9. fejezet: Kilencedik nap

Rég ébredtem olyan boldogan, mint akkor reggel. Az első napsugarak belopóztak az ablakon, és meleg fényükkel körbeölelték Darylt. Ahogy felnyitottam a szemem, őt pillantottam meg először. A takaró csupán a köldökéig fedte be, a szuszogása egyenletes volt. Az arca olyan kisimultnak tűnt, amilyennek ébren sosem láttam, ezért is gondoltam azt, hogy még alszik, és emiatt mertem olyan leplezetlenül szemügyre venni a felsőteste minden négyzetcentiméterét.

Tökéletes volt. Az izmaival, a hátán lévő hegekkel és a tetoválásával együtt. Aligha mertem elhinni, hogy tényleg ott fekszik mellettem, mi több, hogy előző nap teljes egészében átadta magát nekem – ismét. Gyengéden, nehogy felriadjon, végigsimítottam a vállán a mutatóujjammal. Amint a bőröm az övéhez ért, iszonyú sóvárgás fogott el, és az addigi boldogságomhoz valami nyugtalanító és rossz érzés társult.

Muszáj volt még egyszer megérintenem, ezért félresepertem egy, az arcába lógó hajtincset. Továbbra sem bizonyult elégnek, újra és újra hozzá akartam érni. Folyamatos kontaktusra vágytam, hogy biztosra vehessem az ottlétét, mintha abszurd módon, hirtelen eltűnhetett volna az ágyból.

A boldogságom lassacskán eltörpült, és pár másodpercig azt hittem, elsírom magam. Rettegtem tőle, hogy egy nap elveszítem. Rettegtem attól, hogy túl kevés időnk lesz együtt. Hogy egyszer csak mindennek vége lesz, és amit közösen felépítettünk, az enyészetté válik. Féltem, hogy az elhatározásom ellenére a kettőnk jövője stabil alap helyett ingoványra kerül, és egyszeriben illékonnyá alakul át az, hogy mi.

Felültem. Az árnyalt gondolatok olyan heves dobogásra késztették a szívemet, és olyan gombócot növesztettek a torkomba, mintha a Daryllel közös jövőm csupán egy nemsokára esedékes határidig tartott volna. Mintha törvényszerű lett volna, hogy számunkra nem adatik meg az öregségünkig kitartó együttlét.

Mélyet sóhajtottam, és kibújtam a takaró alól. A talpam elérte a hűvös talajt, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy az a szörnyű, gyomrot görcsbe rántó érzés az egész napomat megbélyegezze. Nem bizonytalanodhattam el éppen akkor és ott.

Több okból sem engedhettem meg magamnak a gyengeséget, és nemcsak erősnek kellett látszanom, hanem valóban annak is kellett lennem. Elvégre már nemcsak rólam volt szó. Mostanra mindaz, amit elértem, túlmutatott rajtam, és komoly befolyást gyakorolt másokra is. Jaredre, Steve-re és az embereire. Ők mindannyian tőlem függtek, jóval inkább, mint Rick csapatának bármely tagja bármikor.

Egy meleg kéz nehezedett a vállamra. Nyeltem egyet, a tekintetem a falra vetült. Háttal ültem az időközben felébredő Darylnek, és egyelőre nem is szerettem volna felé fordulni. Szükségem volt egy kis időre. Csak egy kevésre, hogy elzárhassam a baljós gondolatokat meg érzéseket, és lakattal hárítsam el, hogy egyhamar újra szétterjedjenek bennem és megfertőzzenek.

– Tegnap azt kérdezted, mi történt velem, míg Negan fogja voltam. Most én kérdezem ugyanezt.

Megkapaszkodtam az ágy szélében. Úgy éreztem, ez a megfelelő alkalom, hogy elmeséljek valamit Darylnek.

– Körülbelül négyéves lehettem – kezdtem bele. – Nem tudtam aludni, ezért kimentem apámhoz a teraszra. A hintaszékében ült, mint megannyiszor azelőtt.

Rámutatott a kertünkben röpködő egyik szentjánosbogárra, és azt mondta, csak akkor világítanak, ha kérünk tőlük valamit. Mert minden fénylő szentjánosbogár egy nekik elsuttogott kívánság, amit ők továbbítanak az angyalokhoz, az angyalok meg Istenhez.

Elhittem, amit apa állított, és a terasz túlsó végébe szaladtam, hogy kívánjak egyet. És mit is kérhettem volna annyi idős fejjel? Nem azt, hogy soha ne veszítsem el a szüleimet, legyen boldog életünk és társai. Egy játékkonyhát kértem. A legújabbat, amit a tévében reklámoztak.

Pár héttel ezelőtt pedig, amikor észrevettem egy szentjánosbogarat, tudod, mit kívántam tőle? Semmit. Nemcsak amiatt, mert tudtam, hogy az egész csupán mese, hanem azért is, mert nem láttam bele a reményt. Semmit nem láttam, csak tengődtem.

– És most? – firtatta Daryl, miután kezdett elnyúlni a közénk telepedő csend.

– Azt kérdezted, mi történt velem, míg Negannél raboskodtam – fordultam Darylhez. – Végre valóban rátaláltam önmagamra. És most sem kívánnék semmit egy szentjánosbogártól.

– Miért nem?

A tekintetünk összekapcsolódott. A lakat jól zárt, a kételyeim sebzett, leláncolt vadként vergődtek a börtönükben, de nem figyeltem rájuk. Nem hallgattam meg a sutyorgásukat.

– Nem amiatt, mert nem látom bele a reményt. Nagyon is látom, de én akarom valósággá változtatni a kívánságaimat. Nem egy szentjánosbogárra, nem egy másik emberre, nem a szerencsére bízni. Önmagam harcosa és hőse akarok lenni. Igen, rátaláltam magamra. Nem egy ideig-óráig létező fantomra, nem egy hamis önalakra. Azt hiszem, végre megérettem erre a világra.

– Mindig érett voltál rá, csak féltél tudomásul venni. Ha nem így lenne, már rég nem élnél.

Pár hosszú pillanatig egymás tekintetét fürkésztük. Nem kellett több szó – erről legalábbis. Felkeltem, kinyújtóztattam a végtagjaimat, mindkét oldalra elbillentettem a fejemet, aztán, noha rájuk fért volna egy mosás, magamra kaptam az előző napi gönceimet.

Az egész szett nemcsak kényelmes volt, hanem praktikus ruhadarabokból is állt össze. A csuklyája különösen tetszett, hisz szükség esetén olyan mélyen a fejembe tudtam húzni, hogy árnyékot vetett az arcomra, ezáltal valamelyest felismerhetetlenné tett. Könnyed anyagból készült, elég zsebbel rendelkezett a felső- és az alsórésze is. Kicsit olyan volt, mintha egyenesen erre a világra szabták volna.

– Mutatni akarok valamit – mondta kisvártatva Daryl. Kimászott a takaró alól, hamar felöltözött, majd intett, hogy kövessem.

Elhagytuk a szobát, aztán az épületet. Becsuktam magam után a bejárati ajtót. Odakint javában sürögtek-forogtak az emberek, és ahogy a Királyságot körülvevő fal meg a kapu felé pillantottam, azt is konstatáltam, hogy már az őrszemváltás is megtörtént.

Elindultunk az Ezekiel házához vezető úton, és pár méter megtétele után jobbra fordultunk. Értetlenül, ámde kíváncsian haladtam Daryl nyomában, nem is sejtve, mi állhat a háttérben. Még csak azt sem tudtam megállapítani, jó vagy rossz dologra számítsak-e, ugyanis sem a férfi arckifejezése, sem a hangja nem bizonyult árulkodónak.

Lecövekeltünk egy lakókocsitól nem messze. Daryl körbenézett, én pedig akaratlanul is leutánoztam őt, habár fogalmam sem volt, mit vagy kit kellene keresnem. Hümmögött egy sort, kilépett oldalra, hogy belessen a lakókocsi mögé, majd füttyentett egyet.

Az égvilágon semmi nem történt. Percekig álldogáltunk ott, Daryl morgott egy sort – ha jól értettem, azt, hogy hol van már –, aztán ismét fütyülni kezdett. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor felhangzott az első vakkantás. Azt követte még egy, mígnem a vidám ugatáshoz és csaholáshoz végre alak is társult. A szememet könny lepte el, a térdem összecsuklott.

Széttárt karral, a földre roskadva vártam, hogy Mázli letudja a kettőnk közti távolságot. Boldogan lihegve, ide-oda ugrándozva dörgölőzött hozzám, majd hirtelen felugrott, és két mellső lábával a vállamra támaszkodott.

– Jól van, fiú! Te is hiányoztál – nevettem el magam, miután sokadszorra is arcon nyalt.

– Miután megléptem a Megváltóktól, elvittem Hilltopba, Jézus meg idehozta. Nem akartuk, hogy Negan vagy valamelyik csicskása szemet vessen rá és lenyúlja.

