2017. július 19.

10. fejezet: Tizedik nap

Csak kora délelőtt tudtam meg, mi történt a Deanna fia, avagy az Aiden által vezetett portyázáson. Ő és egy másik alexandriai, aki a Nicholas névre hallgatott, Glenn-nel, Tarával és Noah-val karöltve elhagyta a közösséget, ám a kiruccanásuk majdnem tragédiával végződött.
Tara kis híján meghalt egy kóborló miatt, Aiden addig provokálta Glenn-t, míg a koreai behúzott neki egyet, Daryl pedig földre teperte Nicholast. Deanna közbelépésének hála csitultak el a kedélyek, legalábbis látszólag. Még akkor felajánlotta Ricknek és Michonne-nak, hogy vállalják el a közösség csendőri tisztségét, amire mindketten rábólintottak.
Rick előző esti javaslata alapján, amiről szintén csak másnap szereztem tudomást, mindenki beköltözött a saját otthonába. Deannának köszönhetően egyedül vehettem birtokba egy egész házat. Ugyan örültem a döntésének, nem értettem, miért nem osztott be mellém senkit, ezért elhatároztam, hogy a nap folyamán kiderítem.
 

 

Az újdonsült hálószobám ruhásszekrénye kellemes csalódást okozott. A ház egykori tulajdonosa, aki minden jel szerint egy nő volt, telepakolta olyan cuccokkal, amiket mintha a zombiapokalipszisre találtak volna ki.
A különböző kabátok, nadrágok és egyéb ruhadarabok nemcsak praktikusak voltak, hanem nagyjából passzoltak is rám. A cipők némelyike nagy volt, némelyike picit szorított, de egyik viselése sem okozott komolyabb problémát, nem gátolt semmiben.
Mázlinak is tetszett az új otthonunk, vidáman szaladgált fel-alá. Miután körbenézett, visszafutott hozzám, és leült a lábamhoz. Átkutattam a konyhaszekrényeket, hogy kerítsek neki két tálat. Az egyiket megtöltöttem az élelmiszerraktárból hozott kutyatáppal, a másikat felengedtem vízzel, és egy szőnyegre helyeztem őket, amit előzőleg leterítettem a kandalló mellé.
Találtam pár magazint az ágy melletti éjjeliszekrényen. Gondoltam, elütöm velük az időt, ezért leheveredtem a nappaliban lévő kanapéra. Gyorsan átlapoztam őket, egyik sem tudott lekötni. Hogy mégis elfoglaljam magam valamivel, nem sokra rá a kezembe vettem a rajzaimat tartalmazó jegyzetfüzetet, és addig firkálgattam, amíg az összes ceruza el nem tompult.
Hegyező és kedv híján ezt is hamar befejeztem. Felsóhajtottam, mire Mázli rám nézett. Ha tudott volna az én nyelvemen beszélni, biztosan azt mondta volna, ami bennem is megfogalmazódott. A pillantása elárulta, hogy neki sincs ínyére a semmittevés.
Átöltöztem egy, a szekrényben talált kényelmesebb ruhaszettbe, tettem két flakon vizet a padláson talált hátizsákba, majd a hátamra erősítettem a kardomat. Hosszabbra terveztem a távollétet, mint előző nap, és ugyan megfordult a fejemben, hogy a biztonsága érdekében inkább a házban hagyom Mázlit, olyan hűségesen követett, hogy esélyem sem volt egyedül elindulni.
Épp jókor értem oda a kapuhoz. Deanna engedett ki, és bár először el akartam intézni a találkozásunkat egy szimpla köszönéssel, végül mégsem ezt tettem. Keresve sem találhattam volna jobb alkalmat, hogy kérdőre vonjam.
– Miért kaptam meg egyedül egy egész házat?
Elmosolyodott.
– Úgy ítéltem meg, hogy így lesz a legjobb. Tévedtem volna?
– Nem, azt hiszem – feleltem kissé bizonytalanul. – Csak nem értem.
– Láttam, mi a helyzet, és ostoba húzás lett volna figyelmen kívül hagyni. Félre ne érts, nem az volt a célom, hogy elszeparáljalak a társaidtól, csak úgy éreztem, szükséged van erre, hogy rendeződjenek a dolgaid.
– Hogy rendeződjenek a dolgaim?
Deanna vállat vont, és a bal kezével megkapaszkodott a kapu egyik rácsában.
– Megfordult a fejemben, hogy egy házba raklak Daryllel.
Bólintottam, hisz ez az egy mondat mindent megmagyarázott. A velem folytatott interjúja, a napokban látottak és hallottak bizonyára egyértelműsítették Deanna számára, hogy mi a helyzet velem és Daryllel.
Már a legelső beszélgetésünk alkalmával felmerült bennem, hogy Deanna jó emberismerő lehet. Mostanra bizonyossá vált, hogy nem tévedtem. Átlátta az egészet, hogy aztán lehetősége szerint kibogozza a szálakat, és az elé táruló ismeretek alapján döntsön. Eszes és furfangos volt.
– Tartottam tőle, hogy magányos leszel, de ahogy látom, ezt megoldottad – pillantott Mázlira.
– Tegnap találtam az erdőben.
– Igen, tudom – biccentett. – Aaron mesélt a visszatérésedről és arról, hogy este látta, amint beengeded a kapun.
– Csupa vér és mocsok voltam. Valószínűleg sok emberre ráhoztam a frászt.
– Így van – felelte. – Az itteni emberek nincsenek hozzászokva az ilyesmihez. Ez nem a te hibád. Emiatt nem kell szégyellned magad. Megértem, hogy te, Rick és a többiek sokáig voltatok odakint, ahogy azt is, hogy épp emiatt nem lehettek örökké csak idebent.
Megigazítottam a vállamról lecsúszni készülő hátizsák pántját, és pár másodpercre félrenéztem. Nem tudtam, elárulhatom-e Deannának mindazt, ami a magazinok lapozgatása közben megfogalmazódott bennem. Ugyanakkor érdekelt, miként reagál, ezért némi habozás után előálltam vele.
– Továbbra is az a véleményem, hogy beválhat ez a hely, de ma rájöttem, hogy én csak akkor válhatok be Alexandria számára, ha nem azt teszem, ami egykor normálisnak számított. Nem üldögélhetek a lábamat lóbálva, rajzolgatva meg keresztrejtvényt fejtegetve. Nem tehetem azt, amit a többi alexandriai. Ők… Főzőcskéznek, a verandájukon traccsolnak, és közben nem érdekli őket, mi van a falon túl. Én képtelen vagyok erre.
– Aznap, amikor megkérdeztem, adnál-e egy esélyt nekünk és ennek a helynek, te igennel feleltél. Az akkori válaszod nem azt jelenti, hogy le kell mondanod arról, aki vagy. Nem kell mindig a falak között lenned. Nem kell főznöd meg sütnöd. Arra ott vannak azok az emberek, akik azt választották. Nem kizárólag ételkészítéssel lehet szolgálni egy közösséget. Alexandriának akkor van esélye egy szebb és biztosabb jövőre, ha mindenki azt csinálja, amihez ért, és amivel mindeközben segítheti azokat, akikkel együtt él. A közösséget, amelyhez tartozik.
– Mi a helyzet azzal, amit én csinálok? Kijárok, kóborlókat ölök, keresgélek, és amikor visszatérek, az emberek furcsán néznek rám.
– Azzal, hogy visszajössz… Azzal, ahogy visszajössz, olyat mutatsz az ittenieknek, amit nagyon régóta nem tapasztaltak. A falon túl nem biztonságos, és az, hogy te kijársz, egyúttal kockázatot is jelent. Kockáztatod a biztonságot és a saját életedet. Az ő szemükben olyasmivel dobálózol, amit óriási baklövés lenne elveszíteni. Ez a hely jelent nekik mindent. Nekünk ez a minden, de ettől még nem ítélhetjük, és nem is ítéljük el azt, amihez egyelőre nem vagyunk hozzászokva. Idővel megbékélnek vele, hogy kijársz. Mindannyian megbékélünk vele. A lényeg a kölcsönös elfogadás. Valaki kijár, valaki főzőcskézik.
Mélyen a nő szemébe néztem. Azt akartam, hogy legalább annyira őszintének tűnjön, amit mondani készülök, mint amennyire én annak gondoltam.
– Köszönöm.
Újból elmosolyodott, majd intett, hogy induljak, és egy cinkos kacsintás kíséretében bezárta a kaput.
Egyből letértem az útról, és bevettem magam a fák közé. Kóborlótámadás esetén nem akartam időt veszíteni, ezért a kezembe fogtam a kardomat, és a fülemet hegyezve, minden apró neszre odafigyelve hatoltam be az erdőbe.
Néhány száz méter megtétele után száraz gallyak reccsenésére, levelek zörgésére lettem figyelmes. A hangok egészen közelről érkeztek. Elbújtam az egyik fa mögé, és rápisszegtem Mázlira. Négylábú bajtársam egyből befejezte a morgást, hozzám szaladt, aztán leült elém.
Megvártam, hogy a zajok forrása harctávolságon belülre érjen, majd kiléptem a fa mögül, és meglendítettem a kardomat. Mázli vicsorogva követett. Tágra nyíló szemmel hagytam félbe a mozdulatot, a penge a kóborlónak hitt férfi fejétől alig pár centiméternyire állt meg.
Döbbenetemből felocsúdva a helyére csúsztattam a kardomat, mire a férfi is leengedte a rám szegezett nyílpuskát. Füttyentettem Mázlinak, és elléptem Daryl mellett. Minden korábbinál jobban vágytam rá, hogy szó nélkül utamra engedjen, de mintha tökéletesen tisztában lett volna azzal, miként nehezítheti meg a dolgomat, maradásra kényszerített.
– Miért jó ez így? – kérdezte. Az ujjai a felkarom köré fonódtak, Mázli pedig ugatni kezdett.
Megkíséreltem a szabadulást, de esélyem sem volt. Addig rángattam a kezemet, míg a férfi ráunt, és még jobban rászorított. Válaszul megembereltem magam, és kifejezéstelen arccal a szemébe néztem.
– Hagyj elmenni! – utasítottam.
– Nem.
– Vége van, Daryl!
– Miért jó ez így? – ismételte el, figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet. A szememet forgatva félrenéztem, mire bosszúsan közelebb rántott magához, hogy újra kivívja a figyelmemet.
– Mert máskülönben megmérgezzük egymást.
– Baromság! Az a hely és az a fickó. Azok mérgeznek meg – mondta, s közben – vélhetően – Alexandria irányába mutatott.
– A neve Ethan.
– Szart sem tud rólunk – emelte fel a hangját. Mázli felborzolta a szőrét, a füleit hátracsapta. Nem volt rá időm, hogy lecsitítsam, Daryl ugyanis folytatta, méghozzá egyre hangosabban. – Nem tudja, milyen az élet idekint. Eléldegél a cukormázzal telecseszett kis világában, és ahelyett, hogy átlépne a valóságba, téged is belerángat a hülye fantáziavilágába.
– Egyszer sem próbálta elrejteni előlem a valóságot. Semmi rosszat nem tett, mi több! Amióta megérkeztünk Alexandriába, segíteni szeretne. Azon van, hogy újra éppé és egésszé tegye azt, amit te tönkretettél. Engem istápol, és eszében sincs befolyásolni. Nem olyan, mint te – hangsúlyoztam.
– Tetszik a helyzet, igaz? Bírod, hogy körülrajong, te meg olykor megjutalmazod egy-két öleléssel meg hasonló szarságokkal. Élvezed, hogy pátyolgat, és csicska módjára lesi a kívánságaidat, ugye?
Csatt.
Szabad kezemmel hatalmas pofont adtam Darylnek. Mázli rögvest elhallgatott, én pedig levegő után kapkodva, haragtól eltorzuló arccal néztem a férfit. A végtagjaim remegtek, ahogy dühöm a tetőfokára hágott. Legszívesebben újra meg újra megütöttem volna.
– Másban a szálkát is, magadban a gerendát sem veszed észre – szűrtem a fogaim közt. – Zavar, hogy olykor beszélgetek és találkozom Ethannel? Komolyan ezen vagy fennakadva? Azok után, ami az utóbbi napokban történt köztünk, mégis mire számítottál? Hogy esztelen liba módjára követlek majd, és minden szavadra rábólintok? El vagy tévedve, Dixon!
Eleresztett, én pedig kaptam az alkalmon, és eltávolodtam tőle.
– Nem csesződhetett el ennyire ez az egész – morogta, kettőnkre célozva.
– De igen, elcsesződhetett. El is csesződött – feleltem a korábbinál halkabban. – Azt ígérted, kitalálod, hogy csinálhatnád jól. Később megvádoltál, hogy nem hagyok rá elég időt, hogy megvalósítsd. Úgy intézted, hogy azt hihesd, én rontottam el, és kettőnk közül én vagyok a szerencsétlen és a szánalmas, holott mindezzel a te hülye kis blöffödet lehetne jellemezni. Előadod, hogy nincsenek érzéseid, közben nagyon is vannak. Igenis érzel, Daryl, csak rohadtul félsz tőle. Rettegsz a saját érzéseidtől, és inkább letagadod őket. Ez az igazán szánalomra méltó.
Nyeltem egyet. Muszáj volt egy kis szünetet tartanom. Daryl kihasználta a hallgatásomat.
– Kitaláltam, hogy csinálhatnám jól. De mire rájöttem, téged már nem érdekelt. Azzal jöttél, hogy vége van. Most is ezt mondtad.
– Megkérdezted, ha elmennél, veled tartanék-e – emlékeztem vissza. – Eszerint az volt a nagy ötleted, hogy otthagyjuk Alexandriát? Ennyire jutottál?
– Húsz nap idekint mindent jóvá tett. Miért ne jöhetett volna rendbe ugyanúgy idekint mindaz, ami elromlott? Megpróbálhattuk volna. Mi ketten.
Végre világossá vált, amit aznaptól egészen mostanáig homály fedett. Kettesben akart lenni velem. Azt szerette volna, hogy több időt töltsünk együtt, távol a figyelő szemektől és a zavaró tényezőktől. A maga módján próbálta megteremteni az alapot, hogy tudjunk mire építeni.
Bár amikor feldobta a kérdést, hagyta, hogy egészen más irányba terelődjön a beszélgetés, és nem törekedett rá, hogy megértsem a mögöttes közlendőjét, most végre rávilágított. Nem bírtam felfogni, mi a francért várt ennyit, és miért nem fogalmazott már akkor egyértelműen, nem firtattam a témát. Mostanra amúgy is fölösleges lett volna.
– Már nem számít – mondtam, remélve, hogy ha vele el tudom hitetni, én is bedőlök a saját hazugságomnak.
– Mindig számítani fog.
A torkomat gombóc szorította el. Talán mondhattam volna valamit. Talán kellett is volna mondanom valamit, mégis képtelen voltam rá. Semmi mást nem akartam, mint eltűnni Daryl közeléből.
 Daryl hamar rájött, mire készülök, és ugyan megkísérelt még egyszer maradásra bírni, egy határozott nemmel sikerült őt megakadályoznom ebben. Mázli rögvest a nyomomba szegődött, így mindketten faképnél hagytuk Dixont.
Nem néztem, merre megyek. Nem eszeltem ki konkrét tervet. Annyi célom sem volt, mint egy zsákmányt kereső kóborlónak. Így történhetett meg, hogy mire feleszméltem, már elhagytam az erdőt, és az utat elérve megpillantottam egy mezőt, annak közepén pedig pár épületet.
A házak nagyjából húsz-harminc méterre lehettek egymástól. Mindegyikhez tartozott egy-egy csűr. A természet visszakövetelte, ami megillette: az egykori apró szántóföldeket térdig érő gaz borította, a valamikori kavicsos utat alig lehetett felismerni az elszaporodó fűcsomóktól.
Elhatároztam, hogy átkutatom az épületeket. Ahogy közelebb értem az egyikhez, Mázli felugatott. Csendre intettem, mire meglapult, és a lehető legkisebb távolságban követett tovább.
Az első házban mindössze egy kést találtam. Hiába kutattam át az összes helyiséget, sem étel, sem ruha, sem egyéb használható tárgy nem volt már ott. A hozzá tartozó csűr teljesen üres volt, és a másodiknak kiszemelt házzal sem jártam jobban.
A következő csűrben egy ócska, tönkrement traktor árválkodott, a házban viszont kellemes meglepetés várt. Egy zacskó macskaeledelre és egy újabb késre leltem a konyhában. Előbbit felbontottam és odaadtam Mázlinak, aki azonnal hozzálátott a kaja eltüntetéséhez.
 
Megvártam, míg végzett, és csak vele az oldalamon mentem át a soron következő házba. A korábbi örömöm csak pillanatnyi lehetett, az épület ugyanis semmi használhatót nem tartogatott számomra.
Kissé csalódottan indultam el az utolsó ház irányába. A négy épület közül az volt a legkisebb, mégis az okozta a legnagyobb boldogságot. Széles vigyor terült szét az arcomon, miután beléptem a sufniba, és az utolsó faládáról is leszedtem a tetejét. Az előző két doboz ugyan üres volt, a harmadikban viszont három fegyver és pár doboz lőszer lapult. Mindent elpakoltam.
 
A Nap magasan járt, ezért úgy döntöttem, még nem térek vissza Alexandriába. A környező vidéken bolyongtam, mit sem törődve azzal, hogy egyre veszélyesebb távolságra kerülök a közösségtől. Éjszaka valószínűleg nem merészkedtem volna olyan messzire, és bár nappal sem szavatolhatta semmi a teljes körű biztonságomat, nem mondhatnám, hogy túlzottan érdekelt. Nem féltem.
Sokáig az egykor forgalmas, aszfalttal borított úton haladtam. Tartottam az erdőtől, mert biztos voltam benne, hogy a fák között hamar eltévednék, vagy csak körbe-körbe járkálnék. Mindkettőt el szerettem volna kerülni.
A harctól is tartózkodtam. Ugyan Mázli megmentése óta újra képes voltam használni a kardomat, nem akartam fölöslegesen energiát pazarolni a húszabálókra. Ha észrevettem párat, inkább elbújtam egy fa mögé, és Mázlit is csendre intettem. Félt a kóborlóktól, ezért nem esett nehezére a rejtőzködést választani. Minden alkalommal leült a lábamhoz, és együtt vártuk, hogy az élőhalottak elvonuljanak.
Már esteledett, amikor úgy döntöttem, visszaindulok Alexandriába. A korábban átkutatott házak és a fegyverekre való rátalálás után semmi hasznosra nem leltem. Hiába sétáltam több tíz mérföldet, kóborlókon, szeméten és állati tetemeken kívül semmit nem láttam.
Nagyjából húsz perc gyaloglás választhatott el a közösségtől, és már-már azt hittem, további zűrzavarok nélkül zárhatom a napot, mígnem Mázli hirtelen vakkantott egyet, és berohant az erdőbe.
Hogy visszacsaljam, többször is elkiáltottam magam, de mindegyik próbálkozásom sikertelen volt. Legalább annyi felelősséget éreztem iránta, mint egy emberért, és bár nem sok idő telt el azóta, hogy megmentettem, eszem ágában sem volt hagyni, hogy egyedül maradjon az erdőben.
Gondolkodás nélkül követtem, és nemsokára utol is értem. Egy letört faágakból álló kupacot ugatott, miközben megállás nélkül toporzékolt és csóválta a farkát. Ahogy közelebb léptem a rakáshoz, meglepve tapasztaltam, hogy a látszatnál többel van dolgom.
Félrehúztam egy gallyat, majd még egyet, és miután közel a fél kupacot szétromboltam, egy földbe vájt hatalmas gödör tárult a szemem elé, amelynek akkora bejárata volt, mint egy kisebb barlangnak.
Megpaskoltam Mázli fejét, elővettem a kardomat, és óvatosan leereszkedtem a meredek bejáraton. A kintről beszökő fény édeskevésnek bizonyult, ezért hamar a kezembe vettem a nadrágom övére felerősített elemlámpát, hogy körbevilágítsam a bűzös lyukat.
Másfél méter magas lehetett, ugyanis nem tudtam teljesen felegyenesedni. A nagyjából hat négyzetméteren egy koszos matrac, egy aprócska asztal és egy háromlábú székecske foglalta el a legtöbb helyet.
A földbarlang falán, a matrac fölött szögekkel felerősített, keret nélküli képek lógtak. Az asztal mellé egy koszos rongy volt leterítve, azon voltak az evőeszközök, pár tányér és pohár. Az egyik sarokban gondosan összehajtogatott ruhadarabokat láttam, a másikban egy mozdulatlan testet.
A lámpa fénye megállapodott a rothadófélben lévő holttesten. Mázli, aki időközben csatlakozott hozzám, nyüszítve odalépkedett az idős férfihoz, és az orrával megböködte az arcát. Szomorúnak látszott, mintha ismerte volna a magát halántékon lövő férfit.
Aztán alaposabban is szemügyre vettem a képeket és rájöttem, hogy tényleg ismerte. Az egyik fotón egy méretben és korban is nagyobb, külsőre viszont teljesen ugyanolyan kutya szerepelt, mint Mázli, méghozzá az öngyilkos férfival. Az idősebb kutyát Mázli anyjának tippeltem, és e felfedezéstől kedvet kapva a többi képet is megnéztem. Kár volt.
Ugyan a legtöbb családi kép nem mutatott semmi különöset, az utolsót jó ideig döbbenten figyeltem. Nem akartam hinni a szememnek, ezért leemeltem a fotót a szögről, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Az idős férfi mellett egy nagyon is ismerős alak állt. Nem más, mint Ethan Cooper.
