14. fejezet: Tizennegyedik nap

(A fejezethez tartozó gifeket/képeket nem volt időm megkeresni és feltölteni, utólag majd pótlom őket.)

A Rick kirohanása okozta zűrzavarból olyan szerencsém származott, amelyre egyébként is baromi nagy szükségem volt. Deanna, mivel mit sem sejtett Ethan róla alkotott valódi véleményéről, magához rendelte a férfit, mint hűséges emberét, hogy segítsen elcsitítani a Grimes által keltett vihar utóhullámait.

Ez annyit jelentett, hogy míg Rick eszméletlen volt, fogták a testét, és becipelték az egyik házba, ahol aztán magára hagyták. Deanna lényegében elzárással büntette Ricket, majd a férjével, a fiával és Ethannel karöltve azzal foglalatoskodott, hogy megnyugtassa a kedélyeket.

Ethannek nem tetszett, hogy Deanna megmásította a velem kapcsolatos elképzelését. Mivel a nagyapjának hála tudtam, mit gondol igazából Deannáról, számomra egyértelmű volt, milyen hamis volt az a mosoly, melyet felöltve a nő nyomába szegődött. Én persze áldottam az eget, hogy megszabadultam Ethantől, habár tisztában voltam vele, hogy mindez csak ideiglenes.

Bármibe le mertem volna fogadni, hogy amint lehetősége lesz rá, Ethan ott áll majd a küszöbömön, és hogy őszinte legyek, kicsit tartottam attól a nagy elbeszélgetéstől, amit le kívánt folytatni velem.

Felismerte a naplót, ezáltal biztosan kikövetkeztette, hogy tétlenség helyett szorgosan munkálkodom a háttérben. Talán az is megfordult a fejében, hogy ellene áskálódom. Sőt, biztosan számításba vette ennek lehetőségét. Fordított esetben én is erre gondoltam volna.

Nem is az volt a legnagyobb gondom, hogy lebuktam előtte, hanem az, hogy túl korán történt mindez. Rengeteg megválaszolatlan kérdés vetült még fel bennem az ügy kapcsán. Jobb lett volna, ha előbb sikerül választ találnom rájuk, és csak utána lepleződöm le.

De hogy is szokták mondani? Ja, igen! Az élet nem kívánságműsor. Vagy nem fenékig tejfel. Vagy akármi hasonló.

Elkerülendő, hogy Ethan az éjszaka folyamán váratlanul betoppanjon, bezártam a bejárati ajtót, és amilyen paranoiás voltam, még az ablakreteszeket is ellenőriztem. Nem akartam elébe nézni a vele való elbeszélgetésnek, legalábbis egyelőre.

Reggel a ház nyomasztó csendje ólmos súlyként nehezedett rám. Sokáig ébren hevertem az ágyban, és a plafont bámulva gondolkodtam, hová mehetnék és mi olyat csinálhatnék, ami segít távol maradni Ethantől.

Hirtelen megint aprónak és esetlennek éreztem magam. Erre rátett egy lapáttal az előző napi szóváltásom Maggie-vel, illetve az, hogy hosszú ideje nem láttam Darylt. Még ha nem is beszéltünk, a tudat, hogy Alexandria falain belül tartózkodik, mindig megnyugtatott. Most viszont, hogy Aaron és ő toborzókörútra indult, és fogalmam sem volt, mikor tér vissza, egyszerre aggasztott és okozott hiányérzetet.

Közel fél órával később lerúgtam magamról a takarót. Kikászálódtam az ágyból, hamar megmosakodtam, és miután adtam reggelit Mázlinak, visszamentem a szobába felöltözni. Egy egyszerű szettet választottam, amúgy is fölösleges lett volna kicsípnem magam. Már régóta nem volt szokásom, és régóta nem is volt rá szükség. E szempontból nem bántam, hogy elmúltak azok az idők.

Mázlit a házban hagytam. Nem akartam, hogy még őrá is figyelnem kelljen vagy lebuktasson. Szegénynek nem volt ínyére, de egy órát muszáj volt kibírnia. Egyedül kellett kémet játszanom, hogy biztosan elkerülhessem Ethant.

Alaposan körbenéztem, mielőtt kilopóztam volna az ajtón. Minden zajra felfigyelve, hevesen dobogó szívvel vonultam végig az úton, és csak azután léptem be a kiszemelt épületbe, hogy meggyőződtem róla, senki – pontosabban Ethan – nincs a közelben.

Odabent félhomály uralkodott. Rick egy matracon feküdt, az oldalára fordulva. Oda vitette Deanna, miután Michonne leütötte. Először azt hittem, alszik, de ahogy közelebb léptem hozzá, láttam, hogy a szeme nyitva van.

– Ülj csak le! – kínált hellyel. Nem sokkal később felsóhajtott, ülő helyzetbe tornázta magát, és alaposan szemügyre vett. Ez utóbbi kölcsönös volt.

– Szörnyen festesz – közöltem a megállapításomat, mire halkan felkuncogott, és megcsóválta a fejét.

– Pete sincs jobb állapotban.

Rövid szünetet tartottam, és ez idő alatt mindvégig Rick szemébe néztem. Azt akartam, hogy érezze: komolyan szeretnék vele beszélni.

– Miért verekedtetek össze?

Rick talpra húzta a bal lábát, majd a térdére támasztotta az alkarját.

– Veri a feleségét.

Kezdtem kapiskálni. Rick azért tette azt, amit, hogy megvédje Jessie-t. Hogy miért egyből az erőszak mellett döntött, nem egészen volt világos, de nem is rám tartozott.

– Deanna gyűlést rendelt el estére – folytatta. – Nem nehéz kitalálni, miért. Meg akar szabadulni tőlem.

– Ezt nem teheti – pislogtam döbbenten.

– Azok után, hogy rátámadtam Pete-re, és figyelembe véve, mennyire nem híve az erőszaknak, nem lettem a szíve csücske. Megpróbál majd elküldeni.

– Akkor ki kell találnunk, hogy győzzük meg az ittléted helyességéről.

– Önszántából úgysem fog változtatni a döntésén. A szavak mit sem érnek.

– Egyszer azt mondtad, tesszük, amit tennünk kell, csak utána élhetjük az életünket – emlékeztettem. – Ha ez jelenleg azt jelenti, hogy ki kell harcolnunk a maradásodat, akkor azt tesszük. Egyik embered sem hagyná, hogy Deanna száműzzön.

– Az most kevés. Az alexandriaiak, akik a hátam mögött szidják a módszereimet, közelebb állnak Deannához, mint a mi csapatunk bármely tagja. Még Maggie-nek sincs olyan erős befolyása, hogy jobb belátásra térítse Deannát. És lássuk be, az sem utolsó, hogy többen akarják a távozásomat, mint ahányan igényt tartanak a jelenlétemre.

Ahogy hallgattam Ricket, egyszeriben őrült ötletem támadt. A fenébe is, egy próbát megér, gondoltam.

– Valószínűleg igazad van – biccentettem. – Egy alexandriai nagyobb hatást gyakorolhatna Deannára, mint közülünk bárki. Vagyis szükségünk van egyre, aki hajlandó beszélni Deannával. Valakire, akit magunk mellé tudnánk állítani. A te oldaladra.

Rick átlátott a szitán. Résnyire szűkülő szemmel rám sandított, és ültében előrehajolt, hogy aztán sejtelmes hangon megkérdezze:

– Véletlenül nem ismersz valakit, akire igazak az előbbi kijelentéseid?

A szám szegletében mosoly bujkált. Valóban hatalmas őrültségre készülök, futott át az agyamon.

– Este találkozunk – hagytam válasz nélkül. Amúgy is sejtette, hogy van valami a tarsolyomban. Egy olyan ütőkártya, amit kijátszhatunk.

Rick bólintott, én pedig felegyenesedtem. Tudtam, hová, illetve kihez kell mennem segítségért. Már csak azért kellett imádkoznom, hogy a véltnél több meggyőzőkészség rejtőzzön bennem, és a fontosságát megérezve a felszínre törjön.

Erősen bizonytalan léptekkel közelítettem meg a már ismerős házat. A sors iróniájaként pontosan azt készültem megtenni, amit nem sokkal korábban még a legkevésbé sem akartam. A legröhejesebb pedig az volt, hogy önszántamból tettem keresztbe a saját elhatározásomnak.

Három kopogtatás után az ajtó kinyílt előttem. Farkasszemet néztem a küszöb túloldalán álló férfival, aki legalább annyira meglepett volt, mint amennyire én ideges.

– Beszélni akartál velem – mondtam a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. – Itt vagyok.

Ethan szó nélkül betessékelt, és bár nem fordultam meg, a hangokból ítélve nem volt nehéz rájönnöm, hogy miután becsukta az ajtót, be is zárta azt. Ahogy elsétált mellettem, a szemem sarkából láttam, hogy a zsebébe mélyeszti a kulcsot, majd a nappaliba vezetett.

Kénytelen-kelletlen, az unszolásának engedve leültem a kanapéra, Ethan azonban állva maradt. A két helyiséget elválasztó boltív oldalának dőlt, és a mellkasa előtt keresztbe font karral oldalra biccentette a fejét.

– Hogy került hozzád az a napló? – kérdezett rá mindenféle kertelés nélkül. Kár is lett volna fölösleges köröket futni.

– Találtam – feleltem lakonikusan.

– Hol?

– A falakon kívül. Az erdőben.

– A nagyapámé volt.

– Tudom.

– Vagyis beleolvastál – vonta fel a szemöldökét. – Akkor tisztában vagy vele, mit gondolok Alexandriáról, és miért találhattál rá a naplóra odakint.

– Tudom, hogy a nagyapád itt élt, aztán elhagyta a közösséget. Azt is tudom, hogy az öcséd meghalt.

Kíméletlen voltam, de nem tehettem mást. Éreznie kellett, hogy nem félek kimondani az igazságot.

– Nem elhagyta, hanem száműzték – helyesbített. Kiismerhetetlen, komor arckifejezéssel pásztázta a tekintetemet, majd gondolt egyet, és lassú léptekkel elindult felém. – Pontosabban elértem, hogy száműzzék.

Résnyire szűkülő szemmel a törzse mellé engedte a karját, miközben megállt előttem, és vészjóslóan fölém magasodott.

– Még nem jutottam el az utolsó bejegyzésig.

Mintha a szája sarkában gonosz mosoly bujkált volna. Mintha… Szórakozott volna rajtam. Vagy inkább velem.

– Sosem kedveltem Deannát, és javarészt egyetlen döntését sem tartottam helyesnek. Gyűlöltem, hogy olyan tisztességes. Gyűlöltem, hogy még példastatuálás érdekében sem alkalmazott soha erőszakot. Önkényesen kinevezte magát a közösség vezetőjének, csak mert annak idején politikusi pályát folytatott. Azt hitte, felemel pár falat, közéjük zárja a demokráciát, és minden rendben lesz.

– Hogy jön képbe a nagyapád?

Fojtott hangon felnevetett, akár egy eszelős. Előrehajolt, és engem közrezárva mindkét tenyerével a kanapé háttámlájának támaszkodott. Az arcunk egy vonalba került, a leheletünk keveredett.

– Az a vén bolond mindig bálványozta Deannát. Támogatta, bármiről is volt szó – szűrte a fogai közt. – Megneszelte, hogy pár alexandriaival egy új rendszer felépítésén dolgozunk. Többször utalt rá, hogy tudja, miben mesterkedünk, mígnem utolsó alkalommal megfenyegetett.

– Mivel?

– Azt mondta, ha nem változtatok, leveszi rólam a kezét, és mindent elmond Deannának. Én tisztában voltam vele, hogy úgysem árulná el a saját unokáját, de a szövetségeseim kételkedtek nagyapa hallgatásában. Választanom kellett, és mivel nem veszíthettem el az embereim hűségét, kölcsönösségi alapon mellettük döntöttem.

– Aztán? – kérdeztem gépiesen.

– Mielőtt az a vén semmirekellő kettőt pisloghatott volna, már kitaláltam, hogyan állíthatom félre. Kreáltam egy mesét, megtettem az öreget főszereplőnek, és beadtam Deannának, hogy szervezkedik ellene. Ne tudd meg, mennyit agyaltam, mire összeraktam a tökéletes hazugságot! Sok időmbe telt, elvégre ki feltételezne rosszat egy békésnek tűnő aggastyánról, aki semmi mást nem tartott a szeme előtt, mint az unokái biztonságát?

Felsóhajtott, és miközben folytatta, az addig rejtegetett mosolyt teljes pompájában magára öltötte.

– Nagyapa szarba keverése persze nem volt elég. Kellett még egy bűnbak. Olyasvalaki, akiben az öreg eléggé megbízott ahhoz, hogy a bajtársává fogadja.

– Lucas Cooper.

– Telitalálat – biccentett. – Sosem voltunk jóban. Olyan nyomorultul szelíd teremtés volt, mint nagyapa. Nem esett nehezemre kihasználni.

– Nem kihasználtad, hanem elárultad – mondtam halkan. – Megölted a saját öcsédet.

– Végül is – vont vállat nemes egyszerűséggel. – Igen, így volt. Miután felvázoltam Deannának nagyapa és Lucas „tervét”, úgy intéztem a dolgokat, hogy végül én legyek az ünnepelt hős, aki nehéz szívvel bár, de megszabadította Alexandriát a romlottságtól: az öcsémtől, Luactól.

Erőszakot alkalmaztam, mert gyilkoltam, azonban figyelembe véve, hogy Deannáért tettem, könnyen megbocsátott. Elvégre a látszat azt mutatta, hogy én segítettem neki megtartani a vezetői pozícióját.

Az öreggel is szívesebben végeztem volna, nehogy Lucas halálán felpaprikázódva keresztülhúzza a számításaimat, de hitelesnek kellett maradnom, ezért életben hagytam, Deanna pedig száműzte.

Elszörnyedve, szoborrá meredve ültem. Annyira lehetetlennek tűnt az egész, és annyira hihetetlen volt, hogy Ethan ennyire gonosz. Hogy nem jobb egy pszichopatánál. Hogy képtelen valódi emberi érzésekre.

– Érted te ezt? – röhögött fel. – Deanna, aki örökösen azt vallotta magáról, hogy kurva jól belelát az emberekbe, egy csinos kis hazugság meg egy drasztikus fellépés után elküldött Alexandriából egy nyomorult öregembert. Ebből is látszik, hogy hiába tartja nagyra az emberismerő készségét, szart sem ért az ilyesmihez. Egy ostoba picsa, aki nemcsak a vezetői pozíciót nem érdemli meg, de azt sem, hogy életben maradjon ebben a világban.

– Egy ideje sejtettem már, hogy nem vagy jó ember. Azt viszont nem feltételeztem volna rólad, hogy őrült vagy.

Ethan kacagva megcsóválta a fejét, és lekicsinylő pillantással kiegyenesedett. Kapva az alkalmon, hogy bebizonyíthatom neki, mennyire nem sikerült rám ijesztenie, lassan felálltam, és farkasszemet néztem vele.

– Mindezek ellenére – folytattam, látszólag szemet hunyva Ethan borzalmas tettei felett – szükségem van a segítségedre.

Meglepődött. A legutolsó, amit számításba vett, hogy nyugodtan fogom kezelni a helyzetet, és a hallottak ellenére is képes leszek a szemébe nézni. Azt meg pláne nem várta, hogy még segítséget is kérek tőle.

– A tegnap történtek után Deanna gyűlést rendelt el ma estére. Valószínű, hogy száműzni akarja Ricket – vezettem fel röviden. – Te közel állsz Deannához, ezért arra kérlek, a valódi érzéseid ellenére próbáld meg meggyőzni őt Rick maradásának fontosságáról.

– Nem kedvelem Ricket. Miért állnék ki mellette?

– Mert megígérem, hogy cserébe hallgatok mindarról, amit elmondtál a nagyapádról, Lucasról és Deannáról.

– Ugyan, Ann! – mosolygott le rám, a hangja undorítóan mézesmázos volt. – Azt hiszed, Deanna hinne neked? Plusz, még ha el is kotyognád neki az igazságot, az nem változtatna Rick helyzetén. Egyébként sem tetszik az ittléte. Több hasznom származna belőle, ha kikerülne a képből. Rick veszélyes Alexandriára.

– Pontosabban az Alexandriával kapcsolatos terveidre – helyesbítettem.

– Így is fogalmazhatunk. Bár ha jobban belegondolok, talán mégiscsak lenne itt valami, ami elég indokot adna rá, hogy segítsek.

Nyeltem egyet. A lelkem mélyén tudtam, hogy az a valami nem olyasmi, ami rám nézve egy cseppet is pozitív lehetne.

A bal tenyerét az oldalamra helyezte, és ahogy közel húzódott hozzám, a jobbjával végigsimította a nyakam vonalát. A hányinger kerülgetett, a szívem egyre hevesebben vert az elfojtott indulattól.

A szája súrolta a halántékomat, majd a nyakamról az államra csúsztatta a kezét, és kényszerített, hogy ránézzek. Gyűlöltem Ethant, és legszívesebben pofán köptem volna. A tekintetemből egyértelműen kiolvasta, hogy a pokolba kívánom, és ez fenemód szórakoztatta.

Nem kellett sok idő, hogy az ajkamra vándoroljon a pillantása, és mire észbe kaptam, már olyan hévvel csókolt, hogy görcsbe rándult a gyomrom. Addigi életem során még egyetlen fizikai kontaktus sem esett olyan rosszul, mint Ethan hűvös szájának érintése. Undorodtam a csókjától. Undorodtam a lényének egészétől.

– Máris motiváltabbnak érzem magam – sóhajtotta, mihelyst elvált tőlem. – A gyűlésen találkozunk.

Sokat sejtető hangja némileg kompenzálta az imént elszenvedett borzalmat. Reméltem, hogy tényleg segíteni fog, és kiharcolja Deannánál Rick maradását.

Túl vagy rajta, már vége, nyugtattam magam, miközben remegő térdekkel elhagytam a házat. Rickért tetted, kizárólag érte. Helyesen cselekedtél. Nem tehettél mást. Muszáj volt elviselned annak a féregnek az érintését. Muszáj volt nyugalommal tűrnöd. Ricknek maradnia kell. Ricknek itt a helye.

* * *

Hamar elérkezett az este. Baromira bíztam benne, hogy Ethan nem szimplán szórakozott velem, hanem tényleg beszélt Deannával. Úgy éreztem, soha nem tudnék megbocsátani magamnak, ha végül Rick mégiscsak száműzésre kerülne, s ezáltal kiderülne, hogy fölösleges köröket futottam, és teljesen értelmetlen volt elviselnem Ethan csókját.

Pont akkor értem a gyűlés helyszínére, amikor Rick véres arccal, összemocskolódott ruhában megjelent, és a földre vetette az általa megölt kóborló holttestét. A tűzrakó köré kihelyezett székekhez léptem, és Aaron barátja, Eric mellett megállva igyekeztem felvenni a fonalat.

– Egyetlen őrszem sem volt a kapunál. Nyitva volt – közölte Rick.

Deanna és Reg egy emberként fordult ­­Spencer felé, aki persze egyből a saját bőrét mentette:

– Kértem Gabrielt, hogy zárja be.

Deanna nem volt toleráns kedvében.

– Menj! – utasította a fiát, aki más lehetőség híján szó nélkül elindult, hogy eleget tegyen a konkrétan meg nem fogalmazott, mégis egyértelmű parancsnak.

– Nem én hoztam be – mondta Rick, ahogy körbenézett, utalva a kóborlóra. – Bejutott ide. Magától. Máskor is be fognak jutni. A holtak és az élők is. Azért, mert itt vagyunk. És akik kint vannak, vadászni fognak ránk. És megtalálnak. Megpróbálnak kihasználni, megpróbálnak megölni, de mi öljük meg őket. Életben maradunk, és megmutatom, hogyan.

Rick, hogy elérje a kívánt hatást, rövid szünetet tartott, s csak pár lélegzetvétellel később folytatta:

– Azon gondolkoztam, hogy vajon hányat kell közületek megölnöm, hogy megmentselek titeket. De nem fogom ezt tenni, mert megváltoztok – mondta, aztán Deannára nézett. – Nem bántam meg, amit tegnap mondtam. Azt bánom, hogy nem mondtam korábban. Nem álltok készen, de fel kell készülnötök. Nemsokára készen kell állnotok. A szerencse forgandó.

Titkon végignéztem a társaságon, hogy felmérjem, ki hogyan reagált Rick monológjára. Ám mielőtt komolyabb következtetésre juthattam volna, Pete bukkant fel egy túlontúl ismerős karddal a kezében. A férfi dühösen, támadásra készen meredt Rickre.

– Te nem tartozol közénk! – nyilvánította ki a véleményét, nyílegyenesen Rick szemébe nézve. – Nem tartozol közénk! – ismételte egyre hisztérikusabb hangulatban.

Reg, hogy megpróbálja lecsillapítani Pete-et, egyből odalépett hozzá, ám Jessie férje hajthatatlan volt. Tombolt benne a harag és a bosszúszomj, s e kettő kombinációja hamar végzetes kimenetelt produkált.

Pete, aki láthatóan részeg volt, fáradhatatlanul nyomult előre, majd egy óvatlan pillanatban olyan rossz mozdulatot tett, mellyel megpecsételte Reg sorsát. A kard pengéje felhasította a férfi torkát. Vér spriccelt a levegőbe, Deanna haldokló férjével együtt a földre rogyott, Michonne elvette a fegyvert Pete-től, Abraham pedig a másodperc törtrésze alatt leteperte az ittas férfit.

Elborzadva figyeltem, amint Reg a szemünk előtt, pillanatok alatt elvérzett, Deanna keserves sírása pedig ott és akkor egyből bevésődött az agyamba. Tudtam, hogy mind a brutális látványra, mint a szívfacsaró zokogás hangjára sokáig emlékezni fogok.

Deanna fájdalomtól eltorzult arccal felnézett Rickre, és kimondta azt a három szót, amelybe az egész testem beleremegett:

– Rick, tedd meg!

Rick egyenesen Pete fejére célzott. Abban a minutumban, hogy elsütötte a fegyverét, ezáltal kíméletlen módon kivégezve Jessie férjét, a tüdőmben rekedt a levegő, és félő volt, hogy menten összeesek. Az egyetlen, ami megakadályozott ebben, hogy Ethan, aki időközben mellettem termett, a derekam köré fonta a karját, és talpon tartott.

– És csak egy üveg whisky kellett – morogta a fülembe.

Leitatta Pete-et. Leitatta és felhergelte, aztán a szerencsére bízta a sorsát. Feláldozta Pete-et Rickért. Ha nem is célirányosan, de a halálba küldte Jessie férjét.

Akkor döbbentem rá, hogy Ethan jóval veszélyesebb ellenfél, mint gondoltam. Mesterien szőtte a szálakat, képes volt érzelmeket színlelve manipulálni az embereket.

– Rick? – hívott vissza a valóságba egy mély férfihang.

Összezártam az ajkaimat, és ahogy felemeltem a fejem, egy fekete bőrű fickót pillantottam meg. Én ugyan nem ismertem, ám minden jel arra mutatott, hogy ő ismeri Ricket és fordítva. A számomra idegen pasastól balra Aaron ácsorgott totál megkövülten, jobbra pedig Daryl.

A szívem nagyot dobbant, és egy egészen rövid időre mérhetetlen boldogság töltött el, hogy újra láthatom. Aztán amilyen intenzíven verdesett a mellkasomban, olyan erővel összefacsarodott, amikor Ethan halántékon csókolt, én tehetetlenül tűrtem, Daryl pedig mindezt végignézte.