– Köszönöm – bólintottam, ahogy felegyenesedtem.

Daryl minden kétséget kizáróan jó döntést hozott. Hálás voltam neki és Jézusnak, amiért a Királyságba menekítették Mázlit. Ha nem Negan, hát valamelyik Megváltó biztosan elvitte volna magával. Elvégre manapság nem lehetett valami könnyen hozzájutni egy, a többi fajtársától eltérően nem elvadult, sőt hűséges négylábúhoz.

Mázlival az oldalunkon visszatértünk a házba. Mindhárman megreggeliztünk, és bár igyekeztem végig jó képet vágni, valójában minden falattal nyugtalanabbá váltam. Tudtam, hogy minél hamarabb elő kell hozakodnom az erdőben hagyott emberekkel, mindössze féltem megtenni.

Jobbnak tűnt, ha elsőként Daryllel osztom meg a titkot, aztán pedig Rickkel. Szűk körben akartam felfedni a Jareddel és a Megváltók egykori munkásaival kapcsolatos tervemet. Abban reménykedtem, hogy két embert előbb sikerül meggyőznöm, mint egy egész csapatot.

– Mondani szeretnék valamit – szólaltam meg, a mosogatóba helyezve a tányérokat és az evőeszközöket.

Daryl egy húzásra megitta a maradék vizét, és miközben visszatette a kiürült poharat az asztalra, rám nézett. Nekidőltem a konyhapultnak, a karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt.

– Emlékszel, hogy azért nem jöttem el veled a Megváltók főhadiszállásáról, mert vissza kellett mennem valakiért?

Bólintott.

– Jarednek hívják – folytattam. – Kihoztam a bázisról, és az erdőbe menekítettem. Ott pedig találkoztunk másokkal.

– Másokkal – ismételte Daryl.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy biccentsek.

– Munkásokkal – pontosítottam. – Olyanokkal, akik félelemből dolgoztak Negannek, de sosem voltak Megváltók. Jaredre bíztam őket, aztán elmentem Hilltopba. Azzal hagytam ott őket, hogy visszamegyek értük.

– Ki az a Jared?

Nyeltem egyet, és pár pillanat erejéig lehorgasztottam a fejemet. Hirtelen nehezemre esett tiszta lapokkal játszani.

– Azt sem felejtetted el, hogy nemrég egy Farkasok nevű csoport betört Alexandriába…

– Nem – szakított félbe. Értetlenül pislogtam Darylre, habár a szívem mélyén tisztában voltam vele, mire akar és fog kilyukadni. – Tudom, mit szeretnél. Az a célod, hogy a Farkas meg Negan seggnyalói is menedéket kapjanak, és mivel Alexandria meg Hilltop nem jöhet szóba, révén, hogy itt vagy, a Királyságba hoznád őket. A válaszom nem.

– Megérdemelnek egy esélyt.

– Miért?

– Mert sosem vezetőjükként tartották számon Negant. Ugyanúgy harcolni akarnak ellene, ahogy mi.

A szemét forgatva felegyenesedett.

– Nem hagyhatjuk sorsukra őket! – erősködtem.

– Dehogynem – vágta rá Daryl. Reflexből helyesbítettem, át sem gondolva, mi hagyja el a számat.

– Nem hagyhatom sorsukra őket. Készek követni engem.

Daryl megütközve fixírozott, amolyan ezt meg hogy érted ábrázattal az arcán.

– Ők az én embereim. A saját csapatom. És nem hagyom magukra őket.

– Ez nem így működik.

– De, ez pontosan így működik. Felelősséggel tartozom értük.

– Baromság – fordított hátat, és lendületesen elindult a kijárat felé. Mázli, aki mindaddig nyugodtan feküdt az asztal mellett, most egyszeriben felkapta a fejét, és Daryl után lesett.

Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nem jártam sikerrel. Valami elpattant bennem, amit nem lehetett a hamarjában fellángoló düh számlájára írni. Nem a szimpla harag vezérelt, hanem valami egészen más: sziklaszilárd elhatározás és akarat.

Ökölbe szoruló kézzel Daryl után eredtem. Az ujjai még körül sem fonták a kilincset, amikor odaértem hozzá, és tőle két lépésnyire megtorpantam. Szinte éreztem, amint az eltökéltség komoly erőt kölcsönöz nekem, miközben átjárja a zsigereimet.

– Megváltoztak a dolgok – jelentettem ki éles hangon.

Mindezzel kellő hatást gyakoroltam Darylre, így nem csak hátrapillantott rám a válla fölött, hanem rögvest visszafordult felém. Felszegtem az államat.

– Én változtam meg – fűztem tovább a szót. – Túlléptem egy határon, ami korábban elérhetetlennek tűnt. Ez az egész… Minden, ami vagyok, minden, amit teszek, már sokkal többről szól, mint egykor. Új ösvényen haladok, és ez az ösvény új követelményeket támaszt. Persze, sosem csak én voltam a lényeg, hisz mindig tudtam, hogy vannak mások is, csak nem azt jelentették, mint most. És ebbe az irányba kell folytatnom. Ebbe az irányba akarom folytatni.

Daryl néhány percig rezzenéstelenül méregetett, végül bólintott egyet.

– Vezető lett belőled.

Az ajkaim elnyíltak egymástól, a rajtam végigszaladó hidegtől lúdbőrözni kezdett a karom. Akkor és ott, amint Daryl száját elhagyta a vezető, végre tudatosult bennem, mire vállalkoztam. Mintha mástól kellett volna hallanom, olyan újszerűnek, hatalmasnak és kissé félelmetesnek tűnt az az egy szó.

– Igen – feleltem kisvártatva.

– Tudod, mivel jár annak lenni? Van fogalmad róla, mekkora súlyt vettél a válladra?

Mázli izgatottan csaholt mellettem. Bizonyára érezte a Daryl és köztem feléledő feszültséget.

– Kitartok a döntésem mellett.

– És az erdőben bujkálók? Ők is ki fognak tartani melletted?

Semmiben sem lehettem biztos. Sem Steve-ék hűségében, sem a tervem sikeres kimenetelében. Ennek ellenére fel sem vetült bennem, hogy meghátráljak. Noha létezett még visszaút, úgy tettem, mintha nem így volna. Muszáj volt legalább megpróbálnom.

– Vezetői babérokra akarsz törni? – kérdezte Daryl. – Akkor hajrá! Irányítani akarsz egy csapat szarrágót, akik állítólag harcba szállnának Negannel, pedig rettegnek tőle és a Megváltóktól? Gyerünk, csináld! De ne kérd, hogy ölbe tett kézzel végignézzem ezt az egész baromságot.

Felsóhajtottam. A Napnál is világosabb volt, mi áll a férfi indulatosságának hátterében.

– Ugye tudod, hogy nem arról van szó, hogy őket választom helyetted?

– Akkor miről?

Telitalálat!

– A jövőről. A kettőnk jövőjéről – válaszoltam. – Szükségem van az erdőben bujkálókra. Mindünknek szükségük van rájuk. Negan legyőzése komoly mérföldkő lenne. Sőt, igazából az jelentené a jövőnk zálogát.

– Hülyeség! – ragadta meg az ajtókilincset, készen a távozásra. – Egyszerűen hőst akarsz játszani, de nekem eszemben sincs asszisztálni hozzá.

Hűvösen elmosolyodtam.

– Nem hiszed el, hogy képes lennék rá, igaz? Szerinted nem tudnám vezetni őket.

Ugyan néma maradt, a hallgatása egyértelmű feleletnek minősült. Lesütötte a szemét, és nyugtalanul áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Látszott rajta, mennyire nem tartja már sürgősnek, hogy lezárjuk a beszélgetést. Én azonban befejezettnek tekintettem – legalábbis egyelőre.

Bemasíroztam a szobába, hogy felfegyverkezzem. Nem került sok időbe, és máris útrakész lettem. Az ajtó felé igyekezve megpaskoltam a combomat, ily’ formán jelt adva Mázlinak, hogy kövessen.

Daryl a teraszon ácsorgott, és mindkét kezével a korlátra támaszkodott. A szeme sarkából figyelte, amint lemegyek a lépcsőn, és Mázlival az oldalamon elindulok a Királyságból kivezető kapu irányába.

Tudtam, hogy minden lépésemet végigköveti a tekintetével. Tudta, hová készülök. Tudtam, hogy ellenzi. Tudta, hogy sem szóval, sem tettel nem állíthat meg. Tudtam, hogy nem is fogja megpróbálni. Tudta, hogy nem a levegőbe beszéltem, mikor azt mondtam, megváltoztam. Tudtam, hogy mindez nem tetszik neki.

Arról viszont sejtelmem sem volt, ennek a bizonyos változásnak lesz-e bármilyen negatív befolyása a Daryllel közös jövőmre. Inkább csak reménykedtem benne, hogy mindez végül a javunkra válik, és nem azzal zárul a dolog, hogy a hőst játszó Ann Stafford saját kardjába dőlve egyedül marad a színpadon.