11. fejezet: Tizenegyedik nap

Ethan hajthatatlannak bizonyult, így végül kénytelen voltam megígérni neki, hogy kitalálok valamit. Ezzel ideiglenesen sikerült lecsillapítanom, ám tudtam, hogy ha függőben hagyom az ügyet, és ő elveszíti a türelmét, habozás nélkül megteszi a következő lépést.

Nyilván az lett volna a leginkább kedvére való, ha eleget teszek a kérésének, és Ricket kisakkozva, egyúttal a süllyesztőbe küldve átveszem tőle a csapat irányítását. Mert ahogy az előző este kiderült, Ethan azt akarta, hogy én álljak a kis csoport élére. Erre viszont képtelen lettem volna.

A legnyomósabb érv, ami Ethan ötlete ellen szólt, hogy kedveltem Ricket és bíztam benne. Keresve sem találhattam volna alkalmasabb embert vezetőnek, és semmi vagy senki nem tudta volna elhitetni velem, hogy Rick ártani akarna Alexandriának. Jött egy lehetőség és ő nem volt rest kihasználni. Egy biztonságos, virágzó otthont akart a társai, a gyermekei és a maga számára. Emiatt nem ítélhettem el.

A második ok, ami miatt eszembe sem jutott komolyabban elgondolkozni Ethan javaslatán, hogy egyáltalán nem voltam alkalmas a vezetői szerepre. Ez tipikusan olyan poszt volt, melynek a betöltésére ezerszer inkább Rickre szavaztam volna magam helyett. Nem álltam készen ilyen nagy felelősségre. Idegennek és ijesztőnek tartottam, és sem célom, sem vágyálmom nem volt.

Ugyanakkor alattomos kételyem támadt. Hiába bíztam Rick tudásában és épelméjűségében, a balsejtelmem, a félelem és valami más ellehetetlenítette, hogy teljes mellszélességgel kiálljak Rick terve mellett. Nem abban kételkedtem, hogy nagy falat lenne számára a közösség vezetése, valahol mégis sajnáltam volna, ha letaszítja Deannát a maga kis trónjáról. Nem jöttem rá, miért, de nem akartam, hogy Rick egész Alexandriát a saját képére formálja.

Persze e véleményemtől függetlenül sem engedhettem, hogy Ethan bárkinek is elfecsegje, amit Rick mondott – mint kiderült – Darylnek és Carolnak. Meg kellett akadályoznom, hogy egy fenyegetésként is felfogható kijelentés miatt elveszítsük Deanna bizalmát, s egyúttal Alexandriát. Azt a helyet, melyet éreztem, hogy idővel képes lennék az otthonomnak nevezni. Épp ezért így vagy úgy, de Ethannek hallgatnia kellett.

Az előző nap talált fegyverek, a barlangból elhozott fotó és a napló elrejtése után úgy döntöttem, ismét elhagyom Alexandriát, de ezúttal nem egy cél nélküli csatangolásra készültem. Konkrét célom volt.

Mázli kényelmes tempóban haladt mellettem. Miközben elsétáltunk Abraham háza előtt, mosolyogva intettem a teraszon szivarozó férfinak, aki egyből viszonozta a gesztust.

– Minden oké, kislány?

Bólintottam, mire magához intett. Mázli vidáman csóválta a farkát, az ösztönei bizonyára azt súgták, megbízhat Abrahamben. Efelől nekem sem volt kétségem.

– Újra nyeregben? – kérdezte, miután leültem, és a hátamra erősített kardra mutatott.

– Olyasmi.

Hümmögött egyet.

– Az alapján, ahogy Terminusban viselkedtél, majd a hídnál és a kápolnában, azt hittem, már nincs számodra remény – vallotta őszintén. – A tekinteted elárulta, mennyire elvesztél. Nem küzdöttél igazán, nem érdekelt semmi, ezért olyan véglegesnek tűnt az egész.

Felsóhajtottam.

– Azok után, hogy emberek haltak meg, mert én nem értem oda időben, és azok után, hogy szemtanúja voltam, mit művelnek a terminusiak az élőkkel, hirtelen képtelenné váltam a harcra. Sem embert, sem kóborlót nem akartam ölni – még a saját életem megóvása miatt sem.

Aztán végre felfogtam, hogy nemcsak rólam van szó, és ha adott időben nem cselekszem, még több emberélet szárad a lelkemen. Így végül is nem magam miatt döntöttem úgy, hogy ha kell, ismét gyilkolni fogok. Másokat szeretnék megvédeni, hogy valamelyest kompenzáljam egy régebbi hibámat.

Azt akarom, hogy azoknak, akikhez aznap értem oda időben, és ezért meghaltak egy kamion rakodóterében, bebizonyíthassam, hogy igenis képes vagyok mások megmentésére. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy én is életben maradjak. Mert míg lélegzem, van rá esély, hogy megóvjam, akiket kell.

– Az a kamionos eset bármelyikünkkel megtörténhetett volna – vonta meg a vállát. – Bármelyikünk elkéshetett volna. A lényeg, hogy túl tudj rajta lépni. Mert tökmindegy, mennyi erő lakozik benned, nem menthetsz meg mindenkit, és nem lehetsz ott mindenhol. Elkúrt egy dolog, de ilyen az élet.

– Igyekszem ezt tenni.

– Ez a beszéd – mondta. Beleszívott a szivarjába, én pedig mosolyogva felálltam.

Már épp elköszöntem volna tőle, amikor Daryl felbukkant. A torkomra fagyott a szó, de nagyon igyekeztem, hogy érzelemmentesnek tűnjek. Abraham intett Darylnek, aki egy biccentéssel válaszolt, majd egy röpke pillanat erejéig rám siklott a tekintete.

Ugyanúgy üdvözölt, ahogy Abrahamet, és ez rettentően bántotta az önérzetemet. Elképzelhetőnek tartottam, hogy haragszik rám a pofon miatt, és kicsit bűntudatom is volt, amiért megütöttem, de a rohadt életbe, akkor is megérdemelte.

Nyeltem egyet, halkan elbúcsúztam Abrahamtől, ezt követően Mázlival a nyomomban elindultam a kapu irányába. Daryl tett egy kis kitérőt, majd váratlanul megjelent tőlem pár lépésnyire, így egyazon úton, egymás mellett haladtunk a kijárat felé.

Egyetlen szót sem szóltunk, még csak rá sem néztünk a másikra. Együtt hagytuk el Alexandriát, néhány méterre eltávolodtunk a kaputól, majd Daryl jobbra, én balra kanyarodtam. Ha a férfi megmakacsolta magát, nekem is megvolt hozzá a jogom – függetlenül a kapott taslitól.

Kissé kedvetlenül tettem meg az utat az előző nap talált üreghez. Egy-két alkalommal picit elbizonytalanodtam az útvonalat illetően, de így sem került sok időbe, hogy odaérjek. Körbenéztem a környéken, aztán lepakoltam a cuccomat egy közeli fa tövébe, és a búvóhelytől nem messze talált tisztásra hordtam a barlang bejáratát fedő gallyakat.

Máglyát építettem, és rászórtam az üregben lévő, égetésre alkalmas holmikat. A holttestet a matracba csavarva vonszoltam el a farakásig, óvatosan felhúztam a kupac tetejére, majd leterítettem egy koszos, szakadt ruhaanyaggal, amit a tulajdonosa egykor takarónak használhatott. Ezután a magammal hozott, benzinnel megtöltött palack egész tartalmát a rakásra öntöttem.

Mázli mindvégig a holmim mellett maradt, és a lábára hajtott fejjel figyelt engem. A farakásnál állva a vállam fölött hátranéztem és rámosolyogtam hűséges társamra, aztán elővettem a zsebemből egy doboz gyufát, és felgyújtottam a kupacot. A magasra csapó lángokat bámulva reménykedtem benne, hogy ily módon sikerült megadnom az öngyilkos férfinak a végtisztességet. Hisz bármit is tett, ennyit igazán megérdemelt.

Törökülésbe helyezkedve megvártam, míg a lángok teljesen elcsitultak. Miután csak parázs maradt és az egész kupac csupán füstölgött, összeszedtem a holmimat, és a combomat megpaskolva jeleztem Mázlinak, hogy indulunk. Egyből a nyomomba szegődött.

Alig értem vissza, az egyik alexandriai, Linda máris tudatta velem, hogy Deanna egy hangulatos partit szervezett aznapra, és örülne, ha részt vennék rajta. Megköszöntem az információt, leadtam a fegyvertárból kikért pisztolyt és a kardomat, majd átöltöztem egy füstszagtól mentes, tiszta ruhaszettbe.

Úgy terveztem, maximum fél órát maradok, mert bár hittem abban, amit Deanna képviselt, és megtisztelő volt, hogy összejövetelt tartott az újonnan érkezők számára, nem akartam a hátralevő nap egészét egy telezsúfolt házban tölteni. Sosem szerettem a tömeget.

A nappaliba lépve Deanna udvariasan üdvözölt, a mosolya őszinte és kedves volt. Bemutatott a férjének, Regnek, majd kerített nekem egy pohár italt. Mire észbe kaptam, már egy vidám beszélgetés közepébe csöppentem, és amikor az ötfős társaság egyik tagja kérdéssel fordult hozzám, kénytelen voltam megismételtetni vele.

Túlságosan összezavartak a partin tapasztaltak. Hiába láttam egyre többet abból, hogyan élnek az emberek Alexandriában, nehezemre esett elfogadni, hogy úgy trécselnek, mintha az égvilágon minden rendben lenne. Mintha nem léteztek volna kóborlók, nem bújtak volna falak mögé, és minden ugyanúgy működött volna, mint a vírus elszabadulása előtt.

Javarészükről lerítt, hogy fogalmuk sincs, milyen az élet odakint, és nem tudják, hogyan kell megvédeniük magukat. Úristen, hisz sejtelmük sem volt, mik a kóborlókkal teli világ valós kihívásai. A kést gyümölcsszeletelésen kívül szinte egyikük sem használta arra, hogy belemélyessze egy húszabáló fejébe. Elszigetelték magukat.

–… és arról az ocsmány kékről se feledkezzünk meg – emelte égnek a tekintetét a mellettem álló nő.

– Ó, te jó ég! – kacagott egy másik.

– Igaz is! – sóhajtotta a harmadik. – Több tucat szín közül választhatott. Hiába, sosem volt jó ízlése.

Megittam a pohár maradék tartalmát, és míg a társaság tagjai egészen elmélyültek a közös ismerősük nappalijának falszínét taglaló téma kivesézésében, lassan eloldalogtam. Sem kedvem, sem erőm nem volt végighallgatni, amint a kék egy bizonyos árnyalatát és az amellett döntő Susant kritizálják.

Távozás előtt köszönni akartam Maggie-nek, Glenn-nek és Noah-nak, de ahogy megpillantottam a tőlük nem messze álldogáló és olykor vidám hahotában kitörő Ethant, inkább a gyors lelépés mellett döntöttem. Reméltem, hogy a férfi nem vesz észre, ám mintha egyből megérezte volna, ki és melyik irányból fixírozza, nyílegyenesen rám nézett.

Vigyorogva felemelte a poharát, így üdvözölve engem. Kényszeredett mosolyra húztam a számat, majd egy biccentéssel feleltem. A vele szemben lévő férfi vállára helyezte a kezét, hogy elnézést kérve magára hagyja őt, én pedig azonmód kaptam az alkalmon. A közeli asztalra tettem a kiürült poharat, és a kijárathoz siettem.

Épp időben értem a folyosóra, hogy lássam Carolt, aki igyekezett a lehető legészrevétlenebbül távozni. Gyanú ébredt bennem, melynek okát ugyan nem tudtam volna megmagyarázni, mégis úgy éreztem, valami nem stimmel a nő körül.

Kíváncsi voltam, hová igyekszik olyan bőszen, ezért felszaladtam az emeletre, hogy Ethan és Carol figyelmét is elkerüljem. Kimásztam az egyik emeleti ablakon, némi szerencsétlenkedés után lecsúsztam az ereszcsatornán, aztán a házak mögött lopakodva, a kellő távolságot megtartva követtem Carolt.

A fegyverraktárnál lyukadtunk ki. Rövid szaglászás után ráleltem a nyitott ablakra, melyen át rövid időn belül ketten is bemásztak. A második egy alacsony, gyerekforma betörőnek tűnt, és ahogy közelebb merészkedtem, hamar rájöttem, hogy Jessie kisebbik fia, Sam volt az.

Nem mentem túl közel, ezért csak szófoszlányokat hallottam a kettejük között lezajló párbeszédből. Ám e kevés információ is elégnek bizonyult ahhoz, hogy egyértelművé váljon, Carol megijesztette, megfenyegette és lekenyerezte Samet. Azt akarta, hogy a fiú senkinek se szóljon Carol fegyverraktári látogatásáról, amiből egyenesen következett, hogy készült valamire. Ez utóbbi duplán kétségbe ejtett, hisz feltételezhetően nem egyedül szőtt tervet, és azok után, amit Ethan mondott, féltem, hogy nemcsak Rick, hanem Daryl is nyakig benne van.

Pár perccel később Sam kisurrant az ablakon, és meg sem állt hazáig. Carol módszere hatásos volt: úgy ráijesztett szegény srácra, hogy hátranézni sem mert. Miután eltűnt az éjszaka sötétjében, és Carol is kimászott a szabadba, dühtől megremegő kézzel előléptem a búvóhelyemről, és az épp lelécelni készülő nő után szóltam.

– Mondd csak, nekem mit ígérnél a hallgatásomért cserébe?

Carol mély levegőt vett, majd lassan megfordult, hogy a szemembe nézhessen. Alaposan megfontolta a választ, végül oldalra billentett fejjel elmosolyodott.

– Gúny, harag és megvetés rejlik a hangodban. Mivel érdemeltem ki mindezt?

– A bizalmatlanságot kihagytad – tértem ki a konkrét feleletadás elől.

– Úgy véled, kell a bizalmad? – Felkuncogott és legyintett egyet, aztán hirtelen elkomolyodott, a szemében mintha gyűlölet szikrázott volna. – Kezded nagyon elvetni a sulykot.

– Talán én riogattam és fenyegettem meg egy gyereket?

– Követett. Nem tehettem mást – vonta fel a szemöldökét. – Nem mintha számadással tartoznék neked.

– Követett, mert kíváncsi volt. Tudod, a gyerekek általában azok.

– Nincs szükségem rá, hogy kioktass – sziszegte, ahogy közelebb lépett. – Attól, hogy Sam gyerek, még nem szent. A túlzott kíváncsiság pedig könnyen bajba keverheti az embert.

– Ezt vegyem célzásnak?

Carol szeme résnyire szűkült, a hangja még halkabbá vált.

– A lényeg, Ann, hogy mindenkinek ismernie kell a saját határait, nehogy beleavatkozzon valami olyasmibe, ami nem az ő dolga.

Ezzel hátat fordított. Ám én még nem végeztem.

– Tisztában vagyok a határaimmal – mondtam. – Ugyanakkor kész vagyok elkövetni bármit, hogy megvédjem Alexandriát.

Megvártam, hogy a válla fölött hátranézzen rám, aztán hozzátettem:

– Ezért ha olyat sejtek vagy látok kibontakozni, ami árthat a közösségnek, sem a tanácsod, sem a határok megtartása nem fog érdekelni. Mert ha kell, átlépem őket.

– Vigyázz, nehogy mindez Rick vagy a csapat többi tagjának fülébe jusson! Kár lenne, ha hirtelen a másik oldalon találnád magad, mint az ellenségünk, nemde? – kérdezte, majd meg sem várva, hogy reagáljak, halk dúdolgatásba kezdve elsétált.

Ökölbe szorult a kezem, és egyszeriben hatalmas késztetésem támadt, hogy Carol nyomába eredjek. Az iránta érzett ellenszenvem a tetőfokára hágott, és már nem is akartam azzal vesződni, hogy találjak egy okot, amiért szimpatikusnak tarthatom, vagy valamilyen módon elérjem, hogy megkedveljen.

Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtva a Deannától kapott ház felé fordultam. Elegem volt a napból, és másra sem vágytam, mint az egészet magam mögött tudni. Kár, hogy még ebben sem lehetett szerencsém.

– Mégis mi a franc volt ez? – vont kérdőre Daryl.