5. fejezet: Ötödik nap

A víz, amit találtam, édeskevésnek bizonyult. Útban Washington felé több helyen is megálltunk, hátha találunk valami ihatót, de egyik alkalommal sem jártunk sikerrel. Több tíz mérföldre voltunk a kitűzött céltól, amikor újabb kísérletet tettünk a vízszerzésre.

Két-három fős csapatokban szóródtunk szét, én Glennt kaptam társul. Dőlt rólunk az izzadság, szinte csak vonszoltuk a testünket a nagy melegben. A Nap égetően tűzött ránk, így hamar megszabadultam a rajtam lévő szürke pulóvertől, és a derekamra kötöttem.

Olyan lomhán mozogtunk, mint a kóborlók. A fák ágai közt elsuhanó szél nyomán összerezzentek és táncot jártak a levelek. Az erdő hangját madárcsivitelés színesítette, bogarak és rovarok tucatjai repkedtek és járkáltak fel-alá.

– Nem szabadna magadba fojtanod – törte meg a csendet Glenn, kivívva a figyelmemet. A szemébe néztem, jelezve, hogy érdekel, mire akar kilyukadni. – Hallottam, mit beszéltél Daryllel. Valahol mindkettőtöket meg tudlak érteni. Nem úgy ismerem Darylt, mint aki bátran beszél az érzéseiről, és bizonyos esetekben nem mindig egyértelmű, mit miért tesz, viszont téged nézve elég nyilvánvaló.

Glenn körbepillantott, majd intett a fejével, hogy kövessem. Az erdő mélyéig hatoltunk, és közben folytatta:

– Amióta találkoztam vele, egyszer sem láttam, hogy annyira kötődött volna valakihez, mint most hozzád. E téren tapasztalatlan, ezért követ el annyi hibát. De egy percig se hidd, hogy bármelyik tette is ellened irányul. Igazából mindent köréd épít: a gondolatait, a terveit, a jövőjét. Minden jót te testesítesz meg számára.

– Tudom, hogy elnézőbbnek kellett volna lennem. Segítenem kellett volna neki, nem mindig lecseszni. Már világos, mit rontottam el, csak késő, hogy helyrehozzam.

Glenn megcsóválta a fejét.

– Gondold át, mit szeretnél mondani neki, és ne tartsd magadban. Oszd meg vele, légy türelmes, és akkor rendbe fog jönni a dolog. Az egyetlen, amit számításba sem szabad venned, az a feladás. Mindegy, milyen értelemben, de egész eddig harcoltál, nem? Akkor most miért tennéd értelmetlenné azt a rengeteg erőfeszítést?

– Mi van, ha Daryl belefáradt a küzdelembe?

– El tudod képzelni róla, hogy letegyen arról, akiben hisz? Szerinted elengedne téged, és veled együtt minden jót?

– Van, hogy egyszerűbb veszni hagyni…

– Nem – vágott a szavamba. – Értelmet adsz neki. És erőt. Látszik, mennyire megviselte Beth halála, és bármibe lefogadnám, hogy eltöprengett rajta, milyen lenne, ha téged is elveszítene. Nem bírná ki. Nem tudna túllépni. Tudom, hogy így van. Ezért félt és őriz annyira. Ezért bánik úgy veled, mintha gyenge lennél. Érezni akarja, hogy képes vigyázni rád, de ha a saját lábadra állsz, nem feltétlenül tudja mindig rajtad tartani a szemét.

Szívesen reagáltam volna Glenn határozottnak tűnő kijelentésére, azonban semmi normális válasz nem jutott eszembe. Ez amúgy sem egy olyan beszélgetés volt, amiből a tanácsot kapónak, vagyis nekem még többet kellett volna kihozni. Csak arra volt szükség, hogy meghallgassam, és valószínűleg Glenn is ezt az álláspontot képviselte.

– Ideje visszamennünk – javasoltam, hisz nyilvánvaló volt, hogy semmit sem fogunk találni.

Glenn bólintott, és amikor a többiek látótávolságon belülre kerültek, hátulról megbökte a felkaromat.

– Ne feledd, mit mondtam! – emlékeztetett halkan, aztán gyorsabb tempóra váltott, s míg én megálltam, ő elsétált mellettem, és csatlakozott a többiekhez, akik az út közepén leparkolt autó előtt ültek.

A csapat egy tagja sem lelt semmi használhatóra, így folytattuk az utat. A furgonban elég szűkösen voltunk, de egyikünk sem panaszkodott. Jobban örültünk volna, ha Washingtonig nyomorognunk kell, mintsem annak, ami ehelyett történt.

Kifogyott a benzin, így az autó használhatatlanná vált. Kipakoltuk a furgont, mindenki fogta a saját holmiját, és gyalogolni kezdtünk. Minél hosszabb ideje meneteltünk, annál több kóborló szegődött a nyomunkba. Nem terveztük, hogy a szükségesnél előbb felvesszük velük a harcot. Ahhoz mindannyian túl kimerültek voltunk.

Daryl jó ideig Rick mellett haladt. Nem hallottam, miről diskurálnak, mert jóval mögöttük, utolsóként követtem őket. Csak akkor araszoltam közelebb hozzájuk, amikor láttam, hogy Daryl átadja a puskáját a csapatfőnek. Feltételeztem, hogy lelépni készül valahová, ezért megálltam Caroltól nem messze, hátha alkalmam nyílik Glenn tanácsát megfogadva cselekedni.

Rick a férfi lelkére kötötte, hogy ne maradjon el sokáig, én pedig már éppen Daryl nyomába szegődtem volna, ám Carol gyorsabbnak bizonyult.

– Veled megyek – ajánlotta fel.

– Felesleges – vágta rá Daryl, vetve rá egy futó pillantást.

– Meg akarsz állítani? – erősködött Carol, mire Daryl visszafordult felénk, és előbb a nőre, majd szinte rögvest rám nézett.

Nem lehettem biztos benne, de úgy tűnt, mintha a férfi arra várna, hogy valamilyen módon maradásra bírjam Carolt, és helyette én tartsak vele. Ugyanakkor féltem, hogy túlkombinálom a helyzetet, és Daryl részéről az csak egy szimpla, tartalom nélküli pillantás volt.

Glenn meglökte a könyökével az alkaromat, és jelentőségteljesen Daryl irányába biccentette a fejét. Arra ösztökélt, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot, de már mindegy volt. Daryl eltűnt a fák között, Carol pedig a nyomába eredt.

 Egy hídhoz érve jutottunk el arra a pontra, hogy leszámolunk a minket hűséges kutyákként követő élőhalottakkal. Rick azt mondta, ne bocsátkozzunk fegyveres harcba, csak lökjük le a húszabálókat az egykori folyómederbe. Ugyan nem tettem szóvá, de örültem, hogy Rick ezt a megoldást választotta, ugyanis továbbra sem fűlött hozzá a fogam, hogy kardot vagy pisztolyt használjak.

Az út egyik felén Abraham, Maggie és Sasha, a másikon Rick, Glenn és Michonne várta, hogy a kóborlók megfelelő távolságba érjenek. Én az út közepén álltam, és azt a feladatot kaptam, hogy a felém tartó élőhalottakat kitérítsem oldalra, így átadva őket a többieknek, akik a gödörhöz közel voltak.

Az ötlet jónak ígérkezett, az elején be is vált, ám Sasha hamar elhatározta, hogy búcsút int az önuralmának. Elővette a kését, és ölni kezdte a kóborlókat. Az, hogy Michonne rászólt, teljesen hasztalan volt, ezért a többieknek sem maradt más választásuk.

Engem kivéve a terv összes résztvevője pengét rántott. Az élőhalottak túl sokan voltak, és a könnyűnek ígérkező leszámolásból hamar életveszélyes akció lett. Az egyik kóborlónak majdnem sikerült Rick karjába mélyeszteni a fogait. Daryl szerencsére időben ott termett, így megmentette Rick életét.

Olyannyira elvonták a figyelmemet a csapatfővel történtek, hogy nem vettem észre az időközben mögém kerülő élőhalottat. Hátulról rám vetette magát, rothadó jobbjával átkarolta a nyakamat. A vállamat pécézte ki magának, és csupán centiméterekkel kerültem el a sorsom megpecsételődését.

Daryl egy szempillantás alatt elém került, majd a kését az engem megtámadó kóborló homlokába mélyesztette. A számon át kapkodtam levegő után, a szívem hevesen dobogott, s míg a halott test a földre rogyott, farkasszemet néztem Daryllel.

– Maradj mögöttem! – parancsolt rám, egyértelművé téve, hogy tudja, mennyire nem szeretnék fegyvert használni.

Ellenvetés nélkül eleget tettem a férfi utasításának, és pár lépést hátrálva végignéztem, ahogy megölik a kóborlókat. A harc után a Michonne és Sasha közt feszülő ellentét még érezhetőbbé vált. Ahogy tekintetpárbajt vívtak, egyre nagyobb lett a feszültség. Volt annyi eszünk, hogy nem szóltunk közbe.

Felszedelőzködtünk, aztán indultunk tovább, azonban néhány mérföld megtétele után baljós jelre lettünk figyelmesek. Az úton és annak szélén autók rostokoltak.

