2017. január 29.

6. fejezet: Hatodik nap

Előző éjszaka hatalmas dörgésre riadtam fel. Pusztító vihar tombolt, a szél szüntelenül csörgette a pajta ajtaját bezáró láncot. Nem sokkal később hörgésekre és dörömbölő hangok sorozatára lettem figyelmes. Ülő helyzetbe tornáztam magam, és amint észrevettem Darylt, aki a pajta ajtaját próbálta csukva tartani, megértettem, mi folyik odakint.
Rohantam segíteni, és hamarosan többen is csatlakoztak hozzánk. Olykor kilestem egy-egy apróbb résen, és mindannyiszor több tucat kóborló bámult vissza rám. Csapatmunkával, minden erőnket latba vetve sikerült megakadályoznunk, hogy a kóborlók győzzenek. Kint maradtak, ahol az óriási szélvihar a vesztüket okozta, mi pedig nyugovóra térhettünk.
Másnap reggel újabb meglepetés ért minket. A pajtába visszatérő Maggie egy idegen férfi és Sasha oldalán lépett be az ajtón. Hamar kiderült, hogy a váratlanul felbukkanó alak az Aaron nevet viseli.
Daryl egyből felpattant, hogy kinézzen, de mint kiderült, Aaron egyedül érkezett, mi több, jó ideje követett minket. Judith sírásba kezdett, így Rick átadta Carlnak, hogy az idegen fickónak szentelhesse a figyelmét.

Aaron elmesélte, hogy egy közösség tagja, ahová szeretne meghallgatásra invitálni minket. Azt mondta, akár csatlakozhatnánk is az övéihez. A hátizsákjából előkerülő fényképeken az otthona szerepelt, melyet ránézésre magas, stabil falak vettek körül. Aaron meggyőzően, bár kissé remegő hangon adta elő a maga kis monológját, ám egyikünk sem volt annyira ostoba, hogy éltető nedűként itta volna minden szavát.
Olyannyira belelendült a beszédbe, hogy még akkor sem fogta be a száját, amikor Rick határozott léptekkel elindult felé. Sejtettem, mi fog következni, és nagyjából az is történt, amire számítottam. A csapatfő behúzott egyet Aaronnek, aki az ütés hatására elveszítette az eszméletét.
Egymásra néztünk Michonne-nal. Valamiért egyből meg tudtam állapítani, hogy a legkevésbé sem vélte helyesnek Rick reakcióját. Ami engem illet, nem nagyon tudtam eldönteni, egyetértettem-e a tettével. Valamilyen szempontból elfogadtam, mégsem lehettem biztos benne, hogy tényleg jól cselekedett.
Ricknek eszében sem volt ellenőrizni Aaron szavahihetőségét, Michonne viszont egészen másképp látta a helyzetet. Kíváncsi volt, a férfi igazat mondott-e, és örültem, hogy nem hagyta elnyomni magát és a véleményét. Maggie és Glenn is Michonne mellett foglalt állást.
Daryl tekintete találkozott az enyémmel. A pillantása azt üzente, maradjak józan, és ne dőljek be Aaronnek, de én ugyanazon a véleményen voltam, mint Michonne, ezért egy percig sem volt kérdéses, kinek az ötletét támogatom. Habár tiszteltem és becsültem Ricket, eltúlzottnak éreztem a gyanakvását, hisz látszólag meg sem fordult a fejében, hogy Aaron nem kamuzik.
Abraham és Rosita is Michonne-ék pártjára állt. Ricknek nem maradt más választása, mint beletörődni a csapattagok döntésébe. Odalépett Glenn-hez, én pedig leguggoltam Aaron mellé, hogy segítsek neki felállni. Mihelyst talpra kecmergett, Daryl megbökte a felkaromat, és a fejével intett, hogy kövessem.
A többiek mind elfoglalták magukat, ki pakolászott, kik váltottak pár szót, így Daryl időzítése tökéletesnek bizonyult. Az egyetlen, aki a szeme sarkából látta Daryl gesztusát, az Maggie volt. Küldtem felé egy segítségkérő pillantást, és ő nem késlekedett. Hamis indokkal bár, de megakadályozta, hogy csatlakozzam Darylhez.
