15. fejezet: Tizenötödik nap

Míg az álom és az ébrenlét mezsgyéjén egyensúlyoztam, folyvást ugyanaz ismétlődött a fejemben: Daryl iszonyatosan pipa lesz rám. Nem rám parancsolt, hanem türelmet gyakorolt és megkért, hogy maradjak ki a hilltopi összecsapásból, én mégis ellentétesen cselekedtem.

Lehetett volna annyi eszem, hogy értékelem a módszerváltását. Hálát mondhattam volna azzal, hogy nem veszek részt a Megváltókkal való harcban, ám nekem fontosabb volt, hogy a társaim maguk mellett tudhassanak, a Megváltókon keresztül pedig megüzenhessem Negannek, hogy eszemben sincs átállni hozzájuk.

A célomat végül is elértem. Az már más dolog, hogy nem számoltam az elrablásom lehetőségével. Tulajdonképpen akkor is elkerülhettem volna, hogy ismét Negan fogságába kerüljek, ha a lámpák leoltása következtében kialakuló teljes sötétség beálltakor visszahúzódom valamelyik épületbe. Ha nem eredtem volna Dwight nyomába, Simonnal sem futottam volna össze.

Lassan felnyitottam a szemem, elűzve az egymást kergető, vádló gondolatokat. Ismerős látvány tárult elém: egy ódon olvasófotel, egy sötétbarna éjjeliszekrény, egy roskatag, kétajtós ruhatároló, egy búra nélküli állólámpa, egy négyszögletű asztal és két szék. Ugyanabba a helyiségbe zártak be, amelyben korábban is fogva tartottak.

Felültem, az ajtóhoz lépdeltem, és a kilincsre tettem a kezem. Nem véltem helytálló lehetőségnek, hogy nyitva találom, valamiért mégis ellenőriztem. Természetesen zárva volt. A rácsos ablakhoz már mintegy megszokásból sétáltam oda. Nem láttam semmi újat.

Sóhajtva lerogytam az olvasószékbe. Idegesített a tehetetlenség, és átkoztam magam, amiért megint zűrbe keveredtem. Türelmetlenül doboltam a lábammal, az agyamban peregtek a másodpercek. Aztán felkaptam a fejemet.

A zsebemhez nyúltam. Ahhoz a titkos kis helyhez, amelyről reméltem, hogy felfedezetlen maradt Simonék számára. Bingó! A fegyveremet ugyan elvették, és a nadrágövemre felerősített késhüvelyek is üresek voltak, azt a bizonyos zsebet nem találták meg.

Felvillanyozódva markoltam rá a betörő kulcskészletet tartalmazó dobozkára, amit korábban Jaredtől kaptam. Felpattantam, az ajtóhoz siettem, és a zárba illesztettem az egyik szerszámot. Miután azzal nem értem el eredményt, folytattam a próbálkozást. Végül a negyedik hozta meg a sikert.

Mély levegőt vettem. Ideje távozni, gondoltam, a szám ravasz mosolyra húzódott. Kitártam az ajtót, felkészülve rá, hogy támadjak, ha kell, ám egyetlen teremtett lélek sem tartózkodott a folyosón.

Soha nem örültem még annyira annak, hogy összehozott a sors Jareddel, mint akkor és ott. Azt is tőle tudtam, merre találom a fegyverraktárt. Feltett szándékom volt visszaszerezni a kardomat. Ha a párját el is veszítettem, a megmaradtat eszemben sem volt.

Izgatottság fogott el, mintha csak gyermek volnék, aki kalózosat játszik, és egy rajzolt térkép segítségével igyekszik eljutni a kincsig. Végigrohantam a folyosón, jobbra-balra fordultam, ha zajokat hallottam, elbújtam, és pár perc elteltével megérkeztem a célhoz.

