2019. június 4., kedd

12. fejezet: Tizenkettedik nap

A Megváltók Alexandriából való kiűzése csupán a kezdet volt. Egy győztes csata, ami arra sarkallt mindnyájunkat, hogy folytassuk, amit elkezdtünk, és ami elég reményt plántált belénk ahhoz, hogy elhiggyük; képesek vagyunk megtörni Negan uralmát.
Időre volt szükségünk, hogy felkészüljünk a következő támadásra. Érvek és ellenérvek ütköztek, a hozzáértő stratégák szétcincálták egymás ötletét, mígnem megszületett a kész haditerv.
A működőképes kocsik védőfelszerelést kaptak a lövedékek hárítására és felfogására. Minden harcba induló megkapta a maga feladatát, a csapatok elindultak. Rickék a sufni-autóikkal Negan elé álltak, golyózáport zúdítottak az ellenségre és az épületre, majd nem sokkal később az általunk irányított kóborló-horda is megjelent. A húszabálók rövid idő alatt ellepték a Megváltók főhadiszállását.

Én és az embereim nem vettünk részt a lövöldözésben. A mi dolgunk az volt, hogy biztosítsuk a kóborlók megérkezését. Amolyan utolsó állomáshelyül szolgáltunk, ahonnan a Megváltók főhadiszállása felé tereltük tovább az élőhalottakat. Minden gond nélkül zajlott, és miután a kóborlók birtokba vették a Megváltók otthonát, csendben visszavonultunk.
Egy közeli dombtetőről figyeltem az eseményeket. Az embereim letelepedtek az út mellett lévő fűbe, hogy kicsit kifújják magukat. Hosszú és tartalmas nap állt mögöttünk, megértettem a fáradtságukat.
Éreztem, hogy nekem is jót tenne egy kiadós alvás, de még nem dőlhettem hátra. Ott álltam, mereven figyeltem a hangyarajnak is beillő hordát, és közben megpróbáltam elvonatkoztatni az állandó hörgésmorajba olykor beszűrődő, kétségbeesett sikolyoktól. A kiáltások minden alkalommal hamar abbamaradtak. Végük lett, mintha elvágták volna őket. Meghaltak, akárcsak a tulajdonosaik.
Jared, aki egy pillanatra sem mozdult a közelemből, ezúttal is ott volt tőlem jobbra, alig karnyújtásnyira. Nagyon komolyan vette az irántam érzett háláját. Igen, erre gondoltam, mert még véletlenül sem voltam hajlandó számításba venni, hogy több áll a háttérben. Úgy tartottam számon Jaredet, mint aki tiszteletből és hálából követi a parancsaimat, nem azért, mert gyengéd érzelmeket táplál irántam.
Visszatérve a Megváltókra, hazugság lett volna azt mondanom, hogy komolyabb hatást gyakorolt rám a haláluk. Kisebb szorító érzés uralta a mellkasomat, de egyiküket sem mentettem volna meg. Egyetlen kegyetlen gyilkosnak sem adtam volna irgalmat. Ők sem kegyelmeztek volna nekem.
Azt sem tartottam kizártnak, hogy a történtek után Negan is szívesen agyonverne Lucille-lal. Hisz a többiekkel együtt én is halált hoztam az embereire. Akárcsak Rickék, úgy én is határoztam a sorsuk felől, és a kóborlókra hagytam, hogy megpecsételjék a döntésünket. A döntésemet.
A hogyan tovább, mint kérdés, egy percig sem maradt megválaszolatlan. Tudtuk, hogyan tovább. A főhadiszállás leigázása után következhetett a többi Megváltó-tanya elpusztítása. A legtöbb ellenfél holtan végezte, csak néhányan tudtak időben nyúlcipőt húzni és elmenekülni, és csak páran kerültek a fogságunkba.
A győzelemnek azonban ára volt. Több emberünk is odaveszett, köztük Aaron szerelme, Eric, és Ezekiel bajtársainak jó része és a tigrise is meghalt. Persze, más nehézségek is adódtak, de így vagy úgy, minddel megbirkóztunk. Semmi és senki nem állhatott az utunkba. Ahhoz túlságosan eltökéltek voltunk.
Olyan elszántan és mélyen hittem abban, hogy képesek vagyunk legyőzni a Megváltókat, hogy sokáig észre sem vettem, mi folyik körülöttem. Csak idővel jöttem rá, hogy más zajlik le Rickben és Darylben, és hogy jómagam egyáltalán nem azt képviselem, mint amit Daryl.
Az elmúlt napokban alig találkoztunk, s amikor mégis volt időm végigmérni, akkor döbbentem rá, mekkora idióta vagyok. A tekintetében színtiszta gyűlölet ült, a gyilkolási vágya a tetőfokára hágott.
Teljesen elfelejtkezett róla, mint jelent a könyörületesség, és napok leforgása alatt általánossá vált számára, hogy előbb lőtt, aztán kérdezett. Nem, valójában nem is kérdezett… Csak gyilkolt. Ez pedig félelmet ébresztett bennem.
Én legalább emlékeztem rá, milyen megkegyelmezni. Akkor is, ha nem gyakoroltam minden nap. Nem tehettem. Benne viszont fel sem merült ilyesmi. Nem latolgatott. Nem tétovázott. Ölt és kész. Olyan természetessé vált számára, mint a légvétel.
Ostobaság lett volna azt remélnem, hogy Daryl magától is észhez fog térni. Ismertem, épp ezért nem is áltattam magam. A vele kapcsolatos tépelődésem holtpontján való túllendülést mégis az jelentette, amikor megtudtam, hogy távolléte alatt a Megváltók főhadiszállásán járt.
Nem körülötte, nem biztonságos távolságban tőle, hanem a bejáratánál. Fogott egy kukásautót, és míg Taráék fedezték, ő nekivezette a járművet az épület falának, így utat engedve a kóborlóknak. A keletkezett résen keresztül a húszabálók könnyedén a Megváltók közvetlen közelébe férkőzhettek. Ez volt az, ami olyannyira felszította bennem a feszültséget, hogy amint a szemem elé került, nekitámadtam.
Az ablakból figyeltem, így még előtte odaértem a bejárati ajtóhoz. A szívem egyre hevesebb tempót diktált, egyrészt az iránta érzett szerelem, másrészt a harag miatt. Persze, volt bennem aggodalom, csalódottság és öröm is. Zavaros egyveleg.
Amint a verandán volt, kitártam előtte az ajtót, és előre lendültem, hogy esélye se legyen átlépni a küszöböt. Farkasszemet néztem vele, a fejemben egymással vetekedtek a szavak. Először azt sem tudtam, mivel kezdjem.
– Hallottam, mi történt tegnap – hadartam végül. Nyitásnak nem túl kreatív, ám abban az állapotban örültem, hogy ennyire tellett.
Bólintott. Bólintott! Csak így, egyszerűen. Mintha azt közöltem volna vele, hogy éjszaka esett az eső. A következő pillanatban az oldalamra simította a tenyerét, és meghátrálásra késztetett. A lábával belökte maga mögött az ajtót, a fejét meg kissé előreszegte, mint aki csókot készül lopni. A mellkasánál fogva eltaszítottam.
– Úgy véled, helyesen cselekedtél?
A törzse mellé ejtette a kezét, a tekintete végig rajtam függött.
– A Megváltók helyesen cselekedtek, amikor megölték a társainkat? – kérdezte aztán. – Feleannyira sem voltam kegyetlen, mint Negan, amikor kinyírta Glennt és Abrahamet.
– Talán nem kellene példát venni mások helytelen cselekedeteiről.
Daryl felhorkant, megcsóválta a fejét, és a konyhába sétált. Követtem.
– Azt hiszem, a helyes-helytelen témát hanyagolhatjuk. Ha nem tűnt volna fel, manapság egyetlen épeszű ember sem a régi értékrend szerint él. Különben is, ki állíthatja biztosan, hogy amit a másik tett, az helyes vagy helytelen? Ami egy hangyának csak egy halom szar, az egy légynek a Paradicsom.
Nyeltem egyet. A fenébe is!
– Amikor ez a terv megszületett, hangyának kellett volna lenned – jelentettem ki, a hangomból egy pillanatra eltűnt az él.
Hátat fordítottam Darylnek. Határozott és megingathatatlan voltam. Vagyis annak éreztem magam, egészen a bűvös szó elhangzásáig.
– Ann! – szólított, s mint egy sértődött, ám a lelke mélyén pitizni vágyó kiskutya, lassan visszafordultam felé. Ekkor következett a gyomorszájas telitalálat. – Az, hogy kimaradsz valamiből, még nem jelenti, hogy az a valami rossz.
A büszkeségem azt diktálta, ne hagyjam annyiban a dolgot. Végül mégis türelmet gyakoroltam, és kifejezéstelen arccal sarkon fordultam. Nem tartozott Daryl szokásai közé, ezért nem is számítottam rá, hogy utánam jön. Kivételesen rácáfolt. Követett előbb az emeletre, majd a hálószobába.
– Össze vagy zavarodva. Ez a te bajod – közölte a megállapítását. – Ölni, nem ölni, bosszút állni vagy megkegyelmezni. Ezzel nem tudsz mit kezdeni.
– Te bezzeg könnyen dűlőre jutottál – morogtam, leroskadva az ágy szélére.
– Nem menthetsz meg mindenkit.
– Nem is akarok. De ugyanezen az elven, te sem ölhetsz meg mindenkit.
– Nem is akarok – ismételte. – Csak az ellenségeinket.
– Honnan tudod biztosan eldönteni, hogy valaki ellenség vagy sem?
– Ha valaki ki akar nyírni, az elég egyértelművé teszi a dolgokat.
– Nemcsak azért követhetnek az emberek valakit, mert egyetértenek azzal, amit csinál. A félelem is hozzáláncolhat bárkihez.
– A Megváltók nem félelemből követik Negant.
– Akkor mivel magyarázod Dwight viselkedését? Azt hiszed, ő az egyetlen, aki legszívesebben megszabadulna Negantől?
Daryl keresztbe fonta a karjait, és nekidőlt az ajtófélfának.
– Nem szűrhetjük ki a Dwighthoz hasonlókat. Hogyan is tehetnénk? Álljunk oda egy kérdőívvel?
– Nem. Adjuk meg nekik az esélyt!
– Ugyan már, Stafford…
– Ha előbb kérdeznénk, aztán lőnénk… – szakítottam félbe. – Vagy ha csak kérdeznénk, és nem lőnénk, választ találhatnánk arra, kik hajlanak az átállásra.
– Mit vársz? Ejtsük foglyul, vallassuk ki, és ha jól felelnek, vegyük be őket?
– Valami ilyesmi lenne a helyénvaló – bólintottam. Daryl ismét felhorkant, majd hirtelen elkomolyodott, és hosszan a szemembe nézett.
– Senki nem fog támogatni ebben. Sem én, sem más. Minél többet próbálsz megmenteni, annál többet nyírunk ki, és ez így fog menni egészen addig, amíg fel nem adod.
A szavai fröcsögtek a mérgező gyűlölettől. Nem engem utált, nem az én halálomat kívánta, de egyértelmű volt, hogy velem kapcsolatban is születtek ellenérzései. Mint korábban bármikor, úgy ezúttal sem bírta feldolgozni, hogy vannak önálló gondolataim és elképzeléseim. Nem tetszett neki, hogy az övével nem egyező álláspontot képviselek.
A legjobban talán mégis az bosszantotta, hogy tisztában volt vele, mennyire megváltoztak a viszonyok. Már nem az a gyenge lány voltam, aki némi duzzogás és abból fakadó hősködés után elcsitul. A kezemben tartottam egy csapatot, és olyanokat tudhattam magam mellett, akik bármit készek lettek volna megtenni értem.
Nem voltam egyedül.
Nem, korántsem.
Vontatott mozdulatokkal felegyenesedtem, a pillantásom jéghideggé vált. Elfogadtam a kihívást, és annak minden velejáróját. Nem azért, hogy bizonyítsak Darylnek. Ez sokkal többről szólt. Esélyt akartam adni azoknak, akikről Daryl lemondott.
Elindultam a kijárat felé. Daryl nem húzódott félre, de így is elfértem mellette. Látva, hogy próbálom elkerülni az érintkezést, megragadta a felkaromat.
– Miért másokra koncentrálsz helyettünk? – kérdezte halkan. – Miért másokért küzdesz?
Lefejtettem magamról az ujjait.
– Mert nem tudom, értünk érdemes-e még. Ahogy azt sem, van-e még olyan, hogy mi.
Ezzel megadtam a kegyelemdöfést. Nem, egyáltalán nem okozott örömöt, és fikarcnyival sem éreztem magam jobban vagy többnek. Viszont nem volt más választásom.
Hiába szeretsz valakit, nem foghatod a pártját, ha az elvei gyökeresen ellentmondanak annak, amit te képviselsz. Ha egyszer zsigeri szinten elutasítod, amit ő vall, hosszútávon csak magadnak ártasz. Megölöd azt, amiben hiszel. Kiszipolyozod saját magad.
Elhagytam a házat, és talán Darylt is. Ezt tartottam helyesnek, még ha abban a pillanatban iszonyatosan fájt is. Tudtam, mi a dolgom, és azt is, kikhez fordulhatok. Darylnek ugyanis nem volt igaza. Carl Grimes is azt szerette volna, amit én. Ez kezdetnek elég volt.
Felfegyverkezve, almával a kezemben kódorogtam Alexandriában. Próbáltam rendezni a gondolataimat, és közben azt reméltem, összefuthatok Carllal. Végül mégsem én találtam rá, hanem ő szúrt ki és szólított meg engem.
Közelebb sétáltam hozzá. Végre határozottság kísérte a lépteimet. Annál a pavilonnál üldögélt, ahol én is megpihentem, miután megmentettem Mázlit és visszatértem Alexandriába. Elég ramatyul festett. A homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Egyszer arra kértelek, maradj életben – emlékeztetett, s úgy mondta mindezt, mintha csak az ott lezajlott korábbi beszélgetésünket akarná folytatni. Mindez melegséggel töltött el. Hát, miért is ne mentem volna bele?
– Teljesítettem.
Carl mosolya kitartott, és én sem álltam meg vigyorgás nélkül. Annyira bensőségesnek éreztem azt a helyzetet, azokat a szavakat, azt a tekintetet. Úgy nézett rám, mint egy cinkostársra. Mint akivel van egy közös titka, ami egész életében elkíséri és köteléket von közéjük.
– Tudtam, hogy így lesz. Erős vagy. Annál is erősebb, mint amilyennek most tartod magad.
– Az erő nem jelent egyenes utat a túléléshez.
– Viszont az, amit képviselsz, elég jó garancia. Mert mindig lesznek, akik melléd állnak. Mindig lesznek olyanok, akik osztozni fognak a nézeteidben.
– Ugyanígy lesznek ellenlábasaim is – feleltem, letelepedve mellé.
– Ez természetes, hisz nem vagyunk egyformák – vont vállat. – De más meghalni és feledésbe merülni, és más úgy meghalni, hogy az, amiben hiszel, a követőidben tovább él. Ha engem veszünk alapul… Ha meghalnék, az talán rádöbbentené a többieket arra, hogy amit célul tűztem ki, az a legjobb járható út. Akkor is, ha az a legnehezebb.
Félrebillentettem a fejemet.
– Jobb lenne, ha éltedben állnának melléd.
– Jobb lenne – biccentett.
A mosolya keserédessé vált, és mintha némi fájdalmat is magában hordozott volna. Nem tudtam mire vélni. Mint aki tisztában van valamivel, amiről nekem még sejtelmem sincs. Elbizonytalanító érzés volt, de nem firtattam. Nem tűnt helyénvalónak.
– A lényeg – tette hozzá –, hogy harcoljunk. Ezt kell tennünk. Csak ezt tehetjük. Akkor is, ha minden veszni látszik, és útközben sokan lemorzsolódnak mellőlünk. Akkor is, ha minden kilátástalanná válik.
– És ha nem marad erőnk?
– Az nem történhet meg. Mindig lesz elég erőnk. És mindig lesz elég időnk.
Carlra néztem.
– Vagy legalábbis húsz napunk – mondtam, mire bólintott, és viszonozta a pillantásomat.
– Húsz nap – felelte. – Igen, annyi biztosan lesz.
Egy ideig tartottuk a szemkontaktust, aztán mindketten elfordítottuk a fejünket. Ugyan csak Alexandria utcáit, házait és embereit néztük, akkor és ott mégis valami sokkal többet láttunk: reményt.

1 megjegyzés: