2017. november 6., hétfő

13. fejezet: Tizenharmadik nap

Szívesen folytattam volna a napló olvasását. Igazából amint felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy addig nem hagyom el a házat, amíg a végére nem jutok az utolsó bejegyzésnek is, ám végül mégis félretettem, és inkább kerestem néhány papírlapot meg ceruzát.
Úgy voltam vele, hogy a napló nem megy sehová. Az megvár ott, ahová rejtettem, és sokkal fontosabb, hogy beszéljek Ethan húgával, Susie-val. Szinte minden délelőtt a tó körül lebzselt, olykor pedig Jessie kisebbik fiával, Sammel játszadozott.
A rajzfelszereléssel a kezemben kivonultam a pavilonhoz, és miközben apró semmiségeket, krikszkrakszokat firkálgattam hol egyik, hol másik lapra, vártam Susie felbukkanását, ami másfél-két órával később meg is történt.
Egy ideig magányosan üldögélt a fűbe leterített pokrócon. Az ölében lévő baba haját fésülte, később kisminkelte, majd hamarosan Sam is csatlakozott hozzá. Kártyáztak, labdáztak, távirányítós hajóval szórakoztak, aztán mindketten összeszedték a holmijukat, és elindultak hazafelé.
Megvártam, hogy Susie a pavilon mellé érjen, és mintha csak akkor vettem volna észre, derűs hangon ráköszöntem. A kislány egyből elvigyorodott, és kérnem sem kellett, máris hozzám szaladt. Miután lepakolta a cuccát, izgatottan megnézte a rajzaimat. Szája elkerekedett, a szeme felcsillant.
– Hű, milyen ügyes vagy! – mondta őszinte csodálattal.
Mosolyogva oldalra biccentettem a fejemet, és a zsebembe nyúltam. Egyből a kezem ügyébe akadt a finom tapintású bársonytasak.

– Tessék, ez a tiéd – adtam át neki.
Kíváncsian érte nyúlt, kioldotta a vékony szalagot, és előhúzta belőle a már gondosan megtisztított, képek nélküli aranyláncot. Ahogy számítottam rá, nem visszakozott. Gond nélkül elfogadta az ékszert, sőt megkért, hogy segítsek feltenni.
– Gyönyörű! – áradozott, ahogy az ujjai közé fogta a medált. – Hol szerezted?
– Az titok – kacsintottam rá.
– Titok? – pislogott. – Az nekem is van!
Hümmögtem, és pár pillanatig úgy tettem, mintha egy számára kedvező megoldáson töprengenék. Végül kiböktem, amit már órákkal korábban, a pavilonhoz érve kitaláltam.
– Ezek szerint mindkettőnknek vannak titkai – állapítottam meg, mire azonmód bólintott. – Mit szólnál, ha valamit valamiért alapon játszanánk? Én elárulom, hol szereztem a nyakláncot, és cserébe te is beavatsz egy hasonlóan fontos titokba. Benne vagy?
Felnevetett. Nem gúnyosan, nem gyanakvóan, csak úgy egyszerűen, szívből jövően. A gyermeki naivitását semmi nem múlhatta felül, és hirtelen nagyon kifizetődővé vált, hogy napokkal korábban engedtem magam kisminkelni. Így a kislány valamilyen szinten kötődött hozzám és bízott bennem.
Tálcán kínálta magát a lehetőség, épp ezért nem hagyhattam csak úgy tovaúszni. Bár sosem voltam az ilyesféle mesterkedések híve, ezúttal le kellett számolnom a lelkiismeretemmel. Információkra volt szükségem Ethanről, márpedig biztosra vettem, hogy Susie mindenki másnál többet tud a bátyjáról.
– Oké, de te kezdesz! – egyezett bele.
– Rendben. Tegnap kirándulni voltam, és az erdőben találtam egy hátizsákot. Abban volt – hazudtam.
Mégsem mondhattam el neki, hogy egy megölt kóborló nyakából loptam el. Kíméletes akartam lenni, elkerülve a kockázatot, hogy az igazság ellenszenvet vagy elutasítást keltsen benne.
Susie ajka lebiggyedt.
– Azt hittem, izgalmasabb módon jutottál hozzá. Rablóbanda, élőholtak, kísérteties ház, vagy valami ilyesmi…
Kuncogva megcsóváltam a fejem. Érdekesebb sztorira vágyott, hát úgy döntöttem, megadom neki. Még ha ez azt is jelentette, hogy a korábbi elhatározásom ellenére az igazsággal hozakodom elő. Fura módon még kíváncsivá is tett, vajon miképp reagál.
– Tegnap, miközben az erdőt jártam, összetalálkoztam egy kóborlóval. Megöltem, és elvettem tőle a nyakláncot.
Hosszú, némaságban eltelő másodpercek következtek. Susie döbbenten pislogott, a szája elkerekedett, én pedig türelmesen figyeltem az arcát, nem elmulasztva annak egyetlen apró rándulását sem. Különböző verzióim voltak a válaszát illetően, de még így is sikerült meglepnie: a legkevésbé nyilvánvalóval rukkolt elő.
– Azta! Tényleg olyan közel voltál egyhez? Hogy nézett ki? Nagyon félelmetes volt? Nem ijedtél meg tőle? – zúdította rám egy levegővétellel a kis kérdészáporát.
– Nem ijedtem meg tőle – feleltem, és hogy éreztessem vele, mennyire komolynak gondolom a következő szavaimat, közelebb hajoltam hozzá, és a térdére fektettem a tenyeremet. – Nem szabad félni tőlük. Ha félsz, nem tudsz ésszerűen cselekedni. És ha nem tudsz ésszerűen cselekedni, az az életedbe kerülhet. Tiszta fej és bátorság. E kettő nélkül aligha lehet elboldogulni odakint.
Susie nagyot bólintott.
– Tiszta fej és bátorság – ismételte. – Nem fogom elfelejteni.
– Helyes – paskoltam meg a térdét. – És most te jössz! Mondj egy jó kis titkot!
Hümmögött egyet.
– Magamról nem igazán tudok.
Hogy is tudott volna? A maga néhány évével mi olyan hatalmas titkot árulhatott volna el, ami alapjában véve átformálta volna a róla kialakult véleményemet?
Túl fiatal volt, ám ez nem feltétlenül bizonyult rossznak, sőt. Előnyt kovácsolhattam belőle, hisz gyermek lévén megvezethető volt – szerencsémre.
– Akkor mit szólnál hozzá, ha valaki másról mondanál valamit? Valaki olyanról, akit elég jól ismersz ahhoz, hogy legyen róla egy titkod. Egy igazán jó kis titkod.
– Hát… Várj csak, megvan! De meg kell ígérned, hogy közöttünk marad – fogta suttogóra. Azonnal beleegyeztem, remélve, hogy az Ethan-kirakós egy darabját kapom kézhez. Számító dögnek éreztem magam, de nem hagytam, hogy a lelkiismeretem fellázadjon, amiért kihasználom Susie bizalmát.
– Amikor a nagypapa még velünk élt, hallottam egy veszekedést. Kiabált Ethannel. Mindketten nagyon mérgesek voltak. Később megkérdeztem nagyapát, mi rosszat csinált Ethan, de nem akart róla beszélni. Aztán pár nap múlva megint hallottam, hogy csúnyákat mondanak egymásnak, és akkor rájöttem, hogy nagypapának nem tetszik, hogy Ethan nem kedveli Deanna nénit.
Többet kaptam, mint amire számítottam. Susie akaratán kívül elérte, hogy minden Ethanbe vetett hitem meginogjon, és hirtelenjében nemcsak erőteljes gyanakvás, hanem komoly ellenszenv ébredt bennem.
Immár a Napnál is világosabbá vált, hogy nem bízhatok Ethanben. Fondorlat és merő rosszindulat jellemezte. Előadta az ártatlan, vendégszerető férfi szerepét, de amilyen balga módjára keverte a lapokat, hamar rájöttem, mi rejlik az álarca mögött.
Nem elég, hogy a csapatom egyik tagját sem bírta, még azzal is megpróbálkozott, hogy rávegyen a hatalomátvételre. Azt akarta, hogy megfosszam Ricket a vezetői címétől, hogy aztán nemes egyszerűséggel elfoglaljam a posztját.
A nagyapjával pedig, akivel állítólag fene jó kapcsolatot ápolt, többször is összeszólalkozott, mert a jelek szerint nem értett egyet azzal, hogy a nagyapja kedveli Deannát, míg ő komoly ellenérzésekkel viseltet a nő iránt.
Valószínűnek tartottam, hogy nemcsak Deanna személyiségével volt problémája, hanem azzal is, hogy milyen pozíciót töltött be Alexandriában. Susie szavaiból ítélve Ethan nem tartotta jó vezetőnek Deannát.
Hirtelen nagyon szükségszerűnek tűnt, hogy a kezembe vegyem a naplót, és folytassam annak olvasását. Ugyanis az még mindig nem volt világos, miért tűnt el Ethan nagyapja Alexandriából. Bár úgy sejtettem, hogy nagyrészt Ethan miatt történt, erről nem mertem megkérdezni Susie-t.
Tartottam tőle, hogy ha túl sokat faggatózom, Susie elkotyogja a bátyjának a nagyfokú érdeklődésemet. Ezt el kellett kerülnöm. Ethan nem tudhatta meg, hogy kutatok utána. Ki tudja, milyen következményei lettek volna, ha rájön, hogy nálam van a nagyapja naplója, és jóval többet tudok róla, mint amennyit elárult.
A továbbiakban igyekeztem rövidre fogni a beszélgetést, hogy minél előbb levakarhassam magamról Susie-t. Égetően vágytam rá, hogy ismét a napló közelébe kerüljek. Tudni akartam, mit tartogat még számomra, és emiatt az sem érdekelt, mennyire vágyott rá a kislány, hogy a nap hátralevő részét is együtt töltsük.
Finoman rávezettem, hogy nincs rá több időm. Úgy válogattam össze a szavakat, hogy azt érezze, indulnom kell, és ne azt, hogy indulni szeretnék. Megígértette velem, hogy hamarosan megint leülünk trécselni, és mintegy búcsúzásképp előrebocsátotta, hogy legközelebb kipróbálja rajtam az új sminkötletét. Nem repestem az örömtől, de ha már kihasználtam, hajlandó voltam a kedvében járni. És ha ehhez az arcom kellett, hát nem mondtam nemet.
Sietős léptekkel közelítettem meg a Deannától kapott épületet. Végig rajta függött a tekintetem, és közben többször is kimondtam magamban: az én házam. Igen, valóban az enyém volt, egyszeriben mégis olyan idegennek tűnt.
Van egy házam. Egy saját házam, de nem több egyszerű épületnél.
Az én házam.
Az enyém.
Mégsem az otthonom. Annak kellene lennie, ám félek, sosem lesz az.
Mert mi is valójában az, amit épp most nézek?
Csak pár fal és egy tető. Egy épület. Egy ház. Nem egy otthon. Mások otthona volt. Azoké, akik előttem ott laktak. Minden úgy van elrendezve, ahogy ők szerették. Hiába biztonságos, ha rideg és idegen.
És a ház, amit az erdőben találtam, és én ostoba kitettem rá az ELADVA feliratot? Az nem biztonságos, viszont kedves és ismeretlensége ellenére is ismerős. Azt átalakíthatnám. Ott élhetnék. Magam mögött hagyhatnék mindent.
Újult erővel rohamoztak meg ugyanazon gondolatok, melyek az erdei házikó megtalálásának napján is. Hiába, nem tudtam szabadulni tőlük. Túlságosan vonzott az a hely, az a környezet, még ha ezerszer veszélyesebb is volt, mint Alexandria falain belül.
Cikázva, rémítő sebességgel követték egymást az előző napi eszmefuttatásom töprengést keltő mondatai. Az a bizonyos belső hang nem hagyott nyugodalmat. Szemérmetlen módon kihasználta az egyedüllétemet, és egyre csak ezt mantrázta:
Az egészet feladhatnád. Mindent és mindenkit magad mögött hagyhatnál. Elengedhetnéd az elmúlt napokat, sőt az egész múltadat. Elűzhetnéd az egykori boldogságot, melynek emléke már csak fájdalmat okoz. Megszabadulhatnál a gyötrelemtől, az ostoba, összetört szívedtől és a sebeid nyalogatásától. Örökre lemondhatnál a történtekről.
Ezúttal azonban nem Mázli ugatása rángatott vissza a valóságba, hanem egy számomra igencsak kedves női hang.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Maggie, miután megállt mellettem. Nyeltem egyet, és a belső hangot csendre utasítva a nőre pillantottam.
Észre sem vettem, hogy időközben megtorpantam, és csak bámultam a tőlem néhány méterre lévő házat. Megdöbbentett, mennyire belefeledkeztem a gondolataimba, az viszont nem okozott meglepetést, hogy a „Mi a baj?” helyett a „Mit csinálsz?” kérdést kaptam. Maggie tudta, hogy valami nem stimmel, de rám bízta, hogy beavatom-e vagy sem.
– Szerinted itt a helyem? Itt, Alexandriában?
Maggie elhúzta a száját. Morfondírozott.
– Tudod, nem mindig ott a helyünk, ahol érezzük, és nem mindig érezzük jól, hogy máshol a helyünk. Ez olyasmi, amit nem lehet feltétlenül az érzéseinkre bízni. Olykor ott kell lennünk, ahol nem akarunk, hogy aztán rájöjjünk, hogy mégiscsak jól tettük, hogy maradtunk.
– Vagyis nem baj, hogy sokszor úgy érzem, nem tartozom ide?
– Nem – válaszolta határozottan. – Amikor először álltunk Alexandria kapuja előtt, mindünkben voltak kételyek. A csapat több tagja még most is inkább bizonytalankodik, mintsem remél. Ezzel nincs semmi gond. Nem vagyunk egyformák.
– Épp ezért lehetséges az, hogy nem mindünknek válik be ez a hely. És talán én is azok közé tartozom, akik jól érzik, hogy másutt kellene lenniük.
– Máshol – ismételte. – Például hol? Akárhol, csak nem itt?
– Nem akárhol. Hanem valahol, ahol úgy érzem, van maradásom.
Itt van maradásod – hangsúlyozta ki. – Egy család vagyunk, és te a család része vagy. Mellettünk a helyed. Hozzánk tartozol. És Darylhez.
Nem esett nehezemre kitalálni, miért hozta szóba a férfit, de hogy biztos legyek a dolgomban, megemlítettem az elképzelésemet.
– Glenn volt az, ugye? Elmesélte, miről beszélgettünk napokkal korábban. Azt, hogy mennyi kételyem van Daryllel kapcsolatban, meg azt, hogy szerinte Daryl igenis kötődik hozzám. Hogy minden gondolata körülöttem forog, és bármit tesz, azt értem teszi. Azért, hogy biztonságban tudjon.
– Daryl tapasztalatlan e téren. Ezért nem tudja jól kifejezni magát. Ezért rontja el a dolgokat. És ha nem segítesz neki, nem is fogja megtanulni, hogyan csinálhatná jól.
– Glenn is ezt mondta.
– Tudom – mosolyodott el –, és hidd el, nem beszélt butaságot. Nyilvánvaló, hogy Daryl szerelmes beléd. Számtalanszor feltűnt az a sok, rád vetett lopott pillantás, és azt is láttam, hogyan nézett rád olyankor. Te vagy az egyetlen, akit mindenáron kalitkába akar zárni, és akit szíve szerint állandó felügyelet alatt tartana.
Betegesen félt, de eszeveszettül küzd, hogy eltitkolja. Ha közszemlére tenné, amit rajta kívül egyébként is mindenki nyilvánvalónak tart, úgy érezné, gyengévé vált, és tart tőle, hogy ha ő gyengének tartja magát, mások is annak titulálják.
Nem bajtársként tekint rád, aki vele tart az útjai során. Nem egy kísérőnek tart. Ennél sokkal többet jelentesz neki. Te vagy az otthona, Ann! Az, akihez hazatérhet. A biztos pont.
– Így volt egykor – helyeseltem. Komolyan erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam, és azt sem volt könnyű elérni, hogy a hangom ne remegjen. – Vagyis azt hiszem, így volt. De azóta… Hosszú ideje egyetlen normális mondatot sem váltottunk. Szinte nem is beszéltünk, vagy ha mégis, akkor sem igazán kettőnkről, és akkor sem tudtunk tisztázni semmit.
Már megpróbáltam segíteni neki. Elnéző voltam és türelmes. Igyekeztem az ő szemszögéből is átlátni a helyzetet. Bőven volt rá ideje, hogy változtasson, de nem tette. Soha nem is fog változtatni, csak ezt korábban nem voltam hajlandó beismerni. Mert ő ilyen.
Egyszer sem éreztem, hogy jobban próbálkozna nálam. Egyszer sem mondta ki konkrétan, hogy szeret. Sokáig azt hittem, a félelem miatt nem teszi, de ma már inkább úgy vélem, nem is akarta kimondani. És nem félelemből. Hanem mert nem lenne igaz.
Maggie megérintette a vállamat, majd finoman maga felé fordított. Pár másodpercig kitartóan fürkészte a tekintetemet, végül minden további óvatoskodással felhagyva, szorosan magához ölelt.
Körém fonódó karjai olyan melegséggel töltöttek el, amit már nagyon rég tapasztaltam. Fülem az arcához simult, a légvételeim pedig egyre inkább az övéhez igazodtak. Jólesett a közelsége, a támogatása és a kedvessége, és hirtelen úgy éreztem, bármit megtennék érte.
Korábban is kedveltem Maggie-t, ám azzal az őszinte, ártatlan odaadással, amellyel magához ölelt, teljesen levett a lábamról. Olyan benyomásom támadt, mintha ezer éve ismerném, és valami olyasmit éreztem iránta, amit leginkább a testvéri szeretethez lehetne hasonlítani.
– Tedd meg még egyszer utoljára – suttogta. – Tedd meg, hogy adsz Darylnek egy utolsó utáni esélyt. Tedd meg, hogy még egyszer bízol benne. Tudasd vele, hogy él még benned a remény, és nem mondtál le róla. Aztán hagyd, hogy boldoggá tegyen.
Megsimogattam Maggie hátát, és miután eltávolodtunk egymástól, aprót bólintottam. Még egyszer utoljára, üzentem pusztán a tekintetemmel. Mintha olvasott volna a gondolataimban, mosoly szökött az arcára. Ahogy ellépett mellettem, bátorítóan megpaskolta a felkaromat, majd ráérősen végigsétált az aszfaltos úton, mígnem eltűnt az egyik épület mögött.
Bemasíroztam a házba. A nappaliban Mázli várt rám, izgatottan csóválva a farkát. Adtam neki enni, megtöltöttem a tálját friss vízzel, és azt követően, hogy megsimogattam a buksiját, felmentem az emeletre.
Jómagam is meglehetősen éhes voltam, de az, hogy végre egyek valamit aznap, feleannyira sem érdekelt, mint a napló. Gyorsan előhalásztam a rejtekhelyéről, és szinte még le sem ért a fenekem az olvasófotelbe, máris a következő bejegyzéshez lapoztam:
„El vagyok keseredve. Süt a Nap, az unokáim nőnek, mint a gomba. A legfiatalabb, az a csöpp kis Susie pedig egyre csak azt hajtja, hogy őbelőle márpedig sminkmester lesz. Ó, az édesanyja milyen büszke lenne rá! Drága Mary, imádnád azt, amiket a kislányod fecseg, és olyan jókat mosolyognál a kijelentésein!
Kár, hogy nem lehetsz már velünk. Ahogy a fiam sem.
Egy gyászoló apai szívnél keservesebb aligha van. Siratom, mintha tegnap történt volna, hogy ő is elhagyott minket, és nem győzök újra meg újra, minden hajnalhasadtakor hálát adni, hogy az unokáim itt lehetnek velem, és én itt lehetek velük.
Az egyetlen, amit nem bánok, hogy nem vagytok tanúi a legidősebb viselkedésének. Csúnyán megváltozott, ezáltal komoly aggodalmat ébresztve bennem. Belegondolni sem merek, ha itt lennétek, ti mennyire aggódnátok! A szívetek szakadna bele, ha látnátok, mivé változtatja minden újabb nap azt a fiút.
Ethan már nem Ethan többé. Csak nevében és arcvonásaiban maradt az, aki volt. Az a két suhanc, akikkel folyvást együtt tölti az idejét, kiforgatják szerencsétlent önmaga valójából. Azóta is szervezkednek, és a rosszindulat csak nő bennük. Egyre gátlástalanabbak, és Ethan egyre elszántabban hajtja, mennyire nem ért egyet Deanna módszereivel.
Ó, az az asszony! Ha tudná, mennyi negatív érzelemmel viseltetik iránta az én legidősebbik unokám! Ha tudná, milyen cselszövésre készülnek ellene, nem illetné olyan szép jelzőkkel, mint tegnap, azon a gyűlésen. Deanna, az a tettre kész, okos asszony olyan elismerő szavakkal beszélt Ethanről a többiek előtt… előttünk… ELŐTTEM, hogy fájt hallgatni.
Vagyis fájt csendben hallgatni. Merthogy nem szóltam közbe, és nem is fogok. Akárhogy is, Ethan a rokonom. Az én kis unokám, még ha egyre romlottabbá is lesz. De mit is tehetnék én, egy öregember, aki balga módjára igyekszik védelmezni a véreit? Pont én áruljam el, aki rokona vagyok a születése óta? Pont én, aki látta felnőni, mi több, részt vállalt abból, hogy felnőhessen?
Talán én rontottam el valamit. Talán későn ismertem fel Ethan szándékait. Most már vethetek magamra! Nem adnám ki Ethant senkinek. Soha mást nem akartam, mint óvni a bajtól. Ha nekem kell meginnom a levét, ám legyen. Adja Isten, hogy ne fajuljanak odáig a dolgok!”
– Nem nehéz összerakni – motyogtam.
Időközben Mázli végzett az evéssel, feljött a lépcsőn, és amint rám talált a szobában, lekuporodott a lábamhoz. Jobb hallgatóságom nem is lehetett volna.
– Amitől Ethan nagyapja olyannyira rettegett, végül mégiscsak bekövetkezett – folytattam, mire Mázli rám nézett, és oldalra billentett fejjel fülelni kezdett. – Hogy mivel támasztom alá mindezt? – tettem fel a költői kérdést. Mázli, mintha csak érdeklődne, nagyokat pislogott. – Ethan nagyapja már nem tartozik a közösséghez, sőt. A holttestét a falakon túl, egy földbe vájt barlangban találtam meg. Tehát valaminek történnie kellett. Kétlem, hogy Ethan nagyapja nem önszántából, nem hirtelen ötlettől vezérelve hagyta el Alexandriát. Ha másért nem, Susie-ért biztosan itt maradt volna. Vagy a középső gyerek miatt.
Felsóhajtottam.
– De ki volt egyáltalán a középső gyerek? Mármint azon túl, hogy Susie bátyja, s egyúttal Ethan öccse. Miért nem találkoztam vele? Ha itt lenne Alexandriában, Ethan révén biztosan megismerkedtem volna vele. Vagyis nincs itt. Talán nem is él. De a barlangban sem találtam semmi arra utaló nyomot, hogy a nagyapjával lett volna. Vagyis…
Tágra nyíló szemmel összecsaptam a naplót, és azzal a lendülettel talpra ugrottam. Ujjbegyeim a bőrkötésbe mélyedtek, miközben lerohantam a lépcsőn. Még arra sem fordítottam időt, hogy becsukjam magam után a bejárati ajtót, így persze Mázli egyből a nyomomba eredt.
Úgy siettem, mintha üldöznének, és annyira belelovalltam magam a remélt felfedezés örömébe, hogy azokkal sem nagyon törődtem, akik az őrültnek ható masírozásomat látva utánam fordultak. Egy alkalommal hallani véltem, hogy valamelyik alexandriai megkérdezi, minden rendben van-e, de csak intettem. Akkor és ott nem tellett többre.
A pulzusom az egekbe szökött. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy rátaláljak a nekem kellő vezetéknévre. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy egymás után többször is elolvastam az egyik sírhoz tartozó fejfa feliratát: Lucas Cooper.
A gyanúm beigazolódott. Ethan öccse nem hagyta el Alexandriát, vagy legalábbis nem örökre, mint a nagyapja. A falakon belül maradt. Ugyanis meghalt. Csak épp azt nem tudtam, mikor, hol és miért.
– Úgy rohantál… mint egy eszelős. Alig… alig értelek utol – lihegte mögöttem a már jól ismert férfihang. Nyeltem egyet, a szívem még őrültebb tempóra kapcsolt. Hirtelenjében kivert a veríték, és éreztem, amint egy izzadtságcsepp leszánkázik a hátamon. – Akik láttak, komolyan megijedtek. Valami baj történt?
Egy pillanatra lehunytam a szemem, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy összeszednem magam. A lehető leglassabban fordultam a helyzetet és a jelenlétét tekintve egyáltalán nemkívánatos személy felé, és imádkoztam, hogy a tekintete ne induljon vándorútnak. Kár volt minden fohász.
Ethan pillantása hamar lejjebb siklott, és mihelyst észrevette a kezemben lévő naplót, elfehéredett. Kínos szünet következett. Legszívesebben elsüllyedtem volna, bár nem feltétlenül szégyenemben, és ahogy láttam, ő sem volt ezzel másképp. Azt hiszem, azokban a percekben mindketten inkább máshol lettünk volna, mintsem ott, egymással szemben.
– Az hogy kerül hozzád? – mutatott a naplóra, amint megtalálta a hangját.
Halvány dunsztom sem volt, mit válaszolhatnék. Egyre csak töprengtem, hátha sikerül hihetőt hazudnom, ám bármilyen szempontból néztem, kimagyarázhatatlannak tűnt a szituáció.
Aztán fordult a kocka, és ideiglenesen ismét a pártomra állt a szerencse. Kiabálásra lettem figyelmes, ami elég indoknak bizonyult ahhoz, hogy faképnél hagyjam Ethant. Mint akit puskából lőttek ki, elsuhantam mellette, és elindultam a fokozatosan erősödő ordibálás feltételezett irányába.
Nemsokára a méltatlankodó hang tulajdonosát is megpillantottam. Rick, merthogy ő üvöltözött, az út közepén térdelt. A csendőri egyenruháját viselte, a haja izzadtan tapadt a homlokához, az arca több helyütt véres volt. Teljesen kikelt magából, a jobbjában egy pisztolyt lengetett. Közvetlenül előtte Pete hevert a földön. A jelenetet látva arra következtettem, hogy összeverekedtek.
