2018. március 16., péntek

20. fejezet: Huszadik nap

Földöntúli érzés költözött belém. Nem igazán voltam észnél, de azt tudtam, hogy sokszor felébredtem és elájultam. A szememet ugyan ki bírtam nyitni, mindez egyszer sem tartott pár másodpercnél, esetleg néhány percnél tovább. Ami azt illeti, nem igazán volt időérzékem.
Olykor körbenéztem, és miután mindannyiszor ismerős arcokkal találkoztam, mint egy puha ágyba, úgy süppedtem vissza az eszméletlenségbe. Néha, de tényleg csak nagyon ritkán lomha fájdalom kúszott végig a fejem búbjától a lábujjamig.
Egy alkalommal aztán megtört a jég. Az ablakon át beszűrődő napsugarak finom selyemként simogatták a bőrömet, a függöny virágos mintázata rávetült az arcomra. Aprókat pislogtam, hogy a szemem hozzászokjon az erős fényhez, s közben megmozgattam a lábujjaimat.
– Jó reggelt, hétalvó! – üdvözölt egy ismerős hang. Elfordítottam a fejemet, hogy láthassam a tulajdonosát.
– Michonne – suttogtam, merthogy normál beszédre képtelen voltam. A torkomban gombócot éreztem, a szám kicserepesedett. Felköhögtem, mire a nő egyből a vízért nyúlt, és a számba dugta a szívószálat.
– Semmi baj, igyál! – mosolyodott el, míg én egy sivatagi szomjazó mohóságával szorítottam az ajkaim közé a szívószálat, és kortyolni kezdtem a hűs folyadékot. Miután kiürítettem a poharat, Michonne az éjjeliszekrényre tette azt, és visszaült a székre.
– Meddig voltam kiütve? – kérdeztem, míg fejben a legutolsó emlékem után kutattam. Megnyugvást adott, hogy még a nő válasza előtt beugrott a tűz látványa, Daryl régóta áhított csókja és bizton tartó, ölelő karja.
– Pár napig – felelte –, de nem kell aggódnod. Minden rendben van.
Nem hittem neki. Nem feltétlenül azért, mert nem ismertem eléggé, habár ez sem volt elhanyagolható szempont, hanem amiatt, amit a szemében láttam. A tekintete sejtette, hogy hazudik, vagy legalábbis elárulta azt, hogy nincs minden a legnagyobb rendben.
– Tudnom kell, mi történt, míg nem voltam magamnál – közöltem köntörfalazás nélkül. Ő is tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb úgyis kiderítem vagy megtapasztalom az igazságot. Talán épp ezért döntött úgy, hogy felvilágosít a további ködösítés helyett.
– Képes leszel elviselni, akármit is hallasz?
Alkartámaszba helyezkedtem. Nem ment olyan könnyen, és bizonyára az is látszott, hogy fájdalmaim vannak. Meg sem próbáltam eltitkolni, hisz a sérüléseim elég nagyok voltak ahhoz, hogy mindez természetes legyen.
– Nincs más választásom.
Bólintott, hátát a támlának döntötte.
– Meghaltak páran azok közül, akiket ismersz – kezdett bele, majd hirtelen elhallgatott, és csak egy rövid sóhaj után folytatta. – Deanna, Jessie, Sam és Ron. Ők nincsenek többé.
– Hogy…?
Félbehagytam a mondatot, remélve, hogy Michonne ennyiből is rájön, mire vagyok kíváncsi. Nem teketóriázott, hamar felvázolta, hogy Deanna megfertőződött, akárcsak Jessie és Sam. Utána Ronra is kitért. Elmesélte, hogy a fiú szemen lőtte Carlt, aki így majdnem meghalt, ám végül megúszta az egyik szemének elvesztésével. Apró fizetségnek tűnt az életért cserébe, hisz félig vaknak lenni még mindig jobb, mint halottnak.
