18. fejezet: Tizennyolcadik nap

Az éjszakát az irodában töltöttük. A furnérlemez keményebbnek bizonyult, mint elsőre gondoltuk. Sem víz, sem élelem nem volt nálunk, mindent a kocsiban hagytunk. Evan egyre sápadtabb lett, a vér lassan szivárgott az orrából. Furcsállottam, hogy órák elteltével sem tért magához, ezért valamikor hajnalban megvizsgáltam a pulzusát.

A csuklóját és a nyakát is végigtapogattam, de nem találtam életre utaló jelet. Mintegy végső próbaként az orra elé helyeztem a tenyeremet, hogy kiderítsem, egyenletesek-e a légvételei, ám legnagyobb döbbenetemre egyáltalán nem lélegzett. Lehetséges, hogy az ütések, amiket Daryltől kapott, végeztek vele?

Megpaskoltam az arcát, holott már biztosan tudtam, hogy meghalt. Evan, mintha csak erre várt volna, felnyitotta a szemét, és üres tekintettel rám meredt. Amint felhördült, Daryl abbahagyta a furnérlemezbe fúrt lyuk szélesítését, és egy mélyről jövő sóhaj kíséretében a falnak döntötte a homlokát. Az öklével ráütött a lemezre, és levegő után kapkodva, kimerülten felém fordult.

A fal mentén a földre csúszott, és felhúzott lábbal, az alkarját a térdén pihentetve figyelte az időközben egyre élénkebbé váló Evant. A férfi a fogait csattogtatta, ahogy azt minden egyes kóborló tette, és kinyújtotta felém a kezét.

Megérintette a vállamat, megpróbált lehúzni magához, mert ő maga még túl erőtlen volt ahhoz, hogy felüljön. A kezdetleges gyengeségét kihasználva elővettem a késemet, megforgattam az ujjaim közt, majd egy gyors mozdulattal belevágtam a homlokába.

Néhány percig tétlenül guggoltam a holttest mellett, aztán felálltam, hogy folytassam, amit Daryl félbehagyott. Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám, és egy óra elteltével végre elég nagy lett a lyuk ahhoz, hogy átférjünk rajta. Nem tétováztunk, rögvest összeszedtük a fegyvereinket, és azt követően, hogy Daryl átmászott a túloldalra, én is átbújtam.

Szerencsénk volt, ugyanis az iroda ajtaja be volt csukva. Lehetőségünk nyílt rá, hogy elslisszoljunk a kóborlók mellett, ám előbb meg kellett várnunk, hogy betörjenek a másik helyiségbe. Miután az élőhalottak legtöbbje bemasírozott az irodába, és hozzáláttak Evan testének felzabálásához, Daryl óvatosan kinyitotta az ajtót. Intett, hogy kövessem, majd megiramodtunk a folyosó vége felé.

A hatodik emeleten teljes csend honolt. A kétszárnyú ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, de a zár nem engedett. Bekopogtam, és bízva abban, hogy odabent normális emberek vannak, elmondtam, hogy én és a társam segíteni jöttünk.

Percekig álldogáltunk az ajtó előtt, mígnem halk neszezésre lettünk figyelmesek. Hátráltam egy keveset, Daryl pedig felemelte a nyílpuskáját. Felkészültem az esetleges támadásra, ám abban a pillanatban, hogy kitárult előttünk az ajtó, leengedtem a késemet.

– Gyorsan, igyekezzetek! – sürgetett az előttünk megjelenő magas, izmos férfi, miközben félreállt az útból.

Odabent nem várt látvány fogadott minket. Két nő ült a földön, és előre-hátra dülöngélve sírt. Egy férfi az asztal tetején gubbasztott, az arca komor és meggyötört volt. A földre leterített pléden egy kislány feküdt, nagy barna szemével engem tanulmányozott. A hüvelykujját szopogatta, a másik kezével egy koszos plüssmackót szorongatott.

– Mi történt? – kérdezte Daryl, miután körbenézett.

– Az egyik emberünk lebetegedett – kezdett bele a férfi. – Először azt hittük, csak valamiféle influenza, de hiába kapott borogatást és gyógyszereket, egyre magasabb lett a láza. Másfél napig eszméletlenül hevert, aztán amikor felébredt, megharapta a feleségét, aki mindaddig ápolta őt.

A férfi felsóhajtott, fáradtan megdörgölte a halántékát és vállat vont.

– Mire feleszméltünk – folytatta –, a táborlakók fele már megfertőződött. A túlélők legtöbbje elhagyta az épületet, mondva, hogy itt semmi esélyük a túlélésre. Lerombolták a barikádokat, aztán elmenekültek. Nem tudjuk, mi lett velük. Talán kijutottak a városból, de ami valószínűbb, hogy ők is átváltoztak. Ennyien maradtunk. Egy hete nem ettünk, négy napja nem ittunk. Az éhség és a szomjúság nem hagy nyugtot egyikünknek sem. Jó ideje szemhunyásnyit sem aludtunk.

– Úgy tudtam, a tetőn haszonnövényeket termesztetek – mondtam.

– Igen, de a járkálók miatt nem tudtuk elhagyni az irodát. Három kapával meg két kalapáccsal amúgy sem sokra mentünk volna.

– A kóborlók most az alattunk lévő emeleten vannak. Itt a lehetőség, hogy megpattanjatok – világosította fel őket Daryl.

– Nekünk van élelmünk és vizünk – tettem hozzá. – Kivihetünk innen titeket.

– A tetőn keresztül eljuthatunk a tűzlépcsőig – szólalt meg az asztal tetején ülő férfi. – Az egészen a földszintig vezet.

– Ez mind szép és jó – mondta el-elhaló hangon a földön kuporgó, középkorúnak látszó nő. – De nézzünk szembe a tényekkel! Ketten nem tudnátok megvédeni minket, mi viszont fáradtak és gyengék vagyunk. Nem volnánk képesek harcolni, és nem bírnánk tartani veletek az iramot.

– Ha itt maradtok, meghaltok – közöltem a nyilvánvalót.

– Ilyen kimerülten odakint sem lenne esélyünk. Jelenleg nem vagyunk olyan állapotban, hogy elinduljunk.

– Akkor szedjétek össze magatokat! – pillantottam a nőre, a hangom erélyes volt. – Ha meg sem próbáltok küzdeni, akkor nem értem, miért formáltok jogot az életre.

– Talán az a baj, hogy azt sem tudjuk, hogyan kellene próbálkoznunk – morogta az előttem álló férfi, miközben hátrasimította a haját, és leroskadt a mögötte lévő forgószékbe. – Alig néhány járkálót öltünk meg. A kezdetektől fogva ebben az épületben húztuk meg magunkat, és soha nem harcoltunk mással, mint a paradicsomot meg a krumplit megtámadó élősködőkkel. Nem igazán van fogalmunk arról, milyen erőfeszítésbe kerül naponta megküzdeni a járkálókkal. Tulajdonképpen… Sejtelmünk sincs, milyen a kinti élet.

– Van még a tetőn olyan, amit meg lehet enni? – kérdezte Daryl.

– Nincs – intett nemet a másik nő, aki mindaddig néma csendben hallgatott. – Senki nem öntözte a terményt, az eső sem esett. Valószínűleg már minden elpusztult.

Daryl bólintott.

– A kocsiban van némi kaja meg víz. Az segíthet, hogy kicsit összeszedjétek magatokat.

– Igaz – erősítettem meg. – Akkor induljunk!

– Egyedül megyek – jelentette ki határozottan. – Te itt maradsz és vigyázol rájuk.

Daryl lesütötte a szemét, aztán minden további nélkül kisétált az ajtón.

– Egy pillanat – mondtam a csapatnak, és meg sem várva, hogy reagáljanak, rögvest a férfi nyomába eredtem. Az ajtót behúztam magam után, és a felkarjánál fogva megállásra késztettem Darylt. Kérdőn pislogtam rá, a homlokom ráncba szaladt.

– Nem teheted ezt! Nem hagyhatsz magamra! – szűrtem a fogaim közt.

– Nem leszel egyedül – csóválta a fejét.

Hosszú ideig értetlenül, ugyanakkor dühösen fürkésztem a tekintetét, majd sarkon pördültem. Még egyet sem léptem, máris utánam nyúlt. Ezúttal rajta volt a sor, hogy visszatartson, és nem okozott csalódást. A csuklóm köré fonta az ujjait, és egészen közel húzott magához.

– Tudod, hogy nem most látsz utoljára.

– Rengeteg kóborló van a városban…

– Itt vagy. Vagyis nem tehetem meg, hogy nem jövök vissza – szakított félbe, mire összeszorított szájjal a nyaka köré fontam a karomat, és szorosan magamhoz öleltem őt.

– Ajánlom is – súgtam a fülébe.

Miután eleresztettem, mosolyogva letörölte az arcomról azt a néhány könnycseppet, és elmorzsolta az ujjai között. Homlokon csókolt, aztán ellépett tőlem. Egy utolsó pillantást vetett rám, majd azután, hogy aprót biccentett, elindult a lépcső irányába.