Arra kért, segítsek összepakolni neki az útra. Bizonyára tudta, hogy ha kettesben maradok Dixonnal, a férfi maradásra akar majd bírni. S ugyan firtathatta volna a témát, nem tette, amiért igencsak hálás voltam.
Hatan keltünk útra, hogy megnézzük az Aaron által említett lakókocsit. Alig indultunk el, Glenn már kijelentette, hogy ha bárki is szembe jön velünk, tüzet nyitunk rá. Nem támogattam az ötletet, és igazából nem is nagyon értettem, miért viselkedett így a koreai.
Nyilván én sem bíztam volna meg akármilyen idegenben, akivel összefutok a nyílt terepen, de előbb kérdeztem, mint lőttem volna. A szemem sarkából Michonne-ra néztem, és az arckifejezése láttán egyből nyilvánvalóvá vált, hogy ő sem ért egyet Glenn-nel. Mi több, velem ellentétben hangot is adott a nemtetszésének.
Maggie, Rosita és Abraham ugyanolyan csendben hallgatta Glenn és Michonne beszélgetését, mint én. Próbáltam megfejteni, vajon a két fél közül melyiknek adtak igazat, ám ehhez a röpke, lopott pillantások nem voltak elegek.
Kidőlt fákat, elhullott állatokat hagytunk a hátunk mögött, mígnem az út balra kanyarodott, és végre megtaláltuk a járműveket. Aaron igazat mondott, a személygépkocsi és a lakóautó az aszfalt közepén állt.
Ahogy közelebb araszoltunk hozzájuk, gallyak reccsentek, és az útmenti bozótosból két kóborló vánszorgott elő. Abraham és Rosita elintézte őket, így hamar átfésülhettük a lakókocsit és a másik autót is.
Étellel, itallal és persze a járgányokkal tértünk vissza a pajtához. Michonne-nak és néhány másik csapattagnak köszönhetően, aki a nőhöz hasonlóan szóba merte foglalni a véleményét, Rick beleegyezett, hogy megnézzük azt a bizonyos helyet, amelyről Aaron mesélt.
Glenn, Michonne, Rick és Aaron a személykocsival, én és a többiek a lakóautóval indultunk el. Aaron tanácsa ellenére nem a tizenhatos, hanem a huszonhármas úton haladtunk. Rick borzasztó ellenségesen viselkedett a férfival, és még az aznap történtek után sem tanúsított iránta egy szikrányi bizalmat sem.
Nem tagadom, engem is kételyek gyötörtek vele és az állítólagos otthonával kapcsolatban, de legalább esélyt szavaztam számára. Azt akartam, hogy bizonyítson, mert hinni szerettem volna neki. Hinni akartam, hogy még egy olyan világban is van lehetőség nyugalmas és biztonságos életre, amelyben hemzsegnek a húszabáló élőhalottak – vagy bolyongók, ahogy Aaron nevezte őket.
A lakókocsi utasaival egy valamikori ellátmányraktárban húztuk meg magunkat. Ott vártuk, hogy Rickék megérkezzenek. Daryl gondolkodás nélkül elvállalta az őrséget, és bár Carol több szem többet lát alapon felajánlotta neki, hogy csatlakozik hozzá, a férfi egy határozott fejrázással elutasította a nő segítségét.
Ez persze cseppet sem vigasztalt. Az, hogy Daryl nem akart társulni Carollal, eltörpült amellett, milyen látványosan került engem. Miután elrejtőztünk a raktárban, nem telt bele pár percbe, és máris becsukódott mögötte az ajtó. Mintha még a gondolattól is ódzkodott volna, hogy egy légtérben legyen velem, szabályosan menekült az épületből.
Ő előlem, én a csapattársaim szeme elől szándékoztam eltűnni. Egy üres, alig pár négyzetméteres helyiség felé tartva Maggie megérintette az alkaromat. A szemébe néztem, megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy nem kell, pontosabban nem szeretnék beszélni arról, ami egyébként is az arcomra volt írva.
Elkedvetlenített a Daryl miatt érzett bizonytalanságom. Szomorúvá tett, hogy fogalmam sincs, hányadán állunk. Már azt sem értettem, miért óvott mindentől. A csapat néhány tagjának nyilvánvaló volt, én azonban elvesztettem a fonalat. Mintha mindaz, amit Glenn mondott, egyszerűen csak fölöslegessé és hamissá vált volna. Egyre jobban fakult, és lassacskán kitörlődött az emlékezetemből.
Kezdtem félve gondolni Daryl irántam való érzéseire, és napjában többször is megkérdőjeleztem a köztünk korábban lezajló események valódiságát. Azáltal, hogy minden küldetéstől megpróbált eltiltani, csak még nagyobb ellenkezést váltott ki belőlem, hisz csak azért is be szerettem volna bizonyítani, hogy én is érek valamit – akkor is, ha nem gyilkolom meg az utamba kerülő kóborlókat.
A szeretete helyett csupán irányításmániát láttam és éreztem, ami egyre hatalmasabbá vált, és ahogy telt az idő, megölte a gyengédséget és a tényleges törődést. Valószínűleg nem tudatosan, mégis annál hatásosabban érte el, hogy koloncnak, mintsem csapattagnak tituláljam magam.
A többiek a fal túloldalán beszélgettek. Többnyire semmiségekről, régi emlékekről ejtettek szót, én pedig a padlón ücsörögve, a felsőmből kilógó egyik cérnaszállal babrálva hallgattam őket. A könnyed témák megnyugtattak, és ha csak pillanatokra is, de elterelték a figyelmemet a valós problémáimról.
Később hosszabb szünetek szakították meg a társalgást, mígnem teljes és számomra nyomasztó csend telepedett az épületre. Egy ideig a levegővételeimet hallgatva, mozdulatlanul pásztáztam a magam elé tett kardot, amit hetekkel ezelőtt még bátran használtam. Aztán egyre közeledő léptekre lettem figyelmes, és Carol csatlakozott hozzám.
Behajtotta maga után az ajtót, majd nekidőlt a tőlem jobbra eső falnak. A mellkasa előtt keresztbe font karral előbb a hüvelyében lévő kardra, aztán az arcomra pillantott. A legjobbkor hagyta ott a többieket, hisz azok pont akkor kezdtek újabb beszélgetésbe, amikor ő lelécelt.
– Veszélyes egyedül lenni – mondta –, még ha tető van a fejed felett, akkor is. Manapság sehol sem biztonságos, különösen az olyanoknak, mint te.
Semleges hangneme nem akadályozott meg abban, hogy megállapítsam, nem a féltő gondoskodás szólt belőle. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha célozna valamire.
– Az olyanoknak, mint én? – kérdeztem vissza. Nem késlekedett a válaszadással.
– Láttam, hogyan viselkedsz a kóborlókkal. Terminus óta egyet sem öltél meg közülük. A hídnál sem harcoltál – hánytorgatta fel. – Nem tudom, milyen voltál Terminus előtt. Ám azt igen, milyen vagy most. Részt veszel a küzdelmekben, de csak a jelenléteddel. Folyton hárítasz, holott nem félsz a kóborlóktól. Ha félnél, megfutamodnál. Annak legalább volna értelme. Annak viszont, amit most csinálsz, egyszerűen nincs.
Kis ideig farkasszemet néztünk, majd folytatta:
– A csapatba tömörülés lényege, hogy egyik tag segítse a másikat. Nem minden csapatnak adatik hosszú élet, de az, ami körülötted zajlik, szerintem elég egyértelművé teszi, hogy mi mások vagyunk. Ha valaha el is szakadtunk, mindig visszataláltunk egymáshoz. Ez már több mint csapat. Ez egy család. És hiába csatlakozik valaki egy családhoz, soha nem képezheti olyan szerves részét, mint egy valódi családtag. Főleg akkor, ha hárít. Mert ha az illető kivonja magát egy bizonyos dologból, sok esetben más fontostól is elhatárolódik.
– Ezzel arra célzol, hogy ha nem ölök kóborlókat, nem is tartozom hozzátok?
