Túl sokáig maradtam fenn az éjjel, rágódva az aznap történteken, így a
szokásosnál később ébredtem fel. Még az sem zavarta meg az álmomat, hogy valaki
reggelit és tiszta ruhát hozott be és helyezett el az asztalon.
Felöltöztem, ettem pár falatot, aztán a széken hátradőlve, a rácsos
ablakon át a felhőket pásztázva megvártam, míg újra kinyílt az ajtó. Dwight,
akárcsak előző délelőtt, ezúttal is elkísért abba a hatalmas helyiségbe, ahol a
Megváltók munkafolyamatainak néhánya zajlott.
Ugyanahhoz az asztalhoz ültem le és ugyanazt kellett csinálnom, mégsem
jelenthettem volna ki, hogy a tegnapihoz hasonló nap várt rám, sőt meghatározó
különbségekkel számolhattam.
Először is, bár az emberek ugyanúgy sutyorogtak rólam, messzire elkerültek
és eszükbe sem jutott rajtam felejteni a tekintetüket. Nem tőlem féltek, hanem
Negantől, és ezzel tökéletesen tisztában voltam, e szempontból mégis jó
dolognak tűnt a Megváltók vezérének kegyenci szerepében tetszelegni.
Nem szóltak vagy értek hozzám, nem aláztak meg. Gyűlöltek és a
halálomat akarták, de túlságosan szerették a saját életüket. Tudták, hogy ha
bántódásom esik, Negan úgyis bosszút áll. Ilyen értelemben lépéselőnyben
voltam.
Másodszor, az egész szöktetési és egyben szökési tervemet jegelnem
kellett. A Farkas, aki a társaival együtt betört Alexandriába, számomra
ismeretlen és érthetetlen módon bekerült a Megváltók közé.
Képtelen voltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy itt van, és Negan
embere. Az Alexandriában tanúsított viselkedése alapján az is meglepett, hogy
egyáltalán életben van. Ki akartam deríteni, miképp jutott el idáig, és mégis
milyen mesét adott be Negannek és a Megváltóknak, hogy végül befogadták maguk
közé. Mert nem rab vagy kisemmizett munkás volt, az egyszer biztos.
Harmadszor, Negan és az emberei már kora délelőtt elindultak az
alexandriai beszerző körútjukra. Negan, mivel nem tudhatta, hogy elkaszáltam a
szabadulási tervemet a Farkas miatt, magával vitte Darylt is. Nyilván arra
számított, hogy kihasználom az alkalmat, míg ő odavan, és megkísérlem
megszöktetni Dixont. Hogy kiküszöbölje a lelécelésemet, kocsiba tuszkolta és
elhurcolta Darylt, hisz tudta, hogy nélküle úgysem mennék el.
Negyedszer, Negant több más embere mellett a hozzá legközelebb állók,
így Dwight és Simon is elkísérte. Ebből következett, hogy lehetőségem adódott
kevesebb árgus szempárral matekozni. Tulajdonképpen nem volt, vagy legalábbis
nem vettem észre olyan konkrét személyt, aki egész nap figyelt volna.
A munka meglehetősen unalmasnak bizonyult. Egyszerűsége révén hamar
rutinossá váltak a mozdulatok, így a percek és órák még lassabban teltek. Hogy
a testem mellett az agyamat is lekössem, próbáltam kapcsolatokat találni a
munkások között: ki kivel van jóban, ki áll ki felett, kik tekintenek vetélytársként
egymásra.
Elméleteket szőttem, melyeknek nem a valóságalapjukban, hanem a
szövevényességükben rejlett a szépségük. Az, hogy helyes volt-e egy-egy
feltételezésem, valójában nem számított. Telt vele az idő, mindössze ennyi volt
a lényeg.
A munkaidő lejártával felkeltem az asztaltól, és hozzácsapódtam egy
kisebb csoporthoz. A társaság az étkezőbe igyekezett, mindössze ezért
választottam őket. Próbáltam elvegyülni a tömegben, ami több-kevesebb sikerrel
össze is jött.
Amint az emberek észrevették, hogy a közelükben vagyok, eloldalogtak.
Ez így ment közel fél órán keresztül. A néhány fős csapatok közötti cirkálás és
a tétlen ácsorgás után leültem az egyik félreeső, fal mellett lévő padra, és
beleharaptam a gyümölcsöket és zöldségeket kiosztó nőtől szervált almába.
Az étkező nevetéstől és beszélgetéstől volt hangos, a zsivaj ellenére
azonban sikerült elcsípnem egy-két félmondatot. Építkezésekről és valamiféle
terjeszkedésről beszéltek. Érdekesnek tűnt, míg el nem jutottak a csevej azon
pontjáig, amikor kiderült, hogy mindez csupán egy kisebb termőföld körbekerítését
takarta.
Csutkáig rágtam az almát, majd ide-oda forgattam az ujjaim közt, újra
és újra megszámolva a magjait. Tudtam, hogy egy rangosabb alak előbb-utóbb
odajön hozzám, hogy visszaparancsoljon a szobacellámba. Peregtek a szekundumok,
az emberek váltották egymást az asztaloknál, mígnem végre valahára felbukkant,
aki miatt ott voltam.
Lassan felegyenesedtem, a közeli szemetesbe hajítottam az almacsutkát,
és elindultam az ajtó irányába, közbeiktatva a Farkas asztalát. Igyekeztem nem
egyértelművé tenni, hogy konkrét céllal haladok arra, amerre.
Először csak átfutott rajtam a pillantása, ám azután, hogy tudatosult
benne, én vagyok az, rám szegezte a
tekintetét. A fejemmel alig észrevehetően a kijárat felé intettem, ő pedig
aprót biccentett. Ráérősen lépkedtem, hogy némi lemaradással, de a nyomomba
szegődhessen.
Köszönhetően annak, hogy párszor már megjártam a közeli folyosókat,
tudtam, hol maradhatok kettesben vele. Ahogy elhagytam az étkezőt, balra
fordultam, végigmentem a folyosón, fel a lépcsőn, magam mögött hagyva egy
fordulót, aztán jobbra, és elrejtőztem egy beugróban, ahol az épület egyik
biztosítékos doboza és néhány fűtőcső volt.
Hallottam, hogy valaki közeledik, olykor meg is torpant. Csendben
kivártam, míg elsétált mellettem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy a
Farkas az, elkaptam a kapucniját. Berántottam a beugróba, végigmértem, levonva
a következtetést, hogy az enyémhez hasonló öltözéket visel, mintha valami
szektás gyülekezethez tartoznánk, vagy mintha ez szolgálna megkülönböztető
jelzésül, aztán a szemébe néztem.
– Látod, mondtam, hogy találkozunk még – mosolyodott el halványan.
Bizarr volt.
– Mit keresel itt? – förmedtem rá.
Dühített, hogy úgy kezeli a helyzetet, mintha régi haverok lennénk,
akik a véletlen folytán összefutottak egy plázában. Amikor felfogta, hogy
jómagam egy cseppet sem találom szórakoztatónak a helyzetet, ő is
elkomolyodott.
– Érted jöttem – felelte szemrebbenés nélkül. Sok mindenre számítottam,
erre nem. Egy pillanatra meg is rökönyödtem, bár ezt igyekeztem palástolni.
– Miért?
– Mert kedvellek.
Elfutott a méreg. Megragadtam a felsőjét, marokra fogtam az anyagot, és
a falnak löktem a férfit. Nem ellenkezett.
– Nem is ismersz – sziszegtem az arcába a lehető legközelebbről, hogy
nagyobb hatást gyakoroljak rá.
– Mindig úgy gondoltam, hogy az ember nem akkor erős, ha megöli az ellenségét,
hanem akkor, amikor a kínálkozó alkalom ellenére is képes megálljt parancsolni
magának. Aznap, abban a házban kinyírhattál volna, de nem tetted, és gyanítom,
nem azért, mert rosszul vagy a vértől. Az Alexandriában történtek után úgy
éreztem, jövök eggyel.
– Miért higgyek neked?
– Hagytam, hogy megöld a társaimat. Az egyikükkel még rokonságban is
álltam. Elárulhattalak volna, de nem tettem.
– Fordított esetben, ha mindezt én mondtam volna neked, a
szavahihetőségem garanciájaként kezelnéd?
– Minek sétáltam volna be ide, ennyi kegyetlen mészáros közé, ha csak
megölni akarnálak? Ha a halálodra vágynék, már rég levadászhattalak volna.
Résnyire szűkülő szemmel elengedtem a ruháját, és nekidőltem a mögöttem
lévő falnak.
– Ezt hogy értsem?
Vállat vont.
– Figyellek egy ideje. Szerinted honnan tudtam, hol talállak?
– A saját bandádhoz, a saját rokonodhoz nem voltál hűséges. Engedted,
sőt végignézted, ahogy megölöm őket. Akárhogy is nézem, ez elég negatív színben
tüntet fel.
– A Farkasok valami olyasmit képviseltek, amivel sosem tudtam
azonosulni. Ártatlanokat öltek és fosztottak ki, és veletek is ezt akarták
tenni. Túl akartam élni, ezért nem hagytam el őket, de soha nem segítettem
nekik. Mindig kilógtam a sorból, és csak azért tűrtek el, mert a nagybátyám
vezette őket.
Merev, rideg arccal figyeltem a férfit. Nem bíztam benne, ennek
ellenére érdekelt, mi jár a fejében.
– Szóval, miattam vagy itt. Van valami terved, vagy csak idejöttél,
remélve, hogy egy szépen megfogalmazott körmondat hallatán megesik rajtunk
Negan szíve, és szélnek ereszt?
– Megszökünk.
– Remek ötlet! – szaladt ráncba a homlokom. – Hogyan?
– Ezekkel – vágta rá, elővéve egy kulcsot, és megvillantva a nadrágja
övére felcsatolt két hangtompítós pisztolyt. Előbbit átnyújtotta nekem. – Az
épületben lévő zárak többsége ugyanolyan. Ezzel a kulccsal nyitható a te
lakrészed.
Noha zsebre tettem a kulcsot, ez még nem jelentette a beleegyezésemet.
– Ravasz – ismertem el szűkszavúan –, de nem mehetek el veled.
Értetlenül pislogott, és visszabújtatta a fegyvereket a ruhája
rejtekébe.
– Negan fogva tartja az egyik társamat. Nem hagyom itt.
– Akkor megkeressük és kiszabadítjuk.
– Ez nem ilyen egyszerű. Nálam is szigorúbban őrzik, mert Negan tudja,
hogy sosem lépnék le nélküle. Ő a biztosíték a maradásomra, ezért hét lakat
alatt tartják.
– Egy szál törölközőben elintéztél pár olyan embert, akikben olyan erős
volt a gyilkolási vágy, mint az élőhalottakban a húszabálás iránti ösztön. A
hátsó sorok egyikéből láttam, hogyan bántál el az arénában lévőkkel. Nem úgy
tűnik, mintha lenne számodra lehetetlen. Ahhoz túlságosan el tudod szánni
magad.
– Hiába jutok el a cellájáig, nem vagyok Krisztus, hogy csodát tegyek.
Mert kétlem, hogy puszta kézrátételtől kinyílna a zár.
A zsebébe süllyesztette a jobbját, majd nem sokkal később egy kis
műanyagdobozt húzott elő.
– Akkor használd ezt – adta át. – Betörő kulcskészlet. Minden Farkasnak
volt egy.
– Nem lehet, hogy a társamat is a ruhád alatt rejtegeted? – kérdeztem gúnnyal
fűszerezett hangon, mosoly nélkül. Nem flörtölni akartam, számára mégis így
jött le a dolog.
– Tégy egy próbát! – lépett közelebb.
Nem engedtem, hogy túl hosszúra nyúljon a csend és a kettőnk közti,
rezzenéstelen szemkontaktus. Kilestem a beugróból, és amint láttam, hogy tiszta
a terep, elléptem a férfi elől.
– Egyébként Jared vagyok – szólt utánam. Nem fordultam meg.
– Ann – vetettem
hátra. – Csak Ann – tettem hozzá
halkan, célba véve a lakrészemet. Még azelőtt vissza kellett jutnom, hogy
szemet szúrtam volna Negan valamelyik talpnyalójának.
* * *
Az ágy közepén ültem, és egy, a ruhásszekrény alján talált Rubik
kockával játszadoztam. Kiraktam, majd összekevertem, és ezt ismételgettem
csaknem egy órán keresztül, vagyis mindazon időtartam alatt, míg Negan az egyik
széken elterpeszkedve beszámolt az Alexandriában tett látogatásukról.
Nem azért nem méltattam figyelemre, mert nem érdekelt, mi történt
Alexandriában, hanem azért, mert túlságosan gyűlöltem őt ahhoz, hogy ránézve ne
guruljak iszonyatos dühbe. Makacsul bámultam a színes kockát, ide-oda forgattam
az elemeit, és igyekeztem megőrizni a higgadtságomat.
Negan közben mesélt nekem az általa meglátogatott alexandriai sírokról,
hogy mennyire sajnálja Maggie halálát, hogy miképp próbált Carl hősként
fellépni egy pisztollyal, a hiányzó, később előkerülő fegyverekről, végül pedig
azt is elárulta, hogy Rick kérdezősködött a hogylétem felől.
– Igazából alkut akart kötni – mondta Negan.
Mintha víz alatt lettem volna, csak tompán jutott el hozzám a hangja.
Túlságosan ledöbbentett Maggie állítólagos halála. Bár tudtam, hogy milyen erős
nő, a bennem felmerülő halvány kételynél jóval erősebbnek bizonyult az iránta
érzett aggodalmam. Tudni akartam, mi történt vele. Hogy mi történt valójában.
– Azt javasolta, ha Darylt nem is, legalább téged engedjelek el –
folytatta Negan. – Gondolom, sejted, miért mondtam nemet. Mindkettőtökkel
szemben kegyetlenség lenne, ha visszakerülnél Alexandriába. Most egy helyen
vagytok, és nincs szívem ennél is jobban elszakítani titeket egymástól. Így sem
lehet egyszerű, mi lenne akkor…
Akkor sem hittem volna Negannek, ha az utolsó szóval nem kúszik gúnyos
mosoly az arcára. Tisztában voltam vele, hogy csak szórakozik – méghozzá
felettébb jól. Nem azért nem térhettem vissza Alexandriába, mert törődött a
Daryl és köztem lévő kapcsolattal. Szimplán kellettem neki az anyám miatt,
ahhoz pedig, hogy megtartson, szüksége volt Darylre. Ilyen egyszerű volt a
képlet.
– Hogy történt? – tudakoltam. Negan szeme résnyire szűkült, miközben
oldalra billentette a fejét. Várta, hogy pontosítsak. – Mi lett Maggie-vel?
– Ez egy igen jó kérdés – felelte. – Legközelebbi látogatásomkor majd
megérdeklődöm a részleteket. De addig is szeretném, ha tisztáznánk, hogy akármi
is lelte az özvegyet, az nem az én felelősségem. Egyeskét bevállalom, ketteske
viszont, és ezt Rickékkel is közöltem, most is vígan élhetne, ha nem lett volna
az a sajnálatos színjáték.
Hát, elérkeztünk ehhez a
pillanathoz is, futott át az agyamon. Nyeltem egyet, az ujjaimmal
rászorítottam az épp befejezett kockára, és Neganre néztem.
– A húzott szemű halála nem az én lelkemen szárad. Nálam volt az ütő,
ez igaz, de a szeme a helyén lenne, ha Daryl nem kezd el hősködni, te pedig
csendben maradsz.
Igen, töprengtem el. Daryllel a lelkünk mélyén mindketten tudtuk
az igazságot. Glenn halálát, ha közvetetten is, de mi okoztuk. Ha akkor
higgadtak maradunk, ha másként cselekszünk, nem vesztettük volna el őt. A
társat, a férjet, az apát. Az embert, aki mindenkiben a jót látta, és mindenki
számára volt egy új esélye. Glenn olyan ember volt, aki mindig valami többet és
jobbat képviselt ennél a világnál.
Az egész testem elnehezült a bennem felgyülemlő feszültségtől. Minél
tovább kínoztam magam a ténnyel, hogy Glenn még élhetne, annál vészesebben
fogyott a türelmem. Belső tépelődésem tagadhatatlan és kifejezetten
szórakoztató volt Negan számára.
Egy ideig még
lubickolt a látványban, aztán a vállára vetette Lucille-t és felállt. Jó
éjszakát kívánt a maga általános és könnyelmű gúnyosságával, aztán magamra
hagyott. Mit sem sejtett arról, mire készülök, pedig amint kilépett a
helyiségből, fordult a kocka. És nemcsak a kezemben lévő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése