11. fejezet: Tizenegyedik nap

Túl kevés időt kaptam, hogy felkészítsem az erdőben rejtőzködő embereket, túl egyszerűek voltak a fegyvereink a Megváltók golyószóróival szemben, és túl későn értünk oda Alexandriához, hogy szemtanúi legyünk az előzményeknek.

Idegen embereket láttam a közösség falain belül, akik ráadásul sakkban tartották azokat, akiket ismertem. Az egyik furcsa kinézetű, rövid hajú, frufrus nő pisztolyt fogott Rickre, a nőhöz hasonló öltözéket viselő alakok pedig a többi alexandriait vették célkeresztbe.

Gyors szemrevételezés után Darylre, Rositára és Tarára is felfigyeltem. Egy magas, sápadt fickó lépett Alexandria kapujához, hogy kinyissa, miközben Eugene lemászott a platóról. Másodpercekkel ezután Negan is felbukkant; Dwighttal a nyomában kiszállt az egyik teherautóból.

Gyűlölettől eltorzuló arccal, pattanásig feszülő idegekkel markoltam meg a búvóhelyül szolgáló fa érdes törzsét. A fogaimat összepréseltem, és valósággal kényszerítenem kellett magam, hogy nyugton maradjak. Túlontúl feldühített Negan önelégült, vigyorgó képe. Legszívesebben azonnal golyót röpítettem volna a homlokába.

– Ismered a viccet a fasszopóról, akit Ricknek hívtak, és azt hitte, van fingja a dolgokról, pedig nem volt, és mindenki, aki számára fontos volt, kipurcant miatta? – kérdezte Negan, rámutatva Rickre. – Csak mert rólad szól – folytatta szórakozottan. – Le is engedhetitek a fegyvereket.

– A fegyverek maradnak – jelentette ki Rick, majd a rá fegyvert szegező nő felé fordította a fejét. – Megegyeztünk – emlékeztette fojtott hangon.

 – Tamiel ment a hajós cuccokért – felelte a nő. – Követte azokat, akik elvitték. Jobb alkut kötött.

Az elhangzottak alapján nem esett nehezemre kitalálni, hogy Rick alkut kötött a nővel és annak embereivel. Azonban a számomra ismeretlen csapat elárulta Rickéket – minket –, hogy inkább Negan talpnyalói legyenek. Szemét banda.

Rick egyszerre tűnt mérhetetlenül idegesnek és csalódottnak. Égnek emelte a tekintetét, a szemében mintha árnyalatnyi reményvesztettség csillant volna.

– Csak huzigálod a gyufát. És huzigálod. Ééés csak azért is huzigálod, Rick! – mondta Negan. – Fel akartál robbantani minket, mi? Értem, hogy engem miért, meg az embereimet, de Eugene-t? Ő közétek tartozik. És pont azok után, amit tett, a sarkára állt. Ti mindnyájan állatok vagytok. Jelzést kaptok az univerzumtól, mire ti feldugjátok az ujjatokat a seggébe.

A baseballütős elnevette magát, aztán megszólította Dwightot és Simont. Azok egyszerre tudták, mit kell tenniük. Felléptek arra a platóra, amelyen nem sokkal korábban még Eugene állt, és a rögzítést meg a védőponyvát eltávolítva, egy koporsót tártak Rickék elé.

Függőleges helyzetbe hozták, aztán lemásztak, átadva a helyet és a további szereplés lehetőségét Negannek. Nyeltem egyet, a hátamon verejtékcseppek szánkáztak végig. Fogalmam sem volt, kit rejt a koporsó, és a szívem mélyén arra vágytam, hogy titok maradjon. Persze, ez részemről csupán naiv rimánkodás volt.

– Őszinte leszek – sóhajtott fel Negan, teátrális mozdulattal a szívére téve a kezét. – Az a sanda gyanúm, hogy teljesen mindegy, melyik emberetek lenne velem. Ez nem Eugene-ról szól. Ó, nem ám! Bármelyik bajtársatokat hoztam volna magammal, simán felrobbantottátok volna. Basszus, ez azért elég kemény. De igazam van, ugye?