– Ha az ember nem küzd magáért, nem várhatja el, hogy mások megtegyék érte. Ebben a világban harcolni kell. Úgy, ahogy az előző, kóborlómentes világban is harcolni kellett. Most is a valamit valamiért elv érvényesül. És most sem tartozhat akárki bárhová.
– Nem várom el, hogy bárki is kockára tegye miattam az életét. Soha nem követelném Daryltől, hogy jobban vigyázzon rám, mint önmagára – feleltem, hagyva a köntörfalazást. Nyilvánvaló volt, hogy Carol főleg Daryl miatt tartja nemkívánatosnak a jelenlétemet. Én meg voltam annyira egyenes, hogy a játszmázás helyett a tudtára hoztam, mennyire átlátok rajta.
– Daryl önfejű. Nem jellemző rá, hogy a saját elképzelése helyett máséra hagyatkozik. Azt teszi, amit jónak lát. És jelenleg azt véli helyesnek, hogy minden hajad szálát épségben tartsa. Kötelességének érzi, hogy vigyázzon rád, pedig nem az, akármi is történt köztetek. Értem, hogy míg magatok voltatok, nem talált nemesebb célt, de most… Most már itt van neki a családja. A családja, amihez nem tartozhat akárki – sulykolta belém.
Carol szándéka a Napnál is világosabb volt. Nem akart Daryl közelében tudni, és bár nem jelentette ki konkrétan, még egy bolond is leszűrte volna a mondandójának lényegét. Az tetszett volna neki a legjobban, ha lelépek. Azt hitte, a távozásom varázsütésre helyrehoz mindent, és Darylt is jobb kedvre deríti, mert végre megszabadul a legnagyobb koloncától: tőlem.
Elvégre Dixon visszakapta a családját. A családját, aminek Carol véleménye alapján nem lehettem tagja. A családját, ami a szeretteiből állt. És emiatt még csak egy szerette sem lehettem – legalábbis a nő elképzelése szerint.
– Arra kérsz, hogy hagyjalak el titeket? – kockáztattam meg. Carollal szemben amúgy sem volt már veszítenivalóm. Esélyt sem adva elkönyvelt, mint egy Darylre nézve borzasztó ártalmat, és ebből nem akart engedni. Valahol talán még egyet is értettem vele.
– Arra kérlek, hogy a saját utadat ne mással próbáld végigjáratni. Te választottad magadnak, hát teljesítsd! Mert akármi is vár ránk Alexandriában, nem fogja könnyebbé tenni a dolgokat. Ha védőfalak vesznek majd körül, azok sem mentenek meg saját magadtól.
Odakintről füttyszó hallatszott. Carol azonnal elhagyta a helyiséget, hogy csatlakozzon a többiekhez. Azokhoz, akiket a szeretteinek és a családjának gondolt. Azokhoz, akik közé nem tartozhattam.
Nem sokkal később Rickék jelentek meg az egykori ellátmányraktárban. Míg Glenn azon volt, hogy meggyőzze Ricket, miszerint Aaron nem jelent veszélyt, és igyekezett kiharcolni, hogy az alexandriai a párja, Eric mellett aludhasson, én Darylre néztem.
Az emlékeim közt kutattam, és amilyen részletesen csak tudtam, felidéztem a kápolnánál váltott csókunkat. Az ajka érintéséből és a keze simogatásából táplálkoztam. A lehető legtöbb erőt szipolyoztam ki az azóta is intenzív élményből, de így is nehéz volt, hogy könnytől mentes, tiszta maradjon a látásom.
Ahogy Daryl hosszan a szemembe nézett, nagyot dobbant a szívem. Nem érdekelt, milyen érzelmeket közvetített a pillantása. Bármekkora badarság, már az boldoggá tett, hogy rám emelte a tekintetét.
Az öröm persze nem tartott sokáig. Nem nézett félre, én meg továbbra sem foglalkoztam az arcára kiülő mondanivalóval. Valójában az csüggesztett el, hogy kezdtem megtalálni az értelmet és az igazságot Carol szavaiban, és egyre kétségtelenebbé vált, mit kell tennem a közeljövőben.

1 megjegyzés: