10. fejezet: Tizedik nap

Az erdőben menedékhelyet lelő kis csapat létszáma a távollétem alatt megnövekedett, így Steve-vel és Jareddel együtt már harmincnégyen voltak. Visszatértemkor csupa jó hír fogadott: senki nem betegedett meg, a táborukba tévedő kóborlókkal emberveszteség nélkül, könnyűszerrel elbántak, ráadásul ahhoz is volt erejük, hogy készítsenek néhány egyszerű, de hatásos szúrófegyvert az újonnan csatlakozók számára.

Tudtam, hogy hosszú időt fog igénybe venni a felkészítésük, pár napnál tovább mégsem terveztem velük maradni. Muszáj volt ingáznom az erdő és a Királyság között, hogy senki ne fogjon gyanút, és ne kezdjen el kérdezősködni utánam. Reméltem, hogy míg visszatérek, Daryl is képes lesz tartani a száját.

A kiképzés első napja, bár késő délelőtt értem csak az erdőbe, meglehetősen tartalmasnak bizonyult. Miután Jared Steve-vel karöltve összegyűjtötte az embereket, én is csatlakoztam hozzájuk. Felálltam egy rég kidőlt fa korhadó törzsére, hogy mindenkit szemügyre vehessek, aztán megismertettem őket a legalapvetőbb dolgokkal és egy-két személyes tapasztalattal.

Habár sejtettem, hogy tisztában vannak vele, azért elmondtam nekik, hogyan iktatható ki végleg egy kóborló, hogyan viselkednek nagy általánosságban az élőhalottak, mi jellemző a hordákra, milyen meredek szituációkba keveredtem már velük, és végül hogyan kerültem ki győztesen egy-egy összecsapásból.

Természetesen nemcsak a sikereimmel hozakodtam elő. Az elég képmutató lett volna, figyelembe véve, hogy jó párszor a társaimnak – és főként Darylnek – köszönhettem a megmenekülésemet. Ezt eszemben sem volt véka alá rejteni, hisz én sem voltam sebezhetetlen.

Hosszú monológom végén halk sutyorgás vette kezdetét. Nem követhettem el azt a hibát, hogy rápillantok Steve-re vagy Jaredre. Nem akartam ide-oda kapkodni a tekintetemet, azt sugallva, hogy elbizonytalanít az innen-onnan hallatszó sugdolózás, elvégre nem így volt. Azt akartam, hogy határozottnak és erősnek lássanak. Olyannak, amilyennek valójában éreztem magam.

– Mondd hangosan! – hasított bele a tőlem érkező harsány parancs a halk zajongásba, miközben az egyik robusztus fickóra mutattam.

– Én csak… – Körbenézett. – Oké, senki más? Akkor majd én elárulom, mit gondolunk. Mind tudjuk, mivel jár fellázadni Negan ellen. Aki szembeszegül vele és a Megváltókkal, meghal. Valamennyien éveken át robotoltunk neki, és sosem volt másképp. Elég volt egyetlen stikli, hogy kinyírjon valakit.

A szemöldököm megrándult, a fejemet oldalra billentettem.

– Ha valóban ezen a véleményen vagy, nem értem, mit keresel itt. Ahogy azt sem, miért használtál többes számot. Vagy senki nem mer a maga nevében beszélni? Talán te vagy a csapat szószólója?

– Ugyan már, emberek! – kiabálta ahelyett, hogy választ adott volna nekem. Az arckifejezése mindenesetre elárulta, mennyire sikerült megingatnom. – Gondolkodjatok! Egyáltalán miért hagyta Negan életben a csajt? Mi olyan fene különleges benne? Az fel sem merült bennetek, hogy talán a Megváltók kezére akar játszani minket? Hisz ugyanúgy dolgozott nekik! Láttam annál a francos munkapadnál melózni.

Elfojtottam egy mosolyt. Az érvelése több szempontból is támadható volt, és ezt nem átallottam közölni vele.

– Előbb adnálak át Rick Grimes-nak, mint Negannek. Ami pedig az életben tartásomat illeti, nagyon egyszerű okból ered. Negan ismerte, mi több, szerette az anyámat. Őt látja bennem, és azért nem ölt meg, hogy fenntartsa anyám emlékképét. A lázadásról meg annyit, hogy akárcsak én, úgy te is tökéletes ellenpéldája vagy annak, amit mondtál. Ha biztos, hogy a Negannel való szembeszállás halált von maga után, miként lehetséges, hogy most itt állunk és beszélgetünk egymással?

A fickó nyelt egyet. Jared szúrós pillantást vetett rá. Le sem tagadhatta volna, mennyire elege van a fickóból.

– Nem azért szöktem meg arról a helyről, hogy aztán a vesztembe rohanjak – szűrte a fogai közt. – És ezzel nem vagyok egyedül. – Ismét körbehordozta a pillantását, a hangját megemelte, és a következő kijelentését a többieknek címezte, miközben felém bökött a mutatóujjával. – Ha nem állítjuk le, mindünk sorsát megpecsételi.

Steve megköszörülte a torkát, és kilépett a tömegből. Futólag rám nézett, majd hátat fordított nekem, és mindkét karját a levegőbe emelte, hogy lecsitítsa a többieket.

– Vannak olyanok – kezdte, túlkiabálva a morajt –, akiket az őket ért veszteség meghátrálásra késztet. Akiket úgy a padlóra küld egy vagy több társuk halála, hogy egyáltalán nem, vagy csak hosszú idő elteltével tudják összeszedni magukat.

Mind tudjuk, mi történt Ann-nel. Hallottuk a pletykákat, fültanúi voltunk a Megváltók közti beszélgetések egy részének. Tudjuk, miként zajlott le az a bizonyos este: Negan letérdeltette Rick Grimes-ékat, és két emberrel is végzett. Ann ott volt, és az egészet végig kellett néznie.

És mit láttok most? Egy olyan embert, akire ráillik az, amiről az imént beszéltem? Egy megtört, erejét vesztett személy áll mögöttem, vagy egy küzdelemre kész harcos? Mert én akárhányszor ránézek, mindig utóbbit látom.

Olyasvalakit, aki a gyászba süppedés és az örökös félelem helyett építkezni kezdett a vele történő szörnyűségekből. Ez az ember az átélt tragédiák segítségével felépítette azt, amit kellett: önmagát. Élő fegyverré lett, és mi nem lehetünk akkora bolondok, hogy veszni hagyjuk a segítséget, amit tőle kaphatunk.

A fickó egészen az első sorig masírozott, ott megtorpant, és Steve lába elé köpött.

– Nézz a szemébe! – vetette oda Steve-nek. – Üres és hideg, akár egy gyilkológépé. Amit ő adhat nekünk, az nem több a vesztünknél. Ha alávetjük magunkat az akaratának, a halálba vezet minket.

Jared, aki minden apró rezdülésemet figyelte, a karom után nyúlt, ám csak a levegőt markolta. Leugrottam a fatörzsről, félretoltam Steve-et az útból, és határozott léptekkel megközelítettem a fickót.

Körülbelül másfél fejjel magasabb lehetett nálam, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy visszavonulót fújjak. Felszegtem az államat, az izmaim megfeszültek, miközben farkasszemet néztem vele.

– Hogy hívnak? – kérdeztem. A homlokát ráncolta, az arckifejezése egyszerre tükrözött undort és meglepődést.

– Jeff.

Bólintottam.

– Nem kötelező maradnod, Jeff! Nem kell azt tenned, amit mondok. Te és a veled egy véleményen lévők is szabadon elmehetnek. Én nem Negan vagyok. Valóban megadom az esélyt, hogy következmény nélkül távozzatok. Senkit nem kényszerítek arra, hogy nekem dolgozzon. Az ilyen fafejű, akadékoskodó alakoknak úgysem venném hasznát – mosolyodtam el, kissé lehalkítva a hangomat.

Jeff türelme elfogyott. Kétlem, hogy átgondolta, mit tesz, mert szinte rögtön azután, hogy elhallgattam, meglendítette a jobbját. Révén, hogy Jeff elég testes volt, lassabban mozgott nálam, így pedig könnyűszerrel kitértem az ütése elől. Mázli, mint akit puskából lőttek ki, mellettem termett, és hosszan rámorgott Jeffre. Csendre intettem és elhessegettem. Láthatóan nem tetszett neki, de engedelmeskedett.

Felkészültem a visszavágásra. Fejben már lejátszottam, hogyan ártalmatlanítom, ezért igencsak megdöbbentett, amikor hátulról előrevetődött három pasas, és lefogta Jeffet. Ez a momentum több okból is döntőnek bizonyult. Senki nem kelt Jeff védelmére, arra azonban ügyeltek, hogy nekem ne essen bajom. Jeff szavai tehát – az enyémekkel ellentétben – feneketlen kútba estek.

– Mi legyen vele? – tudakolta a Jeffet lefogó egyik férfi.

– Készítsétek fel a távozásra! – adtam ki az utasítást, majd hátat fordítottam nekik. – Reggelre sem őt, sem a követőit nem akarom itt látni.