A baseballütős oldalra biccentette a fejét. Rick állkapcsa megfeszült, és Daryl arckifejezése is megváltozott. Sejtették, mi következik. Akárcsak én.

– A lányt is darabokra szaggattátok volna – folytatta Negan. – Ti már csak ilyenek vagytok, igaz, Rick? Azon a csúfos estén azt mondta, ő csak Ann. És miért? Mert ezt hitettétek el vele, és mert valóban nem jelent többet számotokra csak Ann-nél. Gondolkodás nélkül hagytátok volna szétröpködni a beleit, hisz ő nektek egy egyszerű kislány, akit irányíthattok. Egy feláldozható gyalog az elkúrt sakktáblátokon. De ha egyszer rájön, akkor lesz nemulass! – kacagott fel.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem értettem, miért beszélt úgy rólam Negan, ahogy azt tette. Ha tudta volna, hogy ott vagyok, egyértelmű lett volna, hogy azért csinálja, mert Rickék ellen akar fordítani. Úgy azonban, hogy elvileg fogalma sem volt az ottlétemről, rejtély maradt számomra, minek hozott egyáltalán szóba.

– Szóval, már nem szeretitek Eugene-t – kanyarodott vissza az eredeti témához Negan. – De Sashát még komáljátok. Bevallom, én is. – A baseballütőjével megkocogtatta a koporsót. – Elhoztam őt ide, sőt még be is csomagoltam. Persze, él és virul. Azért hoztam őt ide, hogy ne kelljen mindnyájatokat megölni. És az, hogy nem ölök meg mindenkit, kissé bonyolultabbá teszi a dolgokat.

Tudom, hogy bőven maradt még a falaitok között tűzerő, Rick! Megkönnyítem a dolgotokat. Kérem az összes fegyvert, amit összekapartatok. Bizony – mosolyodott el –, azokról is tudok. Szóval, minden egyes darabot meg akarok kapni, és bónuszként azt szeretném, ha te választanál valakit Lucille-nak.

Jared mögém óvakodott. Talán megérezte a belőlem áradó gyűlöletet és indulatot. Bizonyára jobbnak látta, ha a közelemben marad, nehogy az agyamat elborító vörös köd miatt olyat tegyek, amire egyébként nem vetemedtem volna.

Negan tovább beszélt. Felsorolta, mi mindent akar, miközben én lehorgasztottam a fejem, és szorosan behunyt szemmel elszámoltam magamban tízig. Jared, mintha attól tartott volna, hogy egy hirtelen mozdulattal megijeszt, finoman és lassan megérintette a felkaromat. Csupán a mutatóujjával súrolt, mint egy pihekönnyű lepkeszárny.

A hangok, melyek mindaddig víz alól érkezőnek, tompának és egybefolytnak tűntek, hirtelen kiélesedtek. Fegyverek sültek el, kiáltások hangzottak fel, én pedig előléptem a rejtekemből. Röpke pillantást vetettem a platón lévő, immár nyitott koporsóra, majd a tekintetem a Negan fölébe kerekedő kóborlón állapodott meg. Sasha.

Nem hagyhattam magamnak időt arra, hogy elvesszek. A gyász ugyan a torkomat mardosta, észnél kellett maradnom. Berohantam a nem sokkal korábban kitárt kapun, és azzal a lendülettel, ahogy átléptem Alexandria küszöbét, oldalra ugrottam, nekivetve a hátam az egyik magas falnak. Ha nem változtattam volna irányt, az előbb cselekvő, mintsem gondolkodó Eric golyót röpített volna a fejembe.

Intettem, jelezve, hogy minden rendben, majd mindketten utunkra indultunk. Végigszaladtam a széles utcán, amely a Deannától kapott házam felé vezetett. Futás közben észrevettem egy fura öltözékű, fejét kétségbeesetten ide-oda kapkodó nőt. Nyilvánvaló volt, hogy annak a társa, aki az elemvényen pisztolyt fogott Rickre.

Lassítottam a tempón, odaosontam mögé, és egy mozdulattal elintéztem. Elhappoltam a holttesttel együtt földre hulló fegyvert, aztán ismét nekiiramodtam. A célhoz közel, a házhoz közeli épület mögül ismerős alak került elő. Daryl.

A pillantásunk összetalálkozott, és végig tartottuk a szemkontaktust, miközben megszüntettük a köztünk lévő távolságot. Szabad kezével megérintette az arcomat, az ajka csókkal üdvözölte az enyémet. Egy lélegzetvételnyi ideig tartott csupán, és amikor elhúzódott, látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Olyasmit, ami mosolyra fakasztott, hisz a szeméből is kiolvasható volt.

– Tudom – hadartam. – Én is.

Bólintott, az ujjbegyei a bőrömbe mélyedtek, mintha sohasem akarna elengedni. Mintha egy másodpercig sem szeretné elveszíteni a testkontaktust. E kívánalom viszont más szituációt követelt, így hezitálva, de eleresztett.

Daryl épp csak eltűnt a látómezőmből, és alig pár métert sikerült megtennem, máris újabb fordulat következett be. Egy csapat Megváltó tűnt elő a semmiből. A négy fickó hamar kiszúrt, és mivel tökéletesen tisztában voltak vele, ki vagyok, eszükbe sem jutott rám lőni vagy hátat fordítani.

Akárcsak én, úgy ők is tudták, hogy Negan élve szeretne. Bizonyára abban reménykedtek, hogy ha a vezetőjük kezére adnak, valamiféle kiváltságot kapnak jutalmul. Egy olyan főnök esetében pedig, mint Negan, butaság lett volna kihagyni a felkínálkozó alkalmat.

Fel sem emeltem a nemrég megszerzett fegyvert. Fölösleges volt, hisz nem tudtam mindegyikükkel egyszerre végezni. Előbb letepertek volna, mint amilyen gyorsan megcélzom a második Megváltó homlokát.

Előre örülve Negan rajtam keresztül elnyert kegyének, sokatmondó vigyorral, cinkos pillantásokat váltva indítottak útnak. Visszafelé haladtunk az utcán, mígnem letértünk róla, és az Alexandriát körülvevő fal tőlünk jobbra eső része felé vettük az irányt.

Rickre figyeltem fel elsőként. A tekintetünk összekapcsolódott, a szemében ezernyi érzelem kavargott. Az oldalán lévő lőtt seb csúnyán vérzett, Rick pedig egyre ramatyabbul nézett ki. A fia, Carl is ott volt mellette. Mindketten a fűben térdepeltek.

A Megváltók és azok szövetségesei elszórtan álldogáltak itt-ott, biztosítva a terepet, nehogy újabb váratlan dolog történjen, míg Negan nekilát, hogy elregéljen egy újabb fölényeskedő, alpári monológot.

Dwight és Simon Ricktől jobbra, tisztes távolságban cövekeltek le. Előbbi személyt illetően több kérdés sem hagyott nyugodni, ám akkor és ott egyik sem számított. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy egy gyáva féreg.

– Nem fogsz győzni – csíptem el a Carl szájából elhangzó kijelentést. Az előzményeket ugyan csak sejthettem, nem esett nehezemre kitalálni, miről beszélhetett Negan a megérkezésemig.

– Carl, már vége van – közölte a baseballütős. – Szerintem fordítsd a szemgolyódat az utca felé, és gyönyörködjél.

Ezután valamennyien az említett irányba néztek. Oda, ahol én is álltam. Negan, mintha csak akkor vett volna észre, vigyorogva rám kacsintott.

– Örülök, hogy te is előkerültél. Bevallom, kicsit már aggódtam érted. Szó nélkül leléptél, még egy cetlit sem hagytál hátra azzal, hogy ne várjalak vissza.

Addigi életem egyik legnehezebb feladatának bizonyult, hogy fenntartsam a higgadtság látszatát. A nyelvem hegyére szaladtak, és eszméletlen mennyiségben felhalmozódtak a kimondani kívánt, gyűlölettel átitatott szitokszavak.

– Gyanítom, egy csomó szarságot elviseltél és átéltél az elmúlt napokban, mire eljutottál idáig. Ha most körbenézel, mit gondolsz, megérte?

Összeszorított fogakkal felszegtem az államat. Tisztában voltam vele, hogy válaszolnom kell. Nem azért, mert kötelező, hanem magam miatt. Azt akartam, hogy Negan tudja… Hogy mindenki tudja.

– Bármit megtennék a családomért – feleltem végül.

Negan arca elkomorult. A fejét oldalra billentette, a szeme résnyire szűkült. Előrelépett, a háta mögött hagyva Ricket és Carlt, és lassan megközelített. Épp akkor torpant meg tőlem karnyújtásnyira, amikor négy Megváltó, közrefogva Darylt, csatlakozott Dwighthoz és Simonhoz.

– Bármit? – kérdezte Negan. Farkasszemet néztem vele, és miután szavak nélkül is rájött, mit mondanék, nyugtázta a döntésemet. A baseballütője végével a lábam elé, a földre mutatott.

Rickre, majd Darylre siklott a tekintetem. Utóbbinál elidőztem egy kicsit. Habár a férfi végig engem figyelt, szükségem volt valami jelentősebbre. Egy őszinte vallomással bíró pillantásra. Pár titkos és bensőséges másodpercre. Ezt megkaptam.

Neganre néztem, aztán a földre. Nem éreztem félelmet. Azután sem környékezett meg, hogy térdre ereszkedtem. Bármit megtennék a családomért, ismétlődött a fejemben. Nem nyugtatásul szolgáló mantra volt, csak egy egyszerű tény.

Amint a térdem elérte a talajt, szemmagasságba kerültem a baseballütővel. A köré tekert szögesdrótot bámultam. Egészen különös volt olyan közelről látni. Az emlékezést is fájdalmasabbá tette.

Vajon mi zajlott le Abrahamben azon a bizonyos éjszakán? És Glenn mit gondolt az első csapás után? Gondolt bármire is? Képes volt rá egyáltalán?

Lehunytam a szemem. Abraham, Glenn és Sasha… Ők sem féltek. Miért is tették volna? Nem arra születtek. Ahogy én sem. Senki sem azért jön a világra, hogy rettegjen.

Erős kéz markolt a hajamba. Negan dühtől eltorzuló arccal hátrafeszítette a fejemet, így rákényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

– Nem mindegy, hogy valaki csak mártír, vagy valóban erős. Azt hiszed, bátor dolog elsőként meghalni? Nem, kislány! Az a leggyávább és legkönnyebb út. Ha tényleg erős vagy, kivárod a sorod, és türelmesen végignézed, ahogy szétverem a félszemű haverod agyát – morogta Negan, majd hátralökött. Alig estem rá a fenekemre, máris ott termett mellettem két Megváltó, hogy lefogjon.

Negan elfordult tőlem, és visszasétált Rickhez meg Carlhoz. Az egyik épület felől női kiáltás hallatszott. A baseballütős felnevetett. Biztosra vette, hogy a mi egyik emberünktől származott, és a jelekből ítélve Rick és Carl is osztozott a véleményében.

– Ó, ejha! – guggolt le Negan Rick elé. – Most épp elvesztettél valaki fontosat, ráadásul pont ma. Jézusom, ez ám az időzítés! Hát, Rick, te döntöttél így!

Komolyan nem tudom, még mit tehettem volna figyelmeztetésképp. És ez nem figyelmeztetés. Ez most büntetés. Ugyanis megölöm Carlt. Elintézem őt egyetlen, jól irányzott, kemény ütéssel.

Egy ütésre fogok törekedni, mert kedvelem őt. Csak azt szerettem volna, hogy befészkelje a kép magát az agyadba. Megölöm Carlt, utána meg Lucille a kezed fogja szétzúzni.

– Csinálhatod a szemem láttára – mondta Rick. – Szétzúzhatod a kezemet. Már mondtam a múltkor, hogy végzek veled. Mindannyiótokkal. Talán nem ma, talán nem is holnap, de semmi sem változtat ezen. Semmi. Már most halottak vagytok.

– Basszus! – kuncogott Negan ismét. – Húha, Rick! Oké.

Felegyenesedett, és megkerülte Ricket. Levette Carl fejéről az apja egykori kalapját, félredobta, majd a következő mozdulattal meglendítette a baseballütőjét. Felkiáltottam, próbálva félbeszakítani Negant, ám a hangom mindössze halk zaj volt a semmiből előugró tigris vérszomjas morgásához képest.

Újabb zűrzavar támadt. Lovakkal és lőfegyverrel felszerelkezve, felmentőcsapatként robbantak közénk a Királyság emberei. A felkészületlenség sok Megváltónak azonnali halált jelentett. Még szembe sem fordultak az ellenfeleikkel, máris golyót kaptak.

– Végezzünk a Megváltókkal és cinkosaikkal! – adta ki az utasítást Ezekiel király. – Alexandria nem eshet el ma! A mai napon nem!

Kihasználtam az alkalmat, hogy megszabaduljak a fogva tartóimtól. Az egyiket elgáncsoltam, a másikat gyomorszájon könyököltem, és megszereztem a pisztolyát. A jobb kezemben a fegyvert tartottam, a ballal viszonoztam Daryl szorítását, és hagytam, hogy álló helyzetbe húzzon.

Füstgránátok szóródtak szerteszét, Negan emberei pedig szép sorjában megfutamodtak. Ki a kerítésen átmászva, ki a kapun keresztül iszkolt el. Az egész tűzharc csupán percekig tartott, mígnem az utolsó fegyverdörrenés visszhangja is elült.

A levegő lassan kitisztult, a Nap előbújt egy bárányfelhő mögül. Verejték folyt végig a halántékomon, a tüdőm szomjazta a friss oxigént. Körbenéztem, hátha meglelem Jaredet és az embereimet az életben maradtak között. Nemsokára észre is vettem a maroknyi csapatot, és amint ők is kiszúrtak engem, elindultak felém.

– Sikerült – mosolyodott el Jared, ahogy megállt előttem. Nem feleltem, a gesztusát sem viszonoztam. Túl könnyelműnek véltem a kijelentését, ezért nem akaródzott lereagálni.

Végignéztem a Jared mögött tömörülő csapaton. Gyors fejszámolás után úgy tűnt, mindenki életben maradt, ez pedig némi megkönnyebbüléssel szolgált.

A következő pár órában segítettem ellátni a sebesülteket, összegyűjtöttük a hátrahagyott és az elorozott fegyvereket, végül eltemettük a halottjainkat. Még azelőtt, hogy Maggie, Ezekiel és Rick buzdító szónoklatot tartott volna a tömegnek, sikerült elcsípnem Ricket. Muszáj volt beszélnem vele, kiderítendő, van-e rá esély, hogy az erdőben bujkálók csatlakozzanak a Megváltók ellen indított hadjárathoz.

Lényegre törő és rövid voltam, tudva, hogy semmi szükség kiszínezni a mondanivalómat. Éreztem, hogy Rick helyes döntést fog hozni, és bár igyekeztem elkerülni, hogy számítónak tűnjek, a lelkem mélyén azért tisztában voltam vele, hogy Rick be fogja fogadni őket. Kimondatlanul is egyértelmű volt, hogy több emberre van szükségünk, a büszkeség pedig nem lehetett irányadó a döntéshozatalban.

Késő este, miután mindenki nyugovóra tért, jómagam is visszavonultam. Különös érzés volt leülni a lépcsőre, amely ahhoz a házhoz tartozott, amit még Deanna bocsátott a rendelkezésemre. Úgy tűnt, mintha ezernyi év telt volna el azóta, vagy mintha meg sem történt volna, csupán egy álmomban.

Nemsokára Daryl is csatlakozott hozzám. Cigarettával kínált, és én elfogadtam. Csendben füstöltünk, a semmibe vesző tekintettel, fáradtan. Végül Daryl szólalt meg elsőként. Eloltotta a csaknem szűrőig szívott cigarettát, majd messzire pöckölte a csikket.

– Dwight spicli lett.

Daryl felé fordítottam a fejemet, és kételytől terhes pillantással elkaptam a tekintetét.

– Hányszorosan? – kérdeztem, kissé szarkasztikusan.

– Negan vesztét akarja.

– Vagyis csak ebben reménykedtek. Elvégre nincs más, ami bizonyítaná, hogy igazat beszél, mint a saját szava, nemde?

– Ő küldte az üzenetet. Utánatok ment az erdőbe.

Bólintottam. Ez nem volt elég, és Daryl arckifejezéséből arra következtettem, hogy neki sincs ínyére a dolog. Kizárólag a szükség, és nem a rokonszenv miatt nem nyírta még ki Dwightot.

– Mindvégig tudott az erdőlakókról – folytatta Daryl, mire felvontam a szemöldököm. Ez meglepetésként ért.

– Ha már akkor tudott róluk, amikor Negannek gürizett, miért nem árulta be őket?

– Azok közé tartozik, akik kitalálták ezt az egészet. Dwight volt az egyik, aki elkezdte megszöktetni az embereket, majd később ő is lelépett két csajjal. Akkor találkoztam velük. Azután sem adta ki az erdőlakókat a Megváltóknak, hogy megégették a képét, és újra Negan seggnyalója lett.

– Persze, hisz akkor ő is lebukott volna.

Daryl bólintott, én pedig hozzátettem:

– Akkor sem bízom benne. Egy féreg.

A férfi újabb cigire gyújtott. Engem is megkínált, ezúttal viszont nemet intettem. Rögvest az első slukk után így szólt:

– Érdekes…

– Micsoda?

– Inkább ironikus – helyesbített. – Nem bízom benne, ahogy te sem, és Dwight valószínűleg tisztában van ezzel. Mégis a te szavaidat ismételte el nekem – hangsúlyozta ki. – Megkérdeztem tőle, mégis mi a francért hagyjam életben, és miért higgyem el neki, hogy hajlandó Negan ellen fordulni.

Erre azt mondta, míg Negan foglya voltál, szembesítetted vele, hogy el fog jönni az idő, amikor nem tud tovább hátrálni, mert nem lesz hová. És igazad lett. Ezért inkább előre folytatta, és mi jelentettük a következő lépést, nem a Megváltók.

Egymásra néztünk, mindketten rabul ejtve a másik tekintetét. Daryl szája megrándult, mintha egy futó mosolyra készült volna. Ez nem egyszerűen egy cinkos pillantás volt. Sokkal többet jelentett.

Emlékeket, hibákat, el nem hangzott szavakat foglalt magába. Egy közös múltat, amelybe a jövő reménysége is beoltódott. Az arcunk, akárha egyik a másik tükörképe lett volna, ugyanarról az ígéretről árulkodott: történjék bármi, álljon előttünk akárhány vita, bármennyi nehézség, túlvergődünk rajtuk.

Daryl elhajította a cigarettacsikket, és az eggyel feljebb lévő lépcsőfokra fektette a jobb karját. Tudtam, mit szeretne, hisz én is pont ugyanarra vágytam. Nem tétováztam hát, közel húzódtam hozzá, és a vállára hajtottam a fejemet.

Lehunyt szemmel, hosszúra nyújtott sóhajjal dőltem neki az oldalának. Válaszul átkarolt, a hajamba temette az arcát, és mély levegőt vett. Az ölelése meleg, gondoskodó és megnyugtató volt. Tökéletes, akárcsak a pillanat.