssel felsorol minden lehetséges szót, amiről úgy véli, segíthet rajtam.
Végül semmi ilyesmi nem történt. El kellett fogadnia, hogy jelenleg ennyit tehet. Én is beletörődtem, hisz nem volt más választásom. Ezúttal nem. Ám hogy neki is legyen némi sejtelme az érzéseimről, igyekeztem olyan arckifejezést magamra ölteni, amely elárulta, hogy bizakodó vagyok. Szerettem volna, hogy észrevegye, mennyire hiszek abban, hogy nem utoljára látjuk egymást, és lesz még időnk beszélgetni.
Akartam, hogy így legyen, és még akkor is csak ez járt a fejemben, amikor a busz ajtaja becsukódott, és a jármű lassan eltávolodott tőlünk. Rick széthajtogatta a térképet. Valószínűleg előbb észrevettem a papír alján lévő írást, mint ő, és mivel ott álltam mellette, nem volt nehéz elolvasnom azt a néhány sort:

„Bocs, hogy seggfej voltam.
Gyertek Washingtonba.
Az új világnak szüksége lesz egy Rick Grimesra.”

A vacsora csaknem néma csendben telt. Senkinek sem volt különösebb mondanivalója. Gabriel a semmibe révedve turkálta az ételét, alig evett belőle. A többieknek sem volt nagyobb étvágyuk, én meg éhes voltam, mégis csak pár falattal voltam képes megbirkózni.
Most, hogy a csapat egy része elindult Washingtonba, Daryl és Carol pedig eltűntek, még kevesebben voltunk. Ebből kifolyólag mindenki talált magának egy csendes kis zugot a kápolnán belül. Csak én voltam az, aki odakint keresett nyugalmat.
A kardomon kívül semmit, még világítóeszközt sem vittem magammal. A fegyveremet leszámítva minden mást fölöslegesnek tartottam, hisz sem éjjeli terepfelderítésre, sem kóborlókkal való találkozásra nem készültem. Nem azért hagytam el a kápolnát, hogy élőhalottakat öljek.
Céltalanul, komótosan sétálgattam az épület körül. A sok apró kavics nyikorgott a talpam alatt. Idegesített, ráadásul nem akartam zajt kelteni, ezért elindultam a környező fák irányába, hogy az erdős, füves talajon folytassam az értelmetlen kószálást.
A lépteim nyomán a fű engedelmesen lelapult, a bakancsom és a talaj találkozásakor immár egy kelletlen hangot sem hallottam. Tücsökszó és bagolyhuhogás szolgált aláfestésként, s mindezt mintegy megkoronázva csendült fel a lágy szellő, mely összeborzolta a fák leveleit.
Egy vastag törzset választottam pihenőhelyül. Törökülésbe helyezkedtem, a kardomat letettem magam mellé. A fának döntöttem a hátamat, és a fejemet is megtámasztottam. Ahogy az ide-oda röpködő szentjánosbogarakat figyeltem, eszembe jutott egy beszélgetés, melyet kiskoromban apámmal folytattam.
Egy nyári este történt az egész. Talán négyéves lehettem. Sokáig forgolódtam az ágyamban, és egyre csak a nyitott ablakon beszűrődő ütemes nyikorgást hallgattam, melyet a hintaszék adott.
Nem bírtam elaludni, ezért kisurrantam apához a teraszra. Ott ült a hintaszékben, a kezében sört tartott, és a kertbe betévedő szentjánosbogarakat figyelte. Elpanaszoltam neki, hogy nem jön álom a szememre, mire magához intett.
Az ölébe kucorodtam, ő pedig letette a sört, szeretetteljesen átölelt, és rámutatott az egyik sárgán pislákoló bogárra. Megkérdezte, tudom-e, mi az. Igennel feleltem, mire a nevének eredetét kezdte firtatni. Felhozta Keresztelő Szent Jánost, majd arra alapozva, hogy ő jobb verziót gyártott, előjött a saját elképzelésével.
Apa szerint a szentjánosbogarak akkor világítanak, ha az ember kér tőlük valamit. Minden egyes apró fénypont egy kívánság, amit a bogarak elvisznek az angyalokhoz, ők pedig Isten nevébe suttogják, mit szeretnénk.
Annyi idősen, akkor és ott még hittem a csodákban. Nem tartottam bolondságnak, amit apa mondott, így kibontakoztam az öleléséből, és a terasz túlsó végébe trappoltam. Megkapaszkodtam a korlátban, ahogy felpipiskedtem. Belesuttogtam az éjszakába, aztán hosszú percekig csak álltam ott és vártam.
Nem fölöslegesen tettem, mert az egyik szentjánosbogár halványan pislákolni kezdett, majd a fénye egyre erősebbé vált. Gyönyörű látványt nyújtott, és az, hogy elképzeltem a pillanatot, amikor átadja a kívánságomat az angyaloknak, szipogásra késztetett. Apa mosolyogott az elérzékenyülésemen.
Ág reccsent, ami kirángatott az emlékeim közül. Felkaptam a fejemet, lélegzetvisszafojtva füleltem. A botladozó léptek mellé hörgés társult, mire előbb guggoló, majd álló helyzetbe tornáztam magam, és a kardomat sem hagytam a földön.
Nem egészen bíztam a tájékozódási képességemben, mégis úgy saccoltam, a kóborló a nem messze lévő patak közelében lehet. Elindultam az ellenkezőnek vélt irányba, a gyanúm pedig beigazolódott. Vízcsobbanásra lettem figyelmes, mellyel egy időben az élőhalott még hangosabb hörgésbe kezdett.
Nem akartam, hogy még több kóborlót vonzzon a közelbe, így leszámolva a tervvel, hogy kereket oldok, a patak felé mentem. A partot kellő mennyiségben érte a holdfény, így nem esett nehezemre kiszúrni a víz közepén szerencsétlenkedő élőhalottat.
A lába az esés közben leszakadt, a fűben hevert. Nem volt képes felállni, és csak akkor vett észre, amikor odamentem hozzá. Hirtelen elkezdtem érdekelni, és miközben újra meg újra elmerült a vízben, mindkét rothadó karját kinyújtotta felém.
Megszorítottam a kardom markolatát, és előbb a jobb, majd a bal lábammal is a patakba léptem. Felemeltem az agyonszorongatott fegyvert, hogy a kóborló szeme közé döfjem a pengét, de a kezem megállt a levegőben. Mély sóhaj szaladt ki a számon, a fenekem találkozott a földdel.
Meg akartam ölni az élőhalottat, de nem bírtam megtenni. Csak ültem ott görnyedten, mit sem törődve a bakancsomba kerülő vízzel, és meredten bámultam, ahogy az a rothadó test a húsomért kívánkozik. Fájt a felismerés, mégsem tagadhattam le, hogy betelt nálam a pohár.
A gyilkolási kényszer, amit Terminusban éreztem, nyomtalanul eltűnt. Távol éreztem magamtól a féktelen öldöklés puszta gondolatát is. Szinte el sem akartam hinni, hogy az az ember, aki nemrég még oly’ nagy eltökéltséggel kaszabolta az útjába kerülő kóborlókat, én voltam. Nem egy másik személy, nem egy illető, akivel alapjában véve is más nézeteket vallunk.
Én.
Én, aki most nem tett mást, mint szemernyi düh nélkül, elveszetten, ugyanakkor józanul üldögélt a folyóparton. Nem vártam rá, hogy felszínre törjön a terminusi énem, és nem azért, mert reménytelennek tartottam, hogy visszatérjen. Tudtam, hogy nem fog ismét megjelenni, legalábbis a közeljövőben nem. Ez jól is volt így.
Hosszú idő után végre kimásztam a vízből, és anélkül, hogy elintéztem volna a kóborlót, visszabandukoltam a kápolnához. Michonne épp Gabriel atyával beszélgetett. Amint előbukkantam a fák közül, a nő felkapta a fejét és halványan elmosolyodott. Viszonoztam a gesztusát. Úgy véltem, mondani is jó lenne valamit, de nem volt rá lehetőségem.
Zajok érkeztek felőlünk az erdő egy másik szegletéből. Még csak rászólni sem kellett a papra, amint meghallotta az első ágreccsenést, nyomban felkelt, és sietős mozdulatokkal bemenekült a kápolnába. Mihelyst Gabriel eltűnt az ajtó mögött, csatlakoztam Michonne-hoz, így ketten indultunk el, hogy megnézzük, ki vagy mi ólálkodik a közelünkben.
Tudtam, hogy úgysem fogom használni a kardomat, ezért a nő mögött megálltam. Megfeszülő izmokkal, ugrásra készen vártunk, mígnem Daryl bukkant fel előttünk, kezében a nyílpuskájával.
A szívem hatalmasat dobbant. A tekintete egy pillanat alatt Michonne-ról rám vándorolt. Léptem egyet, mert óriási késztetést éreztem aziránt, hogy a karjába vessem magam, és minden eddiginél erősebben átöleljem a férfit, de az arckifejezését látva megtorpantam.
– Hol van Carol? – kérdezte Michonne.
Daryl a száján át vette a levegőt, és sűrű pislogások közepette Michonne-ra nézett. A válasz elmaradt, ehelyett oldalra fordította a fejét és hátraszólt:
– Minden oké – adta tudomására az illetőnek, aki előbújt a sötétből, és alaposan szemügyre vett minket.
A Daryllel visszatérő fekete férfi Noah-ként mutatkozott be. Miután Rickkel és a csapat többi jelenlévő tagjával is túlesett a formalitásokon, ő és Daryl elmesélték, mi történt velük. Azt, hogy Daryl Carollal az oldalán annak a kocsinak a nyomába eredt, ami elrabolta Beth-t. Szembesítettek minket a ténnyel, miszerint Maggie húga életben van, ahogy azzal is, hogy Carolt ugyanazok vitték el, akik Beth-t.
Nem volt kérdés, mit lép Rick. Megszületett egy terv a két nő kiszabadítására, és az is hamar eldőlt, ki marad a kápolnában, és ki lesz az, aki Rickkel együtt Carol és Beth megmentésére siet. Természetesen én is az akcióra vállalkozókkal akartam tartani. Amikor felemeltem a kezem, hogy jelezzem Ricknek, számíthat rám, Daryl éles pillantást lövellt felém.
Nem tetszett neki a dolog, és ezt később, miután mindenki nyugovóra tért, szóvá is tette. Talán jobban tettem volna, ha én is az épületben maradok, és megpróbálok pihenni egy keveset, de képtelen voltam odabent maradni. Miután láttam, hogy Daryl a megbeszélés végén kiviharzik a szabadba, egyből utána mentem.
A jelenet, ahogy sietve Daryl nyomába szegődtem, nemcsak az én számomra lehetett túlontúl ismerős. Valószínűleg a férfi is hasonló gyorsasággal reagált, amikor megtudta, mi történt az élelmiszerbankban, és követett engem, hogy aztán jól lehordjon, amiért társultam Rickékhez. A többieknek talán már kezdett megszokottá válni, hogy hol én futkosom Daryl után, hol fordítva.
Behúztam magam után az ajtót, és leültem a férfi mellé a lépcsőre. Szerettem volna azzal nyitni, hogy sajnálom, ami Carollal történt, azonban nem mondhattam ilyet. Nem azért, mert nem lett volna igaz. Valahol tényleg sajnáltam, hisz a nő ugyanúgy Rick csapatának a tagja volt, mint én, viszont nem lettem volna képes teljesen őszintén kijelenteni.
Ahhoz Carol túlságosan távol állt tőlem, és gyanítottam, hogy én sem vagyok a szíve csücske. Plusz akármilyen önzőn is hangzik, azt tartottam elsődlegesnek, hogy tisztázzam, mi zajlik köztünk Daryllel. Ismerni akartam a férfi gondolatait. Azt, hogy milyen elképzelései vannak kettőnkkel kapcsolatban, már ha akadnak egyáltalán velem közös tervei.
– Nem csinálhatod ezt – kezdtem halkan, és esélyt sem adva Darylnek, hogy megszólaljon, máris folytattam: – Nem volt ínyedre, hogy elmenjek az élelmiszerbankba, és most azt sem akarod, hogy segítsek kiszabadítani Carolt és Beth-t. Mindenből kizársz, holott társak vagyunk. Egy csapatba tartozunk.
A férfi mindaddig a nyílpuskájával babrált. Amint elhallgattam, a lépcső korlátjának támasztotta a fegyverét, az alkarjával a lábára támaszkodott, és még jobban lehorgasztotta a fejét.
– Fogalmad sincs, mi a helyzet – ismételte el, amit a korábbi beszélgetésünk alkalmával is hozzám vágott.
– Mondd el! – kértem türelmesen.
Daryl várt egy keveset, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Megbántad? Azt, ami történt. Hogy te és én…
Az elején még nem egészen volt világos, mire akar kilyukadni a férfi, de nem sokkal később megvilágosodtam.
– Azt, hogy lefeküdtem veled? – kérdeztem rá nyíltan. Szavakkal ugyan nem felelt, ám a pillantása mindent elárult. – Nem bántam meg. Miért, te igen?
Tagadólag ingatta a fejét, ami valamelyest megnyugtatott. Persze korántsem annyira, hogy lezárjam a témát.
– Korábban nem volt ilyesmiben részem – vallotta be. – És itt nem a szexre gondolok, hanem kettőnkre. Én csak… Jól akarom csinálni.
– Mégis megpróbálsz kizárni mindenből. Mégis mellőzöl.
Daryl elszakította tőlem a tekintetét, hirtelen megint fontossá vált a nyílpuskája. A fegyverért nyúlt, de még idejében megállítottam. A kezét, melyen a tenyerem nyugodott, a combjára fektette.
– Nem az a célom, hogy kirekesszelek a csapatból. Csak szeretnélek megvédeni. Ha minden kockázatot vállalsz, előbb-utóbb bajod eshet. És azt nem akarom.
– Nem a jelenlegi viselkedésed az, ami megoldást jelenthet a védelmemre.
– Fogalmam sincs, hogy csinálhatnám másképp – mondta, mire eleresztettem, és lassú mozdulatokkal felálltam.
– Akkor el fogjuk veszíteni egymást – közöltem szárazon.
A férfi a csuklóm köré fonta az ujjait, nem hagyott elmenekülni. Felegyenesedett, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a mellem a felsőtestét súrolta. Egy másodpercre sem gyengült a szorítása, mellyel maradásra bírt.
– Nem fogjuk – vetette ellen. – Kitalálom, hogy csinálhatnám úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen. Nem rontom el.
– Daryl! – suttogtam a nevét, megkísérelve a kezem kiszabadítását.
A férfi az enyémnek döntötte a homlokát, a tekintete a számon állapodott meg. Félig lehunyt szemmel igyekeztem erőt venni magamon, és leküzdeni a Daryl iránt érzett vonzalmamat, hogy rávegyem magam a mielőbbi távozásra, ám nem sikerült.
A két tenyerem közé fogtam az arcát, és hevesen megcsókoltam. A fenekem a korláthoz préselődött, ahogy Daryl az altestével is hozzám simult. A szánk találkozásakor végre eleresztette a kezem.
Meg kellett ragadnom az alkalmat, így nem tétlenkedtem. Azonnal elhajoltam tőle, azonban csak ennyit engedett. Csókot kezdeményezett, a csípőmnél fogva elhúzott a korláttól, majd erőteljesen a fenekembe markolt. Ez volt az a pont, amikor végleg feladtam a hadakozást.
Olyan kétségbeesetten falta az ajkam, mintha az élete függne tőle. Végigsimítottam a felkarján, és minden kidomborodó izmát megtapintottam. Daryl benyúlt a felsőm alá, kapkodó légvételei és sürgető érintései nyomán egyre egyértelműbbé vált, hogy mindketten többet szeretnénk.
A férfi azonban egyik percről a másikra mozdulatlanná dermedt. Gallyak törtek darabjaira a rájuk nehezedő súly miatt, falevelek ropogtak, majd a zihálásunkhoz különböző irányból érkező hörgések társultak. Daryl lemondó sóhajt hallatott. Kelletlenül bár, de eltávolodott tőlem, és felkapta a nyílpuskáját.
A kápolnában hamar megkerestük az aznap esti fekvőhelyünket. Leheveredtünk egymás mellé, a fejemet Daryl mellkasára hajtottam. A mutatóujjával a hátamat cirógatta, a légvételei lassacskán megint egyenletessé váltak.
– Ezzel még nincs vége – mondta, így figyelmeztetve, hogy ami odakint történt, folytatásért kiált, és meg is fogja kapni.
– Korántsem – értettem egyet, majd lehunytam a szemem.

6 megjegyzés:

  1. NAGYONJÓFOLYTATÁSTMOST!!!44!!!4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, a közeljövőben folytatni fogom. :)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Köszönöm! A közeljövőben visszatérek. :)

      Törlés
  3. Szia. Nagyon remélem fogod folytatni a történetet. Szenzációs, szinte egy ültő helyemben végigolvastam az összes eddigi fejezetet. Kíváncsi lennék a folytatásra is!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon szépen köszönöm a visszajelzést, örülök, hogy ilyen véleménnyel vagy a történetről! :) Mindenképpen folytatni fogom, csak cseppet még várat magára.

      Törlés