3. fejezet: Harmadik nap

Az ágyon hevertem, azon a pléddel lefedett, kényelmetlenül kemény matracon. A ruhám mocskos volt, ragadtam a vértől és az izzadtságtól. Valószínűleg bűzlöttem is, én mindenesetre már nem éreztem.

Órákon át bámultam a plafont. Olykor elnyomott az álom, de minden alkalommal hamar felriadtam. Nem tudtam kipihenni magam. A fáradtságtól és az újra meg újra felvillanó, brutális emlékképektől zsongott a fejem, s közben szüntelen kerülgetett a hányinger.

Az éjszakát néma csendben és koromsötétben töltöttem. A rácsozott ablakon egyetlen apró fénysugár sem lopózott be, a hold és a csillagok vastag felhőzet mögé bújtak. A szobában lévő lámpa nem működött.

Semmibe vesző tekintettel bámultam ki a fejemből. Egy ideig kitartóan figyeltem a légvételeimet. Ötszázhatvannégyig jutottam, aztán azt is meguntam. Lehunytam a szemem, sóhajtoztam, mutatóujjammal amorf mintákat rajzoltam a plédre.

Végignéztem, amint az éjjel nappalba fordult. A pirkadat hozta fény világossággal töltötte meg a helyiséget, a napsugarak a padlóra vetítették az ablakrácsozat árnyékát. Noha szinte semmit nem aludtam, mégis úgy tűnt, mintha Glenn és Abraham halálát, egyúttal minden borzalmat csak álmodtam volna.

Ködös állapot ereszkedett rám, elnehezítve a végtagjaimat. Vízként vett körül, és megnehezítette a mozgást, holott valójában csak kimerült és gyenge voltam, és ezért nem bírtam a saját testemmel.

Alkartámaszba, onnan ülésbe tornáztam magam. Kicsúsztam az ágy végébe, és amint felkeltem, lassú léptekkel megközelítettem az asztalra helyezett tükröt. Negan hozta be, miután végzett velem, és eltette a nála lévő kést.

Szemügyre vettem magam. Különösebb meglepődés nélkül konstatáltam, hogy egy egészen más embert láttam. Az arcom talán soha nem volt még olyan sápadt, a hajam pedig mindössze a vállamig ért. Negan levágta.

A padlón szerteszét haj hevert, és az asztalon is volt jócskán. Mindjárt jobb lesz, mondta a férfi, mielőtt a késsel nyiszálni kezdte a barna tincseket. Ide-oda forgatta a kést, és néhányszor elhúzta az orrom előtt a pengét. Szórakozott velem. Kiélvezte a helyzetet.

Megkurtította a hajamat, mert olyannak akarta látni, amilyen anyámé volt. Miután végzett, először csak annyit mondott, máris jobb. Aztán több szögből is megnézte, és hozzátette, mennyire határozott és erős nő volt az anyám.

Mert bármilyen szarba került, bármekkora pofont kapott, felállt és továbbment. Mert anyám ilyen volt. Ez volt ő. És nem egy csak meg egy keresztnév. Nem csak Erin. És én sem tehetem meg, hogy csak Ann leszek. Mert akkor végem.

Nyeltem egyet. A torkomon lefutó nyál kissé enyhítette azt a szárazságot, amit a számban és a nyelőcsövemben éreztem, de még így is jólesett volna egy nagy pohár víz. Az éhség is mardosott, a gyomrom újra meg újra megmordult, kissé szédelegtem is.

Megfogtam a tükröt, és a földre tettem. Az ujjaim alig akarták elereszteni, szinte már görcsösen szorítottam. Végül sikerült kiegyenesednem, és a bakancsom talpával rátapostam. A tükör szilánkokra tört, én meg fanyar nemtörődömséggel elkönyveltem hétévnyi balszerencsétlenséget, és a nadrágzsebembe rejtettem egy nagyobb tükördarabot. Elkerülendő, hogy bárki, aki belép a szobába, észrevegye, mit műveltem, a szekrénybe rejtettem a keretet és a megmaradt szilánkokat.

Napkelte után pár órával végre kinyílt a szoba ajtaja. Két Megváltó jött értem. Szó nélkül közrefogtak, majd Negan elé vezettek. A férfi, ahogy meglátott, szélesen elmosolyodott és végigmért. Koszosságom ellenére tetszett neki a látvány. Hogyne tetszett volna, hisz a hajam levágásával már végképp anyámat látta bennem, így vígan nosztalgiázhatott.

– Nagy meló vár rád, úgyhogy remélem, kipihented magad – kacsintott Negan, aztán intett az embereinek.

Végigmentünk egy folyosón, elsétáltunk jó néhány ember mellett, végül jobbra fordultunk. A Megváltók kinyitották előttem a kétszárnyas ajtót, és betaszigáltak a hatalmas helyiségbe. Gyorsan felmértem a terepet.

A belmagasság minimum tíz méter volt, kétoldalt lépcső vezetett fel a gangszerű emeleti részre. Odafent Megváltók tucatjai ácsorogtak, lent még többen voltak. A helyiség közepén egy körülbelül huszonöt négyzetméteres terület volt körbekerítve rácsos vaskerítéssel, melynek tetején szögesdrótot futtattak körbe.

Olyan volt az egész, mint egy aréna. Az elkerített részen belül öt ember tartózkodott. Vagyis nemsokára már hat, ugyanis a Megváltók belöktek közéjük, és lakattal lezárták az egyetlen menekülési útvonalat. Bezártak, én pedig hirtelen tíz szem kereszttüzébe kerültem. Aztán még több szempár szegeződött rám.

– Fogadok – törte meg a sustorgást Negan mély baritonja, amely bevisszhangozta az egész helyiséget –, hogy reggel, amikor kinyílt a csipád, még fingod sem volt, mi vár ma rád. Valószínűleg most is tűkön ülsz. Vagyis állsz. Úgyhogy nem húzom az időt.

Az arénába zárt emberekre pillantottam. Három férfi, két nő. Mindegyikük tekintete félelemről árulkodott, az én fejemben pedig lassan körvonalazódni kezdett egy balsejtelem.

– Akiket most nézel – folytatta Negan –, két napja még az én bandámhoz tartoztak. Benzin meg fegyverek után portyáztak, és ki volt nyalva a seggük. Villásreggelivel indítottak, napközben melóztak, este tévéztek, éjjel meg dugtak. Annyi omlettet ehettek, annyi kotont használhattak el, amennyit csak akartak.

Piti senkiháziakként találtunk rájuk, de én megadtam nekik az esélyt. A kisujjamat nyújtottam nekik. A farkammal simogattam az arcukat, mindez mégsem volt elég. Le akarták harapni, mert mindannyian telhetetlen fasszopóvá váltak. Elárulták önmagukat, és ami számomra még fájóbb, hogy engem is. Túl nagy geciség ez ahhoz, hogy lenyeljem.

Teljes testtel Negan felé fordultam, a kezem ökölbe szorult. Annyi harag, annyi kimondatlan szitokszó ostromolt belülről, hogy kutya nehéznek bizonyult gátat szabnom nekik.

– Aztán ott van a te kis stiklid – ráncolta a homlokát a férfi, és felém bökött Lucille-lal. – Akkor este felajánlottam, hogy napoljuk a témát. Amúgy is zsúfolt volt a program. De most végre pontot tehetünk az ügy végére. Sajnos nem találtam más megoldást.

Életben hagytalak, habár megszegted a szabályaimat. Bebizonyítottam, hogy van szívem, most pedig rajtad a sor, hogy bizonyíts. Nyugtass meg, hogy jól döntöttem, amiért nem öltelek meg, és máris egálban leszünk.

A gangon, közvetlenül Negan mellett Dwight bukkant fel, és a grabancánál fogva a korláthoz rángatta Darylt. Negan a szeme sarkából Darylre nézett, majd újból rám.

– Ha aggódtál is érte, most már láthatod, hogy fölösleges volt. Daryl cimbi él és virul. Senki nem bántotta, mert megtiltottam. És azért tiltottam meg, mert tudom, milyen fontos neked. Bumm, még egy jócselekedet! – kurjantotta Negan, megveregetve Daryl vállát.

Dixon rossz bőrben volt. Nem a saját ruhája volt rajta, két kezét összekötözték. A haja, mint általában, ezúttal is a szemébe lógott, így nem adatott lehetőségem kideríteni, mi munkálkodik benne.

A testtartása mindenesetre egy kiábrándult, megtört embert mutatott: a fejét előreszegezte és félig lehorgasztotta, a vállai előreestek, a háta kissé meggörbült. Szörnyű és elkeserítő látványt nyújtott, de én nem hittem el, hogy amit látok, az igaz.

Képtelenségnek tűnt, hogy Daryl valaha is végleg és visszavonhatatlanul elvesszen. Ha meg is torpant, sosem hátrált meg, hanem idővel folytatta az útját. Épp ezért lehetetlennek tartottam, hogy mindaz, ami Daryl Dixont jelentette, az enyészet martalékává váljon.

– A feladatod egyszerű. Végezned kell az árulóimmal – jelentette ki Negan. – Ha megteszed, kvittek vagyunk. Ha ők ölnek meg téged… Nos, az sajnálatos veszteség lesz, de tartom magam az ígéretemhez, és szabadon távozhatnak. De kizárólag azt vihetik el, ami rajtuk van. Sem fegyvert, sem kaját. Hajrá!

Az árulók felé fordultam. Először csak a fejemmel, aztán teljes egészében. Nem volt túl biztató, hogy a felvett testtartásuk és elszánt tekintetük alapján hittek Negannek. Bevették, hogy ha megölnek engem, azzal megszabadulhatnak a Megváltóktól.

Jómagam egy percig sem dőltem be ennek a csinos kis hazugságnak. Miért hagyta volna Negan életben azokat, akik végeznek egy olyan személlyel, akinek az anyjához egykor gyengéd szálak fűzték? Ugyan már!

– Ne csináljátok! – mondtam, majd hozzátettem, hogy kérlek, de ez már nem jutott el hozzájuk.

A hangom semmissé lett a Megváltók egyre hangosabbá váló kiabálásától. Nem lehetett eldönteni, kit biztatnak, hisz nem üvöltöztek sem nevet, sem jelzőt. Engem ugyan cseppet sem buzdított az ordibálásuk, ám az ellenfeleimnek komoly löketet adott.

Két férfi és egy nő indult el felém. A rácsok miatt fölöslegesnek tartottam a meghátrálást – rövid időn belül amúgy sem lett volna hová. Ráadásul nem akartam plusz motivációt adni nekik. Tulajdonképpen a megölésükhöz sem fűlött a fogam. Hisz semmit sem ártottak nekem.

Másfél méterre tőlem megálltak, és félköríves alakzatot vettek fel. Összenéztek, mintha így próbálták volna szavak nélkül meghatározni a támadási sorrendjüket, majd egy pillanattal később nekem ugrott a jobbom felől eső férfi.

Minden ütését hárítottam. Ezt elégelte meg a nő, és a társa segítségére sietett. A vállamba csimpaszkodott, és bár igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, sikerült kirántania a lábam alól a talajt. A hátam a kemény betonpadlónak csapódott, a csigolyáim mentén iszonyatos, villámcsapásszerű fájdalom futott végig.

Hasra gördültem, kitérve jó néhány rúgás elől, majd megragadtam az egyik férfi bokáját, és a földre rántottam. A feje a lábamhoz került, és pár másodpercig hezitáltam, mielőtt ellentámadásba lendültem. Tudtam, hogy ha nem harcolok, bűntudat nélkül kicsinálnak.

A bakancsom orrával úgy fejbe rúgtam a mellettem heverő fickót, hogy megroppant a nyaka, és tágra nyíló szemmel mozdulatlanná dermedt. Nem volt időm ledöbbenni, milyen egyszerűen véget vetettem egy életnek, máris a hajamba kapott az első kör női tagja.

Guggoló helyzetbe kényszerített, majd ököllel képen vágott. Ugyan nem tört el egyetlen csontom sem, az orromból vér tódult elő, mely hamarosan a fél arcomat, aztán a ruhámat is ellepte. Szédülés fogott el, a szemem mögött tompa, lüktető nyomást éreztem.

Elkaptam a nő csuklóját, szabad kezemmel gyomorszájon ütöttem, és ahogy megroggyant a térde, felugrottam. Átnyúltam a válla fölött, megfogtam a tarkóját, majd egymás után többször is hasba térdeltem. Addig rugdostam, amíg el nem engedte a hajamat, és miután ez megtörtént, fejjel a vasrácsnak löktem. Eldőlt, akár egy zsák krumpli.

Ekkor a férfi felé fordultam, s míg ő levegő után kapkodva próbálta eldönteni, hogyan tovább, az aréna túlsó végében meghúzódó két árulóra néztem. A nő remegett, a sírás környékezte. Előtte a pasas kitartóan figyelt engem, két karja kissé eltávolodott a törzsétől, mintha ezzel is védelmezni akarta volna a mögötte gubbasztó nőt.

Nagy lendülettel támadt, és hol a jobb, hol a bal karjával igyekezett megütni. Néha lassú voltam, így eltalált, de többségében jól védekeztem. Az utolsó kísérletéhez már nem maradt elég ereje, az ütése gyengére sikerült. Kihasználtam a fáradtságát, egy lábbal előreléptem, és tenyérgyökkel homlokon vágtam.

Mindez csupán azt a célt szolgálta, hogy időt nyerjek és picit megtántorítsam. Nem ismerte fel, hogy figyelemelterelés volt az egész, ennek köszönhetően kerülhettem fölénybe. Átkulcsoltam a nyakát, ágyékon térdeltem, aztán letaszítottam a padlóra, és a medencecsontjára ültem.

Kapálózni kezdett, az ujjbegyeit az arcomba mélyesztette, és miután megfogtam a fejét, a körmével a szememtől a számig lenyúzta rólam a bőrt. Összeszorított ajkakkal fojtottam el a feltörni készülő üvöltést. A vérem a homlokára csepegett, a tekintetünk egy szemvillanásnyi ideig összekapcsolódott, majd egy határozott mozdulattal kitörtem a nyakát.

Felálltam, s közben az alkaromba és a vállamba töröltem a friss sérüléseimből kicsurgó vért. Tisztában voltam vele, hogy a három megölt áruló hamarosan kóborlóként tér vissza. Nem akartam, hogy a két életben maradt ellenfelem élőhalott-csemege legyen, és tekintve, hogy rám sem támadtak, megölni sem szándékoztam őket. Az első hárommal sem végeztem volna, ha nem kényszerítenek rá.

– Végeztem – kiáltottam Negannek. A helyiségben akkora csend támadt, hogy egy légy zümmögésének hangja is tisztán kivehető lett volna.

– Nekem nem úgy tűnik – felelte, rámutatva a két életben lévőre. Egy percig sem gondolkodtam, miképp reagálok.

– Nem fogom bántani őket.

– Dehogynem – vigyorodott el egészen lassan.

A vállára vetette Lucille-t, ráérős léptekkel lesétált a gangról, és megközelítette az arénát körülvevő vasrácsot. Hűséges talpnyalója, Simon követte, s amint Negan megtorpant, Simon is lecövekelt.

– Mert ha nem teszed, végeznek veled.

A párosra pillantottam, végül újfent Neganre.

– Szerinted úgy néznek ki, mint akik gyilkolni akarnak?

Negan mérlegelt. Csücsörített, hümmögött, egyszer jobbra, másszor balra biccentette a fejét, majd elmélkedése mintegy lezárásaként, felsóhajtott.

– Igazad van – vonta fel a szemöldökét, a mosoly továbbra is ott bujdosott a szája szegletében. – Simon! Megtennéd? – mutatott a lelakatolt kijáratra.

