19. fejezet: Tizenkilencedik nap

Tartalmas kis beszélgetésünket követően Ethan ennivalót szolgált fel. Síri csendben álltunk neki, és később sem szóltunk egymáshoz. Végig rajtam függött a tekintete, mint nagymacskának az áldozatán.

Sokszor viszonoztam a pillantását. Minden falatot kimért mozdulattal emelt a szájához, hogy aztán lassan megrágja és lenyelje. Sokat evett, de egyszer sem habzsolva. Mindvégig ijesztő eleganciát tanúsított, az arckifejezése pedig semmilyen érzelemről nem árulkodott.

Vele ellentétben én alig ettem valamit. Bőven fért volna a gyomromba, hisz rég volt már részem kiadós étkezésben, ám a gyógyszerek, a sérüléseim, és úgy általában az egész helyzet elvették az étvágyamat.

Aggódtam a többiekért, főleg Darylért, akiről napok óta nem hallottam semmit. Reméltem, hogy nincs egyedül és biztonságban van, jó messze a kóborlóktól hemzsegő Alexandriától. Részben persze örültem volna, ha visszajön, mert ezáltal biztosra vehettem volna, hogy él. Ugyanakkor nem akartam, hogy lássa, mi lett a közösséggel.

Étkezés után Ethan a karjába vett, és mint egy újdonsült feleséget, felcipelt az emeletre, hogy ágyba fektessen. Azt mondta, pihennem kell, hogy megerősödjek. A legabszurdabb az egészben, hogy mindezt csak azért szerette volna, hogy aztán az életemre törjön. Őrült és követhetetlen módon viselkedett, azonban nem volt más választásom, mint eltűrni.

Az éjjeliszekrényen lévő gyógyszerekből magam válogattam össze egy keveset. Tudtam, melyik mire való, és nem akartam a kelleténél többet bevenni, ezért nem bíztam Ethanre. Kinéztem belőle, hogy begyógyszerez, aztán kihasználja a helyzetet, és rám támad, így jobbnak láttam észnél maradni. Nem válhattam még eltompultabbá, hisz amúgy sem voltam erőm teljében.

Megvárta, míg lenyelem a gyógyszereket, majd elhagyta a szobát. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, az ajtóhoz lopakodtam, és elfordítottam a zárban lévő kulcsot. Vajmi kevés védelmet nyújtott, elvégre nem vált betörhetetlenné, de reméltem, hogy ha Ethan ilyesmivel próbálkozik, felébredek a zajra.

Ittam még pár korty vizet, aztán visszafeküdtem. Nem akartam, de muszáj volt pihennem. Kavargó gondolataim és a bennem cikázó állandó veszélyérzet miatt sokára tudtam csak elaludni. Fordultam egyik, majd másik oldalamra, bámultam a plafont, végül lehunytam a szemem, és a Susie-val történtek helyett inkább a Daryllel közös emlékeimre koncentráltam.

Felidéztem a találkozásunkat. Azt, hogy mennyire elutasító volt. Az első alkalmat, amikor megöleltem. Azokat a kivételes pillanatokat, amikor megnyílt előttem, és azt a folyamatot, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Eszembe jutottak a veszekedéseink, az irántam tanúsított törődése, mellyel sokszor meglepett. Gondolatban újra átéltem az első csókunkat, mígnem álomba szenderültem azzal az elképesztően csodálatos emlékfoszlánnyal, amikor lefeküdtem vele.

Valamikor az éjszaka közepén riadtam fel. A csukott ablakon át beszűrődött az odakint nyüzsgő kóborlók szüntelen moraja. A jólléttől továbbra is messze álltam, de valamivel frissebbnek éreztem magam.

Körbepillantottam, mint legutóbbi ébredésemkor. A szobában félhomály uralkodott, az éjjeliszekrényen félig leégett gyertya pislákolt. Az ajtó résnyire nyitva volt, a zár és a kilincs hiányzott.

Nyeltem egyet, és hamar végignéztem magamon, újonnan szerzett sérülés után kutatva. Nem találtam, ám a szemvillanásnyi megnyugvást máris újabb döbbenet követte. Az állólámpa melletti karosszékben Ethan üldögélt, és elégedett arckifejezéssel kevergette az italát, mely az illata alapján tea lehetett.

– Kár volt azt hinned, hogy egy zárt ajtó elvághat tőlem – közölte, mihelyst találkozott a tekintetünk. Bizonyára lerítt rólam, hogy azon agyalok, miként sikerült bejutnia.

– Megölhettél volna, míg alszom – jelentettem ki az amúgy is nyilvánvalót.

Nem is tudom, miért fogalmaztam meg hangosan. Talán csak mondanom kellett valamit, hogy tudjam, még mindig önmagam vagyok, és még mindig élek. Vagy csak időt akartam nyerni, hogy realizáljam a helyzetet, és gyógyszerektől kába aggyal megint a helyükre illesszem a kirakós darabjait: Susie halálát, Alexandria védőfalának pusztulását, a kóborlók betörését, az összezártságot egy olyan emberrel, aki a halálomat akarja.

– Megtehettem volna – bólintott.

Ráérősen kortyolt egyet a teából, a karfára helyezte a csészét, majd kimérten felegyenesedett, és elindult felém. Közben töretlenül figyeltük egymást. Megállt az ágy mellett, várt egy keveset, aztán felmászott a matracra, és négykézláb helyzetből hajolt közelebb hozzám.

– Érzed, ugye? – kérdezte, az orra hegyével megcirógatva az arcomat. – A belőled áradó gyűlölet és a bennem tomboló szexuális vágy úgy csap most össze, mint két láthatatlan ellenfél. S ha ez nem volna elég, rajtad kívül még önmagammal is harcot vívok.

Szinte már meg sem lepődtem, hogy még egy ilyen helyzetben, tisztában léve azzal, hogy csapdába estünk egy kóborlók által körbevett házban, ilyen ide nem illő, abszurd gondolatok fogalmazódnak meg benne.

– Nocsak! Talán nem tudod eldönteni, megerőszakolj-e, mielőtt megpróbálsz megölni? – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Ha tudnád, mennyiszer fantáziáltam rólad és rólam, kettőnkről… Nem tartanád ennyire mulatságosnak. Ha csak sejtenéd, hányszor elképzeltem, ahogy te és én…

– Aztán mi lett? – szakítottam félbe. – Leromboltam az illúziót azzal, hogy rájöttem, mit műveltél a családoddal, meg azzal, hogy a halálodat kívánom?

– Többek között – mosolyodott el, oldalra biccentve a fejét.

Az arcomat pásztázta, hüvelykujjával egy hajtincsemet simogatta. Aztán hirtelen elkomolyodott. Frászt kaptam a gyors hangulatváltozásaitól.

– Nem akartam, hogy így alakuljon – folytatta kicsivel később. – Jól akartam csinálni. Veled ment volna.

– Sosem ment volna.

– De igen. Ha az elejétől fogva hiszel bennem… Ha mellém álltál volna, legyőzve az állandó gyanakvásodat…

– Azzal meghazudtoltam volna önmagamat. Ezt senki kedvéért nem tenném.

– Tudod, milyen sokat elérhettünk volna együtt? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna az imént elhangzott szavaimat. – Bármire képesek lehettünk volna. Bármit megtehettünk volna. Ha mellettem döntesz, most mi irányítanánk a közösséget. Mi szabnánk meg a szabályokat, mi parancsolnánk az embereknek. Mi tartanánk életben őket. Minden a miénk lehetett volna.

– Tudod, miután Deanna befogadott minket, sokáig lappangott bennem egy különös érzés. Nem foglalkoztam vele, mert minden mást fontosabbnak tartottam, ezért azt sem tudtam, mi az. Most végre rájöttem.

Ethan értetlenül pislogott, én pedig kihasználtam a szótlanságát.

– Féltem – vallottam be. – Teltek a napok, néztem a védőfalakat, a tiszta utcákat, az épületeket és az embereket, és közben féltem itt lenni.

– Féltél, holott tudtad, hogy a falak megvédenek attól, ami odakint van – következtetett, ámde rosszul.

– Nem. Féltem, mert a falak körbezártak, csapdába ejtve azokkal, akik idebent vannak. Nem a kóborlóktól féltem, hanem az emberektől. Tőletek, a lehetséges céljaitoktól. Attól, hogy elképzeltem, mi mindenre lehettek képesek.

Csak később vált világossá, hogy fogalmatok sincs, miként kell harcolni. De azt is felismertem, hogy az itt élők zöme jó. Ezért döntöttem úgy, hogy maradok és segítek, így az én és ők lassacskán mi lett. Ám ahogy Alexandria egyre közelebb került a szívemhez, úgy távolodott el a tiédtől. Most pedig ott tartok, hogy azt gondolom, a jelenlegi felállás mi és te.

Ethan haragosan, összeszorított fogakkal az arcomba sziszegett. Nem tetszett neki a felvázolt gondolatsor.

– Ostoba vagy, ha azt hiszed, eltávolíthatsz a közösségből. Alexandria sokkal többet túlélt, mint amiről tudsz. A falak már rég álltak, amikor te még mocskosan és éhesen szerencsétlenkedtél odakint. Csaknem a kezdetektől fogva itt vagyok. Láttam, mit tesznek az itteniek. Hallottam, mit beszélnek. Tapasztaltam, hogyan viselkednek. Ismerem őket, Ann! Készek a változásra.

– Nem te jelented a változást.

– Ó, dehogynem! – vágta rá, a szája gonosz mosolyra húzódott. A fülemhez hajolt, ujjaival átfonta a nyakamat. – Csak te nem leszel tanúja.

A szorítása egyre erősebbé vált. Élvezettel fojtogatott, én meg akárhogy igyekeztem, nem tudtam lefejteni magamról a kezét. Próbáltam jól gazdálkodni azzal a kevés levegővel, amit sikerült belélegeznem, s közben lázasan töprengtem a szabadulás mikéntjén.

Az agyam egyre lassabban pörgött, a fejemben fokozatosan erősödő nyomást éreztem. A látásom elhomályosult, heves kapálózásom másodpercenként vesztett erejéből. Végigkarmoltam az alkarját, ököllel ütöttem a vállát, ám mindezzel csak magamat fárasztottam.

Lehunyt szemmel, a fülembe suttogva elismételte, mi mindent megtehettünk volna együtt. Újra és újra tudatosította bennem, milyen nagyszabású terveket valósíthattunk volna meg. Elhadarta, miféle jövőt képzelt el kettőnk számára, és minél többet beszélt, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy tényleg komolyan gondolta.

Utolsó mentsvárként kihasználtam, hogy nem figyel a mozdulataimra. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, kutakodni kezdtem, ügyelve rá, nehogy leverjek valamit, és amint a kezem ügyébe akadt a megmentőmnek hitt tárgy, rámarkoltam.

Minden megmaradt erőmet belevittem az ellentámadásba. A lehető legnagyobb lendülettel vágtam bele Ethan nyakába az injekciós tűt, mire a férfi fájdalomtól elkínzott hangon felüvöltött. Egy szempillantás alatt eleresztett, legördült rólam, és egyensúlyát vesztve huppant a padlóra.

Felültem, állapotomhoz mért gyorsasággal kikászálódtam az ágyból, és bár korábban nemet mondtam rá, ezúttal segítségül hívtam a mankót. Inkább Ethan ellen szolgáló fegyverként, mintsem támaszként számítottam rá, míg nem találok egy strapabíróbb, komolyabb eszközt, amivel megvédhetem magam.

Kitámolyogtam a folyosóra, és levonszoltam súlyosan nehéznek érzett testemet a lépcsőn. Épp leértem a földszintre, amikor Ethan utolért, és könnyed mozdulattal a földre taszított. Felszisszentem az oldalamat ért ütéstől, hamar a hátamra fordultam, és a mankó végével ágyékon ütöttem a felém lépő férfit.

Másodperceket nyertem csupán, így azon kívül, hogy talpra kecmeregtem, semmi egyébre nem maradt időm. Esélyem sem volt elindulni a konyhába, hogy szerezzek egy kést, húsbárdot vagy klopfolót, mert Ethan a hajamba markolt, alaposan megrángatott, majd olyan elánnal lökött a falnak, hogy előbb felkiáltottam a fájdalomtól, aztán bennem rekedt a levegő.

Ethan elém lépett, két keze közé fogta az arcomat, így megakadályozva, hogy összerogyjak. Megvárta, míg felnyitom a szemem, s csak a biztos szemkontaktus után szólalt meg.

– Nem engedhetlek el, Ann! – mondta, ujjbegyei belemélyedtek a bőrömbe. – Bár megtehetném! Hidd el, semmit sem akartam jobban, mint hogy működjön, de te mindent elrontottál. Mindent helyrehozhatatlanná tettél. Saját magad alatt vágtad a fát. Ha az elejétől fogva bízol bennem, nem kellett volna sorsot választanod. Együtt is dönthettünk volna egy közös életről. Egy közös sorsról.

Nagyra táguló orrlyukkal, az alsó ajkamba harapva próbáltam normalizálni a légzésemet. Jobb ötletnek tűnt, mint az, hogy ismét érveket sorakoztassak fel Ethan monológja ellen. Nem akartam a saját igazamat hajtani. Nem akartam újabb szócsatába bonyolódni vele. Nem vágytam semmi másra, mint arra, hogy holtan lássam, mert nem maradt vele egyéb dolgom azon kívül, hogy megöljem.

Hirtelen ötlettől vezérelve az arcához kaptam, és a hüvelykujjammal nyomást gyakoroltam a szemére. Időben lehunyta, ezért csak a szemhéját értem, de ez is megtette. Ordítva lépett hátrébb, majd vakon meglendítette a jobbját.

A halántékomat érő pofontól négykézlábra estem, s míg ő arra várt, hogy kitisztuljon a látása, elkúsztam a konyháig. A pult szélébe kapaszkodtam, hogy talpra húzzam magam, aztán egymás után minden fiókot kirántottam. Egyetlen vágóeszközt sem találtam. Ethan gondoskodott az eltüntetésükről.

A szívem egyre hevesebb tempóban vert, a kétségbeesés tetőtől-talpig elzsibbasztott, földhöz szegezve a lábamat. A következő pillanatban vasmarokként tartó ujjak simultak a tarkómra. Ethan az egész felsőtestemet a konyhabútor gránitlapjára kényszerítette, ám még azelőtt, hogy az alfelével satuba szoríthatott volna, gyomorszájon könyököltem.

Még szembe sem fordultam vele, máris tudtam a következő lépést. Muszáj volt időt nyernem, ezért gondolkodás nélkül Ethannek estem. Ökölbe szoruló kézzel püfföltem, mezítelen lábbal rúgtam, ahol értem.

A legtöbb ütésem elől könnyedén kitért, de némely támadásom célt ért. Utóbbiakat nem átallott viszonozni, és a legkevésbé sem fogta vissza magát. A tovaszaladó percek egyre kimerültebbé tettek, a beszívott levegő kevésnek bizonyult. Dübörgő pulzussal, sajgó végtagokkal, szédelegve harcoltam, meghaladva a vélt képességeimet. Az adrenalin és a túlélési ösztön átrepített a saját korlátaimon, sőt eltüntette őket.

Kigáncsoltam Ethant, előbb hasba és oldalba rúgtam, majd mindenütt, ahol értem. Miután a lábam elfáradt, a szájából pedig vér csordogált elő, fél lábbal átléptem felette, és addig bokszoltam az arcát, amíg bírtam lendülettel.

Mindkét kezemen felrepedt a bőr, és az apró sebekből szivárgó vér keveredett az övével. Alig bírtam feltápászkodni, és az sem került kevés erőfeszítésembe, hogy kinyújtsam az ujjaimat.

Kábán meredtem Ethan mozdulatlan testére. Összevont szemöldökkel kutattam az emlékeim között, azonban egy olyan alkalom sem jutott eszembe, amikor ennyire csúnyán elintéztem egy embertársamat. Ami azt illeti, ilyen mértékű haragot sem éreztem még senki iránt. Egyszerre volt elképesztő és félelmetes, mire tett képessé a színtiszta gyűlölet.

Épp elhátráltam volna Ethantől, amikor észrevettem a nyakában lévő madzagot. Hogy mi lógott rajta, nem láttam, mert a lényeget a pólója alá rejtette. Kíntól eltorzuló arccal, jobb tenyeremet a bordáimra tapasztva lehajoltam, és miután megpillantottam a markomban alig elférő kulcsot, elvettem tőle.

Félúton összeszedtem a mankót, majd egyenesen a dolgozószobához mentem. Az ajtaját természetesen zárva találtam, de a frissen lelt kulccsal hamar megoldottam a problémát. Már-már azt hittem, nyert ügyem van, ám egy lélegzetvétellel később kiderült, mennyire kár volt a korai öröm.

Az odakint nyüzsgő kóborlók hörgése elnyomta a falióra ketyegésének hangját. A szemem tágra nyílt, a fájdalom ostorcsapásként cikázott végig a testemen, majd visszatért egyetlen pontba, hogy aztán rám szabadítsa az elemi gyengeséget, amely minden porcikámban tompa lüktetésbe kezdett.

Nekizuhantam az ajtónak, és a hátamba fúródó késhez kaptam, azonban a markolat helyett Ethan kezét tapintottam. Megmozdította a kést, mire felsikoltottam, és könnybe lábadó szemmel a kemény felületnek döntöttem a homlokomat. A férfi ujjai melegek és nedvesek voltak. Az én vérem áztatta őket.

– Itt a vége – hörögte Ethan, ami akkor és ott bennem is megfogalmazódott.

A reménytelenség igyekezett gyökeret verni a fejemben, és egyre csak azt szajkózta, hogy eljött az én időm. Gonosz hangon mantrázta, hogy el fogok vérezni. El akarta fogadtatni velem, hogy nemsokára meghalok, de én nem hittem neki.

Nem hittem a hangnak.

Nem hittem Ethannek.

Magamban hittem.

Magamban és abban, hogy erős vagyok.

Amint lenyomtam a kilincset, Ethan kirántotta belőlem a kést. Komoly vérmennyiség indult meg a sebből, a férfi pedig arra készült, hogy újból megszúrjon. Szerencsére gyorsan padlót értem, így a penge mindössze a levegőt szelte.

Bekúsztam a dolgozószobába, de az ajtót nem sikerült belöknöm magam után. Ethan felbőszült vadállat módjára rontott be, és minden lépésénél megsuhintotta a kést, hátha egyszer csak eltalál.

Egy percre sem állt le. Meggondolatlanul cselekedett, ami hamar a javamra vált. Egy óvatlan pillanatában sípcsonton rúgtam, és még földet sem ért, máris távolabb másztam tőle. A hozzám legközelebb lévő szekrényt céloztam meg, bízva benne, hogy meg tudom szerezni Ethan nagyapjának egyik kardját.

Remegve kapaszkodtam meg a szekrény lábában, és a polcokba fogódzkodva tornáztam egyre feljebb magam, míg végül elértem egy antik, ámde sértetlen fegyvert. Nagy nehezen megfogtam és leemeltem.

Eközben Ethan sem tétlenkedett. Tudtam, hogy nem adja fel, mégis meglepetésszerűen ért, amikor megjelent mögöttem. A baljával hátulról átkarolta a nyakamat, a jobbjában lévő kést pedig az oldalamnak szegezte.

Nem döfte belém egyből, viszont folyamatosan mozgásban tartotta a pengét, melynek hegye kilyukasztotta a pólómat, és újabb sebet ejtett rajtam. Egyetlen árva hangot sem akartam kiadni, ezért a számba haraptam.

– Add már fel! – követelte. – Add fel, a kurva életbe!

Elengedtem a kardot, és lehunyt szemmel rámarkoltam a bőrömet karistoló pengére. Megkíséreltem eltávolítani magamtól, melynek eredményeként a tenyerem is felhasadt. Ugyanakkor valami más is történt: Ethan lefagyott.

Nem bírta elképzelni, hogy lehetek képes ilyesmire. Nem tudta megérteni, miért nem dobom be a törölközőt. Nem értett semmit. Abban a helyzetben, abban a pillanatban jött csak rá, mennyi erő lakozhat egy életet szerető, túlélni vágyó emberben, s mindez felfoghatatlan volt számára.

– Soha… nem mondok le olyasmiről… ami megillet – mondtam szaggatottan. – Soha… nem mondok le az élethez való jogomról. Azért nem haltam meg, mert megérdemlem, hogy itt legyek. Mert harcoltam, hogy itt lehessek. Ellenben te… te csak azért élhettél eddig, mert másokat küldtél a halálba magad helyett. Feláldoztad a nagyapádat és a testvéreidet, hogy élhess. Tudod, Ethan, az a nagy büdös helyzet, hogy háromszorosan is halottnak kéne lenned.

Döbbenetét kihasználva ellöktem a kezét, a hátammal a mellkasának ütköztem, hogy eltaszítsam, és míg ő tántorogva küzdött az egyensúlya megtartásáért, ismét magamhoz vettem a kardot.

Pillanatok leforgása alatt történt az egész. Sarkon pördültem, Ethan felém lépett, ám a karja a mozdulat felénél megállt a levegőben. A szívébe döftem a nagyapja kardját, s közben végig a szemébe néztem. A tekintete ezernyi érzelmet tükrözött, és egy röpke másodpercre látni véltem valami emberit.

Aztán üressé vált.

Teljesen üressé.

Ám ez nem volt elég. Semmit sem bízhattam a véletlenre, így miután kihúztam a szívéből a pengét, homlokon szúrtam, majd egy suhintással elválasztottam a fejét a testétől. Holtan, legyőzötten terült el a kemény fapadlón.

Én sem bírtam tovább. Hagytam, hogy kiessen a kezemből a kard, és megrogyó térddel összebicsaklottam. Az oldalamra gördültem, és kibámultam az ablakon. Könnycseppek szánkáztak végig az arcomon, és aprót koppantak, ahogy találkoztak a parkettával. A szemhéjam egyre nehezebbnek éreztem.

Nem tudtam, meddig sikerül észnél maradnom, mindenesetre küzdöttem. Valami azt súgta, továbbra sem adhatom fel, és mintha csak helyeslő jelként szolgált volna, úgy bontakozott ki a sötétből a háztól nem messze fellobbanó tűz.

Hatalmas robajok követték egymást, a kóborlók morajlása elhalkult, és emberi kiáltások, parancsszavak hangjai szűrődtek be a házba, hogy aztán belopózzanak a fülembe, míg végül eljutottak a tudatomig.

A felcsapó lángok mind magasabbra nyúltak, mintha csak el akarták volna érni a csillagokat. Olyan elszántan kapaszkodtak az ég felé, mint ahogy én küzdöttem a kardért. Ugyanolyan tűz égett odakint, mint amilyen a szívemben is tombolt. Mintha nem is valódi tűz lett volna, hanem az érzéseim kivetülése.

Látni akartam közelebbről. Tudni akartam, valós-e. A kérdés, hogy vajon a képzeletem tréfálkozik-e velem, nem hagyott nyugodni. Bár tartottam tőle, hogy nem jutok el odáig, nem vehettem el magamtól az esélyt.

Felvettem a nemrég használt kardot, és lomha léptekkel az ablakhoz mentem. Meg sem próbáltam a bejárati ajtón át távozni, hisz zárva volt, és nem akartam időt veszteni a kulcs keresgélésével.

Úgy bukfenceztem ki a fűre, mint egy újonnan kikelt, röpképtelen madárfióka. Hihetetlenül szerencsétlen módon értem talajt, még a bokámat is megrándítottam. Beletelt pár percbe, míg talpra kecmeregtem.

Sántikálva, minden egyes testrészemet fájlalva, sebektől tarkítva, a komoly vérvesztés miatt émelyegve, vagyis baromi elcseszett állapotban közelítettem meg a tüzet. Először el sem hittem, hogy Alexandria tavát látom. A víz tele volt a fény által odavonzott kóborlókkal, akik egymás után égtek szénné.

Hallottam, amint valaki a nevet kiáltotta. Nagyon ismerős volt a hangja, de annyira elmerengtem és olyan önkívületben voltam, hogy csak néhány pislantás után kaptam észbe. A felém tartó alakra szegeződött a tekintetem. Előbb a teste körvonalát, majd az arcát figyeltem, és miután elém ért, elnyíló ajkakkal összevontam a szemöldököm. A sírás kerülgetett.

Daryl, mintha pontosan tudta és szimplán nyugtázni akarta volna, mi történt velem az elmúlt napokban, bólintva közelebb lépett. Vállamról a nyakamra csúsztatta erős, érdes kezét, megsimogatta a hajamat, és a nyakszirtemnél fogva magához húzott.

Homlokon csókolt, az orrával megcirógatta az enyémet, majd várt egy keveset. Szinte ledermedt, még levegőt is alig vett. Végül megragadta az arcomat, szájával az ajkam után kapott, és egy vadabb, rövidebb csók után adott egy mélyebb, hosszabban tartót.

Belesüppedt az érzésbe, én pedig a karjába. Az egyik másodpercben még csókolt, a következőben már erősen tartott, nehogy összeessek. Hallani véltem, amint mély hangján a fülembe dörmögi, hogy minden rendben lesz, és mintha mondott volna még valamit, amit vagy nem értettem tisztán, vagy csak a képzeletem szülte.

A testem feladta. Meg merte tenni, mert az eszem megnyugtatta, hogy már biztonságban van. Annyi nélkülözés, annyi harc és feltorlódó kín után végre pihenhettem. Nem kellett tovább küzdenem.