8. fejezet: Nyolcadik nap

Pár tiszta ruhadarabbal a kezemben, görnyedt háttal ücsörögtem a konyhapult szélén. A Nap lassan feltűnt a horizonton, miközben a többiek még javában aludtak a ház nappalijában. Azon rágódtam, amit Darylnek mondtam, de nem azért, mert kétségeim támadtak. Úgy gondoltam, hogy mindaz, amit a fejéhez vágtam, a közeljövőben megvalósulhat. Hittem benne, mert nem volt más választásom, bár talán nem is akartam, hogy legyen más opció.

Hatalmas szükségünk volt rá, hogy jól süljenek el a dolgok. Alexandriának az otthonunkká kellett válnia, hogy végre legyen egy hely, amely biztos pontot jelent az életünkben. Annyi idő után, amit odakint töltöttünk, nem alakulhatott másképp. Számomra már-már törvényszerűnek tűnt, hogy a közösségben kell maradnunk.

Leugrottam a pultról, átosontam a fürdőszobába, alaposan megmosakodtam, majd belebújtam a szekrényből előhalászott ruhákba. Kezemben a kardommal, fekete, szakadt nadrágban és ujjatlanban hagytam el a házat. A bakancsom tompán kopogott, miközben végigsétáltam Alexandria egyik aszfaltos útján.

Ráérősen, konkrét elhatározás nélkül bolyongtam, mígnem kikötöttem a tó mellett lévő pavilonnál, és leültem annak lépcsőjére. A stabil, bevehetetlennek tűnő falakra pillantottam. A szerzett tapasztalataim alapján volt elképzelésem, mi van odakint, az viszont nem érdekelt, helyes-e a feltételezésem.

Nem akartam elhagyni Alexandriát. Nem akartam a fal túloldalára nézni. A kezemben tartott kardot tapogattam. A hüvelykujjammal mintegy felfedező jelleggel végigsimítottam a markolaton. Többször is megismételtem a mozdulatot.

Úgy éreztem, mintha egy rég nem látott, egykor hozzám közel álló embert kellene üdvözölnöm, akit a sors elsodort mellőlem. Mintha hosszú ideje először találkoztam volna vele. Kinézetre csaknem ugyanolyannak tűnt, mint egykor, de belül megváltozott, és ez idegenné tette számomra.

Felálltam. Szerettem volna magam mögött hagyni a nyomasztó gondolatokat, habár tudtam, hogy ez nem lehetséges. Egyik sem cövekelt le a pavilonnál, hanem hűséges jószágként követett. A bakancs orrát, majd az ide-oda himbálódzó fűzővégeket bámultam.

A szüleim és a testvéreim iránt érzett gyász ezúttal nem olyan volt, mint az elmúlt hetekben és hónapokban. A leülepedő fájdalom felszakadozott, és annyira intenzíven mardosott, mintha alig néhány órával ezelőtt veszítettem volna el őket.

Az elérkező mélypont keserűbbnek és sötétebbnek bizonyult. Szíven döfött, a perem szélére lökött, aztán letaszított. A rám váró gödör nem volt semmilyen, mert nem is létezett. Vég nélkül zuhantam.

Továbbra sem akartam elmenni Alexandriából, és nem foglalkoztatott a túloldal, valahogy mégis a kapu elé kerültem. Fejben maradásra ösztökéltem volna magam, ha az agyam cserben nem hagy. Kikapcsolt, a szívem pedig nem tartott a falak között.

A lábaim maguktól vittek, a szavak nem kiejtődtek, hanem kiszöktek a számon. Így eshetett meg, hogy az egyik alexandriai kinyitotta nekem a kaput. Tettem pár lépést, majd váratlanul megtorpantam. Egy férfi hangja szegte lendületemet.

­– Portyázni indulsz?

Sarkon fordultam.

– Nem.

Ezt hallva Ethan intett a bejáratnál álló alaknak. A kapu bezárult.

– De ki akartál menni, ugye?

Lesütöttem a szemem. Értelmes válasz után kutattam, és bár nem hittem volna, valamilyen oknál fogva mégis gondot okozott kivitelezni ezt az egyszerűnek látszó feleletet. Talán azért, mert én magam sem bírtam eldönteni, mire készültem pontosan.

– Nem tudom.

A tekintetünk hosszasan elidőzött egymáson, aztán Ethan oldalra fordult, és a felém eső kezével intett, hogy kövessem. Határozottan mozdulva, mégis könnyedén, egyenes léptekkel közelítette meg a házát.

Az árnyéka sem lehettem volna Ethannek. A testtartásom görnyedt volt, a vállam előre bukott, és olyan esetlenül kullogtam mögötte, mint egy ittas tinédzser. A kisugárzása egy látszólag gondtalan, teljes biztonságban élő, vidám és egészséges embernek mutatta.

Irigy voltam a pozitívnak tűnő tulajdonságaira. Irigykedtem az egész életére, minden – számomra egyébként ismeretlen – gondolatára, a beszédstílusára és a gesztusaira, melyek barátságossá és őszintévé tették.