– Megyek a fák közé – mondta Daryl. – Megkerülöm.

– Veled menjek? – kérdezte Carol, mihelyst észrevette, hogy szólásra nyílt a szám.

– Nem – felelte határozottan a férfi. – Most csak én.

Örültem Daryl válaszának. Részben féltékenységből, részben pedig azért, mert egyébként sem tartottam túlzottan szimpatikusnak Carolt. Ő sem kedvelt engem, én sem őt, bár ezt konkrétan soha nem fogalmaztuk meg egymásnak. Legalábbis egyelőre.

Mindegyik járművet átkutattuk. A nekem jutó kocsi zárva volt, ezért be kellett törnöm a vezetőülés felőli ablakot. Ahogy kinyitottam az ajtaját, és bemásztam az autóba, a szemem sarkából láttam, hogy a kis Judith-ot tartó Carl megtorpan a motorháztető egyik oldalán. Megvárta, hogy felforgassam a kocsi belterét, és csak azután fogott beszédbe, hogy a csomagtartót is ellenőriztem.

– Miért nem harcolsz?

Közelebb sétáltam hozzá.

– Harcolok.

– Láttalak a hídnál. Egy kóborlót sem öltél meg – vetette ellen.

– Nem csak fegyverrel lehet harcolni.

– De igen. Mert ez egy ilyen világ. A harc jelenti az életet. És az élet maga a harc. Ha nincs harc, nincs élet sem.

– Vegyél példát magadról és a mai napról! Ott voltál a hídnál, nem öltél, mégis életben vagy. Sokféleképp lehet harcolni. Néha csak annyit teszel, hogy hűsre menekülsz a hőség elől, vagy víz után kutatsz a szomjhalál elkerülése végett. Ez mind-mind küzdelem.

– Ha nem ölsz, megölnek. És ha meghalsz, már mindegy, hogy neked csak vízre lett volna szükséged. A hárítás rossz taktika.

– Te mégis azt csinálod.

– Hárítok? – vonta fel a szemöldökét. Egy bólintással felelve hozzátettem:

– Nem akarod elfogadni, hogy fegyver nélkül is életben tudsz maradni. Nem hiszel a fegyver nélküli létezésben. A pisztolyodban látod az életet, nem önmagadban.

– Ha nem lenne fegyverem, már én sem lennék.

– Ezt nem tudhatod – fogtam meg a vállát. – Bármi, ami eddig történt, alakulhatott volna másként. Egyetlen lövésen is sok múlhat.

Carl a húgára pillantott, aztán hagyta, hogy a tekintete elvesszen az enyémben.

– Talán olykor mégiscsak harcolhatnál. Tudod, fegyverrel. Mert jobb lenne, mármint nem lenne rossz, ha nem kellene téged is… – Elharapta a mondat végét, és azzal a lendülettel hátat fordított. – Csak maradj életben! – mondta mintegy végszóként, aztán visszasietett az apjához.

Elmosolyodtam. Azt szerette volna, amit Rick is. Azt, hogy ne haljak meg. Talán már ő is csapattagként tekintett rám. Bár semmit nem tudott rólam, szándékában állt segíteni, mert úgy vélte, élnem kell. Jólesett, hogy nemcsak számított rám, hanem számítottam is neki.

A többiek már az út szélén ücsörögtek, amikor Daryllel két külön irányból, de egyazon időben csatlakoztunk hozzájuk. Abraham, bár tisztában volt vele, hogy a talált alkohol nem fog segíteni rajta, bátran meghúzta az üveget. Fogalmam sincs, meddig tétlenkedtünk volna ott, ha percekkel később meg nem rezdülnek az út túloldalán lévő bokrok.

Négy kóborkutya bukkant elő az erdőből. Mire észbe kaptunk, Sasha már agyonlőtte őket, ezért egy alapos nyúzás és átsütés után végre élelemhez jutottunk. Nem volt helye fanyalgásnak. Mindannyian megettük a kutyahúst, mert nem maradt más választásunk. Ennünk kellett, hogy legalább egy kevés erőt gyűjtsünk a további gyalogláshoz.

Körülbelül fél órája csatangoltunk, hullákat és halott állatok tetemeit hagytuk a hátunk mögött, amikor Daryl odaszólt Abrahamnek, hogy elmegy vizet keresni. Köszönhetően annak, hogy a vörös hajú férfi mögött haladtam, fültanúja voltam Daryl kijelentésének. Abraham lassított a léptein, és ahogy letekerte az alkohollal félig teli üvegről a kupakot, először rám, majd az erdő felé tartó Darylre pillantott.

Egy szót sem kellett váltanom Abrahammel, hogy rájöjjek, mit kell tennem. Bevettem magam a fák közé, és egy bizonyos távolságot megtartva követtem Darylt. Biztosan tudta, hogy nincs egyedül. A cipőm talpa alatt ágak reccsentek, és halknak nem nevezhető módon mentem utána.

Megtehette volna, hogy felém fordulva közli, mennyire nem kívánja a társaságomat. Jogosan küldhetett volna vissza a többiekhez, még komolyabb indokot sem kellett volna mondania. Ugyanakkor nem készültem fel rá, hogy megpróbál lerázni. Talán a szívem mélyén éreztem, hogy szüksége van rám.

Talált egy pajtát. Leült tőle nem messze, egy fa tövébe, a vékony kis törzsnek döntötte a hátát, aztán rágyújtott egy cigarettára. Mélyen magamba szívtam a kifújt füstöt, várva a megfelelő pillanatra, hogy elé állhassak. Néhány slukkal elintézte a dohányzást, a csikket pedig elnyomta a kézfején. Ez volt az, amit jelnek vettem.

Elléptem a férfi mellett, hogy szembe kerülhessek vele, és néma csendben, összeszorított szájjal figyeltem őt. Felnézett rám, a félig elszívott cigarettát a földre ejtette. Tisztában voltam vele, hogy minden, ami akkor és ott lezajlik, jelentőségteljesebb, mint sok korábbi perc, amit együtt töltöttünk.

Daryl lehorgasztotta a fejét. Sűrűn vette a levegőt, az arcán legördülő könnycseppek megcsillantak a fák gyér lombján áthatoló napfényben. A bárányfelhők lomhán tovaúsztak az égen, vetve ránk egy kósza pillantást.

Sokáig pásztáztam Darylt, és mire észbe kaptam, már a két lába közé térdeltem. A kezembe fogtam az arcát, és türelmesen megvártam, hogy a szemembe nézzen. A belőle áradó gyötrelem lecsupaszított és gyengévé tett. Annyira őszinte volt mindaz, ami akkor lezajlott köztünk, hogy nem győztem nyelni, nehogy sírni kezdjek.

A tarkójára csúsztattam a tenyeremet, és a nyakába fúrt arccal megöleltem Darylt. Ő sem késlekedett, az ujjaival a vállamba markolt, és erősen magához szorított. Abban az ölelésben benne foglaltattak mindkettőnk érzései és gondolatai.

Kissé elhajoltam tőle, félresepertem a verejtéktől csillogó bőrére tapadó hajtincseket, és hosszú, gyengéd csókkal illettem a száját. Az érintésem nyomán megremegett az alsó ajka, az ujjbegyei a lapockámba mélyedtek. Nem kellettek szavak, a gesztusaink helyettünk is beszéltek.

Még messze jártunk attól, hogy mindent rendbe hozzunk, de végre biztos lehettem abban, hogy ő is harcolni akar kettőnkért. Tudtam, hogy így van. Nem azért, mert visszacsókolt, hanem mert ráébredtem, hogy sohasem akarta másképp.

Amikor visszatértünk a csapathoz, meglepő dolgot tapasztaltunk. Valaki vizet hagyott nekünk az úton, és egy cetlire annyit írt, „egy baráttól”. Eugene ugyan vállalta volna, hogy iszik a vízből, Abraham kiütötte a kezéből a flakont. Élnünk kellett a gyanúval, hogy aki odapakolta a vizet, esetleg belecsempészett valamit.

Mintha egy felsőbb erő a próbatételünk kiállásáért cserébe kegyelmezett volna meg nekünk, egyik percről a másikra eleredt az eső. Megtöltöttük a nálunk lévő gyűjtőedényeket és üvegeket, és mivel láttuk, hogy csúnya vihar tart felénk, behúzódtunk a Daryl által felfedezett pajtába.

Lepakoltunk és tüzet gyújtottunk. Páran késő estig beszélgettek, a többiek ledőltek pihenni. Én is ez utóbbit tettem. Háttal a tűz körül ülőknek, a pajta fala felé fordulva feküdtem, és lehunyt szemmel hallgattam Rickék diskurálását. A csapatfő hangja valamiért nyugtatóan hatott rám.

–… mi vagyunk az élőhalottak – mondta egyszer csak Rick. Daryl ellenvetéssel élt, amit léptek zaja követett, majd nem sokkal ezután Daryl már ott ült a lábamnál.

– Nem ők vagyunk – ismételte el, amit Grimes-nak is kijelentett. – Nem vagyunk élőhalottak. Nem lehetünk azok. Ez ennyire egyszerű.

Ráhagytam a dolgot. Ez tűnt a leghelyesebbnek.