A lelkesedésem minden levegővétellel kisebb lett, átadva a helyét az egyre erősödő gyanakvásnak. Az is épp elég furcsa volt, hogy senki nem őrizte a szobám ajtaját. Hát, még az, hogy a fegyverraktárnál sem találtam senkit…

Ezúttal három lakattal kellett megbirkóznom. Bár jó néhány percig bajlódtam velük, végeredményben nem fogtak ki a betörő kulcskészletemen. A sötét, dohos helyiségben temérdek pisztolyt, puskát, kést, kardot és más fegyvert találtam.

Egyből a kardokhoz léptem, átkutattam az egész kupacot. Egy belső hang azt súgta, nem adjam fel, mert ott lesz az enyém. Valóban ott volt, méghozzá a hüvelyével együtt. Felemelő érzést nyújtott, ahogy a markolata köré fontam az ujjaimat. Régóta vártam azt a pillanatot.

Ellenőriztem, nem esett-e baja, megfelelően illeszkedik-e a penge a markolatba, majd gyors tempóban távoztam. Kifelé menet felmarkoltam egy pisztolyt is, és miután elhagytam a helyiséget, visszazártam a lakatokat, a kulcskészletet pedig mélyen elrejtettem a titkos zsebemben.

A kijárat felé vettem az irányt. Reméltem, hogy még azelőtt sikerül kijutnom az épületből, hogy a Megváltók valamelyike észrevenné az üres szobát. Végigszaladtam a folyosón, elfordultam balra, kétszer jobbra, magam mögött hagytam egy újabb, nagyjából tizenöt méter hosszú folyosót, mígnem egy ismerős hang megtorpanásra késztetett.

– Emberek! – dörrent Simon hangja. A közelből hallatszott. Azt sem tartottam kizártnak, hogy csupán egy falnyira van tőlem.

Megmerevedtem, még erősebben szorítottam a kard markolatát, s közben visszafojtott lélegzettel füleltem.

– Miután ennek vége lesz – folytatta Simon –, belehúzunk. És jelezném, hogy ezt nem én akartam. Azonban a Szentélynek állnia kell. És ő nem az, aki le tudná vezényelni ezt a konfliktust. Szóval, köszönetet mondanék ennek a hálás közösségnek. – Tompa puffanás, emberi nyögés. – Köszönöm! – Majd még egyszer és még egyszer: tompa puffanások követték egymást, társulva az olykori felhördülésekkel. Valakik verekedtek.

A pulzusom az egekbe szökött, a vér vad száguldozásba kezdett az ereimben. Egyre közelebb óvakodtam a hangok forrásához, és hamarosan abban a hatalmas csarnokban találtam magam, ahol Negan nemrég arénát alakított ki a számomra. Akkor nekem kellett harcolnom, s most úgy tűnt, Negan került ugyanebbe a helyzetbe. A vetélytársa pedig nem más volt, mint Simon.

Lassan a helyére csúsztattam a kardomat. A tekintetemmel Dwightot kerestem, ám ő hamarabb kiszúrt engem. Mikor felfedeztem a verekedésre összegyűlő tömegben, ő már engem figyelt. Feltűnés nélkül, apró mozdulatokkal jutott el hozzám, megállt előttem, és hátat fordított nekem, így biztosítva, hogy takarásba kerüljek a legtöbb Megváltó és azok munkásai elől.

– Hogy jutottál ki? – kérdezte halkan.

– Semmi közöd hozzá – feleltem. – Mi folyik itt?

– Negan megtudta, hogy Simon és az emberei kinyírták a szeméttelepeseket – hadarta. – Neked viszont el kell tűnnöd innen!

– Nemrég hoztál ide, és máris elküldenél? – élcelődtem, a hangom maró gúnytól csöpögött.

– Ez nem játék, Ann! Ha Negan idő előtt rájön, hogy kijutottál, nekem annyi.

– Ezt hogy érted?

– Szerinted ki vállalta magára, hogy átkutat, miután idekerültél? Én vettem el a fegyvereidet. Csak a dobozt hagytam nálad, de azt reméltem, mostanra már távol jársz a Szentélytől.

Átkutatta a zsebeimet, észrevette a dobozt, és bizonyára megnézte, mi van benne, mégsem fosztott meg tőle? Esélyt adott rá, hogy megszökjek? A fenébe is, kezdett túl bonyolultan viselkedni.

– Meglőtted Tarát! – róttam fel neki. Nem tudom, miért hánytorgattam fel. Azt hiszem, inkább csak magamat próbáltam meggyőzi arról, hogy Dwight igenis szar alak, és nem érdemel tőlem segítséget.

– Azért lőttem meg, hogy Simon már ne akarja megsebesíteni. Az ő fegyvere fertőzött volt, az enyém nem. Hidd el, jobban járt a csaj.

– Fertőzött?

– Negan új terve. Kóborlókat akart csinálni a társaidból. A Hilltopba menő Megváltók fegyverei mind szennyezettek voltak a kóborlóvértől.

– Csak a tiéd nem – világosodtam meg.

– Csak az enyém nem – helyeselt.

Tiszta sor. A Megváltók vagy így, vagy úgy, de be akarták hódoltatni a hilltopi embereket. Mivel önszántukból soha nem adták volna meg magukat, Negan úgy döntött, húszabálókat farag belőlük, és öntudatlanságukban, emberi mivoltuktól megfosztva állítja őket a Megváltók szolgálatába. Dwight pedig tulajdonképpen megmentette Tarát.

Így már csak az érdekelt, kikkel kapcsolatban vált be Negan terve. Bíztam benne, hogy a hilltopiak időben észrevették, mi folyik, és megakadályozták a tömeges átváltozást. Reméltem, hogy Darylnek semmi baja nem esett, és Jared sem sebesült meg, pláne nem változott át. Bekövetkezett, amit egyáltalán nem szerettem volna: aggódtam Jaredért. Tudtam, hogy ha arra érek vissza Hilltopba, hogy a férfi már nincs többé, iszonyatos bűntudat telepszik rám.

– Kijuttatom Gregoryt – súgta oda Dwight, kizökkentve a gondolataimból. Nem volt időm reagálni, máris lelécelt, oldalán Hilltop egykori vezetőjével.

Eközben a verekedő felek sem tétlenkedtek. Teljes erőből püfölték egymást, míg végül Simon hanyatt vágódott, Negan pedig fölébe kerekedett.

– Mindent egy lapra tettél fel – mondta Negan, szakadatlanul fojtogatva az alatta fekvő Simont.

Le kellett volna lépnem. Egyáltalán nem kellett volna látnom, amint az utolsó szuszt is kipréseli Simonból, mégsem mozdultam.

– Sok társunk élete bánta – folytatta Negan. – Majd gyáva nyúlként inaltál el. Túl sokszor szerepeltél le előttük. Így mindig tudni fogják, hogy van valami kiskapu. Hogy van menekülőút. És csak az esélyt fogják lesni, hogy visszavágjanak, így most mindegyikkel végeznem kell. Ahogy most veled is végezni fogok.

– Tűnj el, most azonnal! Ha követed Gregoryt, együtt leléphettek – mondta Dwight, amint visszaért hozzám, és megragadta a karomat.

Nem feleltem. Azon kattogott az agyam, mit tegyek, és csak akkor jutottam döntésre, amikor már a folyosón voltunk Dwighttal. Elhúztam a kezemet, jelezve, hogy eresszen el, majd átadtam neki a fegyverraktárból ellopott pisztolyt. Fájó szívvel, de a hüvelyében nyugvó kardot is a gondjaira bíztam.

– Rejtsd el a kardomat! Nem akarom, hogy más kezébe kerüljön – mondtam. Az egyetlen, amit megtartottam, az apró kis dobozka volt.

– Mit művelsz? – kérdezte nyugtalanul.

– Maradok.

– Mi van?

– Simonnal ketten hoztatok ide. Ő halott. Ha Negan észreveszi, hogy elszöktem, rajtad veri le. Talán ki is nyír. Ezt nem kockáztathatom.

Értetlenül pislogott rám. Átéreztem. Én sem tudtam napirendre térni afelett, mi a francért kockáztatom már megint a bőrömet, ráadásul olyasvalakiért, akit a bajtársaim zöme holtan akar látni.

– Erre – mutatta az utat, beletörődve a maradásomba, holott bizonyára tisztában volt vele, hogy tudom, merre kell menni. – Amúgy – folytatta, miután megérkeztünk a szobám ajtajához – nem az eszem diktálta, hogy álljak át.

Szembefordultam vele, és felnéztem rá. Elég közel voltam hozzá, hogy lássam a szemében megbúvó őszinteséget.

– Akkor miért tetted?

– A lelkiismeretem miatt – válaszolta. – Talán… Vagyis asszem, azt szeretném, ha a múltbeli énem büszke lehetne a mostanira. Vagy valami ilyesmi – vont vállat.

Gúnyolódhattam volna, megkérdezve, rendelkezik-e egyáltalán lelkiismerettel, de nem volt hozzá gyomrom. Túl egyedinek és csupasznak bizonyult a pillanat ahhoz, hogy elrontsam. Inkább csak elmosolyodtam, és így szóltam:

– Ismerős szöveg.

Hogyne lett volna az, hisz mindezt én plántáltam belé. Hosszú másodpercekig fürkésztük egymás tekintetét. Végül megszakítottam a kettőnk közti szemkontaktust, átléptem a küszöböt, és egy utolsó, Dwightra vetett pillantás után becsuktam az ajtót.

– Minden rendben lesz – hallottam a túloldalról. Nyeltem egyet, eltávolodtam az ajtótól, és lehuppantam az ágy szélére.

– A próféta szóljon belőled – motyogtam, míg ő elfordította a zárban a kulcsot.

Lenyomta a kilincset, hogy meggyőződjön róla, tényleg bezárt-e, aztán csend lett. Ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ott áll. Talán mondani akart még valamit, mégsem tette. Rövidesen lépteket hallottam, melyek előbb csak elhalkultak, majd lassan a semmibe vesztek.

* * *

Órák teltek el anélkül, hogy bárki is felém nézett volna. Már-már azt hittem, eseménytelenül telik el a nap további része, ám valamikor késő délután értem jött egy Megváltó. Magas, kigyúrt állat volt. Olyasvalaki, akitől az ember nem szívesen kapna pofont.

Egy szót sem szólt, mindössze intett, hogy keljek fel. Kikászálódtam az ágyból, hátrasimítottam a hajamat, aztán követtem. Végig egymás mellett haladtunk. Olykor intett, merre forduljak. Ismerős útvonalon haladtunk. Végül ott kötöttünk ki, ahol Dwight megpróbált rávenni, hogy álljak át a Megváltókhoz.

Ott volt a lépcsős betonplacc, illetve Negan is, aki a placcot körbevevő, sárgára festett korlátra támaszkodva várt ránk. A tőlünk pár méternyire lévő kerítést, és az ahhoz lánccal odakötözött kóborlókat figyelte. Az egyiküknek különös figyelmet szentelt: Simonnak. Vagyis annak, ami maradt belőle, hisz már nem volt több puszta kóborlónál.

Negan intett az emberének, aki rögvest elhúzta a csíkot. Becsukta maga után az ajtót, kettesben hagyva Negannel, aki továbbra sem volt hajlandó rám nézni. Nem tudtam, mit mondhatnék, ám szerencsére nem is kellett kinyitnom a számat. A Negan övére erősített adóvevő megszólalt, és egy ismerős hang csendült fel benne.

– Negan, Michonne vagyok – mutatkozott be a nő. Hirtelen sokkal éberebbé váltam, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy az egész megtervezett volt-e, vagy csak épp időben értem oda, ahová kellett.

Negan a kezébe vette az adóvevőt.

– Várok – közölte Michonne.

– Mármint a raszta csajszi? – szólt bele Negan. – A kardos? Te lennél az? Rick is veled van? Miért nem adod őt inkább?

– Nem Rickről van szó, hanem Carlról – felelte Michonne. Az ajkaim elnyíltak egymástól. Sejtettem, mi következik. – Írt neked egy levelet. Én pedig átadom, mert ezt akarta.

– Azt nem ígérem, hogy nem ölöm meg a hírhozót.

– Fogd be és figyelj! – parancsolt rá Michonne. – „Negan! Carl vagyok. Amikor még életben voltam, segítettem valakinek, és megharaptak. Nem kellett volna azt tennünk, amit csináltunk, csak segítettem valakinek, most meg halott vagyok.

Talán te is meghaltál. Talán apám elérte, hogy az embereid feladjanak, és megölt, de kötve hiszem. Szerintem még élsz, és próbálsz kiutat keresni. Talán meg is találtad. Talán veszett ügynek vélsz minket, és végezni akarsz velünk.

Az kell, hogy az legyél, aki vagy. Kérdés, hogy tényleg ezt akarod-e. Meg akartam kérdezni tőled… Bár megtettem volna!

Lehet, hogy legyőzöl minket. Ha így lesz, majd jön más, akivel harcolhatsz. Viszont a kiutat az együttműködés jelenti. A megbocsátás. A hit, hogy nincs szükség további harcokra. Mert tényleg nincs szükség.

Remélem, apu békét ajánl neked. Remélem, elfogadod, és minden megváltozhat. Velem megtörtént.

Kezdjétek újra! Még van rá lehetőség. Carl”

Negan kiegyenesedett, felém fordult, s miközben a szájához emelte az adóvevőt, nyílegyenesen a szemembe nézett.

– Ez az egész… – kezdte, válaszul Michonne-nak, ám minden, amit mondott, egyúttal nekem is szólt. – Nincsen már semmiféle kiút. Akkor sem fogadnám el a kéréseteket, ha térden járulnátok elém.

A diadal nem az, ha legyőzlek titeket, hanem ha végzek veletek mind… egy… szálig. Az lesz az újrakezdés. Én nem ezt akartam. Rick az oka mindennek. Add át neki; nincs több duma!

A földre ejtette az adóvevőt, és egymás után többször is rátaposott.

– Amikor megtudtam, hogy itt vagy, az első gondolatom az volt, hogy bezárlak abba a pici lyukba, ahol Darylt is elszállásoltam – mondta Negan. – Kétségbeesett, halálhörgésbe fúló sikolyokat akartam lejátszani neked egészen addig, míg már anélkül is hallod őket, hogy tényleg szólnának.

Az egyetlen ok, amiért mégis engedtem, hogy a szobában maradj, hogy tudom, milyen kevés idő van a végső összecsapásig, és te nem törtél volna meg pár nap alatt. Nemrég pedig rájöttem, hogy talán nem is az én dolgom, hogy megtörjelek, sőt… Talán elég, ha annyit teszek, hogy magammal viszlek holnap, és megmutatom, hogyan irtjuk ki Ricket és a rühes bandáját, és akkor… Megtöröd saját magad.

Kétségkívül dühös volt. Hogyne lett volna, hisz az egyik legbizalmasabb embere árulta el. Ráadásul megölte. Akármi is játszódott le benne, részben megértettem. Persze, ettől még nem fogadtam el.

– Miért akarsz mindenáron magad mellett tudni? – kérdeztem.

– Mert ott a helyed. Az anyádnak is ott lett volna – jelentette ki, ahogy közelebb lépdelt hozzám. – Ha akkor másképp történnek a dolgok, ma is élne. Nem fogom hagyni, hogy a történelem megismételje önmagát. Holnap megöljük azokat, akiket úgy ajnározol, te pedig… Végre oda kerülsz, ahová való vagy. Mellettem leszel, hogy életben tarthassalak. És nincs apelláta – mosolyodott el ördögien.

Felkapta Lucille-t, kitárta előttem az ajtót, és visszatessékelt a szobámba. Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam.