4. fejezet: Negyedik nap

Bármennyire is ébren akartam maradni, túl kimerült voltam. Az arénában és az elmúlt napokban történtek ellenére elnyomott az álom, és ahogy jött, nem átallott magával hozni azt a megannyi borzalmas emléket, amely még tudatomnál léve is folyvást ostromolt.

Hiába próbáltam szabadulni, csak a sokadik rémálom után nyílt fel a szemem. Verejtékben úszva, görcsbe ránduló testtel emelkedett el a felsőtestem a matractól. Az izmaim nem engedelmeskedtek, az ízületeim pedig egészen merevek voltak, így nem sokon múlt, hogy az irányíthatatlan és gyors mozgássorozat folytán leessek az ágyról.

Bal kezemmel a takaróba markoltam, jobb kézfejemmel megtöröltem izzadtságtól gyöngyöző homlokomat. Mire a légzésem normalizálódott, felfogtam, hol vagyok és milyen események zajlottak le nemrég.

Alig fél óra leforgása alatt három emberrel is végeztem a Megváltók által épített arénában. Az elsődleges ok, amiért megöltem őket, természetesen a saját életem megóvása volt. S bár ezt az egy indokot betudhattam volna egyetlennek is, az igazsághoz hozzátartozott, hogy egyúttal Negan parancsának is eleget tettem.

Végül is így volt, nem? Negan azt akarta, hogy megöljem az arénában lévőket, és két ember kivételével teljesítettem a kívánságát. Mit jelent mindez a Megváltóknak, Negannek és nekem?

A Megváltók szerint behódoltam? Negan úgy gondolja, mindazzal, amit az arénában elkövettem, elindultam az általa kijelölt úton? És én hogyan vélekedem minderről? Azt hiszem, vagyis attól félek, megtörhető vagyok?

Miért lennék az? Miért ne lennék az? Minden ember megtörhető. Kinél hosszabb, kinél kevesebb időbe kerül, de a megfelelő módszerekkel mindenki megtörhető.

Vagy nem.

Talán mégsem.

De ha nem törhető meg bármely ember, mi az, ami megakadályozza az ellenfelét abban, hogy sikerre vigye a tervét? Elég egy eszme, egy elhatározás? Elég egy másik ember, aki miatt a túráztatni kívánt alany soha nem adja be a derekát?

Elég nekem Daryl Dixon, hogy kibírjam, ami rám vár, legyen az bármi?

Változtatnom kell, futott át az agyamon, méghozzá oly módon, hogy ez utóbbi végére képes legyek kérdőjel helyett pontot tenni.

Kissé összerezzentem, amikor az ajtó zárszerkezete megnyikordult. Felkészületlenül ért, hogy nem sokkal az ébredésem után máris bejön hozzám valaki – mintha figyeltek, és ezért pontosan tudták volna, mikor kell megjelenni, hogy félbeszakítsák a gondolatmenetemet.

Dwight alakja bukkant fel az ajtórésben. Csupán egy pillanatra nézett rám, miközben bemasírozott a helyiségbe, és letette az asztalra a kezében tartott tányért, rajta egy adag rántottával, néhány szelet paradicsommal, valamint egy apró kenyérvéggel.

Először azt hittem, köszönetet vár a reggeliért, de hamar lerombolta ezt az amúgy is törékeny illúziót. Abszolút nem a hozzá intézett kedves gesztust hiányolta, mindössze pár száraz tényt kívánt közölni.

– Negannek dolga van. Míg elintézi, amit kell, velem leszel – közölte távozófélben, háttal nekem. Egyik kezével a kilincsbe, másikkal az ajtófélfába kapaszkodott. – Reggelizz, szedd össze magad, aztán kopogj hármat! – utasított, példaként megütögetve az ajtólapot.

Megkérhettem volna, hogy vigyen Darylhez. Megmakacsolhattam volna magam, hogy tapodtat sem mozdulok, amíg ígéretet nem tesz arra, hogy láthatom a férfit. Közölhettem volna vele, hogy kapja be, de tövig.

Mondhattam volna bármit, mégsem tettem. Úgyis hiábavaló lett volna. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy a Dwightra történő feladatráruházás során Negan külön kitért rám és Darylre, és megtiltotta, hogy egy légtérbe kerüljünk, ne adj Isten, szóba elegyedjünk.

Az arénában történteket is csak azért nézhette végig, mert Negan számára is világos, mi van köztünk, és tökéletesen tisztában volt vele, milyen idegtépő érzelmek ébrednek majd Darylben, ha meglát ott harcolni. Tudta és kihasználta, hangszerként pengette a Daryl és köztem feszülő húrt. Azt, ami összekötött minket. Azt, amit oly’ hosszú időbe telt megalkotni, és még nehezebbnek bizonyult fenntartani.

Kavargó gondolatokkal, ámde komoly elhatározással kecmeregtem talpra. A párna alól elővett, éles tükörszilánk segítségével lehasítottam egy darabot a szekrényben talált ruhadarab valamelyikéből, és azzal a vékony szövetcsíkkal lófarokba kötöttem a hajamat. Pár kósza tincset, amit Negan túl rövidre vágott, a fülem mögé tűrtem, miközben helyet foglaltam az asztalnál.

Csupán pár falatot ettem, és azt is csak muszájból. Minél több étel került a számba, annál erősebb lett a hányingerem és a torkomat szorító gombóc. Ennek ellenére kénytelen voltam legyűrni egy kevés ételt, nehogy a gyomrom kikészüljön. Erőt kellett merítenem, hogy a testem bírja a strapát. El akartam kerülni, hogy cserben hagyjon.

Percek múlva félretoltam a tányért, a kaja nagy részével együtt. Felkeltem a székről, egy-két másodperc erejéig ököllel rátámaszkodtam az asztalra, és lehorgasztott fejjel becsuktam a szemem. Gyűlölet és gyász keltette vihar tombolt a bensőmben.

Hiányzott Abraham mély, már-már dörmögéshez hasonlatos hangja és Glenn mindig pozitív hozzáállása, még ha e kettőből olyan keveset is tapasztalhattam. El sem tudtam képzelni, hogy ha nekem ennyire fájt az elvesztésük, mit érezhettek a többiek, különös tekintettel Maggie-re, Rickre, Sashára és Rositára.

Mert tökmindegy, mennyi erő lakozik benned, nem menthetsz meg mindenkit, és nem lehetsz ott mindenhol. Elkúrt egy dolog, de ilyen az élet, mondta egyszer Abraham. Már akkor is tudtam, hogy igazat beszélt, ám arra, hogy mindezt elfogadjam, sosem voltam kész. Talán nem is leszek.

Hisz nem arról volt szó, hogy nem lehettem ott. Pont ellenkezőleg. Ott voltam és láttam, miként hal meg, és még ha nem is maradt annyi lélekjelenlétem, hogy az egészet, minden apró momentumát végignézzem, attól még szörnyű volt, és azóta is gyötrődtem miatta. A tény, hogy Negan egy olyan emberrel végzett, akinek kijárt az élet, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra. Akárcsak Glenn esetében. Merthogy ő sem halált érdemelt.

Mély levegőt vettem, az ajtóhoz léptem, majd kopogtam hármat. Nemsokára kattant a zár, és Dwight kitessékelt a helyiségből. Csak annyit mondott, kövessem, aztán elindult. Betudhattam volna az ostobaságának, amiért hagyta, hogy mindvégig mögötte haladjak, de hamar rájöttem, szimplán csak tudja, hogy úgysem áll szándékomban megszökni. Darylt fogva tartották, és bizonyára úgy hitte, nélküle nem hagynám el ezt a helyet. Jó következtetés. Vajon arra is gondolt, hogy feltett szándékom kijuttatni Darylt?

Végighaladtunk egy hosszú, homályos folyosón, egyszer jobbra, aztán kétszer balra fordultunk, felmasíroztunk egy lépcsőn, majd ki egy súlyos, kétszárnyú vasajtón. Sétánk közben mindvégig Dwighton, pontosabban a férfin lévő bőrmellényen függött a tekintetem. Nem esett nehezemre felismerni az angyalszárnyakkal díszített ruhadarabot. Darylé volt.

Egy apró betonplaccra értünk, melyről lépcső vezetett le, de mi nem mentünk tovább. A férfi a betonplaccot övező, sárgára mázolt korláthoz sétált, szemügyre vette a tőlünk pár méterre lévő kerítést, és a mögötte lévő, láncra vert, karóba húzott és egyéb módon helyhez kötött kóborlókat, majd felém fordult.

A tekintetem megállapodott a Daryléhez hasonló, a megkülönböztetést segítő, amolyan szolgaruhába öltözött fickókon, és rendületlen arckifejezéssel figyeltem, amint újabb és újabb kóborlókat helyeztek el a kerítésen túl. Az élőhalottak egyfajta védelmi vonalat jelentettek, akárcsak a jobb napokat is megélt, itt-ott elhelyezett úttorlaszok – egyúttal ezekhez a betontömbökhöz is hozzábilincseltek néhány húszabálót.

– Egyelőre Negan kegyét élvezed, de semmi sem tart örökké – mondta. – Ha sokáig ellenszegülsz, és nem teszed, amit kér, lassan elfogy a türelme. És ha ez megtörténik, lecsúszol a ranglétráról, aminek jelenleg egy elég szép fokán ülsz, köszönhetően Negannek.

Elszakítottam a pillantásomat a kerítéstől, a kóborlóktól és szerencsétlen szolgáktól. A Dwight arcát elcsúfító égésnyomra, aztán a férfi szemébe néztem. Nem volt kötelező, és nem is voltam hajlandó hozzászólni ahhoz a személyhez, aki rálőtt Darylre, elfogott minket, később pedig a saját nyílpuskáját fordította Dixon ellen.

Az viszont érdekelt, mire akart kilyukadni. Mert az ugyebár nyilvánvaló volt, hogy még nem ért a közlendője végére. Pont ezért a tekintetemmel igyekeztem a tudomására hozni, hogy bár nem számíthat tőlem feleletre, kész vagyok őt meghallgatni.

– Már szárnyra kelt a szóbeszéd – folytatta, miután rájött, hogy nem remélhet tőlem szóbeli reakciót. – A munkások, sőt Negan tekintélyesebb emberei is tudják, mi a helyzet. Sokan látták és hallották, hogyan viselkedett veled aznap este.

Tudják, hogy ismerte az anyádat, ahogy azt is, milyen szobát kaptál szálláshelyül. Gondolom, érted, miért nem tetszel nekik. Amint idekerültél, Negan máris a létra csúcsának közelébe ültetett. Nem zárt börtönbe, mint Daryl barátodat, és még munkára sem fogott. Az arénában is csak annyit követelt tőled, hogy mutasd meg, mire vagy képes.

Hülyeség, futott át az agyamon. Lehet, hogy részben érdekelte, tudok-e harcolni, de egy percig sem ez volt a lényeg. A fő célja az volt, hogy rávegyen, teljesítsem a parancsát, méghozzá az emberei és Daryl szeme láttára. Elsősorban a megalázkodásra, a behódolásomra volt kíváncsi. Arra, hogy megtörök-e.

– Tedd, amit Negan mond! Ha engedelmeskedsz, szép karriert futhatsz be közöttünk. Ha nem, idővel kiesel Negan kegyéből, egyre lejjebb süllyedsz, és előbb a munkásoknál, később a kerítés túloldalán, kóborlóként, vagy egy gazzal benőtt árokparton, hullaként végzed. Szerintem elég eszes vagy ahhoz, hogy megfejtsd, kit és mit érdemes választani.

A korláthoz sétáltam, és mindkét kezemmel belekapaszkodtam. Ujjaimmal körülfontam a hideg vasrudat, és ismét a kóborlókkal bajlódó szolgákra néztem. Akárcsak nemrég Negan esetében, ezúttal is próbáltam minél kiismerhetetlenebb arckifejezést magamra ölteni. Nem volt könnyű, főleg azután, hogy észrevettem az arénában legyőzött ellenfeleimet. Még haláluk után sem lehettek szabadok; továbbra is Negant szolgálták, sőt védelmezték a Megváltók főnökének bázisát, csak éppen kóborlókként.

Dwight szavai leperegtek rólam. Nem azért, mert fittyet hánytam az életemre és a biztonságomra, hanem mert nem tartottam reális opciónak azt, hogy valaha is Negan embere legyek. Teljes szívemből gyűlöltem és megvetettem őt. Undorral tekintettem rá, akárcsak az érintésére, és kevés dologra vágytam úgy, mint a halálára. Holtan akartam látni, sőt én magam szerettem volna végezni vele.

– Van időd, de nem sok – folytatta valamivel halkabban. – Dönts, ahogy kell!

Ne jól, csak döntsek. Hát, persze! Hisz relatív, kinek mi a jó döntés. Egyúttal senkit nem érdekel, ki szerint mi a jó és a rossz döntés. A lényeg, hogy elhatározásra jussak, egészen pontosan az, hogy úgy döntsek, Negan szolgálatába állok. Nekem ez lenne a rossz döntés, ellentétben Negannel, de ez egyáltalán nem fontos, mert megint csak a rossz és a jó kérdését pedzegeti – ami senkinek sem számít.

Sarkon fordultam, és direkt lassan, hogy Dwight kapcsoljon, elindultam az ajtó felé. Hamar beért, majd elém vágott, és kinyitotta az ajtót. Visszafelé már én haladtam elöl, ő pedig utánam. Megjegyeztem az útvonalat, így tudtam, merre van a szobacellám. Némi kanyargás után rátértünk a hosszú folyosóra, ott viszont egyből megtorpantam.

Három ember állta el az utat, ám én kizárólag csak a középen lévő, fejét leszegő férfit figyeltem. A haja, mint mindig, ezúttal is az arcába lógott. A két szélső fickó fegyverrel a kezében, értetlenül figyelte a jelenetet. Az egyikük rövidesen hátba lökte a középen állót, így ösztönözve az indulásra.

– Daryl – szólítottam szinte suttogva. Egy arcizma megrándult, a pillantása vándorlásba kezdett, s ahogy lentről felfelé haladt, lassan a fejét is felemelte.

– Menj tovább! – parancsolt rám Dwight. Ügyet sem vetettem rá, megvártam, míg Daryl tekintete végre találkozott az enyémmel.

– Mit műveltek veled? – kérdeztem, közelebb lépve hozzá. Meg akartam érinteni, hogy legalább egy másodpercnyi ideig érezhessem a bőre melegét, de Dwight a könyökhajlatomnál fogva hátrarántott.

Daryl teste megfeszült, a lába és a karja alig észrevehetően megmozdult. Nem tetszett neki Dwight magánakciója. Láttam rajta, mennyire ellenére van, hogy Negan talpnyalója hozzám nyúlt, és ha az őrzőinél nem lett volna pisztoly, egészen biztos, hogy mindhárom Megváltót elpüfölte volna.

A két fickó közrefogta Darylt, majd lódított rajta egyet. Dwight félrevont, hogy Daryl és az őrzői elhaladhassanak mellettünk, én pedig kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, és ujjbeggyel végigsimítottam Daryl kézfejét.

Ígéretnek szántam. Biztosítéknak arra, hogy nem fogadom el a jelenlegi állapotot, sem azt, amit ki kell állnia. Egy kósza érintés által tettem fogadalmat arra, hogy erős maradok, és amint eljön a megfelelő idő, cselekszem.

Kiszabadítom.

Megszöktetem.

Megmentem.

Őt legalábbis.

Ahogy visszaértünk a szobacellámhoz, Dwight bependerített az ajtón, és minden további nélkül rám zárta. A már kihűlt ételre néztem, aztán az ágyhoz mentem. Ideje volt, hogy magamhoz vegyem az egyetlen potenciális fegyvert, ami a szolgálatomra állt. Ezt követően leültem a matrac szélére és vártam.

Órák teltek el. Kínkeserves, hosszú órák. Olyan sokáig nem történt semmi, hogy már-már azt hittem, aznap ki sem jutok többet a helyiségből. Végül megütötte a fülemet a már jól ismert hang, és mielőtt az ajtó kitárult volna, felugrottam és elbújtam mögötte.

Negan egyik csatlósa lépett be a szobába. Jó erősen megmarkoltam a kezemben lévő tükördarabot, mit sem foglalkozva azzal, hogy felhasította a bőrömet. Megvártam, míg a férfi beljebb óvakodott, majd közvetlenül mögé kerültem.

A jobb karommal a törzse elé nyúltam, a szegycsontjának nyomtam a tenyeremet, és magam felé rántottam. Mihelyst a háta nekiütközött a mellemnek, a torkához illesztettem a szilánkot. Életben hagyhattam és bezárhattam volna, míg elintézem, amit kell, de legnagyobb pechére, emlékeztem rá.

Ő volt az egyik, aki Glenn és Abraham kivégzésének estéjén földre teperte Darylt, miután ő megütötte Negant. Dixonnal kapcsolatban pedig nem ismertem könyörületet. És az sem bizonyult elhanyagolható szempontnak, hogy ő is csak egy Megváltó volt. Az ellenségem. Egy azok közül, akik gondolkodás nélkül kinyírtak volna bárkit Rick emberei közül.

Csak pár másodpercig töprengtem. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy eldöntsem, mit teszek, és neki is nagyjából ennyi idejébe került, mire felfogta, mi vár rá. Még egy lélegzetvétel. Igen, ennyit engedtem neki, aztán elvágtam a torkát, és hagytam, hogy a holtteste elterüljön a padlón. Leguggoltam, a szemén keresztül az agyába döftem a tükördarab hegyesebbik végét, majd elhagytam a szobát, és becsuktam magam után az ajtót.

Fogalmam sem volt, merre keressem Darylt. Fel-alá járkáltam, és vagy egy órát keringtem az épület délinek vélt szárnyában, gondosan ügyelve rá, nehogy bárki is észrevegyen. Úgy lopakodtam, mint egy közönséges betörő, miközben a szívem irdatlan tempót diktált. Rettegtem a lebukástól, de nem magam, hanem Daryl miatt. Muszáj volt őt kiszabadítanom.

Hosszas és idegtépő lézengésemet végül siker koronázta. Láttam, ahogy egy fazon ételt nyújtott át egy vaksötét cellában kuporgó alaknak. A folyosó egyik ablakán bejutó vékony, gyenge fénycsík volt az egyetlen, ami bejutott a helyiségbe, ám még így is láttam, hogy Daryl az.

Dönthettem volna úgy, hogy megragadom a folyosón fellelhető egyetlen tárgyat; egy széket, és zajt csapok, hogy eltereljem a fickó figyelmét, ám gyanítottam, még akkor is lett volna annyi esze, hogy előbb visszazárja Darylt, és csak azután ered a semmiből érkező zaj irányába. Úgy döntöttem, rögtönözök, hogy eltereljem a fickó figyelmét.

Mivel nem rögtönözhettem, a már bevált módszer szerint haladtam tovább. Lassan a férfi mögé settenkedtem, egyik kezemet a szájára tapasztottam, a másikkal rászorítottam a tükördarabra, és a tarkójába szúrtam. Arra már nem pazaroltam időt, hogy a kóborlóként történő visszatérését is megakadályozzam.

Eltettem a szilánkot, és szó nélkül talpra segítettem Darylt. Úgy tűnt, először el sem jutott a tudatáig, hogy mi zajlik épp és ki vagyok. Kisimítottam a szemébe lógó hajtincseket, majd két tenyerem közé fogtam az arcát.

– Mit csinált veled? – kérdezte, egyértelműen Neganre utalva. A pillantásunk találkozott, én pedig megcsóváltam a fejemet.

– Nem számít.

– Megpróbált… – komorult el a tekintete. – Meg akart…

– Szerette az anyámat – szakítottam félbe. – Levágta a hajamat, mert szerinte így még jobban hasonlítok rá. Nem számít – ismételtem. – Eltűnsz innen.

Ezúttal Daryl volt az, aki nemet intett.

– Nem maradhatsz itt – jelentettem ki.

– De te sem.

Igaza volt, ezért bólintottam. Eleresztettem az arcát, helyette ismét a fegyveremet vettem kézbe. Ő ment elöl, én utána, így vágtunk neki, hogy megkeressük a kijáratot. Nem volt nehéz.

Ugyan kétszer majdnem lebuktunk, Daryl még idejében berántott egy sötét, búvóhelynek tökéletes beugróba, és ahogy elmúlt a vész, folytattuk a szökés megvalósítását. Végül találtunk egy kijáratot. Az ajtó nyitva volt, így könnyedén kijutottunk a szabadba.

Megannyi motor sorakozott odakint. Daryl odarohant, hogy beüzemelje az egyiket, én pedig követtem. A szívem ki akart ugrani a mellkasomból, és ez az érzés csak fokozódott, amikor hirtelen minden irányból emberek kerültek elő, és pillanatok alatt körülvettek minket, míg már nem maradt menekülőút.

A Megváltók kört alkottak, ekképp csapdába ejtve engem és Darylt. Aztán felhangzott a már jól ismert füttyszó, és Negan is megjelent. Szórakozottnak tűnt, mintha számított volna rá, hogy aznap még számolnia kell a szökési kísérletünkkel.

– Összepisáltuk már magunkat? – gúnyolódott, amint belépett a körbe. Megállt előttünk, a tekintete hosszasan elidőzött rajtam, majd Darylre nézett. – Ki vagy te? – kérdezte, baseballütőjével rámutatva a kört alkotó egyik láncszemre, egy dagadt fickóra.

– Negan – felelte amaz gondolkodás nélkül.

– Ki vagy te? – mutatott a Megváltók vezetője a következő emberre.

– Negan – válaszolta.

Nyeltem egyet, Negan pedig elvigyorodott. Elégedett volt a hallottakkal, és ezen érzését csak fokozta, amikor a következő kérdésére, miszerint kicsodák ők, kórusban rávágták, hogy ők Negan.

– Mit szólsz hozzá? – érdeklődött, immáron Darylhez intézve a szavait. – Mindenhol ott vagyok. És ez volt a te esélyed, hogy bebizonyítsad, hogy ez az alapvető tény tudatosult benned. Mégis bebuktad. Ami szopás, mert az életed sokkal királyabb lehetett volna. Jól mondom?

– Jól hát – erősítette meg az elsőként kérdezett Megváltó.

– Dwight felvázolt pár opciót. Szerinte még nem fogtad fel, szóval kifejteném a kedvedért – folytatta Negan. – Három lehetőséged van. Egy, a karón végzed, és halottként fogsz nekem dolgozni. Kettő, pontokért dolgozol nekem, de azt kívánod, bár halott lennél. És három, nekem dolgozol, kapsz tőlem egy pár cipellőt, vadi újat, és úgy élsz, akár egy király. Elég egyértelműnek tűnik a dolog, de jobb, ha tudod, hogy nincsen negyedik lehetőség. Ennyi volt. Nincs más megoldás.

A levegő megtelt feszültséggel, elfojtott indulattal és gyűlölettel. Daryl és Negan tekintete párharcot vívott egy ideig, aztán Negan gondolt egyet, meglendítette az ütőjét, és egy teszek rá kíséretében úgy tett, mintha végezni akarna Daryllel.

Csak később jöttem rá, hogy Negan mindössze játszadozott velünk. Az egyetlen szerencsém, ha lehet így fogalmazni, az volt, hogy olyannyira lefagytam, hogy megmozdulni sem bírtam, sőt egy hang sem hagyta el a számat.

– Ijnye! – vigyorgott Negan, merthogy Daryl meg sem moccant. Nem félt Negantől. Nem félt a haláltól. Túl vakmerő volt, mint mindig. – Te aztán nem ijedsz meg könnyen. Ez tetszik. De Lucille-t az ilyesmi baromira felbassza, igencsak tiszteletlennek találja. Az a szerencséd, hogy ma nem érzi szomjasnak magát. De én igen. Szóval… Szerválok is valami italt.

Megszakította a Daryllel való szemkontaktust, majd rám nézett.

– Meghívlak – mondta Negan, karon ragadva engem.

Daryl utánam kapott, de már csak a levegőt markolta. A baseballütős kirángatott a körből, és minél jobban ellenkeztem, annál erősebben szorított.

– Ne! Ne, várj! – kiabáltam.

Nem érdekelte a tiltakozásom, könnyedén magával vonszolt. Eközben a Megváltók egyre közelebb araszoltak Darylhez. Az utolsó, amit láttam, hogy ütni-vágni kezdték a férfit, aztán becsapódott az orrom előtt az ajtó.