2018. február 3.

18. fejezet: Tizennyolcadik nap

A szám kiszáradt, egész testemben gyenge voltam, és csípőtől lefelé nem éreztem a bal alsó végtagomat. Kábultan nyitottam fel a szemem, de mintha ólmos súly nehezedett volna a szemhéjamra, egyből le akart csukódni.
Többször körbevezettem a pillantásomat a lemenő Nap fénye által elárasztott helyiségen, mégsem jöttem rá, kinek a házában lehetek. Egy pillanatra még azt is megkérdőjeleztem, hogy Alexandriában vagyok. Nyugtalanított, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a szobában, és az izgatottságom csak fokozódott, amikor megláttam a karomba kötött infúziót.
Komoly erőfeszítések árán, ám végül sikerült eltávolítanom a folyadékbevitelre szolgáló cucc részeit. A tű kihúzásakor elfordítottam a fejem, nehogy viszolyogni kezdjek, majd ügyelve rá, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, lassan kitakartam magam.
Csupán fehérnemű és egy kinyúlt, rám jó pár mérettel nagyobb póló volt rajtam. Emlékeztem rá, mi történt, így nem lepett meg a bal combomon lévő vastag, steril kötés, az viszont komoly megkönnyebbülést jelentett, hogy egyáltalán volt még lábam. Ezek szerint a sérülésem megfelelő ellátásban részesült, és a seb nem fertőződött el.
Az ágy melletti szekrényen egy ezüsttálca volt, rajta gyógyszerekkel és injekciós tűkkel. Előbbiek neve alapján világossá vált, hogy érzéstelenítőt, fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt is kaptam. Csak épp azt nem tudtam, mióta.

Nagy nehezen felültem, mindkét lábam lelógattam, és megkíséreltem talpra állni. Ahogy sejtettem, sérült alsó végtagom nem igazán bírta a terhelést. A szekrény mellett, a falnak támasztva találtam egy mankót, és bár egyértelmű volt, hogy szükségem van rá, a büszkeségem nem engedte. Az elv, hogy ha használnám, azzal csak elismerném a gyengeségemet, legyőzte a józanészt.
Az összes porcikám sajgott, és minden lépés kész kínszenvedésnek bizonyult. A gyógyszerek és a golyó ütötte seb erős kombót alkotott, melyet félő volt, hogy nem leszek képes legyőzni. A térdem remegett, s ugyan többször megbicsaklottam, végül sikerült eljutnom az ajtóig.
Mentőövként kapaszkodtam előbb a kilincsbe, aztán az ajtófélfába, majd ahogy egyre előrébb haladtam, úgy avanzsáltam támaszkodóvá minden stabil pontot. Nyomorultul festettem, és hálát adtam az égnek, hogy senki nem látta azt a szerencsétlen, emberi mozgáshoz alig hasonlítható vánszorgást és vonszolódást, amit leműveltem.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, mire leértem a lépcsőn, az viszont biztos, hogy az utolsó négy fokot hamar magam mögött tudtam. Esélyem sem volt elkapni a korlátot, mert amint megbotlottam, szélsebes zuhanásba kezdtem, és egy pillanat alatt a nappali padlójára kerültem.
Mindkét könyökömet és az egész jobb oldalamat erős ütés érte. Nyöszörögve egyenesedtem fel, igyekezve figyelmen kívül hagyni a testem különböző pontjain jelentkező, tompa jellegű fájdalmat. Ez viszonylag gyorsan könnyűvé vált, miután rájöttem, hol vagyok.
Ahogy körbekémleltem, egymás után tolultak fel az agyamban a cseppet sem kellemes emlékképek. A helyiséget és a benne található bútorokat mind-mind ismerősnek találtam, és kétségtelenül egyetlen személyhez tudtam kötni. Az illető pedig, mintha a megfelelő pillanatra, avagy a nagy felismerésre váró gondolatolvasó lett volna, hirtelen előkerült a dolgozószobából.
– Nocsak, kit látnak szemeim? – mosolyodott el, a hangja, mint általában, ezúttal is émelyítően mézesmázos volt. – Végre felébredtél, Csipkerózsika!
– Ethan – motyogtam, akárha a nevének kimondása egyértelműsíthette volna csak, hogy tényleg ő az. Próbáltam minél több határozottságot csempészni a beszédembe, holott teljesen fölösleges volt, hisz tagadhatatlanul szarul néztem ki. A hanghordozásom vajmi keveset számított.
– Közel egy napja várom, hogy magadhoz térj – világosított fel, miközben mellém lépett.
– Hogy kerülök ide?
A jobb karomat a vállára fektette, majd átkarolta a derekamat, és a konyhába vezetett. Megvárta, míg leülök az asztalhoz, töltött egy pohár vizet, és csak azután válaszolt, hogy maga is helyet foglalt.
– Ájultan, lőtt sebbel hevertél az egyik ház mögött. Morgan talált rád, és egyenesen Denise-hez vitt, aki ellátta a sérülésedet. Pár órát ott töltöttél, aztán további sérültek érkeztek, és helyszűke miatt úgy döntöttünk, hazaviszünk.
A vízért nyúltam, mire elhallgatott. Addig nem folytatta, míg be nem fejeztem az ivást, és a pohár vissza nem került az asztalra. Nem, cseppet sem viselkedik furcsán, csak úgy, mint máskor, futott át az agyamon.
– Alig indultunk el, amikor az odakint lévő őrtorony tartószerkezete összeroskadt. Eldőlt és szétzúzta a falat, a kürthangra idesereglő kóborlók pedig bejutottak Alexandriába. Az én házam közelebb volt, mint a tiéd, ezért idehoztunk. Tara gyorsan visszakísérte Denise-t, hogy ellássa a többi sérültet, mi ketten meg… – sóhajtott fel. – Nos, te és én itt ragadtunk.
Jeges borzongás futott végig a hátamon, mely először mozdulatlanná dermesztett. Kellett egy kis idő, mire összeraktam a kirakós darabkáit, és azt követően, hogy az utolsó elem is a helyére került, az asztalra támaszkodva felálltam.
Csupán két-három lépést kellett megtennem, mégis olyan volt, mintha végtelen időkig próbálkoztam volna, hogy eljussak az ablakig. A függönyön át kinéztem, és abban a minutumban rádöbbentem, hogy Ethan igazat beszélt.
Odakint nyüzsögtek a kóborlók: ellepték az utcákat, az épületek közti szűk, füves járatokat, a pavilont és a tó környékét, sőt némely házba is bejutottak. Félelmetes látvány volt, és nemcsak amiatt, mert korábban soha nem láttam még annyi élőhalottat egy kupacon, hanem mert mindez azt jelentette, hogy össze lettem zárva Ethan Cooperrel. Az emberrel, aki megölte a családtagjait, és akinek két nappal korábban hadat üzentem.
Arra eszméltem, hogy megnyikordult a szék, és Ethan mögöttem termett. Egyik kezét a vállamra fektette, a másikkal félresöpörte a hajamat, hogy a fülemhez hajolhasson. Meleg lehelete a tarkómat csiklandozta, érintése nyomán harag és undor töltött el.
– Úgy tűnik, jó ideig egymás társaságát kell élveznünk – mondta elmélyülő hangon. – Izgalmas lesz, nem gondolod?
Az ujjaim ökölbe szorultak, a légvételeim megszaporodtak az indulataim fékezésére irányuló igyekezettől. Olaj volt a tűzre, s csak még nagyobb önuralomra késztetett, amikor a felsőtestével szorosan a hátamhoz simult, és morogva a nyakamba csókolt. Bőven elég lett volna, ha mindössze egyszer teszi meg, ehelyett ötször-hatszor is megismételte, mi több, párszor belém harapott.
Fogalmam sincs, miért csinálta mindezt, ha egyszer tudta, mennyi ellenérzést, milyen sok gyűlöletet és megvetést tápláltam iránta. Úgy viselkedett, mintha a kapcsolatunk egy bimbózó románc lett volna, nem egy élethalál harc. Pedig az volt. Istenemre, az volt.
Ugyanakkor nem voltam abban a helyzetben, hogy birokra keljek vele. Alig rendelkeztem ép vagy nem fájó porcikával, így az, hogy rátámadok Ethanre, megvalósíthatatlannak bizonyult. S bár fizikai mivoltomban nem álltam készen a küzdelemre, minden lelkierőm megvolt ahhoz, hogy szembesítsem és emlékeztessem. Nem akartam hallgatni róla, mi történt a betolakodók támadásának napján, és mi az, amit nem tett meg, holott kötelessége lett volna.
– Miért beszéltél úgy, mintha fogalmad sem lenne a húgod haláláról? Miért beszéltél úgy, mintha a holtteste nem hevert volna közvetlenül mellettem?
Kérdéseim elérték a kívánt hatást, Ethan abbahagyta a nyakam csókolgatását. Ám amit ezután tett, az nemcsak letaglózott, hanem valósággal a szívembe mart. Maga felé fordított, két tenyere közé fogta az arcomat, és olyan közel hajolt, hogy az orrunk szinte összeért.
– Mert nem így volt – felelte. – Susie szívlövést kapott, és nem sokkal később átváltozott. Arra készült, hogy felzabáljon. Csak nekem köszönheted, hogy nem lett belőled kóborló.
– Azt mondtad, Morgan talált rám.
– De azt nem, hányadikként – mosolyodott el. – Én voltam az első, aki észrevette, hogy ott vagy. Végeztem Susie-val, hogy ne árthasson neked, aztán elvonszoltam a hulláját. Ezután keveredett oda Morgan, és egyből Denise-hez vitt.
Oldalra billentette a fejét, hogy a számhoz férhessen, és miközben folytatta a beszédet, az ajka minden kimondott szónál súrolta az enyémet.
– Megmentettelek, Ann! Hálával tartozol nekem.
– Megölted a húgodat – szűrtem a fogaim közt.
– Az a valami már nem Susie volt.
– Dehogynem – vetettem ellen, és hogy rájöjjön, mit értettem ezalatt, készségesen elmagyaráztam neki. – Az, akit hátrahagytál, aki sírt utánad és könyörgött, hogy ne hagyd egyedül, akit az életed árán is meg kellett volna védened, igenis a húgod volt. Tudtad, hogy nem képes vigyázni magára, mégis a házban hagytad. Megölted őt azáltal, hogy maradásra utasítottad.
Halkan felkuncogott.
– Túl kíváncsi volt. Túl sokat kutakodott. A kelleténél többet tudott a terveimről, és elég kotnyeles volt ahhoz, hogy veszélyt jelentsen.
Immár világossá vált. Ethan őrülete a tetőfokára hágott, és már mindenkiben ellenséget látott. E tény ismeretében igencsak nagy kockázatot jelentett, amit mondani készültem, mégsem riadtam vissza.
– Én is sokat tudok. Jóval többet, mint Susie. Miért hagytál mégis életben? Akkor és ott megölhettél volna.
– Ó, drága Ann, nem eszik olyan forrón a kását! – simogatott meg a hüvelykujjával. – Te vagy a valaha volt legméltóbb ellenfelem. Ostobaság lett volna kihasználni az eszméletlenségedet, ha sokkal kellemesebb módja is van annak, hogy leszámoljak veled.
– Meg akarsz ölni, de konkrét terv alapján – állapítottam meg.
– Arra gondoltam, tegyük élvezetesebbé – bólintott, elismerve az igazamat. – Úgyis itt leszünk egy darabig. Kár lenne elkapkodni a kettőnk eddigi legfontosabb dolgát.
Végigvezette a nyelvét az alsó ajkamon, majd kínzó lassúsággal megcsókolt. Ízlelgetett, mintha a legkedveltebb, legédesebb süteménye lennék, én pedig viszonzás nélkül tűrtem a kellemestől igen messze lévő becézgetést.
– Várunk, míg kicsit helyrejössz, aztán meglátjuk, hogyan tovább.
A tekintetünk összekapcsolódott.
– Ez mit jelent?
Nevetve megforgatta a szemét, majd egy sóhaj kíséretében eleresztett.
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!
Hogyne tudnám, szaladt át rajtam, de tőled is hallani akarom.
– Az egész kapcsolatunk egy nagy játszma volt, amit most le kell zárnunk – folytatta. Elhátrált, ám a pillantását egy másodpercre sem szakította el tőlem. – Sajnálom, mert igazán élveztem…
– Egyszer minden parti véget ér – szakítottam félbe hűvös mosollyal.
– Pontosan – biccentett. – Ezek szerint számodra is világos, ugye? Csak egyikünk fog élve kijutni ebből a házból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése