15. fejezet: Tizenötödik nap

Kora hajnalban kivetett az ágy. Hiába fordultam egyik oldalamról a másikra, nem bírtam visszaaludni. Mintha egy megmagyarázhatatlan, mégis kétségbe nem vonható erő irányított volna, egyértelműen tudtam, mit kell tennem.

Igyekeztem a lehető legkevesebb zajt csapni, nehogy felébresszem Mázlit. Hamar felöltöztem és megmosakodtam, a biztonság kedvéért friss vizet töltöttem az egyik, és némi száraz kutyatápot a másik táljába, aztán eltoltam a reteszt, és kiléptem a bejárati ajtón.

Egyre több madár zendített rá, ám a Nap még messze nem tűnt fel a horizonton. Ködös, kissé hűvös idő volt odakint. Mélyet szippantottam a vizes fű átható illatából, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját.

Egy teremtett lélek sem tartózkodott még az utcákon, és minél több lépést tettem meg, annál ostobábbnak éreztem magam. Hisz csak én lehettem akkora idióta, hogy pirkadat előtt felkelek, és céltalanul lézengeni kezdek.

A ház melegében is megvárhattam volna, míg felpezsdül az élet. Rajzolhattam, olvashattam vagy takaríthattam volna, mégis inkább a friss levegőt választottam. Kimenekültem a falak közül, pont úgy, ahogy Alexandriából is napokon keresztül ellógtam. Felismertem a párhuzamot.

A bakancsom orrát pásztázva, ráérősen kullogtam egy darabig, mígnem egy ismerős szag csapta meg az orromat. Lehunytam a szemem, hogy jobban kiélvezhessem a felém szálló cigarettafüst gyomorszorítóan édesnek és kellemesnek tűnő aromáját.

Más esetben förtelmesnek és bűzösnek tartottam volna, ám úgy, hogy csupán egyetlen személyt tudtam hozzá kapcsolni, az a személy pedig az egyik, ha nem a legelőkelőbb helyet foglalta el a szívemben, máris nem tartottam elviselhetetlennek.

Tisztában voltam vele, hogy nekem kell megtennem az első lépést. Nem azért, mert ténylegesen rajtam volt a sor, hanem mert így akartam. Szerettem volna eleget tenni Maggie kérésének, s egyúttal tudatni Daryllel, hogy hajlandó vagyok megadni neki azt a bizonyos utolsó utáni esélyt.

Mindkét karomat magam köré fontam, és a teraszon ücsörgő férfi felé fordultam. Ahogy találkozott a tekintetünk, kifújta a benntartott füstöt, majd ahelyett, hogy bármit is tett vagy szólt volna, mozdulatlanul és némán, kitartóan figyelve várta, mitévő leszek.

Hirtelen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy vajon azért nem reagált semmiféle módon a jelenlétemre, mert hidegen hagyta, hogy ott állok tőle nem messze, vagy szimplán megadta a lehetőséget a megfutamodásra. Egyik gondolat sem tetszett, bár utóbbit valamelyest képes voltam értékelni.

Közelebb óvakodtam Darylhez, és néhány másodpercnyi tétovázás után leültem mellé a terasz legfelső lépcsőfokára. A zsebébe nyúlt, kérdés nélkül átnyújtotta a nála lévő cigarettásdobozt, benne az öngyújtóval. Megforgattam párszor az ujjaim közt, innen-onnan szemügyre vettem, aztán rágyújtottam egy szálra. Miért ne tehettem volna meg? Ugyan mit számított, elszívok-e egy szálat vagy sem?

Tekintve, hogy nem először cigarettáztam, viszonylag könnyen sikerült letüdőznöm a füstöt, és annak kifújásakor sem éreztem rá ingert, hogy köhögni vagy öklendezni kezdjek. Kifejezetten jólesett, mintha felpezsdítette volna a véremet. Pár slukk után már úgy éreztem, mintha bizseregnének az ujjaim, és képtelen voltam eldönteni, hogy mindössze beképzelem, vagy tényleg ezt a hatást váltotta ki.

– Rég volt ilyen – szólalt meg kissé rekedtes hangon. Leejtette a szűrőig szívott csikket, és rátaposott a cipője talpával.

– Milyen? – kérdeztem vissza.

Habár voltak sejtéseim, úgy döntöttem, mindent megválaszoltatok vele, és egyetlen esetben sem fogadom el magyarázatként a saját következtetésemet. Mindennek egyértelművé és letisztázottá kellett válnia.

Világosan akartam látni. Muszáj volt, hogy világosan lássak.

– Ilyen – felelte, s az állával előbb rám, aztán maga felé biccentett.

Nem reagáltam, hogy tudja, neki kell folytatnia. Szerencsére vette a lapot, és arra is rájött, hogy nem érem be sejtetőleges megjegyzésekkel és egyszavas mondatokkal. Többet akartam. Érezhetően többet. Nyilvánvalóan többet.

– Régen beszéltünk. Régen voltunk ilyen távolságra – fejtette ki, mire bólintottam.

– Hogy ment a toborzókörút?

Megrándította a vállát.

– Volt időm gondolkodni. Vagy nem is… Azok inkább csak felismerések voltak.

– Milyen felismerések?

Újabb cigire gyújtott. Láttam rajta, mennyire küzd a megfelelő szavakért, és mennyire próbálkozik a lehető legjobban visszaadni mindazt, ami a toborzókörút során lezajlott benne.

Türelmet gyakoroltam, hisz tudtam Darylről, milyen nehezére esik beszélni az érzéseiről. A lelkizés sosem volt az ő terepe. Hiába, a vér nem válik vízzé. De legalább nem adta fel. Megtehette volna, hogy ejti a témát, mégis próbálkozott. Éreztem, hogy ezt teszi.

– Pár napja megkérdeztem, hogy ha elmennék, lelépnél-e velem – emlékeztetett. Kíváncsian vártam, mit akar kihozni mindebből, ezért újfent biccentettem. – Azt mondtad, ez a hely talán biztonságos, és akár be is válhat. Meg hogy az otthonunkká tehetnénk, és minden jobb lehetne. Akkor még nem hittem neked.

– Miért, most már hiszel?

Aprót rezdült a válla. Hirtelen maga sem tudta, mit feleljen, ezért elhatároztam, hogy nógatom egy kicsit, hátha attól megered a nyelve.

– Szeretném, ha elmondanád, mit gondolsz. El kell mondanod. Fontos, hogy tudjam. Nagyon fontos, érted?

Hogy még nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, teljes testtel felé fordultam, és egy pillanatra megérintettem a karját. Csupán súroltam a kabátja ujját, mégis sikerült elérnem, hogy hosszan rám nézzen, és végre belevágjon a dolog lényegi részébe. Abba, ami a leginkább érdekelt, és amit a legsürgősebben tisztáznunk kellett.

– Nem akartam itt lenni. Nem akartam elhinni, hogy Alexandriában is folytathatnánk. Itt minden olyan kicseszettül elszigetelt és más. De amikor elmentem a toborzókörútra, és napokig távol voltam, bevillant, hogy valójában mennyire leszarom, hol vagyok. Vagyis nem az a lényeg, hanem az, hogy te hol vagy. Már jó ideje csak ez számít. Ott akarok lenni, ahol te vagy. Ott a helyem. Szart sem érdekel, hogy a falakon belül vagy kívül. Csak te legyél ott.

Meglepett Daryl  szókimondósága. Annyira nyíltan, annyira hihetően beszélt, hogy eszembe sem jutott megkérdőjelezni a hallottakat. Sőt, gondolatban többször is elismételtem a szavait, így közben akaratlanul is belehajszoltam magam egy újabb érzelmi kavalkádba.

– Miért nem engedted soha, hogy harcoljak? Miért próbáltál kalitkába zárni és lekorlátozni?

A szemembe nézett. Tudta, hogy tudom a választ, én meg tudtam, hogy tud róla, hogy tudom a választ, és azt is tudtam, hogy ő is tudja a választ. Mindketten tudtuk, mit tud a másik, ám egyúttal azt is éreztük, hogy nem elég tudnunk. Arra volt szükség, hogy halljuk.

Akkor és ott nem az számított, hogy birtokoljuk azt a bizonyos tudást, hanem az, hogy megerősítsük mindezt. Hogy kiejtsük a szánkon. Hogy tisztázzuk.

– Féltettelek – közölte halkan. – Ahogy egyre több csapattag halt meg, úgy szűkült be a látóköröm. Nem érdekelt, hogy képes vagy küzdeni. Úgy tettem, mintha nem tudnád megvédeni magad, de később, amikor láttam, hogy tényleg nem harcolsz, megijedtem. Fingom nem volt, mit tehetnék, hogy ne hagyd el magad. Elcseszett egy helyzet volt. Aztán újból olyan lettél, amilyen anno voltál, azokkal a szokásokkal, amik miatt bírni kezdtelek.

Az ujjaim közt lévő cigire pillantottam. Egészen megfeledkeztem róla, a fele már leégett. Lehamuztam, nagyot szívtam belőle, majd erőteljesen kifújtam a sűrű füstöt.

– Amikor azt mondtam, hogy vége… Komolyan gondoltam.

– Tudom.

Az arcomba szállt a füst. Lehunytam a szemem, nehogy csípni kezdjen, és miután éreztem, hogy a szürke gomolyag irányt változtatott, mély levegőt vettem.

– De hiába gondoltam komolyan, nem bírom megtenni – folytattam. – Nem bírom lezárni.

– Ja – morogta. – Én sem.

– Egyébként szeretnéd? Mármint annak ellenére, hogy nem vagy rá képes. Úgy értem, ha képes lennél rá, akkor lezárnád?

A cigisdobozért nyúlt. Letettem magunk közé, és ezzel egy időben átnyújtottam neki azt a keveset, ami a saját füstölgő szálamból maradt. Beérte vele, nem vett elő egy egészet.

– Nem bírom, és nem is akarom. Sosem akartam lezárni, csak nem tudtam, hogy csinálhatnám jól. Nem tudtam, hogyan tehetném működővé. És végül elcsesztem. Vagy inkább végig csak cseszekedtem.

– Próbáltam irányt mutatni. Elmondtam, mi tetszik és mi nem. Tudattam, mivel kellene felhagynod.

Bólintott, elismerve az igazamat, aztán messzire pöccintette a szűrőig szívott csikket. A hamu és az apró parázsdarab röptében kihullott, és az aszfaltra pottyant. Együtt figyeltük, amint szürke kígyókat ereszt magából, mígnem végleg elalszik.

– Mi lenne, ha folytatnánk? Ha tovább próbálkoznánk? – vetettem fel.

A haja az arcába lógott, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy észrevegyem a szája sarkába szökő, és ott megbújó mosolyt, amit olyannyira igyekezett palástolni. A tekintete is megváltozott, a szeme mintha felcsillant volna. Végül aprókat bólogatva rám nézett.

– Az jó lenne.

Ennyi elég is volt. További szószaporítás helyett hamar felegyenesedtem, és a fejemmel intettem, ekképp jelezve neki, hogy kövessen. Mögöttem lépdelt, s míg elértünk a házamig, mindvégig magamon éreztem a pillantását, mely perzselő és átható volt.

Lyukat fúrt a hátamba, a tarkómba, a combomba, a fenekembe, majd egyszeriben minden porcikámba. Átjárta az egész testemet. Megbélyegzett, kis híján megbénított, a vér pedig forró láva módjára süvített végig az ereimben, és előbb az arcomba, aztán az ágyékomba tolult. Kínzott annak a fizikai és szellemi vonzalomnak az egyvelege, amit Daryl iránt éreztem.

Egyszerűen és egyszeriben megsemmisített. Darabokra cincált, széttépdesett, én mégis élveztem, mert mint hamvaiból a főnix, végül én is újra egésszé váltam. Felépített, ami elpusztított, mert az a fajta a szerelem, ami Darylhez kötött, egyszerre volt képes a felhőkig repíteni, és ugyanolyan erővel földbe döngölni. Borzongató abszurditás, ami, hogy fokozzam, pont azért volt hihető, mert olyannyira lehetetlennek tűnt.

– Egy óránk lehet napkeltéig – mondtam, mihelyst Daryl belökte maga után az ajtót.

Mázli, aki a távollétem alatt felébredt és megreggelizett, vidáman üdvözölt minket. Legalább annyira örült Daryl, mint egy rég nem látott, mégis hőn szívlelt barátnak. A férfi tétovázás nélkül megvakargatta Mázli fültövét, mintegy viszonozva a kedves fogadtatást.

Lerúgtam a cipőmet, és bemásztam az ágyba. Mázli, mintha csak megérezte volna a pillanat meghittségét, és mintha csak passzolni akarta volna a gyertyatartó szerepét, előbb a küszöbig, aztán a folyosóig kullogott, mígnem eltűnt a lépcsőfordulóban. Nagyon megszerettem azt a hűséges kis jószágot, de örültem, hogy a rövid terepszemle után inkább a távozás mellett döntött.

Daryl követte a példámat, gyorsan megvált a bakancsától, viszont velem ellentétben nem heveredett le az ágyra – legalábbis először. Másodpercekig üldögélt a matrac szélén, és ugyan eszembe ötlött, hogy megteszem a következő lépést, végül elvetettem. Ehelyett az oldalamra fordultam, hogy neki háttal legyek, és vártam a reakcióját.

Viszonylag hamar megtört a jég. A matrac besüppedt mellettem, majd Daryl átlendítette a törzsem felett az egyik karját, és óvatosan a fejemnek döntötte a homlokát. Az orrán át kiengedett levegő a tarkómat cirógatta, és az egyetlen hang, mely megtörte a szoba csendjét, a férfi egyenletes szuszogása volt. A tenyere a hasamon állapodott meg, az ágyéka a fenekemhez simult.

– Mi volt az a dolog azzal a csávóval? – kérdezte percekkel később. Felnyitottam a szemem.

– Ethanre gondolsz, igaz? Meg arra, amit a gyűlés estéjén láttál.

– Bírod őt?

– Nem – válaszoltam. – Más, mint amilyennek mutatja magát. Gyűlöli Deannát. Meg akarja fosztani a pozíciójától. Évek óta szövetkezik ellene, és mindent bevet, hogy megőrizze a makulátlanság látszatát. Megölte a saját öccsét, aztán száműzette a nagyapját, holott mindketten ártatlanok voltak. Ricket sem kedveli. És titeket sem. Senkit, aki Rickkel érkezett, és senkit, aki hűséges Deannához.

– Téged kedvel. Túlságosan is.

– Inkább csak megpróbál kihasználni.

Daryl körém fonódó karja egy pillanatra mintha megfeszült volna.

– Sakkban tart?

Felsóhajtottam.

– Deanna vakon megbízik Ethanben. Azt gondoltam, ha sikerül rávennem, hogy beszéljen Deannával, meggyőzheti őt Rick maradásának fontosságáról. Nem mondta ki konkrétan, de tudtam, hogy beleegyezett. Végül ahelyett, hogy beszélt volna Deannával, leitatta Pete-et, aztán addig uszította, míg az a szerencsétlen úgy nem határozott, hogy elmegy a gyűlésre.

– Azt mondtad, nem kedveli Ricket. Akkor miért döntött úgy, hogy segít neked?

Nehezen, mélységes szégyent érezve ugyan, de előrukkoltam az igazsággal.

– Mert nem a semmiért kellett csinálnia. Nem szívességből, hanem cserébe valamiért.

– Miért?

Nyeltem egyet, bár ezzel vajmi kevés időt nyertem magamnak. Tudtam, hogy nem hazudhatok Darylnek. Nem is tettem.

– Megcsókolt.

Kínzóan hosszúra nyúlt a közénk telepedő némaság. Szögesdrótként tekeredett a szívem köré, hogy aztán kifacsarja belőle a szuszt. A kezem egyszeriben hideggé, a tenyerem nyirkossá vált.

Nem akartam, hogy Daryl felkeljen és magamra hagyjon. Szükségem volt rá, hogy megértse, mit miért tettem, és hogy felvetüljön benne, hogy talán egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, amit meg kellett engednem Ethannek.

– Nem tőled kért, hanem téged kért magának, cserébe a segítségéért. Mekkora egy szarzsák!

– Nem szeretném, ha a többiek fülébe jutna. Nem szabad megtudniuk, milyen valójában Ethan. Legalábbis egyelőre.

– Te elmondod a teljes Ethan-faszfej-sztorit, én pedig hallgatok, amíg kéred. Ez lehet az alkunk.

Daryl felajánlotta, én meg belementem. Elregéltem neki mindent, ami Ethan és köztem történt. Beszámoltam a beszélgetéseinkről, az erdőben talált barlangról, a száműzött nagyapáról és annak naplójáról, a megölt öcsről, Lucasról, Ethan elképzeléseiről, terveiről és az egyes emberekről alkotott véleményéről.

Ügyeltem rá, hogy egyetlen fontos momentumot se hagyjak ki, és mire felkelt a Nap, nemcsak a táj, hanem Daryl is megvilágosodott. Ugyan tartottam tőle, hogy ha mindennel tisztában lesz, egészen megváltozik a rólam alkotott véleménye, és attól is féltem, hogy több tettemet helyteleníteni fogja, végül egyik sem következett be. Szimplán azt tette, amihez egyébként is jól értett: hallgatott és nyugtázott.

– Rád bízom az Ethan-témát – jelentette ki, miután befejeztem a mesélést. – Úgy intézed, ahogy akarod, egészen addig, amíg megmarad a kellő távolság. Mert ha észreveszem, hogy átlépi a határt… Ha csak egyszer is úgy ér hozzád, nem fog érdekelni a vele kapcsolatos terved. Egyszerűen kicsinálom.

Magamban nyugtáztam Daryl kijelentését, és halványan elmosolyodva lehunytam a szemem. Jóleső érzés töltött el. Olyan, melyhez már rég volt szerencsém. Teljesen ellazultam Daryl ölelésében, és igyekeztem minél jobban hozzábújni.

Nem késő számunkra. Sosem volt késő. Sosem lesz késő. Mert ilyen nem történhet. Mert bármi más lehetségesebbnek tűnik most, mint az, hogy egyszer csak nem lesz visszaút, és minden jóvátehetetlenné, minden véglegesen rosszá válik.

Van múltunk. Van jelenünk. Van és lesz jövőnk. Akkor is, ha az egész világ elsorvad körülöttünk. Mert mi ilyenek vagyunk, és mert ennek kell várnia ránk. Ez fog várni ránk.