Menet közben megsimogattam Mázli kobakját, Jared tekintetét viszont továbbra is kerültem. A következő órákban felmértem a csapat tagjai által készített fegyvereket, valamint hozzáfogtam a fegyverekkel való helyes bánásmód betanításához. A nap végén vadásztunk élelmet, tüzet raktunk, és miután kineveztem néhány embert éjszakai őrszemnek, Mázlival az oldalamon elindultam vizet gyűjteni.

A folyadékkészlet a végét járta, meg amúgy is körbe akartam szaglászni. Habár mozgalmas napon voltam túl, nem éreztem magam fáradtnak, az órákon keresztül történő hánykolódásnál pedig még a sötét erdei kiruccanás is hasznosabbnak tűnt. Jared csatlakozni akart hozzám, és hiába mondtam neki, hogy jobban tenné, ha kipihenné magát, hajthatatlan volt. Még azzal sem tudtam meggyőzni, hogy közöltem vele, Mázlin kívül nincs szükségem más társaságra, így végül ráhagytam a dolgot.

A hold nyújtotta fényben, zseblámpa nélkül vágtunk neki az útnak. Emlékeztem rá, hogy Hilltopba menet elhaladtam egy patak mellett. Fogalmam sem volt, mennyire tiszta a vize, mindenesetre egy próbát megért. Bíztam benne, hogy ha leszűrjük és felforraljuk, fogyaszthatóvá válik.

Nagyjából két óra kellett, hogy megforduljunk. A többiek már aludtak, az őrszemek végezték a dolgukat, mi meg leültünk az egyik kialvóban lévő tűzhelyhez. Jared hozott fát, felszított a lángokat, én pedig feltettem forrni a patakból szerzett vizet.

– Tudom, hogy nem bízol bennem – szólalt meg Jared a hosszú csend után. Sem a patakig tartó, sem a visszaúton nem beszéltünk, és azt hittem, ez így is marad. Az egy dolog, hogy kihoztam őt a Megváltók bázisáról, ám ettől még nem nagyon akaródzott eldumálgatni vele.

Elővettem egy marék száraz kutyatápot a zsebemből, és letettem Mázli elé. Hűséges bajtársam vidám vacsorázásba kezdett, míg én megpiszkáltam a tüzet. Úgy döntöttem, nem reagálok Jared szavaira. Úgyis csak megerősíteni tudtam volna a kijelentését.

– Amikor a Farkasok betörtek Alexandriába, nem azért tartottam velük, hogy bárkit is meggyilkoljak.

Ráncba szaladó homlokkal, kitartóan figyeltem a lángokat.

– Nem ölni mentél oda, de a társaidat sem védted. Érdekes formája a pártatlanságnak.

– Nem pártatlanságról volt szó. Csak próbáltam helyesen cselekedni.

Megcsóváltam a fejemet, felidézve az aznap történteket.

– Nem akartalak elengedni – vallottam be –, de arra sem lettem volna képes, hogy megöljelek.

– Pedig volt rá esélyed.

– Ahogy neked is, mégsem tetted.

Egyetértően bólintott. Megsimogattam Mázlit, majd felsóhajtottam.

– Nem vagy az adósom – közöltem. – Ha csak ezért…

– Soha nem öltem sem egy kósza gondolat miatt, sem kedvtelésből – vágott közbe. – Ha így lenne, már aznap végeztem volna veled. Ugyanígy sohasem tartottam a vezetőmnek egyetlen embert sem, aki élvezetből gyilkolt. Pont ezért csak tengődtem a Farkasok között, és kizárólag a rokoni szál miatt nem léptem le tőlük korábban. Na, meg nem is nagyon lett volna hová, hisz rajtuk kívül senkit nem ismertem. Aztán jöttél te…

– Ezt ne! – intettem csendre, felemelve a hozzá közelebb eső karomat.

– Őrültségnek hangzik? Szerinted őrült vagyok?

– Nem – feleltem őszintén –, csak magányos.

– Annak tűnök? – mosolyodott el kissé szomorkásan. – Pedig már nem igazán érzem annak magam.

– Elég ebből, Jared! – kértem, de nem hallgatott rám. Egy szempillantás alatt közelebb húzódott hozzám, és a kézfejemre fektette a tenyerét.

– Bűn, hogy megkedveltem azt a törölközős lányt, akiből már az első találkozásunkkor is bátorság és elszántság sugárzott félelem helyett?

Döbbenettől elnyíló ajkakkal engedtem, hogy a tekintetünk összekapcsolódjon. Tagadhatatlanul nem számítottam ilyesmire. Kis idő múltán megköszörültem a torkomat, és lesütött szemmel eltoltam a kezét.

Úgy éreztem, menten megfulladok. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, ezért álló helyzetbe tornáztam magam, és néhány méterrel arrébb sétáltam. Az egyik fa mellett lecövekeltem, nekidőltem, és keresztbe font karral belebámultam az erdő sötétjébe.

Jared követett. Először csak megállt mellettem, és miután rájött, hogy sem ránézni, sem hozzászólni nem vagyok hajlandó, a könyökömnél fogva maga felé fordított. Amennyire csak tudtam, elhúzódtam tőle, a hátam a fatörzshöz simult.

– Idővel rájössz majd, mivel jár az, hogy nemcsak életben hagytál, hanem meg is mentettél.

– A közös céltól eltekintve, tartsd magad távol tőlem! – suttogtam halkan, ámde annál erélyesebben.

– Ann…

– Csak pár napig maradok itt, aztán egy időre visszatérek a társaimhoz – szakítottam félbe. – Míg távol leszek, a saját érdekedben is jobb lesz, ha vigyázol az itteniekre. Ameddig életben tudod tartani őket, nem érdekel, hogyan teszed. De ha egyszer arra kell visszajönnöm, hogy alkalmatlanná váltál, és látom, hogy képtelen vagy változni és változtatni, megöllek, és mást nevezek ki a helyedre.

Ennél fagyosabb aligha tudtam volna lenni. A szívem mélyén kicsit szégyelltem is magam, de nem tehettem mást. Muszáj volt letisztáznom Jared számára, hogy nem érezhet irántam többet, mert soha nem lel viszonzásra.

Társammá fogadtam, nem az ágyamba invitáltam. Az egyetlen, amit nem értettem, hogy miért kavart fel ennyire az iménti beszélgetés. Ám biztos voltam benne, hogy idővel erre is választ kapok.

Az éjszaka első felében, ahogy arra számítottam, csak ide-oda forgolódtam. A Jareddel történt beszélgetés a kelleténél jobban felkavart, és egyebek mellett ezért sem bírtam elaludni. Végignéztem, amint a tűzhely utolsó parazsa is kialszik, és mire eljutottam volna odáig, hogy álomba szenderüljek, különös nesz ütötte meg a fülemet.

Felültem, a hirtelen mozdulatra pedig Mázli is felébredt. Maradásra intettem, felfegyverkeztem, aztán elindultam a zaj forrása felé. Átkoztam magam, amiért nem sikerült visszaszereznem a kardomat. A fenébe is, sokkal nagyobb haszna lett volna a kezemben, mint Negan fegyverraktárában.

Száraz gallyak recsegtek-ropogtak. Olykor megálltam hallgatózni, ám a lépteknek vélt hangok egyre inkább elhalkultak, végül belevesztek a semmibe. Biztosra vettem, hogy nem egy kóborló járkált a közelben, hisz látszólag minél távolabb akart kerülni tőlem. Egy élőhalott nem hátrált volna meg, egy ember viszont igen.

Akárki is volt az, rövidesen nyomát vesztettem. Szitkozódva kémleltem körbe, sokadszorra is fölöslegesen. A tábor közelébe lopakodó, majd hamar lelécelő alak semmit nem hagyott hátra, ami alapján követhettem volna.

Nyugtalanító gondolatoktól terhesen fordultam vissza, és nekivágtam a táborba visszavezető ösvénynek. Elhaladtam a fa mellett, amelynek pár órával ezelőtt nekidőltem, majd egyszeriben megtorpantam.

Először azt hittem, rosszul látok, ám mihelyst megérintettem a fatörzsbe fúródó nyílvesszőt, felfogtam, hogy valóban ott van, mi több egy papírdarab is hozzá volt erősítve. Eltettem a késemet, és kihúztam a fából a nyílvesszőt, hogy jobban szemügyre vehessem. Sokszor láttam már azelőtt, és ezer közül is felismertem volna.

Daryl.

A felismerés hidegzuhanyként ért. Téves, futott át az agyamon, nem Daryl. A nyílpuskája ugyanis, akárcsak a kardom, a Megváltók bázisán maradt. Pontosabban Dwightnál. Leoldottam és széthajtogattam a fecnit. Mindössze négy szó és egy szignóul szolgáló betű állt rajta:

„Két nap múlva Alexandriában. D”

– Kezdődik – suttogtam.

– Hé, ki van ott!? – érkezett a kérdés. Megfordultam, hogy az arra tévedő őrszem lássa az arcomat. – Minden rendben van, Ann?

Átnyújtottam neki a papírdarabot. Elolvasta, visszaadta, majd értetlenül rám nézett.

– Mit jelentsen ez?

A felsőm zsebébe süllyesztettem.

– Harcot – feleltem. – Két nap múlva megütközünk a Megváltókkal.