9. fejezet: Kilencedik nap

Kedvetlenül, mégis nagy elhatározásokkal vágtam neki a napnak. Teljesíteni akartam, amit korábban kiötöltem, és függetlenül attól, mibe kerül, semmi esetre sem szándékoztam megfutamodni.

Ki kellett lábalnom abból a depresszió közeli állapotból, amiben voltam. Ehhez az kellett, hogy megbékéljek a ténnyel, miszerint a Daryllel való kapcsolatom véget ért, és új célt találjak. Szükségem volt valamire, aminek értelmét látom, ezáltal pedig küzdhetek érte.

Ha nem is tiszta lappal, a múltamat és minden ahhoz köthetőt eldobva, de legalább egy új fejezettel szettem volna folytatni. Jó lett volna, ha végre erőre kapok, visszanyerem az önbizalmamat, a bátorságomat és mindent, amivel egykor rendelkeztem.

Nem ugyanolyan akartam lenni, mint voltam, hanem sokkal jobb. Tetszett a gondolat, hogy a jövőben reménnyel a szívemben ébredek fel, hogy átharcoljam a napot egy jól megérdemelt éjszakáért. Le akartam számolni a semmitelen napokkal, amelyeken nem átküzdöttem magam, hanem csak tehetetlenül tengődtem.

Vonzott az az Ann Stafford, akit a társai bátran fel mernek keresni, ha portyáról vagy bármi másról van szó. Vágytam olyannak lenni, akire az emberek rá merik bízni az életüket, és akitől szükség esetén segítő kezet kapnak.

Szerencsére korábban felébredtem, mint előző nap, így a kaput kinyitó fickón kívül senki mással nem találkoztam. Elhagytam Alexandriát, hogy szétnézzek odakint, és a kardomat leszámítva semmit nem vittem magammal. Amúgy sem terveztem hosszúra a távollétet.

Pár száz méter megtétele után letértem az aszfaltos útról, és a fák között, mélyen az erdőbe hatolva folytattam a csatangolást. Elhaladtam egy patak, nem sokra rá egy apró tisztás mellett, de megannyi elhullott állat tetemét is a hátam mögött hagytam.

Csendesnek tűnt a környék. Közel másfél óra után sem botlottam kóborlóba, mégis úgy éreztem, közel vannak hozzám. Kerestem egy erős fát, felkapaszkodtam rá, és több tíz méteres magasságból szemügyre vettem a környéket.

Először semmit nem láttam a hatalmas lomboktól, de ahogy alaposabban is felmértem a terepet, észrevettem egy csapat kóborlót. Körülbelül tucatnyian lehettek, ám a távolság miatt nem voltam benne biztos. Az viszont feltűnt, hogy egy irányba haladnak, és karjukat egy bizonyos pont felé nyújtják. Zsákmányejtésre készültek.

Az ösztöneim azt súgták, oda kell mennem, így hát nem vesztegethettem az időt. Sietve lemásztam a fáról, és amint földet ért a lábam, futásnak eredtem. Mintha a saját életemet mentettem volna, olyan tempóban rohantam.

Az iszonyatos iramtól, amit diktáltam, szúrni kezdett az oldalam, mégsem adtam fel. A hátamon izzadság folyt végig, az orromon át vett levegő hamar kevésnek bizonyult. Csak arra összpontosítottam, hogy megtartsam a helyes irányt, így az egyenetlen talaj alaposan megtréfált.

Megbotlottam egy fa kiálló gyökerében, és hatalmasat estem. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy arc helyett kézzel tompítsam a becsapódás erejét, de még így is rútul jártam. A bal alkaromat teljes hosszában lehorzsoltam, a combom alá szoruló éles kő pedig nemcsak a nadrágomat, a bőrömet is felhasította.

Nyöszörögve feltápászkodtam. Nem veszíthettem több időt, ezért próbáltam megfeledkezni a testemet átjáró fájdalomról, hogy csak a célra figyeljek.

Átrohantam az egykori országúton, és a fák között szlalomozva nemsokára odaértem a gyilkolni készülő kóborlókhoz. Az egyik fa tövében egy félig felzabált kutya teteme hevert. Elborzasztó látványt nyújtott az a sok vér és a cafatokra tépdelt hús. Kilógó belek, a kutya nyitott, üveges szeme és a hullából áradó bűz tette még groteszkebbé a képet.

A kóborlók nekem háttal voltak. Egy bokor köré gyűltek, hogy megkaparintsák a legújabb zsákmányukat, de fennakadtak a szúrós ágakon. Közelebb araszoltam hozzájuk, hogy megtudjam, ezúttal milyen eledelre fájt a foguk, és egészen megrökönyödtem, amikor a tekintetem találkozott egy remegő, halkan nyüszítő kutyáéval.

Segélykérőn nézett rám, a fülei lelapultak. A kinézete alapján a halott kutya alig fél éves kölyke lehetett. Meg akartam menteni, és tudtam, hogy mindent el is fogok követni annak érdekében, hogy szegény jószág életben maradjon. Éreztem, hogy elég erős vagyok hozzá. Éreztem, hogy képes vagyok rá.

Felmértem az esélyeimet. A korábbi számításom helyes volt, pontosan tizenkét kóborlót láttam. Odalopakodtam a bokortól legtávolabb lévő élőhalotthoz, a vállánál fogva megragadtam, majd hátrahúztam. Még földet sem ért, máris odaléptem egy másik húszabálóhoz.

Hátulról elkaptam, hogy ellökjem a bokortól, de olyan nagy volt a lendület, hogy oldalra rántott feje a kezemben maradt, az élettelen test pedig összecsuklott. Messzire hajítottam a fogait csattogtató fejet, aztán célba vettem a következő kóborlót.

Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy a harmadik járkálót hátrafelé vonszolva átlökjem egy kidőlt fán, valamelyik élőhalottnak sikerült átverekednie magát a tüskés ágakon. Megragadta a kutya hátsó lábát, mire az állat sírásnak is beillő hangon felnyüszített.

A helyzet egyre forróbbá vált. Kevesebb időt kellett szánnom a kóborlókra, mi több, hamar rájöttem, hogy ha életben akarom tartani a kutyát, nem elvonszolnom, hanem ártalmatlanítanom kell a kóborlókat.

Azt tedd, amit éppen kell, futottak át az agyamon Ethan szavai, mintegy megerősítve a dolgomban.

Küzdj!

Igen, ennek jött el az ideje. Küzdenem kellett. Ölnöm kellett.

A hátamra erősített tokhoz nyúltam, és megragadtam a kardomat. A markolat hűséges bajtársként simult a kezembe, és ahogy előhúztam a hüvelyéből, olyan stabilnak tűnt az ujjaim közt, akárha bizonyítani akarná, mennyire felkészült a visszatérésre. Arra, hogy ismét segítsen engem.

Különös melegség járta át a szívemet, ahogy a penge megcsillant a felkelő Nap fényében. A szívem nagyokat dobbant, és úgy éreztem, mintha a fegyver is vele együtt lüktetett volna. Az életemet bíztam rá, és végre nem féltem így dönteni.

Egymás után öt kóborlónak is a fejébe mélyesztettem a pengét. Egyből a földre rogytak. A megmaradó hat élőhalott pillanatokon belül felfigyelt rám, és egyből jobb falat lettem számukra, mint a bokorban megbúvó kutya.

Elindultak felém, én pedig hátrálni kezdtem, hogy távolabb csaljam őket az előzőleg kiszemelt zsákmányuktól. Rövidesen megtorpantam, és megfeszülő izmokkal, harcra készen vártam, hogy elég közel érjenek hozzám.

További hármat sikerült elintéznem, ám a soron következő kifogott rajtam. A koponyája túl kemény volt, és bár ennek ellenére is át tudtam döfni, a penge beékelődött a csontjai közé.

Rángattam, de hiába. A kardom a megölt kóborlóval együtt a földre esett, és nem maradt rá időm, hogy újból megkíséreljem visszaszerezni. A hátralévő két élőhalottat más módszerrel kellett kiiktatnom.

Elrángattam egyiket a másiktól, hogy külön-külön végezzek velük. Az egykor a női nemet képviselő járkálót a földre rántottam, és megpróbáltam elválasztani a fejét a testétől. Miután ez nem ment, felkaptam egy nagy követ, hogy azzal zúzzam szét az agyát.

Meglendítettem a karomat, de ahogy a kóborló szürke szemébe néztem, hirtelen megdermedtem. A mellkasom őrült tempóban emelkedett és süllyedt. Ahogy eljutott a tudatomig, mit műveltem az imént, meginogtam. Ám csak egy pillanatra.

Összeszorítottam a fogaimat, és a bizonytalanságomon felülkerekedve lesújtottam. Vér fröccsent a ruhámra, verejtékes arcomat agyvelő terítette be. Még nem lélegezhettem fel, sőt. Egy hajszálon múlt, hogy kivédtem a végére hagyott kóborló harapását.

Épp az utolsó pillanatban húztam el a lábamat, és teljes erőmből fejbe rúgtam. Amint a hátára zuhant, fölé akartam kerekedni, viszont közel sem bizonyult olyan gyengének. A felkaromnál fogva kibillentett az egyensúlyomból.

Dühös hörgések közepette lecsapott rám, és a nyakam felé közelített. Nem volt időm mérlegelni. Félredobtam a követ, és egyik kezemmel a felső, másikkal az alsó állcsontjára ráfogva széthúztam a száját. Ügyeltem rá, hogy a fogai ne sértsék fel a bőrömet, hisz azzal halálra ítéltem volna magam.

Addig feszítettem, amíg el nem értem a kívánt eredményt. Ahogy megcsonkítottam, újabb véradag zúdult rám. Félrelöktem, hogy a kardomat visszaszerezve megadjam neki a kegyelemdöfést, és miután az utolsó hörgő hang is elhallgatott, a bokor irányába fordultam.

– Komoly slamasztikában voltál – mondtam a kutyának, miközben a helyére csúsztattam a kardomat. – Már nem kell félned. Gyere ide!

Kinyújtottam felé a kezemet, remélve, hogy magamhoz csalogathatom. Ha már kockázatot vállaltam érte, nem akartam csak úgy elengedni. Különben sem tűnt vad jószágnak.

A farkát csóválva négy lábra állt, és óvatosan közelebb merészkedett hozzám. Már-már azt hittem, nyert ügyem van, ám ekkor váratlanul felugatott, és mire kettőt pislogtam, elfutott. Hiába kiáltottam volna utána.

Még egyszer körbenéztem, hogy lássam, mit műveltem, aztán sarkon fordultam. Úgy éreztem, aznap elég időt töltöttem odakint, mégsem nagyon siettem, hogy visszaérjek Alexandriába. Mintha csak egy délelőtti kiránduláson vettem volna részt, ráérősen baktattam végig azon az ösvényen, amin nem sokkal korábban még lélekszakadva rohantam.

Nem vesztem el a gondolataimban, és a múltbéli emlékeim felidéződését sem hagytam. A környező hangokra koncentráltam: a madarak énekére, a legyek zümmögésére, a méhek dongására és a többi erdőlakó állat neszezésére. Sokkal felszabadítóbbnak bizonyult.

Szinte rögvest, ahogy Alexandriához értem, kinyílt a hatalmas kapu. Ugyanaz a férfi fogadott, aki reggel, és igencsak meglepődött, amikor meglátott. Kóborlók vérétől és agyvelejétől mocskosan, bűzösen léptem be a közösség területére, de ahogy magamra vontam az utcán sétálgatók figyelmét, egyből megtorpantam.

Az alexandriaiak nagyokat pislogva, döbbenten figyeltek. Nem sokkal később pár ismerős arc is felbukkant. Maggie aggodalmasan mért végig, Michonne viszont úgy nézett rám, mintha pontosan tudta volna, mi történt velem odakint.

Hamarosan Glenn is megjelent Maggie mögött, Rick is kilépett az egyik ház ajtaján, aztán Darylt is megpillantottam. Mintha vívódott volna, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, a száját összeszorította. A várt közöny helyett félelmet és dühöt véltem felfedezni a tekintetében.

Lesütöttem a szemem, a szívem ostoba módon hevesebb ritmust vert. Hiába is próbáltam, nem tudtam csak úgy elmenni amellett, hogy Daryl valószínűleg aggódott értem. Legalábbis a toporzékolása és az arckifejezése erről árulkodott.

– Ann! – kiáltotta egy hang. Míg tudatosult bennem, kié volt, Ethan szaladva előttem termett, és mire felkaptam a fejem, már a karjai között voltam.

Maggie csodálkozva pillantott Michonne-ra, aki maga sem tudta mire vélni az engem ölelő férfi reakcióját. Én is értetlenül álltam a helyzet előtt, és bármennyire is gyáva dolog, csak lopva mertem Darylre nézni.

Dixon persze úgy érezte, bőven eleget kapott. Előbb a talajra, majd egy röpke másodpercre rám, végül az Alexandriát körülvevő falra pillantott. Rick épp akkor ért oda mellé, amikor Daryl sarkon fordult, és gyors tempóban lelécelt.

Ethan kissé eltolt magától, és a két tenyere közé fogta az arcomat. Nem érdekelte a ruhájára kerülő vér, sőt úgy mosolygott rám, mintha a bőröm makulátlan, agyvelőtől mentes lett volna.

– Tudtam, hogy nem adod fel.

Hálás voltam Ethannek, ez azonban nem bizonyult erősebbnek a késztetésnél, hogy távol maradjak tőle. Túlságosan fura volt, hogy a végletekig tartó önzetlenséggel és bizalommal viseltetett irántam. Nem bírtam kezelni azt a fajta ragaszkodást, amit tanúsított. Túl soknak, túl fojtónak éreztem, hisz Daryl után… Miatta egyáltalán nem voltam hozzászokva.

Óvatosan lefejtettem magamról Ethan ujjait, miközben vészesen kerültem a szemkontaktust. A férfi ellenvetés nélkül hagyta, hogy eltávolodjak tőle, és szerencsére akkor sem tett semmit, amikor elléptem mellette.

Le kellett volna zuhanyoznom, első utam mégsem a házba, hanem a már ismert pavilonhoz vezetett. Leültem a lépcsőre, és behunyt szemmel a támfának döntöttem a fejemet. Mélyeket lélegeztem, élvezve, hogy a tüdőm újra és újra megtelik friss oxigénnel.

– Ők találtak rád, vagy te rájuk? – szólalt meg a tőlem nem messze ácsorgó Carl. Kár lett volna visszakérdeznem. Tudta, hogy a kóborlók mocska került rám, én meg tudtam, hogy tisztában van ezzel.

– Utóbbi – feleltem.

– Miért harcoltál? – érdeklődött, ahogy közelebb sétált. Megvártam, míg helyet foglalt, aztán vállat vontam.

Elfojtottam egy mosolyt, hisz tisztán emlékeztem arra, amikor azzal a kérdéssel jött oda hozzám, hogy miért nem harcolok. Azután kért számon, hogy a hídon kis híján kóborlócsemegévé váltam.

– Egyszer arra kértél, maradjak életben. Részben ennek akarok eleget tenni.

– Ilyen egyszerű a változás?

– Nemmel kéne válaszolnom, de igent mondok. Igen, ilyen egyszerű. Annak kell lennie. Hinnem kell benne, hogy az lehet.

– Miért?

– Épp eleget töprengtem. Ha folytatnám, a végén csak megfutamodnék. Az pedig nem fordulhat elő.

– Nem minden döntésed lehet egyértelmű.

– Ez igen. Ez egyértelmű kell, hogy legyen. Nincs több dobásom, nem bukhatom el többször.

Bólintott, és mielőtt otthagyott volna, hozzátette:

– Nem fogod.

A Carllal folytatott beszélgetés kellemes emléknyomként rögzült. A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy kerestem egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát, és addig rajzoltam, míg rám nem esteledett.

Alexandria különböző pontjait választottam alkotóhelynek. Hol egy üres ház padlásán húztam meg magam, hol a pavilonban ücsörögtem, hol a közösség azon pontjain vertem sátrat, ahol napközben egyetlen ember sem fordult meg.

Miután besötétedett, elrejtettem a jegyzetfüzetet és a ceruzát a párnám alatt. Szereztem egy éjjellátó távcsövet, felmásztam az egyik őrtoronyba, és többször is szemügyre vettem a környéket.

Hosszú órákig gubbasztottam odakint, hallgatva az éjjeli állatokat és a fák susogását. Sokáig egyetlen kóborló sem ólálkodott a környéken, és amikor azt hittem, végre sikerült kiszúrnom egyet, hamar kiderült, hogy tévedtem.

Valami egészen más közelített Alexandria felé, és ahogy elérte a kaput, leült előtte. Félretettem a távcsövet, és a hold nyújtotta fényben végigmértem az engem figyelő, farkát csóváló jószágot.

Gyorsan lemásztam az őrtoronyból. Kinyitottam a kaput, aztán széles mosollyal az arcomon leguggoltam. A reggel megmentett kutya egyből közelebb araszolt hozzám.

– Mindkettőnkre ráfér egy fürdés, nem gondolod? – kérdeztem, mihelyst megszimatolta a kezemet, és a fejét a tenyeremhez dörzsölte, így kiharcolva a simogatást. – Örülök, hogy újra látlak.

A ház irányába tartva a kutya hűségesen a nyomomba szegődött, és közben fel-felnézett rám.

– Ne aggódj, most már minden rendben lesz! – kacsintottam rá legújabb pajtásomra.

Mintha csak értette volna, vakkantott egyet. Fogalma sem volt róla, milyen jókor jelent meg az életemben. Megmentettem, a bajtársammá fogadtam, és készen álltam rá, hogy megvédjem, mert tudtán és akaratán kívül olyasmit adott, amire szükségem volt.

Reményt plántált belém, így máris jóval többet jelentett négylábú kiskedvencnél. Ő volt a nagybetűs Mázli.