7. fejezet: Hetedik nap

Elkerülendő, hogy átaludjam a napfelkeltét, le sem feküdtem. Egész éjjel az újdonsült tervem lehetséges végkimenetelein agyaltam, a szoba egyik szegletéből a másikba sétáltam, bejártam az apró helyiség minden szabad négyzetméterét.

Leszabtam egy darabot a szekrényben talált fekete pólóból, felkötöttem, mint egy maszkot, aztán az ajtóhoz léptem. Arra való tekintettel, hogy Jareden és rajtam kívül senki nem viselt a miénkhez hasonló ruhát, bizonyára fölösleges volt eltakarnom az arcomat.

Az öltözékem egyébként is megkülönböztető jelzéssel bírt, a maszk valamiért mégis biztonságérzetet nyújtott. Kellett és kész. Amúgy is pirkadat előtt szándékoztam megvalósítani a tervemet, a sötét pedig vajmi keveset árult el a ruhám részleteiről.

Az előző nap szerzett kulccsal kinyitottam a zárat, majd gyorsan ellenőriztem, nálam van-e a Jaredtől kapott doboz. Izzadó tenyérrel a fejembe húztam a kapucnit, aztán egy most vagy soha elmormolása közben nekivágtam az épületnek.

A folyosó kongott az ürességtől. Kilopóztam, bezártam magam mögött az ajtót, és elindultam a már jól ismert útvonalon. A Farkassal történő első itteni beszélgetésem óta eltelt napokban kellő rutint szereztem azzal kapcsolatban, hogyan szerezzek értékes információkat.

Hol a nekem fenntartott munkaasztal mellett elsétálóktól, hol az étkezőben beszélgetőktől, hol a szobacellámba visszamenet hallottam ezt-azt. Így tudtam meg azt is, mikor megy el Negan ismét Alexandriába. Aznapra időzítettem a szökést.

Megegyeztünk Jareddel, hogy ott találkozunk, ahol Negan és az emberei a legutóbb elkaptak minket Daryllel. Nem szorult sok magyarázásra, hol merre kell fordulnia. Sőt, mint közben kiderült, alig egy köpésre volt a lakrészétől. Mondhatni, gyerekjátéknak bizonyult eljutnia odáig, így kettőnk közül legalább neki nem kellett átvágnia csaknem az egész épületegységen.

Az egyetlen dolog, amivel nem számoltam, hogy Negan a Nappal kel. Még azelőtt el akartam húzni a csíkot, hogy felkerekednének Alexandriába, de amilyen átgondoltnak véltem a tervemet, pont akkora hiba csúszott bele.

Az első pár folyosót és lépcsőt még biztonságban meg tudtam tenni, aztán egyre több nesz keletkezett, és nemsokára a hangok forrásai is előkerültek. Állig felfegyverkezett Megváltók szállingóztak elő innen-onnan, keresztezve egymás útját, és rákényszerítve engem, hogy néhány lépésenként menedéket keressek előlük.

Hamar rádöbbentem, hogy nem fogok odaérni a Jareddel megbeszélt időre és helyre. Már csak abban reménykedhettem, hogy nem szalad bele egyik Megváltóba sem, vagy ha mégis, lesz annyi lélekjelenléte, hogy elrejtőzzön, vagy hihető magyarázattal rukkoljon elő, amennyiben kérdőre vonják.

Elbújtam az egyik beugróban, megvártam, míg ritkul a zaj, és miután már csak két Megváltó tartózkodott a folyosó azon szakaszán, mögéjük lopóztam. Az egyiknek a térdhajlatába rúgtam, és míg ő az egyensúlyáért küzdött, kirántottam a kését a nadrágövére felerősített tokból.

Halántékon szúrtam a segítségért kiáltani akaró másikat, aztán homlokon döftem az immár stabilon álló férfit. Annyi szerencsém akadt, hogy az orvosi szoba alig pár méterre volt. Eltettem a kést, a betörő kulcskészlet egyik darabjával kinyitottam az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudtam, beráncigáltam a holttesteket.

Levegő után kapkodva, adrenalintól buzgó vérrel haladtam tovább. Nem bocsátkoztam több gyilkosságba, inkább meglapultam, amikor kellett, hisz semmi garancia nem volt rá, hogy azokat a megölt Megváltókat is el tudnám dugni szem elől.

Nem egyszer hosszú percekbe telt, mire folytathattam az utamat. Túl sok Megváltó kóválygott az épületben, és túl sok időbe került, míg Negan és a kis bandája végre kocsiba pattantak és leléceltek.

– Bassza meg – morogtam, kinézve az egyik ablakon. A beszűrődő napsugarak tudatták velem, hogy a tervem, ha nem is kudarcba fulladt, de részben módosult.

Felgyorsítottam a lépteimet, ügyelve rá, hogy amennyire csak lehetséges, halk maradjak. A táv utolsó részét már futva tettem meg, és valódi bolond módjára, a szabadság gondolatától megrészegülve, csaknem tétovázás nélkül löktem ki a súlyos vasajtót, hogy végre friss levegőt szívhassak.

Egy másik ajtó is kinyílt az általam kitárttal egy időben. Megszorítottam a kést, felkészülve, hogy megharcoljak a tervem fenntartásáért, de hamar kiderült, hogy erre semmi szükség. Egy számomra nagyon is ismerős személlyel találtam magam szembe.

– Daryl – kiáltottam az öröm hevében, és lehúztam a maszkomat.

A tekintete menten rám szegeződött, és egyazon pillanatban indultunk el egymás felé. Magamhoz akartam ölelni, érezni, hogy tényleg ott van, és nem csak álmodom. Már szinte éreztem, ahogy körém fonódik a karja, a valóságban viszont nem élhettem át. Az egyik Megváltó, ha emlékezetem nem csalt, Joey ugyanis a semmiből termett elő.

– Mi a franc? – hüledezett.

Mindketten ránéztünk és az ő irányába fordultunk. Daryl erősebben markolta a nála lévő vascsövet, Joey pedig, mint egy fegyvert, úgy dobta el a kezében tartott ételt.

– Semmi gáz, eskü – folytatta aztán. – Haver, felőlem ki is sétálhattok innen. Egy szót sem szólok senkinek. Nekem most ott kéne lennem, de…

Daryl lassan közeledett Joey-hoz. Nyilvánvaló volt, mire készül, és nem sok ellenérzésem támadt. Igazából egy cseppet sem sajnáltam, hisz Negan embere volt. Én meg gyűlöltem mindent és mindenkit, ami vagy aki Neganhöz köthető volt.

– Figyu, csak próbálok boldogulni, akárcsak te. Kérlek…

Összerezzentem, amikor Daryl lesújtott. Péppé verte Joey fejét, mit sem törődve a ránk fröccsenő vérrel. Még Jézus feltűnése sem állította meg – engem mindenesetre ledöbbentett. Hogy a fenébe jutott be észrevétlenül?

– Daryl – szólította Jézus, amivel végre elnyerte a figyelmét. Legalábbis egy minutumra. Ezt követően Daryl elvette a mozdulatlanul heverő testtől a pisztolyt.

– Nemcsak boldogulásról van szó. Hanem a boldogságról – közölte Daryl, és az egyik motorhoz lépett. – Nálam a kulcs, menjünk! – intett nekem.

– Nem tehetem.

– Erre nincs időnk. – Megragadta a csuklómat, én meg azzal a lendülettel kiszabadítottam, és a két tenyerembe fogtam az arcát. Szájon csókoltam, hátha így nagyobb hatást gyakorolhatok rá.

– Vissza kell mennem valakiért. Kiszabadítom, aztán utánatok megyünk.

– Nem hagylak itt. – Épp leszállt volna a motorról, de megakadályoztam. Az arcáról a vállára csúsztattam a kezemet, és visszanyomtam az ülésre.

– Erre nincs időnk – ismételtem, kihangsúlyozva az első szót.

Pergett az idő, Daryl meg egyszerűen nem akarta beadni a derekát. Felsóhajtottam, majd egy utolsó kísérletet tettem.

– Bíznod kell bennem. Kérlek!

Összepréselte az ajkait, és kelletlen bólintással jelezte a beleegyezését.

– Viszlát Hilltopban – mondta, átnyújtva a Joey-tól elkobzott, egyébként meg Rick tulajdonát képező pisztolyt. Halvány mosollyal feleltem, aztán sarkon pördültem, hogy visszarohanjak az épületbe, és megkeressem Jaredet.

Hallottam, amint felbőgött a motor, az ajtó pedig becsapódott mögöttem. Kibiztosítottam a fegyvert, minden idegszálammal Jared megtalálására koncentráltam, és közben újabb folyosókat és lépcsőket hagytam magam mögött.

Első utam a lakrészéhez vezetett. Még az is jobb lett volna, ha kiderül, hogy úrrá lett rajta a gyávaság, és el sem indult, mint az, hogy valamelyik Megváltó elkapta, és kiszedte belőle az igazságot.

A szobájához érve hallgatózni kezdtem. Egy idegen férfi tartott kiselőadást Jarednek arról, milyen ostoba döntést hozott azzal, hogy szövetkezett velem. A tény, hogy Jared valóban köpött, dühbe gurított.

A rohadt életbe, futott át az agyamon, és már meg is lendítettem a lábam. Berúgtam az ajtót, és rászegeztem a Jaredre fegyvert fogó pasasra a pisztolyt. Cseszettül nem érdekelt, milyen javaslata volt számomra. Becéloztam a fejét, és meghúztam a ravaszt.

– Igyekezz! – utasítottam az egykori Farkast. Megszeppenve biccentett, és szó nélkül a nyomomba szegődött. – Mi a fene történt?

– Feléd tartottam, amikor elkapott. Azt hazudtam, hogy alkut kötöttem veled, de valójában csak Negan kezére akarlak játszani, hogy végleg elmenjen a kedved a szökéstől. Megmondtam neki, hogy úgyis visszajössz értem, és ha nem hisz nekem, várjon meg velem. Te pedig eljöttél.

Futólag Jaredre néztem, miközben kiértünk a szabadba.

– Ne szokj hozzá – figyelmeztettem. – Nem lehetek ott mindig, hogy megmentsem a seggedet.

– Kár, jó testőr lenne belőled – heccelt. Nem tartozott a szokásaim közé, ám ezúttal felmutattam a középső ujjamat.

– Nyomás! – sürgettem.

Átvágtunk az épületszárnyak között, kikerültünk néhány kocsit és őrzővédőként tartott kóborlót, majd átmásztunk a kerítésen. Bevettük magunkat az erdőbe, és a fák között szlalomozva elindultunk Hilltopba.

A kezdetben szélesre kitaposott ösvény mind szűkebb lett. Olyannyira elvesztünk a sűrűben, hogy egyre inkább megkérdőjeleztem a követett útirány helyességét. Minél előbb Hilltopban akartam lenni, habár nem tudtam, mit hazudok majd, hogy Jaredet is beengedjék, de ahogy teltek az órák, lassan rádöbbentem, hogy még az erdőből való kijutásunk sem biztos, nemhogy a Hilltopba való megérkezésünk.

Mire tudatosult bennem, hogy ésszerűbb lenne visszafordulni, vagy legalábbis irányt változtatni, már belegyalogoltunk a bajba. A fák és bokrok rejtekéből szakadt öltözékű, bunkósbotokkal, kerti szerszámokkal és késekkel felfegyverkezett emberek léptek elő.

Körbevettek minket, minden lélegzetvétellel közelebb merészkedtek hozzánk, de nem támadtak ránk. A figyelmük nem megoszlott köztünk, hanem kizárólag rám koncentrálódott. Ez némileg aggasztott. Nem értettem, mi olyat látnak rajtam, ami olyannyira képes fogva tartani a tekintetüket.

– Mutasd az arcodat! – torpant meg előttem egy ásót szorongató fickó.

A bal kezemet továbbra is Rick fegyverén tartottam, a jobbal azonban a maszkhoz nyúltam. Kár lett volna ellenkezni. Hiába volt nálam pisztoly, így is túlerőt jelentettek. Gyors szemrevételezés után is legalább huszonhárman voltak.

Megszabadultam a kilétemet elfedő ruhadarabtól, és közben farkasszemet néztem az előttem álló férfival.

– Tényleg te vagy az – állapította meg, a hangja őszinte elismerésről árulkodott. – Tudtuk, hogy kijutsz, csak azt nem, mikor.

– Ki vagy te? – kérdeztem. Az egész helyzet túlontúl irreálisnak tűnt.

– A nevem Steve. Negan munkása voltam, akárcsak a többiek – mutatott körbe. – Évekig szolgáltuk, cserébe penészes kenyérért és poshadt vízért. Eleinte azt hittük, javulni fog a helyzet, végül úgy döntöttünk, megszökünk.

Kétszer ennyien voltunk, de a Megváltók, az élőhalottak és a betegségek minket sem kíméltek. Jó ideje idekint élünk már, és csaknem hetente változtatjuk a táborhelyünket. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Negan emberei ránk találjanak és visszakényszerítsenek. Egyszer is elég volt.

– Hogyan szöktetek meg? – tudakolta Jared.

– Két-három fős csapatokra oszolva. Előre megbeszéltünk négy találkozási pontot, és akik megszöktek, egyenesen e négy hely valamelyikére mentek.

Engem valami egészen más foglalkoztatott, és nem átallottam a további csevej helyett egyből a lényegre térni:

– Mit akartok?

Steve tekintete visszatért hozzám.

– Téged – válaszolta, majd intett az embereinek, akik egyből leengedték a náluk lévő fegyvert.

Érdekes volt látni, amint az egyik nő a mellette lévő fa törzsének támasztotta a gereblyéjét, mindenesetre fenntartottam a pókerarcot. Hogyan is maradhattak volna mindannyian életben, mikor még normális fegyvereik sincsenek?

– Néhányan közülünk látták, mit tettél az arénában – árulta el Steve. – Én is ott voltam. Láttam, hogyan harcolsz. Láttam, mit képviselsz. Erős vagy. Olyasvalaki, aki képes vezetni és életben tartani másokat. Aki tudja, mit kell tenni a túlélésért.

– Mostanában valamiért mindenki azt hiszi, hogy ismer – jegyeztem meg, a szemem sarkából a mellém lépő Jaredre pillantva. – Csak azért, mert láttatok megölni pár embert, még nem kellene piedesztálra emelnetek. Fogalmatok sincs, mit tettem vagy nem tettem meg a múltban.

– De azt tudjuk, mit tettél és nem tettél meg a jelenben – vetette ellen Steve. – Megszöktél. Nem hódoltál be Negannek. Nem adtad fel önmagad.

– Ez utóbbi elég sok mindenkiről elmondható.

– A vezetésre való alkalmasság viszont nem.

– Akárcsak az én esetemben – vágtam rá, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Hátat fordítottam Steve-nek, hogy folytassam az utamat Hilltopba.

– Kérlek – szólt utánam Steve. Nem álltam meg. – Szükségünk van rád. Arra, hogy vezess minket. Azért, hogy túlélhessünk és harcolhassunk. Ha felkészítesz, majd arra kérsz, Negannel és a Megváltókkal is szembeszállunk.

Ez volt az a kulcsmondat, amit nem bírtam figyelmen kívül hagyni. Lassítottam a lépteimen, végül lecövekeltem, és visszafordultam Steve-hez.

– Te vagy az egyetlen, akit hajlandóak vagyunk követni.

Eszembe jutott az irodaházból kimentett, a kamionban elrejtett, később pedig ott meghalt maroknyi ember. Akkor elkéstem, ezúttal nem. Most időben érkeztem, kapva az élettől egy újabb esélyt, hogy bizonyíthassak.

Hogy életben tartsam és megvédjem őket. Hogy felelősséget vállaljak értük, és megpróbáljak megteremteni számukra egy biztonságos környezetet. Hogy célt adjak nekik. Hogy vezessem őket – akár hadba, akár Negan ellen is.