2. fejezet: Második nap

Olyan erősen hunytam le a szemem, hogy az már fájt. A fogaim a húsomba mélyedtek, fémes ízzel elárasztva a szájüregemet. Az izmaim görcsbe rándultak, ellehetetlenítve, hogy kinyújtsam az ujjaimat.

Halkan, esetlenül nyüszítettem, akár egy megkínzott, védtelen állat, miközben egyre inkább kicsúszott alólam a realitás talaja. Még levegőt venni sem akartam, annyira gyötrelmesnek éreztem. Az arcomon leszánkázó könnycsepp keveredett a bőrömet borító verejtékkel.

Tisztán hallottam, amint Negan újra és újra lesújtott a baseballütőjével, így cafatokra szaggatva Abraham fejét. Tudtam, hogy ha akár egyetlen részletét is látnám a férfi kíméletlen meggyilkolásának, elhánynám magam, ezért sem voltam hajlandó felnyitni a szemem. Meg mert biztosra vettem, hogy Abraham kivégzésének látványa széttépné a lelkem.

Nem tehettem úgy, mintha mi sem történne, még ha csak azért is szerettem volna elvonatkoztatni mindattól, amit akkor és ott átéltem, hogy bizonyos értelemben védjem magam. El akartam temetni annak tudatát, hogy Abraham épp szörnyű halált hal, és ennek érdekében megannyi kellemes emléket felidéztem, ám hiába.

Az összes homályos és gyenge volt, túl kevés ahhoz, hogy megsegítsen. Illatokat, a hőn vágyott érintések milyenségét is megpróbáltam előhívni és átélni. Beléjük akartam olvadni, eggyé válni velük, de olyanok voltak, mint a kámfor.

Megjelentek, majd eltűntek a semmiben. Belevesztek a sötétbe, mintha soha nem léteztek volna. Mintha soha nem tapasztaltam volna őket. Mintha érezték volna, hogy csak ki akarom használni őket, pedig tudták, hogy ez így van rendjén és megtehetem, hisz mind-mind az enyémek – és mégsem. Mert ők nem így vélték, és nem segítettek.

Az ember nem bírja elképzelni, milyen ez, amíg át nem éli. Nem tudja, mi ébred fel benne, ha közvetlen szemtanúja egy társa halálának. Azt hiszi, kibírná, de nem így van, mert amint belekerül ebbe a bizonyos helyzetbe, egyszerűen összeomlik.

Így működik ez, legyen bármennyire erős valaki. És amikor a külső hangok elhalnak, és te ott maradsz a tudattal, hogy a társad nincs többé, hirtelen minden kilátástalanná válik. Legalábbis én ezt éreztem.

Hirtelen minden annyira ésszerűtlennek és lehetetlennek tűnt. Hamisnak. Üresnek és sivárnak. Csak egyetlen kapaszkodóm maradt, de először túl gyáva voltam használni. Féltem, hogy ha megpróbálkozom vele, csalódás ér, és a maradék remény is beleveszik abba a tátongó űrbe, ami amúgy is egyre csak nőtt.

Sejtelmem sincs, honnan merítettem elég erőt, ám végül felnyitottam a szemem. Darylre néztem, az arcának minden egyes szegletét végigpásztáztam. A tekintete könnyen megfejthető üzenetet rejtett, a fejével alig észrevehetően nemet intett.

Azt akarta, hogy csak őrá koncentráljak. Azt akarta, hogy őt figyeljem, és véletlenül se hagyjam, hogy elkalandozzon a tekintetem. Szeretett volna megkímélni a borzalmas látványtól, habár perifériából így is láttam Abraham ernyedt testét és az őt körülvevő rengeteg vért.

Mintha víz alól érkezett volna, úgy kúszott a fülembe Negan hangja. Annyira figyeltem rá, hogy ne értsem, mit beszél, hogy először csak szófoszlányok jutottak el hozzám. Rosita előtt állt, és mint nem sokkal később rádöbbentem, arra utasította a nőt, hogy nézze meg Abraham holttestét.

– Szóval, vess csak rá egy rohadt pillantást! – parancsolta Negan Rositának, ő viszont képtelen volt megtenni. – Vess rá egy pillantást! – ismételte, immár kiabálva.

Daryl arcán különös érzelem suhant át, de mire magamtól rájöttem volna, mi volt az, már cselekedett. A másodperc törtrésze alatt ugrott talpra, és egy akkorát behúzott Negannek, hogy az megtántorodott.

A Megváltók azonnal a férfi után vetették magukat, és elkerülendő, hogy még egyszer megüthesse a vezetőjüket, a földre teperték és rugdosni kezdték. Ez volt az a pont, amikor minden addigi elhatározásom és félelmem szertefoszlott, és ösztönösen, a következményekre tekintet nélkül felkiáltottam:

– Ne! – A hangom rekedtes volt, a reményvesztettség és a bánat szülte utolsó könnycsepp pedig legördült az arcomon, és a kavicsos talajra hullott. – Hagyjátok! Kérlek, hagyjátok békén!

– Elég legyen! – parancsolta Negan. Fortyogott az indulattól, ám egyelőre türtőztette magát.

– Kérlek! – ismételtem, közelebb csúszva Darylhez.

– Azt mondtam, elég legyen! – Öles léptekkel elindult felém, tőlem pár centire megsuhintotta a baseballütőjét, majd rám szegezte azt.

Nem tetszett neki Daryl magánakciója, és bár tudtam, hogy a könyörgésemmel csak tovább hergelem, nem bírtam befogni a számat. Túlságosan szerettem Darylt ahhoz, hogy képes legyek ésszerűen gondolkozni.

Kizárólag az járt a fejemben, hogy megmentsem, fel sem fogva, hogy az engedetlenségemmel bizonyára csak rontok a helyzeten. Hiába, nem bírtam józanul cselekedni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Daryl életben maradjon. A saját sorsom sem érdekelt.

– Azt a kurva! – kurjantotta pár lélegzetvétellel később. A hangja megváltozott, mintha minden düh eltűnt volna belőle.

Leguggolt elém, szabad kezével az állam alá nyúlt, és az összes lehetséges irányból szemügyre vett. A szívem a torkomban dobogott, és hirtelen minden tekintet kettőnkre szegeződött.

Úgy éreztem, mintha végtelen ideje hozzám ért volna, holott csak pár percig tartott az egész. Aztán nevetve, mint aki óriási felfedezést tett, összenézett Dwighttal. Ő persze nem értette, mi zajlik le Neganben. Sőt senki nem tudta, mi a helyzet. Én sem.

– Nem vagy semmi! – vigyorodott el Negan, eleresztve az államat. – Egész eddig lapítottál, mint szar a fűben, leszegve a kis buksidat, én meg észre sem vettem, hogy te vagy az. – Felsóhajtott, a tekintete beleveszett az enyémbe. – Durva! – folytatta halkabban, könyökével a térdére támaszkodva. – Kiköpött anyád vagy!

Megfagyott a levegő, és egyszeriben síri csend telepedett ránk. A szemem megrebbent, az ajkaim közt rés keletkezett.

– Lilyann, ugye? – kérdezte aztán.

Ezernyi gondolat tolult a fejembe, én meg olyannyira elvesztem bennük és a döbbenetben, amit Negan okozott, hogy válaszolni is elfelejtettem. Csak akkor jutott el a tudatomig, hogy meg kell szólalnom, amikor a baseballütője végével megütögette előttem a földet.

– Csak Ann.

– Vagy úgy – konstatálta hunyorogva, majd egy sóhajtás kíséretében felegyenesedett. – Nos, csak Ann, az a nagy büdös helyzet, hogy kurva mázlista vagy.

Megint sétálgatni kezdett, s közben ide-oda lóbálta a nála lévő fegyvert.

– Megfordult a fejemben… Sőt már-már elterveztem, hogy közelebbről is megismertetlek Lucille-lal. Mert valljuk be, az iménti kirohanásod elég csúnya volt. Megmondtam, hogy senki nem mozdulhat vagy szólhat. Tök világosan fogalmaztam. Így volt, nem? – pillantott körbe, megerősítést várva az embereitől.

Mindannyian bólintottak, némelyikük egy igent is elejtett. Ekkor folytatta:

– Na, szóval tök korrekt voltam. Erre te mit csinálsz? Rögtön mindkét szabályt megszeged. Nem. Szép. Dolog – tagolta. – Viszont megértelek. Bizonyára benned is forrnak az indulatok, és ezért nem tudtál tisztán gondolkozni. Józanul nem csináltál volna ekkora baromságot, nemde? Csak szereted az életet annyira, hogy eszednél léve elkerülj egy ilyen ballépést. Erre meg arra való tekintettel, hogy ez volt az első stiklid, azt mondom, borítsunk rá fátylat, vagy legalábbis napoljuk a témát.

Megtorpant, s ezzel együtt elhallgatott. Várakozásteljesen nézett rám, mintha csak arra várt volna, hogy békejobbot nyújtsak neki. Mintha egy egyszerű csokilopásról lett volna szó.

Nem is mertem elhinni, hogy komolyan gondolja. Valószínűleg senki sem. Előbb feltételeztem volna, hogy csak az időt húzza, míg kitalálja a számára legmegfelelőbb módot a meggyilkolásomra, mintsem azt, hogy tényleg szándékában áll megkímélni.

– Nem mondasz semmit? – kérdezte kisvártatva.

Önkívületi állapotban, émelyegve pillantottam fel Neganre. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek, mert egyik felmerülő lehetőség sem tűnt helyesnek. Abban a helyzetben még a légvételeim is bűnnek tűntek.

– Hát, hallgatás beleegyezés – rándította meg a vállát, majd intett az embereinek, akik visszaráncigálták Darylt a sorba. – Egyébként pedig ez nem így működik – utalt Daryl fellépésére és az én kirohanásomra. – Mint ahogy azt már említettem nektek, az elsőt elnéztem. Még csak Ann-nel szemben is kicseszett jóindulatú voltam, pedig az ilyet nem tolerálom. Nincs apelláta.

Ahogy Negan egyre közelebb lépdelt Rositához és Glennhez, úgy korlátozódott le a figyelmem. Éreztem, hogy a megpróbáltatásaink még nem értek véget, és legalább annyi szörnyűség vár ránk, mint amennyit már átvészeltünk aznap.

– Fingom sincs arról, hogy milyen hazug szarházikkal volt eddig dolgotok, de én tartom a szavam. Fontos az első benyomás. Szeretném, ha megismernétek – vigyorodott el. – Szóval… folytassuk!

Vér fröccsent az arcomra, a föld pedig mintha megingott volna alattam. Pár másodpercig azt hittem, nem bírok térdeplő helyzetben maradni. Féltem, hogy a testem feladja, de nem volt rá hajlandó. Annyi kegyelmet sem gyakorolt, hogy az eszméletlenségbe taszítson, megkímélve a lelkemet Glenn vérben úszó arcától és a fejét ért ütés miatt kidülledő szemétől.

– Maggie, megtalállak! – Csak ennyi jutott el a tudatomig, miközben a sírógörcstől eltorzuló ábrázattal, sajgó arcizmokkal és fájó torokkal végignéztem Glenn kivégzését.

Megfogalmazhatatlan, milyen látni egy élet elmúlását. Tovaszökkentek a másodpercek, és egyre zavarosabb lett minden. A koponyámban tomboló borzalomból ki nem látva próbáltam felfogni, hogyan válhatott egy akkora érték, mint az emberi élet, pillanatokon belül semmivé.

Az ürességé.

Az enyészeté.

A múlt részévé.

Gyengén bár, de a talajba markoltam. A körmöm alá föld került, az éles kavicsok itt-ott felsértették az ujjaimat. Sírni akartam, ám nem tudtam, és ez még borzasztóbb érzés volt annál, mintha azután kellene rimánkodnom, hogy zuhogjon az eső, így elrejtve a könnyeimet.

Felduzzadt a szemem körül a bőr, egyre nehezebben láttam, és a pislogás sem bizonyult egyszerűnek. Darylre meredtem, habár már nem vártam tőle vigaszt. Lerítt róla, hogy akkor és ott megtört benne valami, s ezáltal bennem is.

Tudtam, hogy már semmi sem lesz ugyanaz, mint Negan és a bandája felbukkanása előtt. Nemcsak a kettőnk közti kapcsolat nem lehetett már olyan, mint korábban, hanem semmi és senki. Aznap éjjel mindannyian sorsdöntő fordulaton estünk át.

Mindegyikünk megtört. Mindannyian elveszítettük Abrahamet és Glennt. Mind meg lettünk fosztva valamitől, ami miatt lehetetlenné vált, hogy túllépjünk az aznap történteken, és idővel elfogadjuk mindazt, amit Negan miatt elszenvedtünk. Abban sem voltam biztos, hogy valaha is képes leszek belenyugodni. Ahhoz túl sokat láttam és hallottam, és túl sok darabra törtem szét.

Zavarodottságom csak igazolta, hogy azt sem fogtam fel, amikor Negan betuszkolta Ricket a lakókocsiba. Még a visszatérésükkor sem realizáltam igazán, mi folyik, azt pedig, hogy Negan parancsára Rick kis híján levágta Carl karját, üveges tekintettel, a látottakat nem értve figyeltem.

Lejátszódott előttem, amint Carl felordít, és vér fröccsen szerteszét a csonkjából, aztán Negan arca került elém, és a szörnyű fantazmagória a felkelő Nap fényében eltűnt, akár a hajnali köd.

– Azért ne felejts el levegőt venni! – mondta, s ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, elmosolyodott. – Mocsokul festesz, de nyugi, lesz időd rendbe jönni. – Felegyenesedett, és intett az embereinek. – Pakoljátok fel őt is!

Két Megváltó fogott közre, talpra rántott, majd elvezetett a furgonig, és a tőlem jobbra eső belökött Daryl mellé. A másik fickó a nála lévő machetével megütögette a bakancsom talpát, így ösztönözve, hogy felhúzzam a lábam. Elnéztem a két férfi között, így mielőtt ránk csapták a furgon ajtaját, még egyszer utoljára láthattam Abraham és Glenn széttrancsírozott, mozdulatlan testét.

A jármű motorja felzúgott, és nem sokkal később elindultunk. Koromsötétben, fájdalmas levegővételek közepette a raktér oldalának döntöttem a hátamat. Kiürült a fejem, aztán megtelt a szörnyű emlékképekkel. Végül megint üressé vált. Ez ismétlődött szüntelen.

Halkan, erőtlenül nyüszköltem, mert már képtelen voltam a sírásra. Daryl egy ideig mozdulatlanul, magába roskadva gubbasztott mellettem, majd vakon tapogatózni kezdett, mígnem rátalált a kezemre. Meleg ujjaival megszorította jéghideg, remegő kezemet. Válaszul közelebb bújtam hozzá, és hagytam, hogy előbb a vállamra, ezt követően a mellkasomra fektesse a fejét.

Oly bolond módon szerelmes voltam Darylbe, hogy el mertem hinni, együtt átvészeljük ezt az egészet. Nem tudtam, miként, ahogy azt sem, mennyi és milyen áldozat, hány embert próbáló történés árán, de bíztam benne, hogy ha kitartunk egymás mellett, túlélhetjük.

Talán ostobaságnak bizonyult részemről, én mégis hajlandó voltam elveszni ebben a feltételezésben. Mert bármekkora butaságnak tűnik, meg voltam győződve arról, hogy nincs olyan jövő, amelyben Daryl nélkül kell léteznem, és számára is csak akkor lehetséges a túlélés, ha én ott vagyok.

Elnagyolt, rózsaszínbe öltöztetett, meseszerű jövőkép? Szimpla önzőség vagy naivitás? Realitástól megfosztott, ésszerűtlen eszmefuttatás? Nem, egyik sem. Csak tények. Hisz tudtam, hogy szeret.

Tudtam, hogy a végsőkig kitartana mellettem, és azt is, hogy bármit megtenne az életben tartásomért. Ez pedig fordítva sem volt másképp. Kölcsönös és teljes önfeláldozás – ez az, amire mindketten hajlandóak lettünk volna. És ez az, amit az utóbbi hónapokban megtanultam.

Kimerülve, karomat Daryl hátán pihentetve nyitottam fel a szemem. A furgon megállt, a sofőr leállította a motort, majd hirtelen fény tódult a raktérbe. Hunyorogva engedtem, hogy Daryl eltávolodjon tőlem, és bár tiltakoztunk, könnyűszerrel szétválasztottak minket.

Az őrzésünkkel megbízott Megváltók engem jobbra, Darylt balra indították el. A tekintetünk végig összekapcsolódott, és minél távolabb kerültünk egymástól, annál hevesebben vert a szívem, és annál jobban eluralkodott felettem a pánik.

Kapálóztam, két fickót megütöttem, de a fellépésem annyira gyenge volt, hogy valószínűleg úgy érte őket, mint egy őket megcirógató pillangószárny. Szorításuk nyomán elfehéredett a kezem, gyors tempójuk miatt, melyhez nem bírtam alkalmazkodni, jó néhányszor megbotlottam.

Egy aprócska helyiségbe vittek, és leültettek egy jobb napokat is megélt olvasófotelba. Miután rám zárták az ajtót, hamar szemügyre vettem a berendezést. A szobát ággyal, éjjeliszekrénnyel, kétajtós ruhatárolóval, egy négyszögletű asztallal, állólámpával és két ülőalkalmatossággal szerelték fel.

Álló helyzetbe tornáztam magam, a kívülről berácsozott ablakhoz bukdácsoltam, és a párkányba kapaszkodva, lábujjhegyen próbáltam kideríteni, az épület mely részében lehetek. Ám hiába nézelődtem, figyelembe véve, hogy alig egy keveset láttam Negan főhadiszállásából, nem lettem okosabb.

Az első ötletem az volt, hogy megkísérlem a szökést. Ellenőriztem az ablakot és az ajtót, és már épp azon voltam, hogy átkutatom a szobát, hátha találok valamit, amit fegyverként használhatok, amikor egyszer csak bevillant, milyen nagy badarságra készülök.

Megálltam a helyiség közepén, lehorgasztottam a fejemet, majd elfogadva, hogy muszáj tétlennek maradnom, előreejtett vállakkal az ágyra huppantam. Ötletem sem volt, hogyan tovább, vagy egyáltalán mi lesz velem. A legjobban persze nem magamért, hanem Darylért aggódtam. Rettegtem, hisz tisztában voltam vele, hogy nem marad megtorlatlanul a Negannek adott öklöse.

Órákig ücsörögtem abban a nyomorult kis szobában. A gyomrom korgott, a szám kicserepesedett a szárazságtól, a szemhéjam pedig elnehezült a fáradtságtól. Úgy hittem, aznapra már egyedül maradok, és utólag azt kívántam, bár így lett volna, ám a legváratlanabb pillanatban kattant a zár, a kilincs elfordult, és Negan lépte át a küszöböt.

Kimérten felálltam, és a szemébe néztem. Igyekeztem palástolni esetlen mivoltomat, hogy olyan benyomást keltsek, ami arra engedi következtetni a baseballütőst, hogy készen állok, következzen bármi.

– Bocs, hogy megvárattalak, csak Ann – mondta, belökve maga mögött az ajtót. Ketten maradtunk, s hogy minderre rátegyen egy lapáttal, szép lassan elvigyorodott. – Na, elvitte a cica a nyelved?

– Miért hoztál ide?

Nem felelt. Ekkor megismételtem a kérdést:

– Miért hoztál ide? – A hangom gyűlölettel teljes, bosszúvággyal átitatott volt. Ő meg csak vigyorgott, tovább korbácsolva az iránta való ellenérzéseimet.

– Még most is nehezen hiszem el, pedig tényleg kurvára kiköpött mód hasonlítasz az anyádra. Nézd meg! Milyen kibaszott kis esély volt rá, hogy valaha is találkozunk… te és én, én meg te. Én és Erin Waldorf lánya…

– Stafford – szakítottam félbe. – Erin Stafford.

– Ja, majd elfelejtettem. Felvette annak a szarrágónak a nevét.

– Az apám jó ember volt.

– Ki szerint? – vonta fel a szemöldökét. – Mert szerintem nem. Szerintem… egy igazi szarrágó volt.

Nyeltem egyet, ideiglenesen legyűrve a feltörni kívánkozó szitokszavakat. Nehezen ment visszafogni magam, hogy azonmód ne küldjem el a búsba.

– Honnan ismerted őket?

– Régről – válaszolta. – Kicseszett régről. Erin már akkor is páratlan nő volt. Ha tudnád, hány csimbókos seggű küzdött a kegyeiért! – sóhajtotta, majd újból elmosolyodott. – Bizony, én is köztük voltam. Azt hittem, olyan jövő vár ránk, mint a filmekben.

Hogy minden szép és jó lesz, és unikornisok nyalogatják majd a golyóimról a cukormázat, meg mézeskalácsból lesz a házunk, a kertben meg ott futkorásznak majd a porontyaink. Hármat akartam.

Aztán jött az a szarrágó Stafford, kivette a nyalókát a kezemből, és tövig feldugta a seggembe. Az övé lett minden, amit én elképzeltem. Erin is. Tragikus, mi?

– Szerelmes voltál anyámba.

– Rajongtam érte – mondta, a szemöldöke megrándult. Nem tudtam eldönteni, ráerősített vagy helyesbített-e. – Sokáig ő testesítette meg mindazt a jót, ami belőlem hiányzott. Tiszteltem őt azért, amilyen volt, és becsültem, amiért tartotta magát az elveihez. Az már kevésbé tetszett, hogy végül Staffordot nevezte meg győztesként a farokméregetésben.

– Miért hoztál ide? – kockáztattam meg ismét.

– Nos, csak Ann, mielőtt kipihennéd és telezabálnád magad a holnapi mókára, van még egy kis elintéznivalónk.

Letette a baseballütőjét a hozzá közelebb eső fotelba, majd a nadrágszíjához nyúlt, és elővett egy kést. Kihúztam magam, jelezve, hogy bármire is készül, nem tud megfélemlíteni. Méregként terjedt szét bennem a harag, kiirtva mindennemű félelmet.

Álltam Negan tekintetét, és rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy körüljárjon párszor. Végül megtorpant mögöttem, s miközben lapjával a vállamra fektette a kés pengéjét, a fülemhez hajolt.

– Mindjárt jobb lesz – súgta. Aztán olyat tett, amire a legkevésbé sem számítottam.