Ezután azt is megtudtam, hogy Alexandria kapcsolatba került egy másik közösséggel, egy bizonyos Hilltoppal. Az egész azzal kezdődött, hogy Daryl és Rick találkozott egy magát Jézus néven bemutató fickóval. Az igazi neve Paul volt.
Az ő vezényletével jutottak el Rickék Hilltopba, és onnantól kezdve némileg felgyorsultak az események. Michonne beszámolt a Megmentőkről, az egyik bázisuk megtámadásáról, Maggie és Carol fogságba eséséről és szabadulásáról.
Különös érzés fogott el, amikor tudomásomra jutott, hogy Rickék álmukban végeztek a Megmentőkkel. Bár Michonne elmondása alapján nem soroltam a Megmentőket a jófiúk közé, azért kissé letaglóztak a hallottak. Nyilván másképp kezeltem volna, ha ébren és ott vagyok Hilltop felfedezésekor, ha látom, hogy élnek és viselkednek az ottani emberek, és ha részt veszek az akcióban. Így viszont keserű szájízzel nyugtáztam a megölésüket.
– Segítesz felkelni? – kérdeztem kevéssel azután, hogy befejezte a mondandóját. Nem tartotta jó ötletnek, de nem is próbált meggyőzni arról, hogy még pihenésre szorulok. Felállt, a jobbjával átkarolt, hogy fel tudjak ülni, és miután félrehajtottam a takarót, talpra állított.
A térdem össze akart rogyni, a lábam remegett, olyannyira nehezére esett elbírni a testsúlyomat. Még nem voltam elég jól, de küzdöttem, hogy elég legyen az a kevés erő, amellyel rendelkeztem.
Mélyeket lélegeztem, és további pár másodpercig görcsösen kapaszkodtam Michonne-ba. Gondolatban azért rimánkodtam, hogy sikerüljön megtartanom az egyensúlyomat, majd véget vetettem a hezitálásnak, és finoman eltoltam Michonne kezét.
Megy ez, biztattam magam, a számat apró sóhaj hagyta el. Michonne ugrásra készen várt, egy percre sem szakította el tőlem a tekintetét. Minden rezdülésemet figyelemmel kísérte, készen állva arra, hogy szükség esetén megakadályozza az elesésemet.
Bizonytalanul, botorkálva jutottam el a küszöbig, nyomomban Michonne-nal. A nappalit már valamivel merészebben szeltem át, a bejárati ajtó kilincsét pedig kifejezett magabiztossággal ragadtam meg. Megy hát, feleltem egy korábbi gondolatomra, miközben kimasíroztam a teraszra.
Körbenéztem. A közösség egy-két pontján még szemmel látható volt a kóborlók okozta kár, de a hullák és törmelékek már eltakarításra kerültek. A tó abból a távolságból makulátlannak tűnt, a sima víztükör csillogó, vidám játékot űzött a napfénnyel.
– Köszönöm – pillantottam Michonne-ra –, innentől boldogulok.
Kétkedett ugyan, mégis rám hagyta. Jólesett a törődése, hisz annak ellenére, hogy nem ismertük egymást olyan jól, igencsak gondoskodónak bizonyult velem szemben. Ugyanakkor örültem, hogy nem akart mindenáron mellettem maradni.
Talán látta bennem a szikrát. Talán úgy vélte, egy erős nő van tőle karnyújtásnyira. Mindezek, még ha csupán feltételezések is voltak részemről, valószínűbbnek tűntek, mint az, hogy a beletörődésének hátterében egy esetleges vita elkerülése állt. Nem, Michonne hitt bennem. Éreztette volna, ha más a helyzet.
– Beszélj a többiekkel! Néhányan – hangsúlyozta ki, hogy értsem a célzást – nagyon izgultak már érted.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Michonne, akár a tükörképem, viszonozta a gesztust, és gyengéden megütögette a vállamat. Nem kellett több szó, tudtam, hogyan tovább. Megvártam, míg elmegy, aztán én is útnak indultam, hogy tegyek egy kisebb kört a védőfalon belül.
Maggie volt az első ismerős és kedvelt személy, akivel Michonne után találkoztam. Az egyik készülőben lévő veteményesnél dolgozott, fából készült karókat szúrt a földbe. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, munkáskesztyűjében szinte elvesztek karcsú, hosszú ujjai és apró kézfeje.
Amint észrevett, még egy ütéssel stabillá tette a nem sokkal korábban leszúrt karót, és fülig érő szájjal elém sietett. Mélyről feltörő, őszinte örömtől elnyúló sóhajjal köszöntött, az ölelése szeretetteljes és meleg volt.
– Hogy vagy? – kérdezte, ahogy kissé elhajolt tőlem, és megsimogatta a vállamat.
– Még nem vagyok erőm teljében, de már alakul.
Helyeslően bólintott.
– És te? – fűztem tovább a beszélgetést. – Te hogy érzed magad?
Maggie oldalra biccentette a fejét, a szája sarkában mosoly bujkált. Titkolt valamit, és először sejtelmem sem volt, mi lehet az, ám azt követően, hogy a hasára simította a tenyeremet, már nem esett nehezemre kitalálni.
Hangosan felnevettem, méghozzá oly’ módon, hogy még saját magam számára is gyermekinek és ártatlannak tűnt. Boldog kacaj volt ez, nélkülözve a rosszat, és magába foglalva minden jót. Meghatotta Maggie-t, akárcsak engem a hír.
Fel akartam ajánlani a segítségemet, de határozottan elutasította. Azzal érvelt, hogy csupán kertészkedik, és ez sem nagy, sem megerőltető munka számára. Élvezte, én meg nem vitatkoztam. Miért is tettem volna, ha egyszer nyilvánvaló volt, hogy máshol kell lennem?
Végigsétáltam az utcán, és közben több ismerős arc mellett elhaladtam. Az emberek mosolyogva üdvözöltek vagy biccentettek, sőt Gabriel azt is megjegyezte, mekkora öröm, hogy végre házon kívül láthat. Meglepett, elvégre sosem ápoltunk jó kapcsolatot, mindenesetre megköszöntem a kedves szavakat.
Korábban nem is töprengtem rajta, ezért csak akkor és ott döbbentem rá, mennyire egyoldalú volt az a fajta ellenszenv, ami a pap és köztem leledzett. Nem kedveltem őt, elutasítottam a gondolatait, ostobaságnak tartottam a nézeteit.
Minden tettében és mondatában a rosszat kerestem, s ha nem volt, beléjük plántáltam, hogy biztos lehessek a Gabriel iránti utálatomban. Gyűlölni akartam a férfit, mert önmagam láttam benne. Azt az embert, aki nem tud és nem is akar küzdeni. Mert akkor még olyan voltam. Gyenge és harcképtelen.
Még azt is kitaláltam, hogy már semmiben sem hiszek, de ez sem volt igaz. Hittem benne, hogy Aaron egy jobb helyre vezet minket. Hittem egy szebb jövőben, egy biztonságot nyújtó otthonban. Igenis reménykedtem, hisz az ebből fakadó bizalmat szavaztam meg Aaronnek.
– Daryl nem tévedett – jegyezte meg egy női hang –, tényleg túlélted.
Carol hűvös viselkedése és szimpátiától mentes arckifejezése más esetben lelombozott, sőt dühöt ébresztett volna bennem, ám ezúttal semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Gúnyos megjegyzése lepergett rólam, akár egy esőcsepp az ablaküvegen.
– Te azt hitted, meghalok – állapítottam meg. Nem felelt, de nem is volt rá szükség. – Tévedtél – folytattam –, ahogy aznap este is, amikor azt mondtad, tudod, milyen vagyok. Megítéltél, mert az életem egy rossz és labilis szakaszában találkoztunk először. Elkönyveltél, mint egy szerencsétlen kislányt, aki végtelen önzősége miatt választotta a harctalan létet, pedig csak időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam.
– A sors nem mindig kegyes. Mi lesz, ha a következő ilyen időszakodnál nem lesz rá lehetőséged, hogy talpra állj? Vagy azzal áltatod magad, hogy mindig kapsz elegendő időt?
– Húsz nap – válaszoltam. – Ennyi bármire elegendő. Elég, hogy szerelmes légy, és elég, hogy összeszedd magad. Mindig lesz húsz napom, mert így vagy úgy, de kiharcolom.
Carol hitetlenkedve, lenézően ráncolta a homlokát, majd egy sóhajtás kíséretében rendezte a vonásait. Elfordította a fejét, egy ideig szótlanul figyelte a védőfal körül serénykedőket, aztán ismét rám nézett.
– Én biztattam Darylt, hogy hagyjon hátra. Sokszor megkértem rá, és ő sokszor meg is tette.
– Miért?
– Mert rossz hatással vagy rá. Elgyengíted.
– Nem célom…
– Akaratlanul is – vágott közbe. – Már pusztán azzal, hogy jelen vagy ott, ahol ő. Csak rád koncentrál. Csak téged tart szem előtt. Nem vigyáz magára.
– Gyűlölsz, mert fontos vagyok Darylnek.
Vagy az bánt, hogy fontosabb vagyok neki, mint te, gondoltam.
– Nem gyűlöllek, szimplán nem bízom benned. Darylben viszont igen. Ha ő lát benned valamit, nincs jogom megkérdőjelezni, de támogatnom sem kell, ami köztetek van.
– Legyen ez a végszó – javasoltam, mire bólintott és elsétált.
Megvártam, míg léptei elhalkultak, aztán utána fordultam. Lázasan morfondírozva, iménti szavait fejben ismételgetve bámultam egyre távolodó alakját, mígnem füttyszó, majd nem sokra rá kutyaugatás hangzott fel.
Sarkon pördültem, elszakítva a tekintetem Caroltól. Külső megfigyelőként biztosan feltűnt volna a boldogságból és szeretetből születő fény, amely felcsillant a szememben. Mázli gyorsabb volt Darylnél, így mire a férfi megtorpant előttem, már javában simogattam hű bajtársam kobakját.
– Kutyának ilyen jó dolga még nem volt – mondta Daryl. – Míg eszméletlen voltál, mindenki sajátjaként etette. Azért ilyen hombár. Csoda, hogy képes futni.
Mázli, mintha csak értette volna a sértést, méltatlankodva felmorrant.
– Kezdem érteni, miért nem kedvel – vontam fel a szemöldököm.
– Dehogynem, országos haverok vagyunk – mondta, és tétovázás nélkül megvakargatta Mázli fültövét. Jószágom egyből megbékélt, és a csatabárd elásását megerősítendő, megnyalta Daryl kézfejét.
– Nem túl haragtartó – állapítottam meg. Lassan abbahagytam Mázli simogatását, és elkomolyodó arccal Darylre pillantottam. Kimondatlan szavak lebegtek közöttünk, és hirtelen úgy tűnt, több megbeszélnivalónk van, mint bármikor.
– Haza kellene vinned – mutatott Mázlira. Nem kibúvó volt ez. Éreztem.
– Velem tartasz?
Rögvest bólintott.
Csendben, négylábú pajtásunk lihegését hallgatva bandukoltunk el a házamig. Friss vizet töltöttem a kutyatálba, némi étellel is megkínáltam, majd átsétáltam a nappaliba.
Daryl zsebre dugott kézzel ácsorgott a kandalló előtt, és a rajta lévő fegyvert, a kardomat vizslatta. Akkor sem vette le róla a pillantását, amikor mellé értem.
– Visszahoztam – közölte, mire ránéztem.
Percekig tartó némaságba burkolóztunk. Annyi mondanivalóm lett volna, valahogy mégsem tűnt helyénvalónak, hogy egyből megszólaljak. Kellett egy kis szünet. Egyszerűen csak szükségem volt rá.
– Megöltem… – A hangom elhalt, a mondat félbeszakadt. Nem azért, mert fájt, amit tettem, hanem csak úgy. Daryl persze így is értette.
– Tudom. Elástuk a falon kívül, titokban. Csak mi tudunk róla. Te, Rick, Michonne és én.
– A legijesztőbb, hogy nem a megölését bánom, hanem azt, hogy nem tettem meg korábban. Ha időben cselekszem, Susie még köztünk lehetne.
– Így is többet tettél azért a szarzsákért, mint amennyit kellett volna. Esélyt adtál neki, de ő nem élt vele. Ennyi történt.  
– Úgy tűnik, még mindig túl naiv vagyok.
– Senki sem tökéletes. Ahogy a világ sem.
– De azt jobbá tehetjük.
– Ja, jobbá. – A szeme sarkából rám nézett, és a kezem után nyúlt, hogy aztán gyengéden megszorítsa az ujjaimat. – Együtt.
– Együtt – ismételtem. Válaszul szembefordított magával, és szabad tenyerét félig az arcomra, félig a nyakamra helyezte.
– Többé nem tévesztelek szem elől – ígérte. – Egy rohadt perc sem lesz, amikor nem tudom, hol vagy, mert olyan nem lehet, hogy egy nap nem látlak viszont, vagy úgy találok rád, hogy már nem élsz. Nem fogom a karomban tartani a halott testedet.
Sűrűn bólogatva, könnyes szemmel lábujjhegyre emelkedtem, és szorosan átöleltem Daryl nyakát. Teljes felsőtestemmel a mellkasához simultam, majd olyan hévvel csókoltam meg, hogy mindkettőnkben benne rekedt a levegő.
Még órákkal később is, túl egy hosszú beszélgetésen és megannyi kedves, apró becézgetésen túl, az ágyban feküdve, miközben ő mélyen aludt, én pedig a hátát simogattam, újra és újra görcsbe rándult a gyomrom attól a fantasztikus érzéstől, amit Daryl odaadó simogatása és őszinte szavai ébresztettek bennem.
Napokkal korábban összetört szívem mostanra már vidáman kalimpált a mellkasomban, és teljes terjedelmével imádta, szerette a tőlem karnyújtásnyira pihenő férfit. Úgy hevert mellettem, mint egy szerető és hűséges, ámde korántsem megszelídített fenevad.
Nagyot nyújtóztam, kelletlenül visszahúztam a kezem, és kisettenkedtem a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Mázli az ágy végében aludt, és bár legszívesebben megvakargattam volna a buksiját, nem akartam felébreszteni.
Becsuktam magam után a fürdőszoba ajtaját, a szennyesbe szórtam a ruháimat, és leszedtem a kötéseimet. Hamar lezuhanyoztam, majd ahogy kiléptem a kabinból, rögvest a törölköző után nyúltam. Ahogy megmozdítottam a puha anyagot, egy papírfecni hullott a földre.
Értetlenül pislogva leguggoltam, és sietősen széthajtogattam a papírdarabot. Hirtelen rossz érzés fogott el, a gerincem mentén végigszaladó hidegtől pedig lúdbőrözni kezdett a karom. A fecnin mindössze ennyi állt:
„Még látjuk egymást, törölközős lány!”


VÉGE A MÁSODIK ÉVADNAK

4 megjegyzés:

  1. Kérlek, legyen új évad! Egyszerűen imádom ezt a történetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm a visszajelzést! :)

      Törlés
  2. létszi legyen új évad! Imádom nagyon jöl írsz😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ennek örülök, köszönöm a visszajelzést! :)

      Törlés