17. fejezet: Tizenhetedik nap

Egyetlen előző napi döntésemet sem bántam meg. A naplónak el kellett pusztulnia, hogy biztosan ne kerüljön Ethan kezébe. Egyébként sem fenyegetett annak a veszélye, hogy az idős férfi gondolatai örökre a semmibe vesznek.

Bár a lapok elégtek, minden mondat, minden feltételezés és ötlet tovább élt a fejemben. Tudtam, hogyan vélekedett Ethan nagyapja Alexandriáról, annak vezetőjéről, a közösségben élőkről és az unokáiról. Tudtam, hogy elengedte Ethant, és azt sem tartottam kizártnak, hogy a szíve mélyén már rég menthetetlennek tartotta a lelkét. Én sem vélekedtem másképp.

Továbbá egy percig sem feltételeztem, hogy túlléptem volna egy határt azzal a sokatmondó tekintettel, mellyel este szembesítettem a férfit. Tisztában kellett lennie a ténnyel, hogy nem félek tőle, és nem szívesen látom az élők körében.

Azt sem tartottam túlzásnak, hogy a pillantásommal elárultam, mit tervezek ellene. Egy ideje amúgy is nyílt titok volt, hogy meg akarom ölni. Képtelenségnek tűnt, hogy ne merült volna fel benne az a kósza balsejtelem, mely – ha csak halkan suttogva is, de – tudatta vele, hogy holtan akarom tudni.

Egyelőre nem volt biztos tervem a férfi megölését illetően. Az éjjel nem sokat aludtam, ám hiába töprengtem, hogyan golyózhatnám ki Ethant a közösségből, nem jutottam érdemleges eredményre. A legtisztább az lett volna, ha megvárom, míg Daryl visszatér, és vele együtt kezdek el ötletelni, azonban a gondolataim nyughatatlannak bizonyultak. Az agyam egyre csak kattogott, és azt ismételgette, hogy gyerünk, ne húzzam az időt, hanem lépjek végre.

A délelőtt keserves lassúsággal telt el, mivel Deanna Maggie-vel karöltve kezdett neki az aznapi teendőknek, így rám és Ethanre nem volt szüksége. Megkérdeztem ugyan, hogy akad-e más, amit elintézhetnék, egyetlen olyan feladat sem volt, ami órákig lekötött volna. Még Oliviához is benéztem, hátha segítségre szorul, végül mégis inkább örültem, hogy nemet mondott, és hamar elhagyhattam az ellátmányraktárt. Hiába, Carol jelenléte továbbra is taszított.

Egyéb ötlet híján felfegyverkeztem, magamhoz intettem Mázlit, és elindultam csatangolni. Reméltem, hogy egy kiadós séta több szempontból is jót tesz majd. Én kis naiv komoly felismeréseket, baromi jó terveket és hatalmas sóhajjal egybekötött megkönnyebbülést vártam, ám a természet ezúttal cserben hagyott.

Mázli élvezte az órákig tartó járkálást. Csak néha-néha álltunk meg, hogy igyunk és pihenjünk egy keveset. Próbáltam olyan irányba eltávolodni Alexandriától, amerre még nem voltunk, ami tekintettel kirándulásaink gyakoriságára és gyatra tájékozódási képességeimre, annyira nem bizonyult könnyű feladatnak. Végül kitaláltam, hogy kövessük az egykori turistaútvonalat, azon úgysem mentünk még.

Erdei fakunyhók romjai, táborhelyek, keskeny vízfolyások, elhullott állatok, üres konzervdobozok és ágakon, bokrokon fennakadt, vagy éppen földbe tiport, szakadt ruhadarabok mellett haladtunk el. Inkább lehangoló, mintsem rémisztő látványt nyújtott a természetnek e halott, mocskos része.

Visszafelé úton már azon morfondíroztam, hány normális maradhatott még a bolygón. Azon tanakodtam, vajon mit ehetnek, mit ihatnak, hol és hogyan élhetnek ebben a rothadó világban. Kérdéseimet és feltevéseimet Mázlival sem voltam rest megosztani, aki úgy fülelt, mintha nemcsak hallaná, hanem értené is minden szavamat. Olykor vakkantott egyet, amit az ő nyelvén hajlamos voltam válasznak betudni.

Egy külső szemlélő valószínűleg bolondnak bélyegzett volna, ám ez nem valósult meg, hisz nem volt külső szemlélő. A növényeken és az aprócska állatokon kívül senki nem akadt, aki tanúbizonyságot adott volna az élet jelenlétéről. Körüllengett a halál, abszurd és émelyítő egyveleget alkotva a madarak csivitelésével.

A hosszú túra alaposan leizzasztott, ezért mihelyst visszaértünk Alexandriába, megetettem Mázlit, majd felmentem az emeletre, hogy megfürödjek. Minden ruhát a szennyesbe szórtam, és a frissítő zuhany után törölközőben és mamuszban masíroztam át a hálószobába, hogy keressek pár tiszta göncöt.

Épp a fehérneműs fiókban turkáltam, amikor Mázli szélsebesen berohant az ajtón. Nyüszített és toporzékolt, ügyet sem vetve csitító szavaimra. Az ablakhoz futott, mellső lábával a belső párkány alatti falrészt kaparta.

Sejtelmem sem volt, mi lelte hű bajtársamat, ám abban biztos voltam, hogy mutatni szeretne valamit. Kinéztem az ablakon, többször alaposan körbekémleltem az onnan belátható területet, ám semmi szokatlant vagy nyugtalanítót nem tűnt fel.

Elhúztam a függönyt, mintha ezáltal még tisztábban láthattam vagy rájöhettem volna, mit akar tudatni velem Mázli, de ez sem segített. Pörögtek a másodpercek, az idegeim pattanásig feszültek. Feszélyezve éreztem magam, mert olyan érzésem volt, mintha valami teljesen egyértelmű dolgot nem vettem volna észre.

Aztán megtört a jég, és végre látni kezdtem. Az egyik ház mögül egy tetőtől-talpig megviselt, szutykos öltözetű, arcát eltakaró, fegyveres alak lépett elő. Odasomfordált a verandán üldögélő alexandriai férfi mögé, a korlátba kapaszkodva felhúzta magát, és a kezében lévő késsel elvágta a könyvet olvasó fickó torkát. Vér spriccelt szerteszéjjel, a gyilkos pedig a nadrágjába törölte a kés pengéjét, leugrott a verandáról és körbenézett.

Először azt hittem, időben visszahúztam a függönyt, és nem buktam le, ám tekintettel arra, hogy gyanúsan sokáig figyelt abba az irányba, ahol én tartózkodtam, hamar leszámoltam ezzel a lehetőséggel. Hátraléptem egyet, igyekeztem gyorsan visszanyerni a higgadtságomat. Nem gabalyodhattam bele az értetlenkedés és a döbbenet szövevényes hálójába.

Szedd össze magad, öltözz, fegyverkezz és cselekedj, utasítottam magam, és hogy ennek eleget tegyek, rögvest sarkon fordultam. Az egyetlen, amivel – vagyis akivel – nem számoltam, a küszöbön termő férfi. Olyasmi ruhát viselt, mint az előbb látott idegen, így nem esett nehezemre levonni a következtetést, miszerint társak lehetnek. A homlokára egy W betű volt felfestve.

Mázli morogva, vicsorogva lépett elém. Kész lett volna bármire, hogy megvédjen, de nem akartam, hogy miattam bántódása essék. Ráparancsoltam, hogy nyughasson, és magam mögé intettem, miközben egy pillanatra sem szakítottam el a tekintetemet az ajtóban ugrásra készen álló fickótól.

– Ha itt maradsz, meghalsz – mondta a fél arcát elfedő rongyon keresztül. – A társaim nem ismernek kegyelmet.

Aggódtam, hogy nehezen találom meg a hangomat, esetleg rekedtes lesz, amikor megszólalok, de szerencsére nem így történt. Még saját magamat is megleptem azzal a határozottsággal és hűvösséggel, amellyel előrukkoltam.

– Te talán igen?

– Közéjük tartozom, de nem vagyok olyan, mint ők.

Hát, persze…

– Miért jöttetek ide?

– Mert kell minden, amitek van, és nekünk nincs.

– Hányan vagytok?

Nyelt egyet, majd lehúzta a maszkját.

– Sokan – felelte szűkszavúan.

Rajtam a sor, rajtam a sor, ismétlődött a fejemben.

– Nem félek a társaidtól – közöltem, egyre közelebb lépdelve hozzá.

– Itt maradni öngyilkosság – jelentette ki, amint megtorpantam előtte.

Röpke pillantást vetettem a kezében lévő, jobb időket is megélt vágóeszközre. Tudtam, hogy elég egy futó gondolat, egyetlen hirtelen érkező, heves indulat, és könyörtelenül leszúr. Megvolt rá az esélye, mert megadtam neki. Ő viszont nem élt vele.

– Nem fogok elmenekülni – makacskodtam.

Elléptem mellette, mire ő is kihátrált a folyosóra, így gond nélkül rázárhattam az ajtót Mázlira. Nem akartam, hogy elkóboroljon, vagy véletlenül összetalálkozzon valamelyik gyilkossal.

Lesiettem a lépcsőn, és meg sem álltam a konyháig. A férfi követett. Nem értettem, miért teszi. Nem értettem, miért követett úgy, mintha egymást régóta ismerő bajtársak lennénk. Mérhetetlenül zavart, hogy nem láttam át rajta, arról nem is beszélve, hogy részben végig a hátam mögött maradt. Vagyis bármikor meglephetett volna azzal, hogy nekem esik és megöl.

– Nem egyszerű lehetőséget kínáltam, hanem az életed megtartását – világosított fel, miközben karnyújtásnyira tőlem lecövekelt, és egyfolytában ide-oda forgatta az ujjai közt lévő kést. A szemem sarkából ugyan ráláttam, ez nem lett volna elég, hogy kivédjem az esetleges támadást.

– Nem hagyom veszni a közösséget. – Alaposan megcsomóztam a testemet fedő törölközőt, hogy biztosan a helyén maradjon. Kirántottam az egyik fiókot, előkaptam a legnagyobb kést, amit találtam, majd azzal a lendülettel a férfi felé fordultam.

Szólásra nyitotta a száját, én viszont azonnal csendre intettem. Neszezést hallottam a bejárati ajtó felől, és miután kinyílt, halk beszédre lettem figyelmes. Kettőre saccoltam a betolakodók számát, de biztosra kellett mennem.

Lerúgtam a mamuszt, hogy minél zajtalanabbul tudjak közlekedni. Még egyszer összenéztem a férfival, aztán elindultam az idegenek felé, hogy a megfelelő fogadtatásban részesítsem őket.

A konyhát a nappalitól elválasztó boltívhez lopakodtam, és elbújtam annak egyik tartóoszlopa mögött. A betolakodók megállapodtak, hogy egyikük a földszintet, másikuk az emeletet fésüli át, majd ennek megfelelően szétváltak.

– Ha nem akarsz szemtanúja lenni a társaid halálának, akkor jobb, ha most lelépsz – súgtam hátra a vállam fölött.

A mögém óvakodó férfi megütközve, értetlenül pislogott. Nyilván nem nézte ki belőlem, hogy képes vagyok harcolni. Lerítt róla, hogy a külsőm alapján elkönyvelt, mint egy gyenge, védelemre szoruló nőt.

Ha nem az a helyzet állt volna fenn, ami, még akár el is mosolyodtam volna a tudatlanságán. Fogalma sem volt, miken mentem keresztül. Nem tudta, miket láttam és szenvedtem el, milyen brutális módon vesztettem el a szeretteim egy részét, és hányszor táncolt már pengeélen az életem. Nem ismert, nem tudott rólam semmit – ahogy a társai sem.

– Alulmaradsz – mondta végül –, és én nem fogok segíteni.

Nem is kérném, futott át az agyamon, időm azonban nem maradt, hogy mindezt a tudomására hozzam. A földszintet körbejáró idegen gyorsan haladt. Átfésülte az összes helyiséget, és a nagy zsákmány reményében utoljára hagyta a konyhát. Pár perc múlva meg is jelent.

Épp csak elhaladt mellettem, máris utána vetődtem. A bal karommal átnyúltam a nő válla fölött, és a mellkasára szorított tenyérrel visszarántottam, a másik kezemmel pedig a nyakához emeltem a kést. Esélyt sem adtam rá, hogy megforduljon, nehogy észrevegye a boltívnél ácsorgó társát.

– Hányan vagytok? – morogtam a fülébe.

Reméltem, hogy a bőrét karcoló penge elég fenyegetést jelent számára ahhoz, hogy készségesen válaszoljon, ám mint nem sokkal később kiderült, hatalmasat tévedtem. Félelem helyett az őrület szikrája csillant meg a szemében, és a következő pillanatban hangos viháncolásban tört ki.

Tudtam, hogy ha nem cselekszem, az emeletet felforgató idegen meghallja a társát. Végeznem kellett a nővel, de ez nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogy azt fejben elképzeltem. Hiába, a gyilkolás még az addig velem történtek ellenére sem ivódott belém olyannyira, hogy könnyűszerrel képes lettem volna kiontani egy normális vérét. Az emberség táplálta könyörület ott élt bennem.

Erősebben markoltam a kést, és a penge helyett az alkaromat szorítottam a nő torkához. Biztosan tartottam, a célom pedig az volt, hogy elveszítse az eszméletét. Mindjobban fojtogattam, remélve, hogy hamar feladja, ám még az ájuláshoz közel járva is maradt annyi ereje, hogy elfúló sikolyt hallasson.

Nem sokkal ezután csapkodás, majd sietős léptek zaja hangzott fel. A lehető legdurvábban a konyhapultnak löktem a nőt, így nemcsak erőteljes ütés érte, hanem az egyensúlyát is elvesztette. A földre zuhant, a kés kiesett a kezéből, és még a fejét is beverte. Kábultan pislogott, akaratlanul is hozzájuttatva engem némi időhöz, hogy elintézzem a társát.

A fickó szinte berobbant a konyhába, és egyből nekem esett. Akárcsak a nő, úgy ő sem vette észre a konyhában tartózkodó negyedik felet, a saját társát, aki mindeközben kétségbeeséstől eltorzuló arccal kihátrált a helyiségből. Látszott rajta a vívódás. Akkor és ott felsejlett bennem, hogy talán tényleg nem olyan, mint azok, akikkel érkezett.

Az emeletről érkező férfi széles vigyorral az arcán végignézett rajtam, majd egyből nekem esett. Szúrófegyverével a mellkasomat célozta meg, ám én gyorsabb voltam. Leguggoltam, és akkorát rúgtam az ágyékába, hogy hétrét görnyedt a fájdalomtól, elejtette a fegyverét és térdre hullott.

Még egy jól irányzott csapással ártalmatlanítani akartam, viszont az időközben észhez térő nő rám vetette magát. Gondolkodás nélkül elvágta volna a torkomat, ha nem ütöm ki a kést a kezéből. Ekkor megpróbálta kicsavarni a nyakamat. Hogy kiszabaduljak a szorításából, gyomorszájon könyököltem, majd felálltam, felé fordultam, és ököllel orron vágtam.

Óriási fájdalom nyilallt az egész kezembe, az ujjperceim megroppantak. Öröm az ürömben, hogy a nő azonmód eszméletét vesztette. A teste elernyedt, és úgy dőlt a padlóra, mint egy zsák liszt, így már csak a fickó maradt hátra, aki azóta is sajgó férfiasságán tartotta a kezét, és nyöszörgött a kíntól.

– Tetves ribanc! – szűrte a fogai közt, amint megálltam fölötte.

– Hányan vagytok? – tettem fel egy korábbi kérdésemet, bízva benne, hogy tőle végre választ kapok.

Elgyötört arccal felnevetett.

– Mind meg fogtok dögleni – vágta rá, és felém köpött. – Kizsigerelünk titeket, és felzabáltatunk az élőhalottakkal.

Felkaptam a kést, és közvetlenül a feje mellett a padlóba döftem.

– Hányan vagytok? – ismételtem.

– A nyomorult kölyköket is kinyírjuk, de az érettebb csitrikkel előbb még eljátszadozunk picit. Ordítani fognak a fájdalomtól, amikor szétkú…

A lángra kapó harag egy szempillantás alatt bekebelezte és felemésztette a maradék türelmemet. Tombolt bennem az indulat, és minden további mozdulatomat az vezérelte. Olyan sebesen döftem a torkába a kést, hogy esélye sem maradt befejezni a mondatot.

Vér fröccsent a törölközőre és a bőrömre. Pár csepp leszánkázott az arcomon, és visszahullott a tulajdonosára. Elengedtem a gyilkos fegyvert, benne hagyva áldozata torkában, majd kimérten felegyenesedtem.

Nem volt nehéz kitalálni, mi legyen a következő lépés. Szükségem volt a kardomra, és meg kellett keresnem Susie-t. Nem engedhettem, hogy a betolakodók hozzáérjenek, ugyanakkor Mázlit sem nagyon akartam hátrahagyni egyedül. Így is hatalmas csodának tartottam, hogy nem hívta fel magára a figyelmet az ugatásával.

– Itt maradsz! – utasítottam a nappali közepén ácsorgó férfit. – Bezárod utánam az ajtót, és senkit nem engedsz a kutyám közelébe.

Nem húzhattam az időt, ezért a férfi szótlanságát beleegyezésnek vettem. Felrohantam az emeletre, a törölközőt pillanatok alatt normális ruhadarabokra cseréltem, majd megkötöztem a földszinten heverő, ájult nőt, és elhagytam a házat.

Célom a fegyverraktár volt, ám alig indultam el, a pisztolylövések és a kétségbeesett sikolyok mellé máris egy harmadik hang, egy kamionkürt szakadatlan visítása társult. A szívem egyre őrültebb tempóban vert, és bár tudtam, hogy lényeges lenne minél előbb elhallgattatni a kürtöt, nehogy a Darylék által elterelni próbált kóborlókat Alexandriába vonzza, reméltem, hogy valaki más elintézi.

Sikerült észrevétlenül átszlalomoznom a házak között, és miután megnyugtattam Oliviát, hogy csak én vagyok az, kiadattam vele a kardomat az ablakon. Túl feltűnő lett volna, ha a bejárati ajtón át közelítem meg az épületet, hisz az utcára nyílt – vagyis könnyedén lebukhattam volna.

Karddal a kezemben, abból erőt és elszántságot merítve vettem az irányt Ethanék háza felé. Kockáztattam, mert először az ajtón át próbáltam bejutni, de az zárva volt. Hamar megkerültem az épületet, és bekopogtam az egyik ablakon. Többszöri kísérlet után sem érkezett válasz, ezért a fegyverem markolatával betörtem az üveget, a szilánkok közt benyúlva eltoltam a reteszt, és pár karcolás árán bemásztam a nappaliba.

Odabent kísérteties csend honolt. Ethan és Susie nevét is jó párszor elismételtem, majd azt követően, hogy egyik helyiségben sem találtam őket, ahol érkeztem, ott távoztam. Nem maradt más választásom, mint bejárni Alexandriát, hátha valahol rájuk bukkanok. Az sem érdekelt, hány betolakodón kell átverekednem magam.

Nem sokba került, és máris találkoztam a következő akadállyal. A szomszédos épület verandáján három idegen téblábolt. Láthatóan nagyon be akartak jutni a házba, de mindez másodlagossá vált, mihelyst észrevettek.

Gúnyosan röhögcsélve indultak el felém, én pedig megálltam és bevártam őket, így hamarosan két nővel és egy férfival találtam magam szembe. Jobban tették volna, ha egyszerre támadnak rám, ám ez eszükbe sem jutott. Egyesével próbáltak szerencsét, s ezáltal megpecsételték a sorsukat.

Az elsőt mellkason szúrtam, majd kirántottam belőle a kardot, és elválasztottam a fejét a törzsétől. A másodiknak, amint előttem termett, rátapostam a lábára, és azzal a lendülettel elmetszettem a torkát. A harmadiknak előbb vágást ejtettem a combján, és míg ő üvöltve a friss sérüléshez kapott, felülről lesújtva a koponyájába állítottam a kardpengét.

Nyeltem egyet, pár pillanatra lehunytam a szemem, aztán átléptem a hullák fölött, és folytattam a keresést. A közösség különböző pontjain további négy betolakodóval számoltam le. Közben több alkalommal láttam olyan élettelen testeket, amelyek mind ismerősek, mind alexandriaiak voltak.

Mindent átfésültem a falakon belül, de Ethant és Susie-t sehol nem találtam. Már-már megkörnyékezett a gondolat, hogy Ethannek talán sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, és kimenekítette a húgát ebből a borzalomból, ám nemsokára csalódnom kellett.

A házam felé igyekeztem, hogy összeszedjem az egyik korábbi portyám során talált fegyvereket, amiket nem adtam le a raktárban. Az volt a tervem, hogy elintézem az otthonomban hátrahagyott férfit, fogom Mázlit, és vele együtt körülnézek Alexandrián kívül.

A tervet egy vékonyka, hüppögő hang másította meg. Féltem, hogy csak a képzeletem űz velem tréfát, és még azután sem nagyon mertem hinni a szememnek, hogy a kislány felé fordultam. Féltérdre ereszkedtem, a kardot a földre fektettem, majd széttártam a karjaimat a hozzám rohanó lány előtt.

– Semmi baj, Susie! – simogattam meg a haját. – Hol van Ethan?

– Azt mondta, maradjak a házban, aztán elment – sírta. – Kértem, hogy ne hagyjon egyedül. Mondtam neki, hogy félek.

– Jól van, most már megnyugodhatsz – feleltem, leplezve a döbbenetemet és az undoromat.

Hihetetlennek tartottam, hogy Ethan képes volt sorsára hagyni az egyetlen életben maradt rokonát. Gond nélkül hagyta volna, hogy meghaljon az a személy, aki iránt felelősséggel tartozott. Nem érdekelte, hogy Susie csupán egy védtelen gyermek. Hátrahagyta, egyúttal feláldozta, hogy mentse a saját bőrét.

– Micsoda kibaszott szívmelengető látvány. Együtt a család, huh? – szólalt meg mögülem egy hang.

Elengedtem Susie-t, lassan felálltam, majd szembenéztem a férfival. A kezében pisztolyt szorongatott, koszos ruháját friss vér áztatta át. Bele sem mertem gondolni, vajon hány alexandriait ölhetett meg az elmúlt egy órában.

– Itt éltek, a magas falaitok mögött, elszigetelve mindentől és mindenkitől. Mindeddig azt hihettétek, sérthetetlenek vagytok, de ma ráébresztettünk titeket az ellenkezőjére. A takaros kis házaitok vérben úsznak, és mindenütt jól öltözött, belőtt sérójú hullák fekszenek. Leromboltuk, amit felépítettetek – mondta kárörvendően.

Nyugalmat erőltettem magamra, és mint egy kaméleon a környezete színét, én is felvettem a férfi stílusát.

– Ha jobban körbenéznél, azt is látnád, mennyi társad ott van a halottak között. Lemészároltuk őket, mint a veszett korcsokat. Csupán egy kardot és egy kést használtam, mégis úgy hullottak körülöttem, mint a mérgezett patkányok.

– Hú! – biccentette oldalra a fejét. – Tényleg azt hiszed, ezzel megbánthatsz? Te kis kurva, neked fogalmad sincs, mi a valódi fájdalom – morogta, miközben felemelte a fegyvert tartó karját. – De ne aggódj, máris megmutatom.

Pillanatok alatt felvette a célpontot, és tétovázás nélkül elsütötte a pisztolyt. A testem megrázkódott, a lábam földbe gyökerezett, és pár másodpercre az egész világ elsötétült előttem. A férfi kapott az alkalmon, közelebb lépdelt hozzám, és mosolyogva a fülemhez hajolt.

– Ez a fájdalom. Amikor próbálsz megvédeni valakit, és végül elbuksz – súgta, majd újabb célpontot választott. – Ha megbocsátasz, nyerek magamnak némi egérutat.

Ismét meghúzta a ravaszt. Egyszerre égető és szúró fájdalom hasított a combomba, ahogy a golyó belefúródott. Vér patakzott a sebből, hamar átáztatva a nadrágomat, én pedig tehetetlenül, a kíntól elgyengülve a földre zuhantam.

Az oldalamon feküdve próbáltam elállítani a vérzést. Amúgy is sajgó öklömet a sérülésre szorítottam, de nem jártam sikerrel. A szemem könny lepte el, ám még e homályos fátylon keresztül is láttam a mellettem holtan heverő kislány testét és azt a reményvesztettséget, amely utolsó leheletekor az arcára fagyott.