Félbehajtottam a képet, és a farzsebembe rejtettem. A halott test ölében nyugvó naplót és a gyilkos fegyvert is magamhoz vettem, majd kimásztam a barlangból, egy halomba szórtam az ágakat, hogy elrejtsem a bejáratot, és Mázlival az oldalamon Alexandria felé vettem az irányt.
A kapuhoz közeledve egyre lassultak a lépteim. A tisztesség megkövetelte, hogy az odakint talált fegyvereket leltárba vetessem és leadjam, mégsem volt ínyemre, hogy megváljak tőlük. Tudtam, hogy Deannával szemben helytelenül cselekszem, végül mégis úgy döntöttem, eltitkolom a portya sikerét.
Nem kevés időbe telt, mire rájöttem, hogyan juthatnék be Alexandriába anélkül, hogy bárki is észrevenne. Letértem az útról, megvártam, hogy a hozzám legközelebb eső őrszem is hátat fordítson, aztán átmásztam a falon, és egy kockázatos, ámde gyors mozdulattal a fűbe vetődtem.
Mozdulatlanná dermedve, a szerencsében nem bízva vártam egy picit, hogy kiderítsem, továbbra is tiszta-e a terep, majd guggoló helyzetbe tornáztam magam, és óvatosan a Deannától kapott ház teraszához somfordáltam, ahol legnagyobb meglepetésemre Ethan várt rám. Pont ő, akit a barlangban találtak és látottak után aznap már a legkevésbé sem akartam látni.
– Beszélnünk kell – közölte, mit sem törődve a nálam lévő fegyverekkel.
Nagyon nem stimmelt valami, én pedig a végére akartam járni, mi baja, ezért némán bólintottam és beengedtem a házba. Minden cuccomat lepakoltam a nappali kanapéjára, szemmel követtem, míg Mázli ivott és leheveredett a szőnyegre, majd Ethanre pillantottam.
– Mi olyan fontos? – kérdeztem. A tekintete mélyen az enyémbe fúródott, miközben a mellkasa előtt keresztezett karral közelebb lépett hozzám.
– Tegnap este, amikor téged kerestelek, akaratlanul is fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Nem helyénvaló, de képtelen voltam csendben eloldalogni, így hát végighallgattam.
– Hogy jövök én a képbe?
– Mindenről tudok. Az egész tervről – jelentette ki.
– Lehetne világosabban? – ráncoltam a homlokomat.
– Tudom, mit agyalt ki Rick. Hallottam az elképzelését az alkalmazkodásról és arról, mi történik, ha az alexandriaiak nem fognak megváltozni. Szerinte csak akkor lehet esélyünk, ha olyanná válunk, mint ő.
– Ezt nem egészen értem.
– Azt tervezi, hogy ha az itteni közösség nem alkalmazkodik az elképzeléseihez, átveszi a vezetést. De ez nem történhet meg – hadarta. – Te vagy az egyetlen a Rickkel érkezők közül, akiben bízom. Más vagy, mint ők, mégis közéjük tartozol. Talán megpróbálhatnál hatni rá.
– Vegyem rá Ricket, hogy húzza meg magát?
– Csak így tartható fenn a béke.
– Rick makacs és néha valóban támadnak merész elképzelései, de kétlem, hogy rosszat szeretne Alexandriának. Biztos vagyok benne, hogy fenntartani, és nem lerombolni akarja a közösséget.
– Akkor sem erőszakolhatja ránk a módszereit. Nem hagyhatjuk. Ha pedig szép szóval nem megy, cselekednünk kell.
– Pontosan mit vársz tőlem?
– Hogy segíts biztosítani Alexandria biztonságát. Hogy ha kell, állítsd a társaidat a saját oldaladra, és vezesd őket Rick helyett.

4 megjegyzés:

  1. Esküszöm, megsajnáltam Darylt annál a pofonnál. :(. Ez az Ethen meg nagyon tenyérbemászó alak nekem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Darylre most rájár a rúd, de hidd el, Ann-nek sincs könnyű dolga. Ethan pedig... Nos, ő bőven okozhat még meglepetéseket. :)

      Törlés
  2. WOW. Elképesztő! Komolyan mondom nem jutok szóhoz. Eddigi legjobb rész lett, imádtam minden sorát!

    VálaszTörlés