Rohantam. Nem úgy, mintha az
életem múlt volna rajta, hanem azért,
mert az életem múlt rajta. Sípoló tüdővel, sajgó mellkassal szlalomoztam a fák
között, és egymás után kerültem ki a letört gallyakat, bokrokat, kisebb
sziklákat.
A látásom újra és újra elhomályosult, a szememet könny mardosta. Minden
méter megtételekor, minden lépésem után bevillant egy kép az elmúlt napok
borzalmas eseményeiről. Az idilli jövőkép, mely a kandallónál állva, Daryllel
az oldalamon körvonalazódni kezdett, mostanra lesújtóan homályossá vált.
Azt hittem, nyugalmas időszak elé nézek, de a balszerencse egy percig
sem szunnyadt. Annyi minden történt igen kevés idő leforgása alatt, hogy az
emlékek még frissességük ellenére is összemosódtak és eltorzultak. Csupán
egy-egy momentum maradt meg élesen, ám ezek olyan elemi erővel villantak az
agyamba, hogy szinte megszédítettek.
Az egész Daryl, Rosita és Denise portyájával kezdődött. A trió egy
rövid körútra indult, amely végül tragédiába torkollott. Felbukkantak a
Megváltók, és Dwight fejbe lőtte Denise-t. Szegénynek esélye sem volt a
túlélésre.
Egyrészt hálát adtam az égnek, amiért nem kellett végignéznem Denise
halálát, másrészt átkoztam magam, mert nem voltam Daryl mellett. Kellemetlen
súly nehezedett a szívemre, amikor ott ácsorogtam a betemetett sírnál, és
láttam a férfi keserű arckifejezését.
Aztán ott volt Carol. Vagyis nem
volt. Órákkal azután, hogy beszéltem vele, összeszedte a holmiját és
lelépett. Mindössze egy levelet hagyott hátra. Az eltűnése felbolygatta a
közösséget, többen a keresésére indultak. Nem csatlakoztam hozzájuk.
Bármilyen kegyetlenül hangzik, egy futó ötlet erejéig sem merült fel
bennem, hogy megpróbálom megtalálni. Lehetnék álszent, és hogy magamat is
becsapjam, állíthatnám, hogy azért nem eredtem a nyomába, mert tiszteletben tartottam
a kérését, miszerint ne keressük, ám nem erről volt szó.
Szimplán nem vágytam a jelenlétére, és nem szerettem volna egy
közösségben élni vele. Nem akartam úgy számon tartani, mint egy alexandriait,
mi több… Sehogy, semmilyen formában nem akartam Carolra gondolni. Nem azért,
mert gyűlöltem, hanem mert képtelen voltam bizalmat szavazni neki. Már maga az
elképzelés is megvalósíthatatlannak tűnt, hogy mi valaha is igazi társak legyünk.
A csúcspont persze nem az ő lelépése volt. A legnagyobb rossz csak ezután
jött. Denise halálával Daryl tekintetébe mélységes harag költözött. Azt
akartam, hogy beszéljen róla, de nem szeretett volna, én pedig ismertem őt
annyira, hogy inkább nem erőltettem.
Titkon reméltem, hogy idővel leülünk és megvitatjuk a dolgot, ám
ehelyett hozott egy önző döntést, ami ellen semmit nem tehettem. Ott álltam
Alexandria kapujánál, Abrahammel beszélgettem, így szemtanúja voltam, amikor
Daryl motorra pattant és lelépett. Egyetlen pillantást kaptam búcsúzóul, de
abban sem volt más, csak mindent felemésztő gyűlölet.
Michonne, Glenn és Rosita is látta Daryl viharos távozását. Nem volt
kérdés, utána mennek-e, ahogy az sem, én mitévő leszek. Mind a négyen furgonba
ültünk, és rögvest útnak indultunk, hogy megállítsuk Darylt.
Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Ahhoz túl önfejű és határozott volt.
Miután rábukkantunk az erdő szélén, Glenn számtalan érvet felsorakoztatott,
hogy meggyőzze és visszacsalja, azonban minden szava süket fülekre talált.
Csak álltam és hallgattam kettejük párbeszédét, és mikor láttam, hogy a
többiek próbálkozása kudarcba fulladt, Daryl után iramodtam. Pár lépéssel
beértem, elkaptam a karját, ő pedig sarkon pördült, hogy megszabaduljon az
érintésemtől. Ahogy találkozott a tekintetünk, és szembesült vele, hogy én késztettem
megtorpanásra, csillapodott valamelyest, ám közel sem eleget.
– Ne csináld! – kértem fojtott hangon. Daryl sűrűn szedte a levegőt, az
ajkai elnyíltak. Mondani akart valamit, végül mégis néma maradt.
Kevés voltam ahhoz, hogy rábeszéljem a visszatérésre. Mind azok
voltunk. Csalódtam, amikor elhátrált tőlem és megfordult. Nem benne, nem a
többiekben, hanem magamban. Már az sem lepett meg, hogy Rosita csatlakozott
Darylhez.
Ők ketten folytatták a Dwight utáni hajszát, Glenn, Michonne és én
pedig elindultunk vissza, Alexandriába. Úgy botorkáltam a társaim mögött, mint
egy élőhalott. Csak egyetlen érzés, a csalódottságom iránti düh adott
bizonyosságot arra, hogy ember vagyok, s nem kóborló.
Félúton sem jártunk, amikor a Megváltók egy kis csapata – élükön
Dwighttal – elfogott minket. A megmentésünkre siető Darylt és Rositát is hamar
leleplezték és ártalmatlanná tették, előbbi egy pisztolylövést is kapott
Dwighttól.
Mind az öten megkötözve, betömött szájjal vártuk, hogyan tovább, mígnem
egy kisebb kóborló-horda bukkant fel a közelben. Esélyünk sem volt
észrevétlennek maradni, bár nem is állt szándékunkban – legalábbis nekünk,
alexandriaiaknak. Ki akartuk használni a húszabálók okozta zűrzavart, hogy
megszökhessünk, és nem sokon múlt, hogy minden terv szerint alakuljon.
Daryl talált egy éles követ. Próbáltam jelezni neki, hogy először a
saját kötelékét oldja el, és biztos voltam benne, hogy érti, mit szeretnék, de
rá sem hederített. Vagy talán nagyobb esélyt szavazott nekem, tekintve, hogy ő
komolyabban is megsérült.
A kezembe csempészte a követ, így nem maradt más választásom, mint
megpróbálni elvágni a csuklóimat szorító huzalt. Mire sikerült, a Megváltók már
javában aprították a kóborlókat. Nyugalmat erőltettem magamra, kivártam a
megfelelő pillanatot, majd felugrottam, és hátulról rátámadtam az őrzésünkkel
megbízott fickóra.
Pár határozott mozdulat elég volt, hogy megszerezzem a kezében lévő
bozótvágót. Amint elterült a földön, homlokon döftem, aztán kiszabadítottam a
többieket. Az egyetlen, amivel sem én, sem a többiek nem számoltak, hogy a
Megváltók túl gyorsan végeznek a hordával.
Idegesen, a kóborlókkal vívott csata hevétől túlfűtve, szitok- és
parancsszavakat kiáltozva rohantak felénk. Michonne-t teperték le először, és
miközben három Megváltó körbevette Glenn-t, Daryl taszított rajtam egyet, és a
szemembe nézve annyit mondott, rohanjak.
Megráztam a fejem, mire elvette tőlem a bozótvágót, és másodpercek
alatt kivégezte a kartávolságon belülre érő két fickót. Újból menekülésre
utasított, immár sokkal erélyesebben. Glenn-re pillantottam, akit épp ekkor
löktek a földre, majd Michonne-ra, aki már ismét fogoly volt.
Kell valaki, aki tudatja Rickkel,
mi történt, futott át az agyamon. Kell
valaki, aki segítséget szerez. Nem kerülhetünk mind az öten a Megváltók
fogságába. Muszáj itt hagynom a többieket. Muszáj itt hagynom Darylt. Muszáj!
Nem tudom, e villámsebesen lepörgő gondolatsor mely pontjánál pördültem
sarkon, de amikor feleszméltem, már szaladtam. A tőlem telhető leggyorsabb
iramban menekültem az eldördülő pisztolyok és a Megváltók hangja elől.
Rohantam. Nem úgy, mintha az életem múlt volna rajta, hanem azért, mert az életem múlt rajta. Sípoló tüdővel,
sajgó mellkassal szlalomoztam a fák között, és egymás után kerültem ki letört
gallyakat, bokrokat, kisebb sziklákat.
Nem akartam, de olykor kénytelen voltam megállni. Nem kaptam levegőt, a
torkom kapart. A szám kiszáradt, akár egy sivatagi szomjazónak. Patakzott rólam
a verejték, átáztatva a rajtam lévő ruhadarabokat.
Csupán percekre lassítottam le, vagy dőltem neki egy-egy fa törzsének,
hogy kifújjam magam. Nyöszörögtem az agyamat ostromló gondolatoktól és az
adrenalintól, a kimerültség szüntelen remegésben tartotta a testemet.
Néhány mérföldre lehettem Alexandriától, amikor felfigyeltem az egyre
közelebbről hallatszódó zajokra. Zizegtek, sisteregtek a levelek, a madarak
elhallgattak. A gallytörésekből származó recsegéshez, ropogáshoz minden
irányból érkező füttyszó társult.
Körbevettek, tudatosult
bennem. Ennyi volt, nem mehetek tovább.
Ha megteszem, Alexandriába vezetem őket. Azokhoz a védtelen nőkhöz és
gyermekekhez, akik képtelenek lennének megvédeni magukat. Azokhoz a bátor
férfiakhoz, akik valószínűleg kevesen lennének, és akiknek feleannyi
könyörtelenség sem lakozik a szívükben, mint a Megváltóknak. Farkasokat
eresztenék a bárányok közé.
Lihegve odatámolyogtam egy kidőlt fához, és lehuppantam annak törzsére.
A füttyszó rövidesen elhalt, és egy férfi bukkant elő az erdő sűrűjéből. Őt
követte még három, majd mögöttem is feltűnt egy.
Nem fordultam meg, de tudtam, hogy ott van. Hallottam a lépteit és a
légvételeit. Éreztem a belőle áradó izzadtságszagot. Becsuktam a szemem, és
hogy még egyértelműbb legyen a megadásom, lehorgasztottam a fejem.
Mocskos, haragtól átitatott szavakat mormolt, aztán hátba rúgott.
Valósággal lerepültem a fatörzsről, és métereket gurultam a földön. Az elsőként
megmutatkozó férfi bakancsa állított meg úgy, hogy a gyomromba mélyedt az orra.
A hátamra fordultam, felszisszenve az esés okozta sérülésektől. Amúgy
sem voltam elég jó passzban, hisz az Ethannel folytatott párharcom sok erőmet
elszívta, és az akkor szerzett sérüléseim épp csak elkezdtek begyógyulni. Nem
csodáltam, hogy a futás sem ment annyira.
Talpra ráncigáltak, megkötöztek, hogy a kötél a húsomba mélyedt, és
betömték a számat egy koszos ronggyal. A Nap alábukott a horizonton, és a
környező fákat már egybemosta az esti homály, amikor visszaértünk a többiekhez.
Betuszkoltak Glenn, Michonne, Rosita és Daryl mellé egy furgonba, majd
az egyik férfi ingerülten ránk csapta az ajtót. Teljes sötét borult ránk.
Egyetlen emlékkép maradt a fejemben: Daryl aggodalmas arckifejezése és pásztázó
tekintete, amellyel szemügyre vett, mielőtt bezártak melléjük.
Sejtelmem sincs, mennyi ideig zötykölődtünk. Idegesített, hogy nem
tudom, hová megyünk és mi lesz velünk. Dwighték egyetlen szót sem intéztek
hozzánk a korábbi átkozódásaikon kívül. Csupán abban voltam biztos, hogy a
végállomáson még több Megváltó vár ránk.
Először azt hittem, csak beképzeltem az odakintről beszűrődő füttyszót.
Túl sokszor hallottam aznap. Pár másodperccel később kivágódott a furgon
ajtaja, és szó szerint reflektorfénybe kerültünk.
Hunyorítva, a fáradtságtól botladozva hagytam, hogy az egyik Megváltó,
mint egy rongybabát, kihúzzon a járműből. Egyre hevesebben dobogó szívvel
körbenéztem, a látvány felkészületlenül ért.
Rengeteg Megváltó volt körülöttünk. Mindannyian felfegyverkezve, a
szokásos füttyel fogadtak bennünket. Rick, Carl, Maggie, Abraham, Sasha, Eugene
és Aaron a földön térdeltek. Egyikük sem nézett ki valami jól, mégis Maggie-ért
aggódtam a leginkább. Tudtam, hogy állapotos, és csak remélhettem, hogy pocsék
ábrázata ellenére minden rendben van a picivel.
Darylt, Michonne-t, Glenn-t, Rositát és engem csatlakoztattak a
társainkhoz. Leültettek melléjük, hogy egy sort alkossunk, aztán egy vastag
bajszú, nyurga fickó a tőlünk nem messze lévő lakókocsihoz hátrált, s miközben
végigvezette rajtunk a pillantását, ennyit mondott:
– Jól van. Mindenki megvan. Köszöntsétek a górét! – Ezzel megkocogtatta
a lakókocsi oldalát.
Az ajtó kitárult, és egy magas, bőrdzsekit viselő, vállán baseballütőt
pihentető férfi került elő. Arca felsőbbrendűséget sugárzott, a mosolya és a
mozgása pedig elárulta, mennyire elégedett, és mennyire nyeregben érzi magát.
– Behugyoztatok már? – kérdezte. A hangja mély volt, és más esetben
kellemesnek találtam volna, így viszont semmi mást nem éreztem, mint haraggal
elegyedő félelmet. No meg értetlenséget. – Ú, ejnye! Szerintem már igencsak
közel álltok hozzá – folytatta, ahogy megközelített minket, és egyesével
végigmérte mindegyikünket. – Bizony. Nemsokára csirrenni-csurranni fog itt. –
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd megtorpant. – Melyik faszkalap
közületek a főnök?
– Ő lenne az. A vezérürü – felelte a bajszos fickó, és rámutatott
Rickre.
– Helló! Rick vagy, igaz? – fordult a csapatfőhöz a baseballütős. – Én
meg Negan. És nem nagyon örülök, hogy irtod az embereimet – közölte. – És
miután embereket küldtem, hogy megöljék az embereidet, mert megöltétek az
embereimet, újabb embereimmel végeztél. Nem kóser. Rohadtul nem. Fogalmad sincs
arról, hogy mennyire kurvára nem kóser, de szerintem nemsokára azért rá fogsz
te is ébredni.
A szemem sarkából néha Darylre néztem, aki minduntalan viszonozta a
pillantásomat. Láttam, mennyire feszélyezett. Én is az voltam. Mind azok
voltunk.
– Ja, pár perc múlva már bánni fogod, hogy keresztbe tettél. Bánni
fogod – vigyorodott el Negan, majd amilyen gyorsan felfelé görbült a szája,
olyan gyorsan el is komolyodott. – Tudod, Rick, az a helyzet, hogy bármit
teszel, nincs az az Isten, hogy packázz az új világrenddel. Mert ez az új világrend, ami kurva egyszerű.
Szóval, még ha gyépés is vagy, ami akár elő is fordulhat, könnyedén fel tudod
fogni. Készen állsz? Akkor mondom, de jól figyelj!
A férfi levette a válláról a baseballütőt, és Rick fejéhez tartotta.
Nyeltem egyet, a gyomrom megremegett. Nem bírtam tovább Darylre nézni, minden
figyelmem Rickre és Neganre korlátozódott. Az izmaim megfeszültek, s noha
tudtam, hogy nem mozdulhatok, az egész testem érezte, hogy valami borzalmas van
készülőben, és ennek megfelelően reagált.
Negan mosolyogva hajolt közelebb Rickhez:
– Ideadsz mindent, vagy kinyírlak – mondta valamivel halkabban, majd
zsebre dugott kézzel, a baseballütőjét lóbálgatva, újabb sétálgatásba kezdett.
– Nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy felfogjátok azt, hogy ki vagyok, és mit
tehetek. Mostantól nekem dolgozol – mutatott az ütővel Rickre. – Amitek van,
nekem adjátok. Ez a dolgotok. Persze, tudom én, hogy ezt picsa nehéz csak úgy
szimplán lenyelni, de le fogod nyelni. Efelől nincs kétségem. Semmi.
Megint Rickhez lépett, bennem pedig egyre nőtt a feszültség. Minden
mozdulata, minden szava ellenszenvet, sőt gyűlöletet ébresztett bennem.
– Császár voltál, és felépítettél valamit – folytatta Negan. – Azt
hitted, biztonságban vagytok. Tiszta sor. De most végre megtudtátok: nem
vagytok biztonságban. Közel sem vagytok, sőt kezdhettek félni, főleg akkor, ha
nem teszitek, amit akarok. És hogy mit akarok? Mindenetek felét.
Ha pedig ezt sokalljátok, csináltok, találtok, loptok még többet. És
akkor előbb vagy utóbb egálba kerültök. Erről szól mostantól az életetek. Minél
inkább ellenálltok, annál nehezebb lesz az életetek. Szóval, ha valaki
kopogtatna az ajtótokon, beengedtek minket, mert miénk az ajtó. Ha pedig
ellenszegültök, ledózeroljuk az ajtótokat. Világos voltam?
Rick nem felelt. Negan a füléhez tette a kezét, mintha csak nagyot
hallana, és lehajolt Rickhez.
– Mi? Nincs válasz? – kérdezte, nyomában néma csend maradt. Negan
elhátrált, de csak épp annyira, hogy végignézzen a csapat egynéhány tagján. –
Ugye nem gondoltátok, hogy megússzátok ezt az egészet valamiféle büntetés
nélkül? Nem akarok megölni közületek senkit, de jobb, ha előre lefektetjük az
alapokat.
Azt akarom, hogy nekem dolgozzatok. Márpedig ez nem megy, ha halottak
vagytok, nemdebár? Nem fogok kertészkedni, nem. De megöltétek az embereimet,
méghozzá jó sokat. Többet, mint amennyit zokszó nélkül lenyelek. Ezért pedig
mindenki fizetni fog. Most tehát, az egyikőtökből még a szart is ki fogom
verni.
Kiszúrtam egy pontot a talajon, és rezzenéstelenül fixíroztam. Bármibe
le mertem volna fogadni, hogy Daryl figyel, és abban is biztos voltam, hogy a
pillantásával közölni szeretne valamit. Csak sajnos gyáva voltam hozzá, hogy
fogadjam az üzenetét.
– Ő itt Lucille – ismertette velünk Negan az addig lóbált baseballütőt.
– És ez a kis hölgy bizony észvesztő. És mindez… Mindez csak azért van, hogy
kiválaszthassuk, hogy kit ér a megtiszteltetés.
Negan hanyag léptekkel elindult, hogy áldozatot válasszon. Abrahamnél
járva megjegyezte, hogy meg kellene borotválkoznia, Carlhoz is intézett pár
szót, majd Maggie-hez lépett. Lerítt szerencsétlen nőről, milyen rosszul van,
és Negan sem volt vak.
Ahogy ő fogalmazott, kész lett volna ott helyben véget vetni Maggie
szenvedésének, Glenn azonban egyből a felesége védelmére kelt. A magánakciója
kudarcba fulladt: Dwight hamar leteperte, aztán visszaráncigálta a sorba.
Az idegeim pattanásig feszültek, a szívem ki akart szakadni a helyéről.
Hányingerem volt Negan viselkedésétől, mi több, az egész helyzettől. Gyűlöltem
kiszolgáltatott lenni, vagy olyan állapotban látni másokat, most mégis
mindkettőt el kellett viselnem.
Aztán az a fütty… Megint
hallottam. Ott csengett a fülemben. Beette magát az agyamba, mint egy aljas kór.
Mint egy undorító parazita. Aztán egyre csak terjeszkedett, de amikor véget
ért, magamban könyörögtem, hogy újra azt halljam. Mert még az a hátborzongató
füttyszó is jobb lett volna annál a szörnyűségnél, ami ezután következett.
Rick farkasszemet nézett az ütővel, de csak egy pillanatra, mert
ezután mind megtapasztalhattuk, milyen érzés. A halál árnyékként lebegett
közöttünk ide-oda, és egy-egy másodperc erejéig mindannyian a vállunkon
érezhettük hűvös kezét, bőrünkbe vájó karmait. A mondóka, melyet Negan szavalt,
mintegy aláfestésként szolgált a bennünk széttöredező remény szilánkossá
válásához.
–… cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, és fuss!
Egy pár bakancs. Ez az, amire fókuszáltam. Nem Darylre, nem Rickre, nem
a többiekre, hanem egy kis semmiségre. Talán nem is tudtam volna máshová nézni.
Nem tudom, igazából meg sem próbáltam. Amúgy is fölösleges lett volna.
– Ha bárki megmozdul, bárki megszólal, vágjátok ki a gyerek másik
szemét, és etessétek meg az apjával! És kezdhetjük is! – mondta Negan. –
Levegőt vehettek, pisloghattok, sírhattok. Oké, nyilván mind ezt fogjátok
tenni.
Váó! Komolyan nem jutok szóhoz.
VálaszTörlésTitkon azért remélem, hogy nem ugyanazokat az embereket öli meg, mint a sorozatban. :'(
Nagyon várom már a következő részt! Imádom!! :D
xx winii
Szia! A fanfiction javarészt a sorozat eseményeit követi, így... Na, majd meglátjuk! Azért hátha tartogat meglepetést az a második fejezet. :) Köszönöm, hogy írtál! Puszi! :)
TörlésSelly
Szia,
VálaszTörlésMint mindig, most is jó volt olvasni a bejegyzést.
Hogy őszinte legyek, libabőrös lettem ahogy olvastam, ugyanis ez a rész olyan mint egy rémálom és jól vissza adtad a sorozat feelingjét.
Ettől függetlenül várom a folytatást.
Annyi halovány megjegyzésem lehetne, hogy a gif-ek bár harmoniában vannak a bejegyzéssel, zavaró olvasás közben az állandó mozgásuk. De ez csak egy személyes megjegyzés.
Kellemes hétvéget.
Brukú
Szia!
TörlésKöszönöm a visszajelzést, illetve a gifekkel kapcsolatos észrevételedet. A jövőben is tervezem, hogy szúrok be mozgóképeket, viszont ezek után fontolóra veszem a fejezetenkénti mennyiségüket, illetve megpróbálok egyéb megoldást találni az állandó ismétlődésükre - hátha egy kóddal elérhetem, hogy csak akkor kerüljön mozgásba, ha rákerül a kurzor.
További szép napot!
Üdvözlettel,
Selly