Elvétve ugyan, de többen is pár méteres távolságból figyelték Ricket, és döbbenten hallgatták a monológját. Ami azt illeti, hirtelen én sem tudtam hová tenni a viselkedését. Ahhoz tudnom kellett volna az előzményt.
– Még mindig nem érted – intézte Rick Deannához, majd körbenézett, hogy éreztesse, az ezután elhangzó szavai mindenkinek szólnak. – Egyikőtök sem. Mi tudjuk, mit kell tenni, és meg is tesszük. Mi vagyunk azok, akik élünk. Ti… Ti meg csak ültök, terveztek és haboztok. Úgy tesztek, mintha tudnátok, pedig nem. Azt kívánjátok, bárcsak más lenne a helyzet.
 Életben akartok maradni? Arra vágytok, hogy ez a hely fennmaradjon? A ti módszereteknek annyi! Semmi nem lesz jobb pusztán csak azért, mert azt akarjátok. Mostantól kezdve a valóságban fogunk élni. Nekünk kell eldönteni, ki élhet itt.
– Még sosem volt világosabb számomra a válasz – felelte Deanna felszegett állal.
Rick elnevette magát Deanna kijelentésén. Úgy viselkedett, mint egy eszelős, persze ő pont fordítva mérte fel a helyzetet. Grimes a körülötte lévőket tartotta bolondnak, amiért nem ismerik fel a nyilvánvalót, avagy a szavaiban rejlő igazságot. Mintha az egész helyzetet nevetségesnek és lehetetlennek gondolta volna. Lényegében az is volt.
– Én? Én? Te… Mármint rám célzol? – bökte magát mellkason Rick. – A te módszered csak tönkreteszi ezt a helyet – közölte Deannával. – Emberek életébe fog kerülni. Sőt mi több, már került is. Nem fogok itt ölbe tett kézzel várni! Ha nem harcolsz, meghalsz! Nem fogom megvárni, amíg…
Rick mondata félbeszakadt.
Michonne közbelépett.
Az egész túl gyorsan zajlott le. Szinte fel sem fogtam a történteket, Ricknek máris fennakadt a szeme, majd eldőlt, akár egy krumpliszsák.
Végül egy érintés volt az, melynek hatására felocsúdtam és összerezzentem. Ethan hideg ujjai a csuklóm köré fonódtak, és hiába próbáltam kiszabadulni, vasmarokkal tartott. Közel hajolt hozzám, így amikor megszólalt, a lehelete a fülemet csiklandozta.
– Azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk.

6 megjegyzés:

  1. Jézusom, Jézusom, Jézusom! Miért pont ott kell befejezni, ahol a legnagyobb feszültség van a sztoriban? Szadista. :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Cáfolhatatlan függővég-fanatizmusban szenvedek, nem tudok mit tenni ellene. :P

      Törlés
  2. Nagyon jó rész lett,és már nagyon hiányzott valami jó történet olvasása. :D Így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök a véleményednek! Köszönöm szépen, hogy írtál! :)

      Törlés
  3. Eszméletlen. Semmi más nem jut hirtelen az eszembe, amit most tudnék írni erre a részre.
    Már alig várom, hogy Ann beszéljen Daryllel. Azt hiszem az lesz majd a legizgalmasabb rész! :D
    Ne várass sokáig, kérlek! :D
    xx winii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a visszajelzést, nagyon örülök a véleményednek! Ann és Daryl naaagy párbeszédére még cseppet várni kell, de bőven lesz addig esemény, efelől biztosíthatlak. Nyugi, nem kell sokáig várni a következő részre, ugyanis az e fejezethez kapott kommentek nagyon jó kedvvel és nem kevés motivációval ajándékoztak meg. :)

      Törlés