Nem ismertem Ethan Coopert, ennek ellenére mindent irigyeltem tőle. Még akkor is értelmesebbnek véltem volna a létezésemet, ha az a levegő lehettem volna, amit beszív. Ugyanakkor tudtam, hogy nem húzná sokáig odakint. A masszívnak kinéző, mégis törékeny énje atomjaira hullott volna a falakon kívül.

Alexandrián túl nem várt rá élet. A lelke jóságának fennmaradását csak egy biztonságos környezet biztosíthatta. A szabadban, a kóborlók között járkálva, előlük menekülve ugyanúgy eltorzult volna, mint én.

Így lett volna. Tudtam, hisz olyan voltam, mint ő. És ez történt velem. Az önsajnálat és a kilátástalanság karmai újra és újra megsértettek zuhanás közben. Már nem az volt a kérdés, mikor kezdhetek el felfelé mászni, hanem hogy hány embert sikerül megóvnom attól, hogy magam után rántsam, s ezzel a saját sorsomra ítéljem őket.

– Itt volnánk – mondta Ethan, mihelyst megérkeztünk a házában lévő dolgozószobába.

Két teljes falat befedtek az antik kardokkal roskadásig telepakolt polcok. Hirtelen annyi régi fegyver tárult a szemem elé, hogy nem győztem kapkodni a fejemet.

– Sokat érnek – folytatta. – Vagyis csak bizonyos értelemben. Pénzt ugyan nem lehet csinálni belőlük, de a hozzájuk fűződő emlékek miatt amúgy is megfizethetetlenek. Ha más lenne a világ… Ha olyan lenne, mint egykor volt, és az itt lévő kardok mindegyike az enyém lenne, akkor sem adnám el őket. Én így tisztelgek a nagyapám emléke előtt.

Találomra kipécéztem az egyik fegyvert, és közelebb araszoltam hozzá. Picit hasonlított az enyémre, amit rövidesen szemmagassága emeltem, hogy alaposabban is megnézzem. Az elhatározás könnyebb volt, mint a kivitelezés, végül mégis sikerült a polcra helyeznem.

– Sajnálom, rosszul gondolkoztam – mondta, mire értetlenül megfordultam. – Ki akartam kérni a véleményedet a gyűjteményről. Úgy terveztem, néhányról elmesélem, honnan szereztem. Még az is felötlött bennem, hogy szóba hozok pár régi, a nagyapámmal kapcsolatos emléket. Jólesik ódákat zengnem róla és a favicceiről. Azt hittem, mindez helyénvaló lenne, de már tudom, hogy nem ez a megoldás.

Elém lépett.

– Nem kell, hogy bájcsevegjünk. Nem kell meghallgatnod a múltamat. Ezek csak az én érdekemet szolgálnák, és nem segítenének rajtad.

– Nincs szükségem segítségre.

– Pont most van rá szükséged – vetette ellen. Átnyúlt a vállam fölött, és megfogta a kardomat. – Nem válhatsz meg a fegyveredtől. Nem engedheted el önként mindazokat a dolgokat és személyeket, amik és akik ilyen-olyan úton életben tartanak. Nem szabad megfosztanod magad semmitől, ami kijár neked. Ez nem az az időszak, amikor választanod kell, lemondva valami másról. Ha eldobnád, amit birtokolsz, nem maradna semmid, amiből építkezhetnél.

A tenyerébe vette a kézfejemet, elhelyezte benne a kardot, aztán a markolatra csukta az ujjaimat.

– Azt tedd, amit éppen kell. Változtass, rohanj, zokogj, üvölts, beszélgess, küzdj, hallgass! Amit éppen kell – ismételte, majd gyengéden elmosolyodott.

Elszakítottam a pillantásomat Ethantől, és a kijárat felé indultam. Nem akartam maradni. Nem akartam hallani őt. Féltem a szavaitól, mert túl gyenge voltam ahhoz, hogy letagadjam a bennük rejlő igazságot.

Menekülőre fogtam, akárha az Ethantől való távolság semmissé tehette volna mindazt, amit mondott. Gyáva módszer volt ez, de már nem bírtam volna hazudni magamnak.

– Hé, várj! – szólt utánam egy vékonyka hang. Először csak tompán hallottam, mintha víz alatt lettem volna, ám az illető elég kitartó volt ahhoz, hogy visszakényszerítsen a valóságba. – Hová sietsz? Hé, várj meg! Láttam, hogy a mi házunkból jöttél ki. Ne siess úgy!

Megálltam. Egy kislány pislogott rám nagyra nyílt szemmel. A jobb kezében szempillaspirált, két szemceruzát és pár ecsetet, a baljában kis tégelyeket és tubusokat szorongatott.

– Te vagy Ethan új barátja? Te vagy Ann? – kíváncsiskodott.

– Nem a barátom – feleltem. Lebiggyedt a szája, de nem hagyta, hogy faképnél hagyjam.

– Susie vagyok, Ethan a bátyám. Kár, hogy nem nővérem született, akkor most lenne kin gyakorolnom – csicseregte, felmutatva a nála lévő holmikat. – Nem játszol velem sminkelőst?

Nyeltem egyet. Túl ártatlan és fiatal volt ahhoz, hogy a közelemben legyen.

– Nem – vágtam hátraarcot. Egyből közelebb szaladt hozzám.

– Meg kell csinálnod valamit? – kérdezte. Apró lábát gyors ütemben kapkodta, hogy lépést tartson velem.

– Nem.

– Találkozol valakivel?

– Nem.

– Ha nincs semmi dolgod, akkor ráérsz, nem?

– Nem, sajnálom – hadartam.

– Ethan soha nem engedi, hogy gyakoroljak rajta. Szerintem nem hiszi el, hogy annyira tehetségessé is válhatok, mint amilyen anya volt.

Mély levegőt vettem.

– Nincs egy korodbeli, akivel ilyesmit játszhatnál?

– Korombeliek vannak, de ha megmondom nekik, mit szeretnék velük csinálni, kinevetnek és elküldenek. Ők sem hisznek benne, hogy ha sokat próbálkozom, olyan ügyes lehetek, mint anya. Ő nagyon ügyes volt – bólogatott sűrűn.

Kezdtem felfogni, miért akart a kislány mindenáron gyakorolni. Nem azért akart jó sminkes lenni, mert ostoba módon azt hitte, egyszer majd kamatoztathatja a tudását. Semmi mást nem szeretett volna, mint felnőni az édesanyja emlékéhez. Hasonlítani akart rá. Ethan a kardgyűjtéssel, Susie a sminkeléssel fejezte ki egy számára igen fontos személy iránti szeretetét.

Hidegzuhanyként ért a felismerés, és kis híján elsüllyedtem szégyenemben. Végignéztem a kislányon, és rádöbbentem, hogy lélekben sokkal erősebb nálam. Ő nem szándékozott megszabadulni egy elvesztett ember emlékétől, én viszont pontosan erre készültem, amikor a polcra helyeztem a kardomat.

Akkor és ott már ahhoz sem volt gerincem, hogy ha nem is a fegyver mivolta, hanem az apám miatt megőrizzem. Gyűlöltem magam. Azt sem tudtam, mit cselekszem. Nem gondolkodtam, nem tétováztam. Még nem is sejtettem, és már menekülni próbáltam, csak nem Ethan, hanem a családom emléke elől. Ennél aligha lehettem volna aljasabb.

– Van nálad tükör, amiben megnézhetem a végeredményt? – kérdeztem.

– A zsebemben.

– Jól van, gyere utánam!

A kislány arcára boldogság költözött. Széles mosolyra húzott szájjal szökdécselt utánam egészen a pavilonig. Lehuppant a padra, megvárta, hogy én is leüljek, majd hozzálátott a munkához.

Erősen koncentrált, olykor a nyelvét is kidugta. Az arcomra kent ápolókrémet hamar beszívta a bőröm. Ezt követte egy vastag rétegben felvitt alapozó, aztán a szemem alá nyomott korrektort néhány ujjmozdulattal eldolgozta. Feltett még egy kis szempillaspirált, kihúzta a szememet a kékszínű ceruzával, és az egyik zsebéből előhalászott rúzsból is rakott rám egy keveset.

– Nem rossz – mondtam elismerően. Tetszett neki a bók, kissé belepirult.

A tükörben látottak valójában elborzasztottak, de nem szeghettem kedvét. Annyira lelkesen serénykedett, hogy hatalmas vétek lett volna őszintének lenni.

– Még nem az igazi, de az utolsó próbálkozás óta már fejlődtem valamennyit.

– Bizonyára – biccentettem. Összeszedte a cuccait, még egyszer rám mosolygott, aztán elköszönt.

A Nap már felkelt, és sárga fénybe vonta a terasz korlátján ücsörgő Darylt. Elmélázva bámult ki a fejéből, de amint észrevett, láttam, hogy kissé megfeszült. Lecövekeltem a lépcső előtt, várva, hátha mond valamit, ám ehelyett még a fejét is elfordította.

Nem erőszak a disznótor, gondoltam, miközben felkapaszkodtam a teraszra. Jobb lehetőség híján úgy döntöttem, otthagyom a fenébe. Végül mégsem bírta ki, hogy szó nélkül elengedjen.

– Nevetséges vagy – morogta. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy a sminkemre utalt. Megvártam, hogy rám pillantson.

– Nálad kevésbé – szűrtem a fogaim közt. Megütközve figyelt, bizonyára nem volt kibékülve a neki tartogatott rideg arckifejezéssel, amit magamra öltöttem.

A nevemen kellett volna szólítania. Arra vágytam, hogy a keresztnevem kimondásával próbáljon maradásra bírni. Nem járt volna sikerrel, viszont annál nagyobb arculcsapást kapott volna.

Azt akartam, hogy tudja, képes vagyok a változásra. Azt akartam, hogy tanúja legyen a küzdelmemnek, amit a tőle való függetlenségemért vívtam. Mert igen, elveszítettem őt. De ő is elveszített engem.