3. fejezet: Harmadik nap

Azt hittem, azok után, ami lezajlott Daryl és köztem az előző nap folyamán, a férfi kevésbé fog makacskodni, és nem lesz ellenvetése a Beth és Carol kiszabadítására szőtt tervben való részvételemet illetően. Kár volt áltatnom magam. Minél kevesebb idő maradt az indulásig, annál feszültebbnek tűnt.

Annak örült volna a legjobban, ha kimaradok az akcióból, és a kápolnában várok a visszatértükre Michonne-nal, Carllal, Judith-tal és Gabriellel karöltve. Bár Daryl nem tette szóvá, akárhányszor találkozott a tekintetünk, láttam a szemében, mennyire nem fűlik hozzá a foga, hogy velük tartsak.

Míg biztonságosabbá tettük a kápolnát az ottmaradók számára, szinte nem is beszéltünk. Olyan volt, mintha az előző este eseményei, úgy, mint az ölelése, a bőrünk egymáshoz súrlódása, a kapkodó légvételeink, az egymással váltott csókjaink meg sem történtek volna.  Bosszantott és elbizonytalanított a hozzáállása.

Bob halála nemcsak Sashára gyakorolt komoly hatást. Daryl véleményére is befolyással volt. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a kápolna körüli óvintézkedések megtétele közben morogva megjegyezte, mekkora butaság, hogy velük szeretnék menni.

Hogy eltűnjek Daryl átható pillantása elől, hamar más feladat után néztem. Kihordtam a Sasha által felaprított padok darabjait, segítettem Michonne-nak bedeszkázni két ablakot, majd tettem egy kört az épület körül.

Szerettem volna meggyőződni róla, hogy sikerült a lehető legbiztonságosabbá tennünk a kápolnát, de amint észrevettem Gabrielt, fedezékbe húzódtam. Mint a találkozásunk óta legtöbbször, úgy ezúttal is gyanúsan viselkedett, így jobbnak láttam, ha nem vesz észre. Láttam, ahogy végigsimított egy, a kápolna falába karcolt feliraton: „Ezért égni fogsz.”

Gyanítottam, hogy nem vágyik társaságra, és az ellenszenvessége miatt én sem igényeltem az övét, ezért gyorsan tovasomfordáltam. Bob nyughelyénél kötöttem ki, letérdeltem mellé, és a tenyeremet a földhalomra fektettem.

Fájt a férfi halála. Nem azért, mert ismertem őt, és mert olyan sokat tudtam róla, hanem azért, mert szemtanúja voltam, mekkora veszteséget jelentett azok számára, akiket hátrahagyott.

Sasha gyásztól komor arca kísértetiesen ismerős volt, habár valószínűleg nemcsak nekem, a többieknek is. Mindannyiunktól ragadták el szerettünket, kitől többet, kitől kevesebbet. Különféle gyötrelmeken kellett túljutnunk, és megannyi várt még ránk. A halálnál ezerszer rosszabb, ha nem mi vagyunk az áldozatok, és ránk marad a gyászolás. Annál nagyobb kínt nem sokat tudtam elképzelni.

Bob halála és az új nap bölcsebbé tett. A makacsságom alábbhagyott, így sikerült jobban megértenem Darylt. Tisztában voltam vele, hogy az irántam érzett szeretetéből fakadóan féltett, és végre hajlandó voltam elismerni, hogy nem a csapatból próbált kizárni, hanem agyalt és cselekedett a biztonságom miatt. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy a legőrültebb lépés megtételére is képes lett volna a védelmem érdekében.

Tudtam, hogy a férfi legalább annyira önfejű, mint én, ezért a békekötésünk megerősítéseképp változtattam az elhatározásomon. Megmondtam Ricknek, hogy nem veszek részt az akcióban. A csapatfőnek egyetlen rossz szava sem volt, némán rábólintott a kijelentésemre. Értette, mi folyik Daryl és köztem, és valószínűleg azt is gyanította, miért másítottam meg a korábbi döntésemet.

Nem egészen egy órával később Rick összehívta a tervben résztvevőket. A búcsúzás nem nyúlt hosszúra, de kár is lett volna fecsérelni az időt. Rick átadta a lányát Michonne-nak, ezáltal a gondjaira bízva őt, és megölelte Carlt.

– Hamar visszajövünk – mondta Rick.

– Tudom – felelte Carl, mire egyből összenéztünk Daryllel.

Szavakkal ki nem mondott fogadalmat tett, mely kiolvasható volt a szeméből, s melyre egy apró biccentéssel feleltem. A pillantásom megváltozott, ahogy elkönyveltem az ígéretét, és immáron azt sugalltam, hogy véletlenül se hagyja megvalósulni az ellenkezőjét.

Azt akartam, hogy visszajöjjön a csapathoz és hozzám. Elvártam tőle, hogy ezt tegye. Nem szimpla önzőségből, hanem azért, mert szerettem. És mert nem lehetett másképp. Darylnek élnie kellett. A halála továbbra is legalább annyira lehetetlennek tűnt, mint az, hogy valaha is közömbös legyen számomra.

Rick elhagyta a kápolnát, a kétszárnyas ajtó becsukódott mögötte. Judith keserves sírásba kezdett. Éreztem, hogy Gabriel figyel engem. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, az arckifejezése fölényessé vált. Rosszallóan vizslatott, mintha akkora bűn lett volna, hogy Daryl és én nem kizárólag bajtársakként tartjuk számon egymást.

Talán rajtakapottnak kellett volna éreznem magam, de Gabriellel szemben nem voltam képes visszavonulót fújni. Egész lényében irritált, és bármennyire kegyetlenül is hangzik, nem biztos, hogy kardot rántottam volna a megmentéséért.

Miután végre leesett neki, hogy nem szándékozom feladni a vele vívott szempárbajt, elfordította a fejét, és elindult az oltár felé. Csupán néhány lépést tett meg, majd négykézlábra ereszkedett, és rövid megfontolás után elkezdte kaparni a padlót.

Michonne és Carl bedeszkázták az ajtót, én meg a karomba vettem Judith-ot, hogy megnyugtassam. Gabriel hamar rájött, hogy a módszere hasztalan, mi több, ha folytatja, csak a körme bánja, ezért ráköpött a ruhája ujjára, és azzal dörzsölte tovább a megszáradt, fába ivódott vérfoltot.

Fölbe gyökerezett lábbal, a kis Judith-ot dajkálva bámultam Gabrielt. Szánalmasnak éreztem magam. Képtelennek arra, hogy segítsek neki. Hogyan is tehettem volna, mikor őt olyasmi vezérelte, ami belőlem kiveszett.

Az, amit ő képviselt, mostanra egészen idegenné vált számomra, és nem értettem, ő hogy rendelkezhetett még vele. Fogalmam sincs, és nem is különösebben érdekelt, hogy miben, de akkor is hitt, méghozzá olyan mélyen és elszántan, amit a velem történtek miatt már nem tudtam értékelni.

Valószínűleg az jelentette az elsődleges problémát, hogy már azt is megkérdőjeleztem, amit állított. Azt, hogy ő Isten szolgája. Sőt a Mindenható létezésében is kételkedtem. Nem emlékszem, mikor és hogyan, de valamikor, valaminek a folyományaként eljutottam arra a szintre, hogy már csak annak hittem, amit a saját szememmel láttam.

Egyszerűbb volt az Úr létezése és az iránta való hithűség helyett arra hagyatkozni, hogy az ember a saját életének a felelőse, nem valamiféle földöntúli lény. A halál elkerülése végett kifizetődőbbnek tűnt, ha a jövőben inkább a fegyveremben bízom, mintsem Istenben. Hisz miért ne hagyhattam volna el az Urat, ha Ő lemondott a gyermekeiről?

Carl nem sokáig nézte tétlenül, ahogy a pap a padlót súrolja. Szép sorban lepakolta elé a nálunk maradt fegyvereket. A mozdulatai határozottak voltak, nem egy tipikus tinédzserfiúról árulkodtak. Bár hogy is lehetett volna Carl tipikus egy annak nem nevezhető világban…

– Válassz! – utasította a fiú Gabrielt, aki egyből megrázta a fejét.

Sem Michonne, sem én nem kívántunk belefolyni a kettejük dolgába, ez a beszélgetés rájuk tartozott. Carl meg tudta védeni magát, képes volt kiállni a szaváért és az igazáért, így ezekből adódóan nem volt szüksége ránk, hogy megoldja a helyzetet.

Michonne eljátszadozott Judith-tal, én meg a mögöttük lévő padon ültem, és az alkarommal a combomra támaszkodva vártam a végkifejletet. Fogadás esetén egyértelműen Carlra tettem volna fel a pénzemet, ugyanis Gabriel az Istenbe vetett hite ellenére sem bizonyult a fiúnál szellemileg stabilabbnak.

– Meg kell tanulnod megvédened magad. Mi megtaníthatunk – folytatta Carl, mire Gabriel abbahagyta az értelmetlen suvickolást, és felnézett a fiatal Grimes-ra.

– Védjem magam? – kérdezett vissza. – Ők azt mondták, elmennek – idézte fel a terminusiak vezetőjének, Gareth-nek az ígéretét, amit a halála előtt tett Ricknek.

– Hazugok és gyilkosok voltak – felelte Carl.

Michonne a fiúra nézett.

– Akárcsak mi – világított rá a szerinte nyilvánvalóra Gabriel.

– Csak megvédtük magunkat. Meg akartak ölni – érvelt a saját igaza mellett Carl.

Lesütöttem a szemem. Tökéletesen emlékeztem arra az estére, arra a brutális mészárlásra, minek láttán meghűlt az ereimben a vér. Azóta sem sikerült eldöntenem, képes lennék-e valaha is megvalósítani egy ahhoz hasonlót.

Gareth rimánkodott nekem, én pedig valószínűleg elzavartam volna, de nem a naivitásom, hanem a gyengeségem miatt. Nem tudtam volna megölni őt és a társait – annak ellenére sem, amit Bobbal tettek.

– Mázli, hogy ilyen sokáig bírta a templom – pillantott fel Carl. Éreztem, hogy csak röpke időre ugyan, de megállapodott rajtam a tekintete. Aztán újra Gabrielre nézett. – De manapság már nem maradhatunk egy helyen. Sokáig biztosan nem. És… Amint odakint találod magad, rájössz, hogy nem lehet minden elől elbújni. Meg kell tanulnod harcolni.

Nyeltem egyet, a mellkasom belesajdult a soron következő pár szívdobbanásba. Még mindig fájt a családomra való emlékezés. Az együtt töltött boldog idők parányiak voltak a haláluk után hátramaradó hatalmas űrhöz képest, ami a bensőmben tátongott.

Gabriel egy machetét emelt ki a fegyverek közül. Carl nem volt rest, egyből okítani próbálta a papot, ám az igyekezete hiábavaló volt. A férfi, mintha a hányás kerülgette volna, diszkrét öklendezést produkált, és bocsánatot kérve elvonult pihenni.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, összenéztünk Michonne-nal. Egyikünk sem mondott semmit, azonban a szemünkben ülő érzelmek mindent elárultak. Lerítt a nőről, hogy nem ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint én.

Mintha beszéd által is kijelentette volna, olyan biztosra tudtam, hogy ő lát esélyt Gabriel számára, és nem zárkózott el a pap megsegítése elől. Ő kész lett volna támogatni Gabrielt, így némileg megrettentett, hogy én semmi ilyesmit nem vettem fontolóra.

Ugyanakkor azt is látni véltem, hogy nem ítélt el a döntésem miatt. Habár nem ismertük egymást, mégis úgy nézett rám, mint aki tanúja volt mindannak, amin a vírus elszabadulása óta keresztül kellett mennem. Megértett, már amennyire lehetett, holott nem volt kötelessége elfogadnia engem és a nézeteimet.

– Nem baj, ha össze vagy zavarodva – mondta halkan, míg Carl összeszedte a fegyvereket. Betakarta Judith-ot, majd átnyúlt a pad háttámlája fölött, és a vállamra fektette a tenyerét. – Attól még, hogy egy oldalon állunk, nem egy aggyal gondolkozunk. Ez így normális. Idővel minden a helyére fog kerülni.

– Honnan veszed, hogy így lesz? – kérdeztem szinte suttogva.

– Én már végigértem azon az úton, amin most jársz. Sokáig nem hittem, hogy rendeződni fog a fejemben lévő káosz, de amikor válaszúthoz értem, döntenem kellett és rájöttem, melyik a nekem való ösvény. Veled sem lesz ez másképp.

– Te a harcot választottad, én viszont nem biztos, hogy képes leszek ugyanezt tenni.

Michonne megrázta a fejét, és miközben Carl elindult felénk, felegyenesedett.

– Nem a harcot választottam, hanem az életet. A harc pedig csak része az életnek, nem egészében ugyanaz, és nem egyenértékű vele. Tudom, hogy te is az élet mellett fogsz dönteni, és talán nem is elsősorban magad miatt.

* * *

Órákkal később Gabriel kétségbeesett kiáltozására lettünk figyelmesek. A hang odakintről hallatszott, tehát a pap volt annyira agyafúrt, hogy titokban kiutat keresett, melyen keresztül elhagyta az épületet.

Odakint több tucat kóborló hemzsegett, gyűrűként körbezárva az épületet. Sikerült időben cselekednünk, ezáltal megmentve Gabrielt, ám mihelyst kinyílt az ajtó, betódultak rajta a húsevők.

Carl egyből felvette velük a harcot, és Michonne sem hezitált, én viszont nem akartam kóborló-aprításba kezdeni. Akárcsak a folyónál, úgy ezúttal sem vitt rá a lélek a gyilkolásra, még akkor sem, ha az életem volt a tét.

Michonne a szeme sarkából látta, hogy fegyvertelen vagyok. A nevemet kiabálta, utasított, hogy húzódjak hátrébb, és vigyázzak Gabrielre. Minél távolabb akart tudni a kóborlóktól, amiért igencsak hálás voltam neki.

A pap végett nem sokkal később a parókiában kötöttünk ki. Carl mászott ki elsőként a padlón tátongó lyukon, és Judith-ot is magával vitte. Én követtem a fiút, Michonne engem, és utolsóként Gabriel is kikúszott a szabadba.

Beszegeztük a templom ajtaját, elkerülendő, hogy a kóborlók egykönnyen kijussanak, aztán Michonne Carllal együtt immár odakintről igyekezte megritkítani az épületen kívül rekedt élőhalottak számát.

Ide-oda terelgettem Gabrielt, és helyette is figyeltem, nehogy egy rossz lépéssel valamelyik kóborló eleségévé váljon. A kardomat ugyan nem használtam, azonban egy-egy jól irányzott rúgással és lendületes lökéssel elértem, hogy a húszabálók és köztünk megmaradjon a kellő távolság.

A terep megtisztítása után, rövid kis pihenésünk alatt Michonne feltette a nagy kérdést, ami engem sem hagyott nyugodni. Akárcsak őt, úgy engem is fenemód érdekelt, miért határozott úgy Gabriel, hogy kirándul egy nagyot. Tudni akartam, hol járt és mit csinált, míg mi azt hittük, a parókiában van.

– Hova mentél? – fordult a paphoz Michonne, a hangjában düh rejlett.

– Az iskolához – mondta Gabriel. – Látnom kellett. És tudnom.

Elnyomtam egy rosszalló sóhajt, és a férfiról a kóborlók által ostromlott kétszárnyas templomajtóra pillantottam, hátha úgy lehiggadok egy picit. Mérhetetlenül zavart, hogy Gabriel csak úgy lelépett, az meg még inkább idegesített, hogy a visszatérésével kockára tette az életünket.

Tulajdonképpen nem magam miatt haragudtam a papra, hisz a templomban sem volt bennem annyi, hogy kardot rántsak – egyebek mellett, de mindenekelőtt – a saját épségem megóvásáért.

Főképp a többiek miatt gurultam be, elvégre Michonne segíteni akart Gabrielnek, Carl úgyszintén, Judith pedig nem volt több egy védtelen, ártatlan kisgyermeknél, akinek egyedül esélye sem adatott volna a túlélésre.

Merengésemből egy motor zúgása térített vissza a valóságba. Az Abraham vezette tűzoltókocsi lefékezett az épület előtt, elkaszálva a lépcsőt, s egyúttal eltorlaszolva a templom kijáratát. Ismerős arcok tűntek fel.

Váltottam egy pillantást Michonne-nal, és megállapítottam, hogy ő sem tudja mire vélni a csapattársaink váratlan felbukkanását. Maggie megölelte Michonne-t, miközben én összenéztem Abrahammel. A férfi cseppet sem tűnt boldognak.

– Mi történt? – kérdeztem Glenn-től.

– Eugene hazudott, nem ismeri az ellenszert. Nincs Washingtonban megoldás – bökte ki. Az a villanásnyi mosoly, amire a társaim viszontlátása adott okot, nyomtalanul eltűnt. – Hol vannak a többiek? – fordult Michonne-hoz, akinek velem ellentétben egyből felfelé görbült a szája. A nő Maggie-hez lépett.

– Beth életben van. Az atlantai kórházban, fogságban. De már elmentek kiszabadítani őt – mondta a reményt keltő szavakat.

Maggie szeme felcsillant, az arca viszonylagos megkönnyebbülést és őszinte örömöt tükrözött.

– Tudjuk, melyikben? – kérdezte Maggie.

– A Grady Memorialban – válaszolta Michonne.

Ezzel tulajdonképpen eldőlt, hová visz tovább az utunk. Örültem, hogy elindulunk a többiek után, és nem azért, mert izgalomra vágytam, vagy arra, hogy végül mégiscsak részt vehessek Beth és Carol kiszabadításában.

Órák leforgása alatt fordult a kocka, és a külön töltött idő alatt rádöbbentem, hogy nem az akcióra van szükségem, hanem kizárólag egyetlen emberre: Daryl Dixonra. Vele akartam lenni, támogatni őt, vigaszt nyújtani neki. Szeretni, ameddig csak lehet.

* * *

Megannyi holttest, két kóborló, katonai sátrak és szétszóródott dobozok fogadtak minket a kórháznál. Glenn végzett az egyik élőhalottal, Michonne a másikkal, így lövés nélkül, csendben araszolhattunk előre.

Jómagam Gabriel mellett haladtam. Habár az elmúlt órában – nem meglepő módon – cseppnyit sem lett szimpatikusabb, ha már a templomban nem engedtem a húsevőket a közelébe, ott sem hagytam cserben. Arra viszont továbbra sem mutattam hajlandóságot, hogy fegyvert ragadjak érte.

Akármennyi bosszúság is ért aznap, abban a szempillantásban, hogy észrevettem a kórházból utolsóként kilépő Darylt, boldogság járt át. A szívem gyors zakatolásba kezdett, és széles mosolyra húzódott a szám.

Tompa zajként érzékeltem, ahogy Maggie a földre ejti a fegyverét, majd a valaha tapasztalt legfájdalmasabb hangként hasított az elmémbe fájdalommal teli kiáltása. A gyomrom apróra zsugorodott, az örömöm elillant.

Esküdni mertem volna rá, hogy soha nem törlődik ki az elmémből Maggie szívfacsaró zokogása és az a meggyötörtség, amely a föld felé húzta, elérve, hogy összeessen. Azt is lefogadtam volna, hogy míg élek, nem felejtem el Daryl arcát. A könnycseppeket, amik végigfolytak a bőrén, remegő alsó ajkát, csapzott vállát.

Maggie húgát, Beth-t tartotta a karjában. A lány szőke haja egy foltban vöröslött a vértől. Fejlövést kapott, ami azonnali halált okozott. A remény, ami a templomnál életre kelt, Beth-szel együtt meghalt, és csak a gyász éles, hideg karmai maradtak, melyek bele-belemartak mindannyiunk szívébe.