Rick Hilltopba való megérkezése kisebb fellélegzésül szolgált. Azt
reméltem, ha beszélek vele, sikerül kipuhatolóznom, mik a tervei. Amikor
Michonne-nal az oldalán belépett a kapun, Maggie-hez hasonlóan ölelésbe vontam.
Olyan érzés volt, mintha hosszú évek óta nem találkoztunk volna, és
bizonyos értelemben bántott, hogy mit sem tudtam arról, mi zajlik le benne, mit
gondol a helyzetünkről, és milyen elképzelései vannak a Megváltókkal
kapcsolatban.
Nem sokkal azután, hogy Rick csatlakozott hozzánk Hilltopban, és picit
lecsillapodott a felbukkanása által keltett zűrzavar, úgy döntöttem,
megkeresem. Jared velem akart tartani, ám én határozottan megtiltottam neki.
Nem kerteltem; közöltem Jareddel, hogy nem szeretnék kockáztatni a
jelenlétével. Hiába, hogy csak miattam csatlakozott a Megváltókhoz, attól még
közéjük tartozott, és nem tudtam, Rick hogyan reagálna, ha meglátná mellettem.
Daryl is kérdőre vont, és miután elmondtam neki, hogy Rickhez
igyekszem, szó nélkül bólintott és követett. Részben örültem a felkínált
társaságnak, részben viszont attól féltem, hogy ha megsejti, valójában mire
készülök, egyből ellenem fordul.
A paranoiásabb énem persze, már biztosra vette, hogy Daryl tisztában
van a tényleges szándékommal, és nem azért tart velem, hogy együtt lehessünk,
hanem azon egyszerű okból kifolyólag, mert szemmel akart tartani.
Némi kérdezősködés után az egyik
hilltopi azt az információt adta, hogy Rick a síroknál van. Két percen belül
odaértünk. Ott guggolt, mi pedig összenéztünk Daryllel. Egy pillanatig
mélységes bűntudat fogott el, és egyre csak korholtam magam a türelmetlenségemért.
Lehetett volna bennem annyi együttérzés, hogy nem a fia sírjánál
alkalmatlankodom. Ráadásul hátrányt is jelenthetett számomra, hisz Carl halála egészen
biztos, hogy a korábbinál is erősebb gyűlöletet szított benne a Megváltók
iránt.
Hosszú hallgatás után Daryl előrelépett, és megelőzve engem, így szólt:
– Amikor itt körülnézek, én… – Felsóhajtott. – Azokra gondolok, akik
távoztak, és akik még itt vannak. – Közelebb sétált Rickhez. – Nincs ez így
jól. Kurvára nem fair – tette hozzá. Rick megcsóválta a fejét, ilyenformán
kifejezve az egyetértését. – Amúgy az, amit a Szentélynél tettem… Akkor csak
szerettem volna letudni őket. Nem akartam esélyt adni nekik. Még egyet nem. És
leszartam, hogy ki van ott. Nyilván ettől nem lesz helyes, vagy…
– De az – szakította félbe Rick. Ezzel nemcsak Darylt, engem is meglepett.
Tudtam, mit tett aznap. Arról a fickóról is hallottam, aki másutt
esdekelt az életéért, Daryl pedig minden szívfájdalom nélkül agyonlőtte.
Mindenről informálódtam, sokszor nem is kellett kérdeznem, hisz akaratlanul is
fültanújává váltam egy-egy beszélgetésnek. Rideg kegyetlenség öltött formát
akkor az épület falai közt és azokon kívül.
Rick felegyenesedett, s közben felénk fordult. Hol rám, hol Darylre
pillantott.
– Én nem akartam ártatlanokat ölni, pedig elég lett volna aggódnom a
mieink miatt – folytatta Grimes. – Pokolba a többiekkel!
A nyelvembe haraptam, elkerülendő, hogy kifakadjak. Tudni akartam
kettejük párbeszédének végkimenetelét.
– Harcolunk, míg készen nem állsz – mondta Daryl, gyanúsan kerülve a
Rick kijelentésére való reagálást.
Nem értettem, miért vetette el a témát, és evezett más vizekre, hisz
mindaddig azt mantrázta nekem, hogy a Megváltóknak és a csatlósaiknak mind egy
szálig veszniük kell. Hallani sem akart a szelektálásról. Arról, hogy a félelem
által a Megváltókhoz láncolt emberek kíméletet kapjanak.
Ezúttal mégis úgy beszélt és viselkedett, mintha nem teljesen értett
volna egyet Rickkel, és mintha közel sem tartotta volna már olyan jó ötletnek a
gondolkodás nélküli kaszabolást.
– Készen állok – közölte Rick. Fáradt, gyűlölettől terhes tekintete
egyértelművé tette, hogy kár reménykednem vagy próbálkoznom. Legalább annyira
elszánt volt a Megváltók maradéktalan kiirtását illetően, mint nem sokkal
korábban Daryl. – Maggie őrszemeket küldött ki.
– Ja – biccentett Daryl –, nyolcszáz méterenként, hogy jelezhessenek
egymásnak.
– Igen. Én is megyek, hogy biztosan készen álljunk – jelentette ki
Rick.
– Csatlakozok.
– Szét kéne válnunk – vetette fel Grimes. – Úgy nagyobb terepet fedünk
le.
– Oké.
Rick tekintete a földre vetült, majd ismét találkozott Daryl
pillantásával.
– Jól vagyok – bizonygatta.
– Tuti? – kételkedett Daryl. Rick előbb bólintott, aztán vállat vont.
– Igen. Legalábbis rendbe jövök.
Elsétált Daryl mellett, ügyet sem vetve rám, majd váratlanul
visszafordult. Nem nehezteltem volna rá, ha végig figyelmen kívül hagy engem,
végül mégsem ezt tette.
– Ann! – szólított Rick. – Köszönöm, hogy segítettél Daryléknek
idehozni az embereket.
Bólintottam. Bár legszívesebben utána szóltam volna, hagytam, hogy
elsétáljon. Mihelyst egyedül maradtam Daryllel, és a férfi felém fordult,
felvettem vele a szemkontaktust. Meg sem mukkantam, habár lett volna
kérdeznivalóm. Azt akartam, hogy önszántából eredjen meg a nyelve. Ez hamarosan
meg is történt.
– Közeledik az elkerülhetetlen – kezdte. – Sokan meg fognak halni, de
talán nem kell mindenkinek.
– Talán?
– Nem sok értelme lenne – vont vállat.
– Rick nem így véli.
Daryl lesütötte a szemét, mintha csak azt vágtam volna hozzá, hogy
nemrég még ő maga is a halálba akarta küldeni a Megváltók mindegyikét.
– Elvesztette a kölyköt. Nem gondolkozik tisztán.
– Miért, te igen? – billentettem oldalra a fejem.
– Úgy gondolkozom, ahogy kell.
– Úgy gondolkozol, ahogy helyes
– javítottam ki. – Mindketten tudjuk, hogy nem olyan ember vagy, akinek a
döntéseit folyvást a szükség befolyásolja. Sokkal inkább a saját fejed után
mész, és nem igazán fogadod el mások nézeteit, hacsak nem egyeznek a te
elképzeléseiddel.
Egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, és újból
szemkontaktust teremtett velem.
– Látom, mégiscsak képes vagy kiigazodni rajtam.
Nemet intettem.
– Inkább csak megismertelek. Ettől függetlenül, bőven tudsz meglepetést
okozni. A személyiséged nem tükrözi az észjárásodat.
– De azért próbálkozol – állapította meg. – Én is ezt csinálom.
Valójában az első találkozásunk óta ezt teszem. Próbálkoztam és próbálkozom,
csak már másként. Rájöttem, hogy soha a büdös életben nem jutok egyről a
kettőre, ha úgy akarok kiigazodni rajtad, hogy közben élből elutasítom, amit
képviselsz.
Végre eljutott a tudatomig, hogy ha megkísérlem megérteni a céljaidat,
és átrágom magam a gondolataidon, amikből a következtetéseid és a terveid
születnek, sokkal könnyebben kiszámíthatom a lépéseidet.
– Azért, hogy ellenőrizz és megakadályozz?
– Azért, hogy segíthessek.
Közelebb merészkedtem hozzá, ám így is karnyújtásnyi távolságon kívül
maradtam.
– Nem kell behódolnod nekem, Daryl! Sosem kérnék ilyet. Nem kell
segítened, ha nem értesz velem egyet. Nem kell követned, ha másként vélekedsz
valamiről.
Közvetlenül elém lépett. Felnéztem rá, és rövid tétlenség után
kisimítottam a szemébe lógó hajszálakat. Mindeközben egy másodperc erejéig sem
pillantottunk félre. A nyakára simítottam a tenyeremet, az ujjaim elérték a
tarkójára lógó, puha tincseket.
Lábujjhegyre emelkedtem, az arcomat az övéhez simítottam. A borostája
kissé durván, mégis jólesően cirógatta a bőrömet. Egy apró mozdulat kellett
volna, hogy a számmal elérjem a fülcimpáját. Szívesen a fülébe súgtam volna,
hogy szeretem, de tartottam magam az elhatározásomhoz – előbb nekem kellett hallanom
tőle.
Egy ideig szoborrá merevedve élvezte a tovaröppenő másodperceket, majd
azután, hogy ezt megelégelte, a vállgödrömbe fúrt arccal, mélyeket lélegezve
magához ölelt. Lehunytam a szemem, a karomat átvezettem a hónalja alatt, és
mindkét kezemet a hátára fektettem.
Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el így, egymásba gabalyodva,
mindenesetre nem szerettem volna, hogy elhúzódjon tőlem. Amint mégis megtette,
rögvest hiányérzetem támadt. Nem akartam elengedni. Szerencsére ő sem engem.
Lassan felemelte a fejét, az orrát végigvezette a nyakam vonalán,
mígnem elérkezett a számig. Azt hittem a csókjáról, hogy gyengéd és szűzies
lesz, amolyan tollpihe könnyűségű, lágy érintés. Ehhez képest olyan mohó és
forró módon nyomta az ajkát az enyémhez, hogy az már nem is egyszerű csók,
hanem valóságos birtokba vétel volt.
Ha abban a
minutumban megnémulunk, és a kimondott szavak, mint kifejezőeszközök,
jelentőségüket vesztik számunkra, akkor sem kellett volna kétségbe esnünk. A
keze a hátamon és a derekamon, a nyelvünk régről ismert játéka, a testünk
között pattogó szikrák és az a kétségbeesett vágyakozás, amellyel az ajkaink becézgették
egymást, bármikor felért egy szerelmi vallomással.
*
* *
A szívem őrült tempóban dübörgött. A Hilltop kapuja felé tartó motor
zaja egyre közelebbről hallatszott, ám annak hangja mellé egy másik jármű
motorzúgása is társult. Reméltem, hogy Daryl időben biztonságba jut a
kétkerekűjével, és még azelőtt becsukódik mögötte a kapu, hogy az éj leple
alatt megérkező Megváltók bármelyike is bejutna a falakon belülre.
Sajnos nem volt szerencsénk. A kapun bejutó autó útját ugyan elállta az
elé gördülő iskolabusz, ám az elképzelés, hogy kizárjuk őket, nem nyert
megvalósítást. Daryl hamar leszállt a motorról, hogy két kézzel markolhassa a
fegyverét, és miután Maggie elkiáltotta magát, a többi emberünkkel együtt tüzet
nyitott a Megváltókra.
Jómagam annak az épületnek a teraszáról vettem célba és tettem
ártalmatlanná az ellenséget, amelynek egyik hálószobájában Maggie elszállásolt.
Mihelyst az első tár kiürült, leguggoltam, hogy a korlát takarásában, a golyó-
és nyílzáportól védve tölthessem újra a pisztolyomat. Arra is szántam némi
időt, hogy egy-egy tárcsere és ravaszmeghúzás után szemrevételezzem a terepet.
Biztos voltam benne, hogy Dwight és Simon részt vesznek a Megváltók
akciójában. Láttam és hallottam őket, így már csak azt nem tudtam, mire készül
Dwight. Tény, hogy akkor és ott nem is érdekelt annyira, mint az, hogy
mindvégig tudjak róla, hol és mit csinál Daryl. Nem akartam szem elől
téveszteni, és ezáltal még jobban aggódni érte. Amúgy is féltettem, akkor is,
ha tisztában voltam vele, hogy képes vigyázni magára.
Csak a szemem sarkából észleltem, ezért először el sem jutott a
tudatomig, hogy Dwight meglőtte Tarát. Csupán annyit hallottam, hogy Daryl Tara
nevét kiáltja, aztán futólag láttam a Tarából kiálló nyílvesszőt, és az éppen
tovaiszkoló Simont meg Dwightot. Mivel kettejük közül csak Dwightnál volt
nyílpuska, nem esett nehezemre kitalálni, melyik szarházi terítette le a nőt.
Iszonyatos düh fogott el. Na, nem azért, mert Tarával olyan közel
álltunk egymáshoz. Sokkal inkább azért gyúlt bennem harag, mert Dwight elárult
– vagy legalábbis úgy tűnt, hogy ezt tette. Szembe akartam nézni vele, hogy
kérdőre vonhassam, és szükség esetén szitává lőjem azt a sebhelyes fejét.
Az utolsó táram is kiürült, ezért félredobtam a pisztolyt, és
bemasíroztam a teraszról. Lerohantam a lépcsőn, s közben elővettem az egyik
késemet. Egyre csak azon őrlődtem, hogyan fogom elkapni és megölni Dwightot,
amennyiben bebizonyosodik az árulása.
A bejárati ajtón nem távozhattam, ezért berontottam az egyik földszinti
helyiségbe, amelynek nem lett bedeszkázva az ablaka, és kimásztam rajta. Épp
abban a pillanatban értem talajt, amikor Hilltopban és a falak körül minden
fény kialudt. Az autók lámpáit kilőtték, és a többi világítást is
megszüntették. Súlyos csend és vaksötét telepedett rám és a környezetemre.
A falhoz simultam, megszorítottam a kés markolatát és vártam. Rövidesen
neszezésre lettem figyelmes, majd felhangzott a már jól ismert, a Megváltók
által használt füttyszó. Az épület sarkához óvakodtam, hogy kikukucskáljak,
hátha felfedezek néhány sötét alakot.
Amennyire képes voltam megállapítani, a Megváltók éppen azon ügyködtek,
hogy körbevegyék Maggie-ék főhadiszállását, azaz Gregory egykori otthonát.
Annyit a hold nyújtotta gyér fény ellenére is hamar megállapítottam, hogy
egyedül kevés vagyok ellenük. Nem akartam őrültségre vetemedni, s egyúttal
fittyet hányni Maggie-ék tervére, ezért továbbra is meghúztam magam. Tudtam,
hogy csak némi türelem kell, és eljön a megfelelő pillanat.
Simon többszöri füttyszavára csak másodpercekkel később érkezett
válasz. Az épületet körülvevő autók lámpái kigyulladtak, és újabb lövedékzápor
zúdult a Megváltókra. Rengetegen a földre kerültek, és nyomban szörnyet haltak.
Akik a házhoz legközelebb álltak, többségében arra sem kaptak időt, hogy sarkon
forduljanak. Simonnak és Dwightnak persze, volt akkora mázlija, hogy lövedék
okozta sérülés nélkül menekülőre fogja.
Megvagytok, szaladt át az
agyamon, mihelyst kiszúrtam őket az eliszkolni készülő Megváltók tömegében.
Próbálták ők vezetni az embereiket, ám őket olyan halálfélelem fogta el, hogy
mit sem törődtek a feletteseik kiabálásával. Futott, ki merre látott, és miután
Dwight nemcsak a csapatától, hanem Simontól is elszakadt, a nyomába eredtem.
Nagyon gyorsan szaladt, de nemcsak benne tombolt az adrenalin.
Lélekszakadva rohantam utána, és hogy biztosan ne lóghasson meg előlem,
elrugaszkodtam, hogy rávessem magam. A földre tepertem, ügyelve rá, hogy míg a
lendület végiggurít minket a talajon, ne okozzak magamnak sérülést a késsel.
A hasára gördülve állt meg, én pedig félrelöktem a nyílpuskáját, és
nyomban rámásztam, nehogy talpra tudjon kecmeregni. Úgy tornyosultam fölé,
mintha maga a nagybetűs Halál csapott volna le rá, és ami azt illeti, nem volt
tőlem távol, hogy a végzetévé avanzsáljam magam. Már csak arra lett volna
szükségem, hogy elismerje az árulást.
– Itt a vége, Dwight! – szűrtem a fogaim közt. Tiltakozott, arra
hivatkozva, hogy fogalmam sincs, mi folyik a színfalak mögött, majd közölte,
hogy ha nem engedem útjára, bajom eshet. Inkább figyelmeztetésnek tűnt, mintsem
fenyegetésnek, valamiért mégis feldühített.
Kérdőre akartam vonni, és minden lehetőségem megvolt rá, hogy
kivallassam. A halántékához szorított kés elég nyomós indoknak tűnt, hogy
bevallja az igazságot, ám arra sem volt időm, hogy vázoljam a helyzetét és az
általa választható opciókat – azaz, halál vagy őszinte beszéd.
A semmiből felbukkanó Simon úgy oldalba rúgott, hogy valósággal lerepültem
Dwightról. Az újonnan érkező hamar felsegítette a sebhelyest, majd megiramodott
felém, és a hajamnál fogva talpra ráncigált. Meglendítette a fegyvert tartó
karját, készen rá, hogy megpecsételje a sorsomat, azonban Dwight ott termett
mellettünk, és előbb elkapta Simon kezét a levegőben, aztán kicsit arrébb
taszigálta a férfit.
– Ő az, Simon! Ez az a nő, akiről Negan beszélt – hadarta Dwight. – Ne
feledd, mit mondott róla! Nem ölhetjük, és nem sebesíthetjük meg ezekkel –
emlékeztette Simont, rámutatva a nála lévő baltára.
Simon haragtól és gyilkolási vágytól terhes arckifejezése megváltozott.
A homlokán lévő vízszintes ráncok lassan eltűntek, a szája ördögi mosolyra
húzódott.
– Á, igen! Már találkoztunk, igaz? – vont magához Simon, a ruhámba
törölve a kóborlóvértől szennyezett baltát. – Te vagy csak Ann.
– Engedd el, és húzzunk a fenébe, mielőtt a társai ideérnek! – mondta
Dwight, felkapva és a vállára kanyarítva a nyílpuskáját.
– Ne már, D! – vigyorgott szakadatlanul a társa. – Gondolj csak bele,
milyen hálás lesz a góré, ha a kedvenc kis madárkája visszakerül a kalitkájába.
Hadakozni kezdtem. Az is megfordult a fejemben, hogy szemközt köpöm
Simont, esetleg a lábára taposok, ám tartottam tőle, hogy ha elgurul nála a
gyógyszer, mit sem törődik majd a következményekkel, és minden további nélkül
kinyír. Hirtelen támadó dühét erősebbnek véltem a Negantől való félelménél.
– Egyelőre még Negant sem találtuk meg. Ostobaság lenne friss húst
vinni az oroszlánok közé, ha nincs ott az idomár – tiltakozott Dwight.
– Ó, ettől nem kell tartani! – tartott ki az elképzelése mellett Simon,
miközben futólépésben elindult velem a Megváltók egyik autójához. – Míg a
főmufti hazaér, személyesen gondoskodom a biztonságáról. De, hogy megkönnyítsük
a távozást – folytatta a férfi, nekilökve a kocsi oldalának –, csicsikálj
addig, kislány!
Arra sem volt időm, hogy Simon felé forduljak. Az utolsó két dolog,
amit láttam, az a kocsi hátsó ablaka és Dwight komor arckifejezése volt.
Utóbbihoz is kizárólag azért volt szerencsém, mert miközben az egyensúlyom
megtartásáért küzdöttem, akaratlanul is megpördültem a tengelyem körül. A
tarkóm iszonyatosan sajgott, a fájdalom a fejem búbjáig terjedt. Halványan
érzékeltem, amint Dwight elkap, nehogy a földön kössek ki, aztán elájultam.
Ma találtam ide... zseniális a történet, le a kalappal! :)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszik! :)
Selly