– Persze, főnök – biccentett a fickó, és kinyitotta a lakatot. Előretessékelte Negant, aztán ő is bemasírozott az arénába.

– Na, mi lesz, szarrágók? Harcoltok vagy sem? – kérdezte az árulóitól.

– Lehet, hogy a társainkat elvakítottad, de mi nem vagyunk hülyék. Tudjuk, hogy ha megöljük a lányt, sem bocsátasz szabadon. Eszedben sincs élve elengedni minket.

– Hallod ezt, Simon? Ez az önjelölt kis Sherlock kétségbe vonja a szavamat – jelentette ki színpadiasan, megjátszott hitetlenkedéssel a hangjában. – Kár, pedig sokkal jobban is elsülhetett volna a napotok. De ti másképp döntöttetek. Mert ti döntöttetek így. Szóval, utolsó sansz – lépett elém, méghozzá olyan közel, hogy a lehelete a szempilláimat rebegtette. – Hajlandó vagy befejezni? – morogta, elkapva a tekintetemet.

– Nem – vágtam rá egyből.

– Hát, jó – bólintott Negan. – Megfognád egy picit?

Meg sem várta, hogy reagáljak, máris a kezembe nyomta Lucille-t. Ezt követően elvette Simon pisztolyát, átkarolta a vállamat, hogy annál fogva megperdítsen, és még azelőtt, hogy elfordíthattam volna a fejem, a nőt és a férfit is homlokon lőtte.

Mindketten rögvest szörnyethaltak, élettelen testük tompa puffanással zuhant a padlóra. Le akartam hunyni a szemem, hogy megkíméljem magam a két hulla további látványától, de nem voltam rá képes. Tovább bámultam őket.

Arra is felkészültem, hogy elfojtsam a sírást, ám emiatt sem kellett aggódnom. Egyetlen árva könnycsepp sem gördült le az arcomon, még csak el sem homályosodott a látásom. Enyhe sajnálatot éreztem csupán, semmi egyebet.

Valami nem engedte, hogy sírjak. Valami megacélozta a szívemet. Egy folyvást erősödő, egyre nagyobbá váló valami támogatott belülről, és lehetetlenné tette, hogy összetörjek. Életben tartotta a lelkemet, és közben nem szipolyozott ki. Csak és kizárólag táplált.

– Hadd hozza rendbe magát, utána vigyétek vissza csak nélküli Ann-t a szobájába – parancsolta Negan két Megváltónak. A talpnyalók azonmód közrefogtak, és kivezettek az arénából. – Dwight! Te is vidd vissza Daryl cimbit a lakosztályába. Mára épp elég mókát látott.

Gyors pillantást váltottunk Daryllel – akkor és ott csupán ennyi adatott meg nekünk. Aprót biccentettem, jelezve, hogy ne aggódjon értem, aztán a Megváltókkal az oldalamon elhagytam a helyiséget.

A kétszárnyas ajtó becsukódott mögöttem, de még így is hallottam az egymással elegyedő hörgéseket, majd azt, amint valaki elereszt három pisztolylövést. Három golyó három fejbe. Tehát ennyi idő alatt változtak át.

Negan utasításából adódóan lehetőségem nyílt letusolni és hajat mosni, az orvos meg ellátta a sérüléseimet. A szobába történő visszatérésem után nem sokkal kaptam egy tál levest, mellé némi kenyeret és egy kancsó vizet.

A szekrényben, ahová bedobáltam a széttört tükör maradványait, találtam pár viszonylag rám passzoló ruhát. Átöltöztem, a földre hajigáltam bűzlő és koszos gönceimet, a korábban a nadrágzsebembe tuszkolt tükördarabot pedig az ágyon lévő párna alá rejtettem. Kéznél akartam tartani.

Annál is inkább szükségem volt rá, hogy ha rosszul sül el a tervem, legyen mivel megvédenem magam. Ugyanis elhatároztam, hogy másnap meglátogatom Darylt. Mi több, valójában arra készültem, hogy megszöktetem.