5. fejezet: Ötödik nap

Tudtam, hogy a Daryl megszöktetésére tett kísérletem nem marad sem titokban, sem megtorlatlanul. Képtelenség lett volna kimagyarázni, bár ez a lehetőség nem is nagyon merült fel bennem. Ugyanez volt a helyzet a tagadással – kár lett volna tépni a szám, az általam megölt Megváltók és a fegyverként használt, majd később tőlem elkobzott szilánk elegendő bizonyítékul szolgált Negannek.

Miután kirángatott a Megváltók alkotta körből, így rákényszerítve, hogy egyedül hagyjam Darylt, visszahurcolt a szálláshelyül – vagyis börtönül – kapott szobába. Látszott a férfin, hogy mérhetetlenül dühös, mégsem bánt el velem, ahogy arra számítottam.

Szervíroztatott két italt, és míg megérkeztek, lenyomott az ágyra, ő maga pedig az asztalhoz ült. Nem sokkal később már a limonádéját szürcsölte. Megkínált, de nem reagáltam rá, még csak rá sem néztem a pohárra.

Ezek után órák teltek el síri csendben. Mindketten hallgattunk, mintha csak várnánk valamire vagy valakire. Egész idő alatt a padlót bámultam. Olykor éreztem, hogy figyel, nekem azonban eszembe sem jutott viszonozni a pillantását.

Undorodtam tőle és gyűlöltem, amiért megverette Darylt. És mert megölte Glennt és Abrahamet. És mert ismerte és szerette az anyámat. És mert levegőt vett. És mert egyáltalán létezett. Egyszóval mindenért.

– Nagy butaságot csináltatok – közölte végül. – Komolyan azt hittétek, hogy minden különösebb nehézség nélkül kijuthattok innen? Hogy hülyének nézhettek minket? – kérdezte, az utolsó pár szónál felemelte a hangját. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – kiabálta, az asztalra csapva Lucille-lal.

Ráérősen felszegtem az állam, a tekintetünk összekapcsolódott. Farkasszemet néztünk, a levegő szinte sistergett a felgyülemlő feszültségtől. Az idegeim pattanásig feszültek, ahogy két kézzel az ágy szélébe markoltam.

– Ó, hohó, tudom, mi jár a fejedben – vigyorodott el. A hirtelen hangulatváltozásaitól frászt kaptam. – Azt gondolod, legközelebb majd sikerül, de nem lesz legközelebb. Ezentúl azzal is tisztában leszek, mikor fingasz. Minden lépésedet figyelni fogom, és még pislogni sem tudsz majd anélkül, hogy ne tudnék róla.

– Nem tarthatsz itt életem végéig – szűrtem a fogaim közt.

– Na, ebben óriásit tévedsz – támaszkodott a térdére. – Én vagyok az, aki miatt egyáltalán van életed. Azon a golyódermesztő éjszakán, amikor rőt hajú és húzott szemű barátod az örök vadászmezőkre távozott, simán velük tarthattál volna, de megkíméltelek, mert jó arc vagyok. Azt viszont nem árt, ha tisztázzuk, hogy a vajszívűségemen kívül csak egyetlen dolog mentett meg. Az, hogy nem lóg fasz a lábaid között.

A szívem mélyén valószínűleg tudtam, hogy ez áll a háttérben, szimplán nem akartam belegondolni. Akkor és ott azonban hirtelen szükségessé vált, mi több, szóvá kellett tennem. Egyrészt, hogy tisztázzam, miként viszonyulok mindehhez, másrészt, mert látni szerettem volna a reakcióját.

– Semmilyen formában nem vagyok hajlandó a kedvedre tenni. Minden porcikád taszít, és ez aligha fog változni.

Mosolya nyomán kivillantak a fogai. Lassan felegyenesedett, az asztalra tette a baseballütőjét és a poharat, majd elindult felém.

– Kisasszony! Ha ilyen kijelentéseket teszel, a végén még azt kell hinnem, hogy elhagyott a realitásérzéked. Márpedig – vált szórakozottá, nyomatékosításul felemelve a mutatóujját – az kurva fontos.

Megtorpant előttem, és úgy nézett le rám, mint ragadozó a zsákmányára. Nem sokkal később előredőlt, s ezáltal egész testével közelebb került hozzám. Nem tetszett a köztünk lévő karnyújtásnyi távolság, így megpróbáltam elhúzódni tőle.

Kísérletet tettem rá, hogy hátracsússzak a matracon, ám egyből elkapott, és a térdhajlatomnál fogva visszarántott. Elvesztettem az egyensúlyomat, és elterültem az ágyon, Negan pedig fölényességtől csillogó szemmel végigfuttatta rajtam a pillantását.

– Őszinte leszek veled – folytatta. – Meglep, hogy az első találkozásunk óta tapasztaltak ellenére még mindig álomvilágban élsz. Kijátszod az embereimet? Rendben. Megölsz közülük párat? Legyen. Távolságtartó vagy velem? Oké, majd dolgozunk rajta. De ne hidd, hogy több hatalmad és eszed van nálam.

Fenntartom ezt az egész kéglit. Lehetőséget, menedéket, kaját és fegyvert adok az embereimnek. Renddé szervezem ezt a kibaszott káoszt. Itt mindenki Negan és elsősorban minden az enyém. Te pedig itt vagy. Nem máshol, hanem pontosan itt. Ennélfogva te is az enyém vagy. Én rendelkezem veled.

Mondandója egyes részeit különösképp kihangsúlyozta. Tette mindezt fölöslegesen, ugyanis nem sikerült elrettentenie a végső célomtól, ami Daryl kiszabadítása volt. Nem hagyhattam abban a sötét, mocskos cellában megrohadni. Nem hagyhattam megtörni.

– Tudom, mit gondolsz. Az arcodra van írva – szűkült résnyire a szeme. – Felismerem, hisz sokszor láttam már. Szkeptikus vagy, de ez érthető. Ha már itt leszel egy ideje, és megtanulod, hogy működik a mi kis közösségünk, rájössz, hogy nem is olyan rossz nekem melózni. Addig viszont sok tanulás vár még rád.

Elhúzódott tőlem, és visszasétált az asztalhoz. Felhajtotta a maradék limonádéját, elégedetten hümmögött egy sort, aztán az ajtóhoz sétált.

– Azt javaslom, pihend ki magad. Nagy nap vár rád holnap, ugyanis elkezdődik a tanítás.

* * *

A rácsos ablakon át beszűrődő fény miatt tudtam, hogy már felkelt a Nap. Sokat forgolódtam, sokszor felriadtam az álmomban megjelenő rémképek miatt, de pár órát azért sikerült aludnom. Utolsó alkalommal, amikor elszenderültem, talán nem is ébredtem volna fel olyan hamar, ha nem érkezik látogatóm.

Dwight lépett be, kezében egy tálcával. Rám parancsolt, hogy hamar szedjem össze magam, majd némi illendőséget mutatva, hátat fordított. Megigazítottam a rajtam lévő ruhát, a fülem mögé tűrtem pár hajtincset, és megdörzsöltem a szemem. Mindezek szűk három percet vettek igénybe, tekintve, hogy nem volt másra lehetőségem.

Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy visszafordulhat. Vette a célzást, futólag végignézett rajtam, aztán felmutatta a tálcát és annak tartalmát. Egy zöldségekkel megtömött szendvics, egy pohár tea és két kocka csokoládé volt rajta.

– Negan küldi – mondta, letéve az asztalra. – Láss neki!

Nem mozdultam. Rezzenéstelen arccal bámultam Dwightot, ami rövid időn belül feszélyezni kezdte. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, és legszívesebben otthagyna a francba.

Engem sem tett boldoggá, hogy egy helyiségben kell tartózkodnom vele, ám kettőnk közül mégiscsak én voltam az, akit az adott pillanatban megilletett a jog, hogy bátran tükörbe nézzen. Szó se róla, valószínűleg ő is képes lett volna rá, függetlenül attól a ténytől, hogy nem volt rá méltó.

– Miért Negan? – kérdeztem, megtörve a Dwighttal szemben addig fenntartott passzivitást.

Habár a másodperc törtrészéig tartott csupán, nem kerülte el a figyelmemet az arcán átsuhanó meglepődöttség. A szemöldöke megrándult, a szája elnyílt egy picit.

– Egyszer megpróbáltam Negan nélkül. Ez lett az eredménye – mutatott az őt elcsúfító égésnyomra.

– Egyetlen kudarc miatt adtad fel. Ezért nem érdemelted meg, hogy jobb legyen. Mert nem küzdöttél eleget.

– Azt hiszed, ilyen egyszerű? – fogta suttogóra, és közelebb lépett hozzám. – Hogy mást sem csinálsz, mint küzdesz, aztán egyszer csak jobb lesz?

– Nem – feleltem. – Nem a hosszas küzdelem a könnyű, hanem az, ahogy te döntöttél. Hogy feladtad. Hogy nem próbálkoztál tovább. Szarba léptél, ezért visszavonulót fújtál, és azóta is hátrálsz. De egy idő után nem lesz hová.

– Fogalmad sincs, mit miért tettem. Olyan döntéseket hoztam, amiket te elfogadhatatlannak tartasz, mert nem ismered fel, hogy azoknak a döntéseknek köszönhetem az életemet és azt, aki most vagyok.

– Te életnek nevezed?

– A te helyzeted talán jobb? Azt hiszed, az örökös ellenállásod miatt nem vagy még halott? Nem, kislány! Azért vagy még köztünk, mert Negan életben tart, de az ő türelme is véges.

Egy idő után már nem fog számítani, kinek a lánya vagy. Sőt, már most halványulni kezdett a jelentőséged.

Magad alatt vágod a fát, ezért küld dolgozni, és ha nem változtatsz, minden csak rosszabb lesz. Talán soha nem öl meg, de ha betelik nála a pohár, olyan keserű sorsra ítél, hogy rimánkodni fogsz a halálért.

– Úgy mondod mindezt, mintha ismernél. Mintha pontosan tudnád, miken mentem keresztül, holott…

– Nem – szakított félbe. – Úgy mondom mindezt, hogy tudom, te is csak emberből vagy. És az emberek megtörhetőek. Mindenki az. Te is. Ne hidd, hogy kivétel vagy. Ha így folytatod, előbb vagy utóbb számodra is elérkezik az idő, amikor a halál járhatóbb útnak fog tűnni, a legrosszabb pedig az lesz, hogy nem lesz rá esélyed. Nem tudod majd eldobni az életedet, mert Negan nem fogja hagyni.

Az asztalhoz léptem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a nekem szánt ételt. Jól nézett ki, tartottam is tőle, hogy megmordul a gyomrom. Szerencsére nem így történt, ezért bátrabban sikerült megmakacsolnom magam.

– Mehetünk – közöltem végül.

– Előbb egyél!

Oldalra billentettem a fejemet.

– Mondd csak, mostanra olyan ember vált belőled, akire a pár évvel ezelőtti éned büszke lenne? – kérdeztem, magasról téve Dwight felszólítására.

A tekintete az enyémbe fúródott, és hosszú ideig tartotta is a szemkontaktust, de nem válaszolt. Felmarkolta a szendvicset és beleharapott, miközben kitárta előttem az ajtót. Biccentett, jelezve, hogy induljak el.

Minden elágazásnál szólt, merre haladjak tovább. Kétszer jobbra, le a lépcsőn, végig a folyosón, balra, jobbra, újabb lépcső, aztán ismét balra, át egy súlyos fémajtón. Egy tágas alagsori helyiségbe érkeztünk, ahol javában folyt a munka.

Az üllőkön vasat edzettek, nem sokkal arrébb fegyvereket készítettek és szereltek össze. A dinamittól kezdve a kertészeszközökből eszkábált önvédelmi eszközökön át mindenféle holmi volt ott. A kalapácsütések és a különböző szerszámok csörgő-zörgő zajához beszélgetés és nevetés hangja társult, mígnem egyre többen felfigyeltek rám, és a lárma lassan elült.

Nemsokára egymás után rám szegeződő szempárokkal, undok és megvető ábrázatokkal, gyűlölettől terhes arcokkal kellett néma párbajt vívnom. Igyekeztem fenntartani a semmitmondó mimikát és a kifejezéstelen testtartást, ám mindez közel sem bizonyult olyan egyszerűnek. Nehezemre esett elismerni, de legalábbis magam számára tagadhatatlanul megrökönyödtem.

Dwight intett az egyik munkásnak. A fickó a nadrágjába törölte a kezét, hozzánk sietett, és ahogy megállt előttünk, végignézett rajtam.

– Ő az? – kérdezte a rövid mustra után. Dwight helyeselt, majd megkérdezte:

– Tudod, mihez kezdj vele?

– Negan pontos utasításokat adott.

Dwight bólintott, aztán anélkül, hogy még egy futó pillantásra méltatott volna, magamra hagyott a pasassal.

– Gyere utánam!

Követtem egy széles, roskadásig megpakolt asztalhoz. Nem volt nehéz kitalálni, mi lesz a dolgom, mindenesetre csendben kivártam, hogy a fickó ledarálja a maga szövegét. Pisztolyokat kellett pucolnom. Miután megmutatta, mit hogyan csináljak, elhadarta a szünetek idejét és hosszát, végül felmutatott a munkaidő végét jelző csengőre. Ezután továbbállt.

Lázadozhattam volna, elvégre egy poharat nem akartam arrébb tenni Neganért, nem még a fegyvereit – hisz minden az övé volt, és mindenki Negan volt – tisztítgatni. De legalább telt vele az idő. Ráadásul megkísérelhettem ellopni néhány holmit, remélve, hogy később még hasznukat vehetem. Egy csavarhúzót csórtam el elsőként. Szúrásra és szökés megkövetelte barkácsolásra egyaránt tökéletes volt.

A csengő mellett lévő óra mutatói csigalassúsággal vánszorogtak előre. A szüneteket arra használtam, hogy óvatosan körbekémleljek. A helyiség minden négyzetcentiméterét, az összes ajtót és embert próbáltam megjegyezni.

Megkülönböztettem a munkásokat és az őrájuk figyelő Megváltókat, illetve utóbbiak felszereltségét is memorizáltam. Mindegyikük hordott magánál pisztolyt, kést vagy bozótvágót, valamint ezek kombinációit. Ezzel szemben a munkások csak a rajtuk lévő szakadt ruhát tudhatták a magukénak – vagy talán még az is Negané volt.

Odakint már sötétedett, amikor végeztünk. A csengő éles visítása a fülsértő hang ellenére mintegy felszabadulásként szolgált. A munkások elhagyták az addigi helyüket, és sorjában kiszállingóztak az ajtón. Abszurdnak tűnt, hogy egymagam kell visszamennem a lakrészembe, de miután sehol sem láttam Dwightot, megkíséreltem a távozást. Csupán három lépést tettem meg, a délelőtt melóra fogó fickó máris utánam szólt. Azt mondta, ne menjek el, mert Dwight értem jön. Megvárta, míg visszasétálok a helyemre és leülök, és csak ezt követően lécelt le.

Fél óra elteltével egy ötfős kis férficsoporton és rajtam kívül senki nem tartózkodott már a helyiségben. Kezdetben fel sem tűnt, mi folyik a terem túlsó oldalán. Csak akkor döbbentem rá, hogy azok a fickók kifejezetten miattam maradtak ott, amikor észrevettem, hogy egyre sűrűbben pillantanak rám. És miután rájöttek, hogy lebuktak, kényelmes tempóban, önelégült pofával megközelítettek.

Mindannyian jól megtermettek és izmosak voltak. Egy kézzel ki tudták volna törni a nyakamat. A zsebemhez nyúltam, hogy megbizonyosodjak a csavarhúzó ottlétéről. Körém gyűltek, és úgy figyeltek, mint egy cirkuszi látványosságot.

– Nocsak, fiúk! – szólalt meg az egyikük. – Negan feltörekvő üdvöskéje leereszkedett közénk. Minek köszönhetjük, hogy megtiszteltél minket, egyszerű kis munkásokat az egész napos ittléteddel?

– Növeltem az egyébként gyatra eredményességeteket – feleltem szemrebbenés nélkül. Hiba volt.

A fickónál rögvest elpattant a húr. Megragadott a torkomnál fogva, felemelt a székről, és vagy két méterrel odébb hajított. Hangos puffanással és néhány megreccsenő csonttal értem földet. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, pedig be sem vertem a fejemet.

A velem gúnyolódó pasas előrelépett egyet, és jelt adott az embereinek. Ketten közülük elindultak felém, a másik kettő kényelmesen elhelyezkedett a munkaasztal tetején. Az elsőként hozzám legközelebb kerülő fickó lehajolt, hogy elkapjon, de elrúgtam a kezét. Mindezzel olyannyira felbőszítettem, hogy hangosan felmordult, és azzal a lendülettel újabb akciót indított ellenem.

Megfogta a bokámat, hogy magához rántson. Rosszul tette. Előkaptam a csavarhúzót, és az alkarjába szúrtam. Felüvöltött a fájdalomtól, én pedig gyorsan kirántottam belőle, és talpra kecmeregtem. A társa nem riadt vissza, dühösen előttem termett. Meg akart ütni, ám fürgébbnek bizonyultam.

Eszembe sem jutott, hogy kigáncsoljam. Ahhoz túl biztosan állt és túl nagy darab volt. Ugyanakkor életben hagyni sem akartam. Vagy ők, vagy én, és ebből nem voltam hajlandó engedni.

Kitértem a pofon elől, és oldalról nyakon szúrtam. Vér spriccelt a kezemre, a pasas meg elterült a padlón, és a saját vörös nedűjében fuldokolva küzdött levegőért – mindhiába. Kétségbeesett halálhörgés és egy ingerült felkiáltás közepette ért a következő támadás.

Az asztalon ücsörgők abbahagyták a bámészkodást, hogy a tettek mezejére lépjenek. Nyilvánvaló volt, hogy kettejük ellen esélyem sincs. Muszáj volt kiiktatnom az egyiküket, még mielőtt kartávolságon belülre érnek.

Egy szemvillanásnyi ideig hezitáltam csak, majd jó erősen rámarkoltam a csavarhúzóra, mintha ezzel erőt és biztos sikert önthettem volna belé, aztán elhajítottam, megcélozva a jobbról felém futó férfit. A homlokát akartam eltalálni, de picit eltévesztettem. A csavarhúzó a pasas orra mellé ékelődött be. A semlegesítése azonnali és végleges volt.

A harmadik, aki rám készült vetni magát, okult a társai ballépéseiből. Nem egy ütéssel próbálkozott, hanem a csavarhúzó elvételével. Én azonban néhány hárítás után hátat fordítottam neki, és futásnak eredtem. Nem láttam más lehetőséget.

Az ajtó irányába rohantam. Az egyik másodpercben még nyílegyenesen haladtam a célom felé, majd váratlanul elveszítettem az egyensúlyomat, a földre kerültem, és egy súlyos test nehezedett rám.

Kapálóztam, ahogy csak bírtam, ám a férfi könnyedén kicsavarta a kezemből a csavarhúzót, és nemsokára az erőm is alábbhagyott a túlzott igénybevételtől. A vezető kihúzta a gatyájából az övet, letérdelt mellém, és a nyakam köré tekerte.

A fejemben lévő összes vészjelző megszólalt, lehetetlenné téve az ésszerű gondolkodást. Szégyen vagy sem, pánikba estem, és az értelmetlen hadonászáson kívül semmi másra nem voltam képes.

A férfi meghúzta a nadrágszíjat, bekapcsolta, majd rámarkolt annak végére, és vonszolni kezdett. Levegő után kapkodva, hevesen verő szívvel igyekeztem kiszabadulni a fojtó béklyóból – eredménytelenül.

Tisztában voltam vele, hogy ha nem szedem össze magam, végem. Hosszas próbálkozás árán végül félig-meddig sikerült a törzsem alá húznom a lábam. Megfogtam a fickó csuklóját, felhúztam magam, és a csuklójába mélyesztettem a fogaimat. Felordított és eltaszított.

A szíjjal a nyakamon, négykézláb eliszkoltam, menekülés közben állásba tornáztam magam, és ismét szaladni kezdtem. A rövid ideig elszenvedett oxigénhiány és az addigi küzdelem alaposan megkavart, még a koordinációmra is kihatással volt.

Futás közben hátranéztem, hogy felmérjem, mennyi egérúthoz jutottam. Egy-két métert nyertem csupán, ami még jobban fokozta az aggodalmamat és a rajtam eluralkodó pánikot. Menekülési útvonalat keresve ismét előrenéztem, ám a következő lépés olyan szerencsétlenül jött ki, hogy megbotlottam a saját lábamban, s még azelőtt, hogy hátrahőkölhettem volna, nekizuhantam egy bőrkabátba bújtatott mellkasnak.

Két biztos kéz fogott rá a felkaromra, nehogy elessek. A tenyeremmel a férfi felsőtestének támaszkodtam, és felemeltem a fejemet. Előbb egy féloldalas mosollyal, aztán egy már igencsak ismerős szempárral találkozott a pillantásom. Negan védelmezően magához húzott, egyik karjával átölelte a derekamat.

– Hohó, ne olyan hevesen! – mondta szórakozottan. – Tudtam, hogy végül nálam kötsz ki, de azt nem, hogy ilyen hamar és ilyen mohó módon.

Elhúzódó szemkontaktusunkat végül Negan szakította meg. Gyengéden maga mögé tessékelt, egyenesen Dwight és Simon közé. Utóbbi előrenyújtotta Lucille-t Negannek, majd keresztbe fonta a karjait.

– Nos, felvilágosítana valaki, miről maradtam le? – kérdezte Negan, letámasztva a baseballütőt.

A három pasas köpni-nyelni nem tudott. Úgy néztek ki, mint akik menten becsináltak Negan váratlan felbukkanásától. Lerítt róluk, mennyire félnek tőle és az elkövetkezendő percektől. Azt ugyanis látszólag biztosra vették, hogy valami szörnyű vár rájuk.

Miután egyikük sem mutatott hajlandóságot arra, hogy megszólaljon, Negan szemmagasságba emelte Lucille-t, és rámutatott a tőle balra lévő fickóra. Kérdőre vonta, kicsoda ő, mire rávágta, hogy Negan. Ugyanezt eljátszotta a másik két férfival is, és miután ők is ugyanazt a választ adták, mint az első, színpadias sóhajjal megcsóválta a fejét.

– Uraim, uraim! Itt valami nem stimmel. Mindhárman Negannek valljátok magatokat, holott sejtéseim szerint épp az imént tettetek valami olyat, amire Negan sohasem vetemedne.

Mondjátok csak, mióta alkalmaz Negan erőszakot minden nyomós indok nélkül? Az erőszaknak akkor van értelme, ha példát statuáltok vele. Ez esetben volt rá ok, hogy erőszakhoz folyamodjatok? Úgy vélitek, példát kellett mutatnotok?

Az egyik fickó nagy nehezen erőt vett magán, és halkan kinyögte:

– Nem.

– Persze, hogy nem! – csettintett a bőrkabátos. – Vagyis valójában egyikőtök sem Negan.

– Mi csak…

– Olybá tűnik – szakította félbe Negan –, hogy hazudtatok. Rossz húzás. Én még csak-csak elnézném nektek, de Lucille… – Ismét felsóhajtott, és bár nem láttam, esküdni mertem volna rá, hogy ráncba szaladt a homloka. – Ő nem szereti a hazugságokat. Sem azokat az embereket, akik arra pazarolják az idejüket, hogy értelmetlen dolgokat tegyenek.

Negan elhallgatott, s mintha ezzel egy időben szavak nélkül üzent volna Simonnak, a férfi előrántotta a fegyverét, és gondolkodás nélkül fejbe lőtte a középső fickót. Összerezzentem, túl felkészületlenül ért a hidegvérű kivégzés. Nyeltem egyet, Negan pedig a baseballütője végével rámutatott a holtan elterülő pasasra.

– Ez a példastatuálás, uraim! Hisz így már világos lehet mindkettőtök számára, miként érdemes viszonyulni a jelenlévő hölgyhöz. Mert elég egyértelmű, ugye?

A fickók rémült ábrázattal, bőszen bólogattak. Negant mindez valójában nem érdekelte, és ez hamarosan számukra is nyilvánvalóvá vált.

– Lehet, hogy nem ártana alaposan a fejetekbe verni – mosolyodott el Negan.

Ekkor Dwight is ellépett mellőlem, felmarkolt az egyik munkaasztalról kettő, valamikor ásónyélként funkcionáló, masszív fadarabot. Az egyiket odadobta Simonnak, a másikra rászorított, és megindult a hozzá közelebb eső fickó felé.

Ezzel egy időben kivágódott a Negan mögötti ajtó, és egy szőke hajú nő lépett be, mögötte egy hatfős csapattal. Körbevették a két fickót, majd semmi perc alatt a padlóra küldték, és utolsó lélegzetükig ütötték őket.

– Jössz vagy végignézed? – kérdezte Negan, amint felém fordult.

Nem várta meg, hogy válaszoljak. Talán nem is akarta igazán, hogy kövessem. Akárhogy is, nem moccantam. Mozdulatlanul figyeltem a szemem előtt kibontakozó brutalitást és a szerteszét fröcsögő vért meg agyvelőt.

Miután elintézték a két férfit, véres fegyverüket lóbálva, a jól elvégzett munka örömével az arcukon elhagyták a helyiséget. Dwight megtorpant mögöttem, én pedig még egyszer szemügyre vettem a széttrancsírozott holttesteket. Ezután sarkon fordultam, figyelemre sem méltatva Dwightot, elindultam vissza, a börtönszobámba, és közben hagytam magam elveszni a gondolataimban.

Őrlődtem. Nem szándékoztam megmenteni azoknak a fickóknak az életét, de azt sem akartam, hogy miattam megöljék őket. Tudtam, miért támadtak rám, és nem hibáztattam őket. Ilyen az emberi irigység.

Tisztában voltak vele, ki vagyok, hogyan viszonyul hozzám Negan, milyen ellátásban részesülök. Mindezek nyílt titokként keringtek a Megváltók és a melósaik között. Úgy kerültem fel a ranglétra egy igen magas fokára, hogy nem tettem érte semmit, sőt folyamatosan lázadoztam.

Ennek ellenére mégis piedesztálra kerültem, és a munkára fogásom is mindössze annyit ért, mint egy gyerek sarokba állítása egy rossz csíny miatt. Keményebb büntetést is kaphattam volna, de Negan nem akarta, hogy szenvedjek vagy megsérüljek. Nem, ő csak arra vágyott, hogy átpártoljak hozzá.

Már elhaladtam az ebédlő nyíló ajtaja mellett, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Lassítottam a lépteimen, majd lecövekeltem. Dwight értetlenül elém sétált, és megkérdezte, mi történt. Nem törődtem vele, ehelyett sarkon fordultam, és felmértem az ebédlőből kijövő két férfit.

– Én miért nem itt eszek, ahogy a többiek? – kérdeztem a kelleténél hangosabban, hogy felhívjam magamra a távolodó alakok figyelmét.

A tervem bevált. Ahogy arra számítottam, az egyikük hirtelen elhallgatott és a válla fölött hátranézett rám. Amint találkozott a tekintetünk, nála is leesett a tantusz. Bár én aznap nem láttam az arcát, tisztán emlékeztem a hangjára, a szemére és a hajára. Neki ennél jóval könnyebb dolga volt, még véletlenül sem téveszthetett össze senkivel, hisz egy törölköző híján teljes valómban végigmérhetett.

Akkor és ott, ahogy az ebédlő ajtaja lassan becsukódott, kelletlenül vettem tudomásul, hogy a Daryl kiszabadításával kapcsolatos tervemet jegelnem kell egy időre. Nem hagyhattam hátra azt, aki a Farkasok Alexandriába való betörésének éjszakáján ahelyett, hogy orvul meggyilkolt volna, bizonyos értelemben megmentette az élemet.

Ki akartam deríteni, mit keres a Megváltók főhadiszállásán, és az is érdekelt, miért hagyott nekem hátra egy cetlit azzal a szöveggel, hogy „Még látjuk egymást, törölközős lány!”.