13. fejezet: Tizenharmadik nap

„Ami engem illet, tudtam, hogy hazudok, amikor azt mondtam, mindig lesz elég időnk. Tudtam, hogy nem lesz húsz napom, sőt igazából egy hetem sem, de sokkal fontosabbnak tűnt, hogy lelket öntsek beléd, mintsem az, hogy rólam és a velem történteken rágódjunk.

Sajnálom, hogy eltitkoltam előled az igazságot, te viszont ne sajnáld, hogy nem voltál jelen. Máshol teljesítetted a kötelességedet. Máshol dolgoztál azon, amiről a pavilonnál beszélgettünk. Egy percig se legyen bűntudatod! Nem teheted meg, hogy sajnálkozol. Az csak elgyengítene.

A végső győzelmet az jelentené, ha békességben élhetnénk. Nem a Megváltók leigázásával és kivégzésével, hanem velük együtt. Mindenkinek ezt a jövőképet kellene szem előtt tartani, és ha megtörténik velem az elkerülhetetlen, talán észbe kapnak páran.

Leginkább apában reménykedem. Ha ő jobb belátásra tér, az emberek követni fogják – ha nem is mindannyian. Ha pedig bekövetkezik, amiben reménykedem, fogjatok össze. Apa és te, ti együtt valóra válthatjátok az álmomat. Tömegeket mozgathattok meg. A tudásotok megvan hozzá.

A világ most még fekete és fehér. Úgy néz ki, mintha a rosszak és jók harca folyna, ám ennél jóval többről van szó. Vagyis többről kellene, hogy szóljon. El kell érni, hogy színessé váljon. Békévé kell változtatnotok a folytonos háborúskodást, és rendet kell teremtenetek abban a zűrzavarban, amiben most éltek.

Carl”

Összehajtogattam a levelet, és elterültem a fűben. A Királysághoz közeli tisztáson hevertem, a pillantásom az égre vetült. A Nap erősen tűzött, hunyorgásra késztetve. Ólomkarok és -lábak lógtak ki a törzsemből, épp ezért tűnt olyan kényelmesnek és kényszerűnek, hogy mint egy zsák, eldőljek.

Az önostorozás hiábavalónak tűnt. A Daryllel történő szóváltásom után a csapatommal együtt a Királyságba vonultunk. Indulás előtt, merthogy nem feledkeztem meg az Ethannel való összecsapásom előtt lefolytatott egyszemélyes portyázásaimról, előkerestem az anno általam talált és gondosan elrejtett fegyvereket.

Két kés, egy puska, két pisztoly és öt doboz lőszer. Nem elég mindenkinek, de nem is állt szándékomban szétosztogatni. Tekintve, hogy a csapatom tagjai még nem jeleskedtek a lőfegyverek használatában, bölcsebbnek tűnt, ha megtartom őket. Az önzőség nem játszott.

– Nem jó ötlet idekint lenned egyedül – mondta Jared, előlépve a fák takarásából.

Amint találkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és közelebb sétált. Egy méterre tőlem megállt, és várta a reakciómat. A kezemmel intettem, hogy üljön le, ő pedig késlekedés nélkül csatlakozott hozzám.

– Mivel érted el, hogy a Megváltók befogadjanak? – kérdeztem, elszakítva tőle a pillantásomat.

– Az út szélén bóklásztam, úgy téve, mintha fogalmam sem lenne, merre mennék. Az egyik járőrcsapat bukkant rám. Kivallattak, elvették a cuccaimat, aztán Simon elé vittek. Ő is feltette a maga kérdéseit, majd jött Negan. Elmondtam, hogy mindenkimet elvették a kóborlók, és jó néhány hónapja egyedül vagyok. Semmi gyanúsat nem találtak bennem, ezért Negan kijelentette, hogy csatlakozhatom a munkásokhoz. Valójában szükségtelen volt válaszolnom, nem dönthettem el, mi lesz velem azután. Nekik kellett a munkaerő, én meg ki akartalak juttatni onnét.

– És megérte?

– Hisz itt vagy, nem?

Felsóhajtottam.

– Túl kicsiben gondolkozol.

Jared összeráncolta a homlokát. A szemem sarkából láttam kérdővé váló tekintetét, ezért így folytattam:

– Azzal, hogy utánam jöttél, lavinát indítottál el. Azzal, hogy kijelentetted, bárhová követsz engem, olyasmit vállaltál, amire talán nem állsz készen.

– Tudtam, mibe bonyolódom. Most is tudom…

– Lehet, hogy meg fogsz halni – szakítottam félbe. – Én is meghalhatok. Mind meghalhatunk.

Vállat vont, és lefeküdt a fűbe.

– Senki sem maradt még életben – mormolta –, és semmi sincs kőbe vésve.

Úgy döntöttem, kényesebb témára terelem a szót. Muszáj volt tisztáznom vele még egyszer és utoljára.

– Érdemes olyasvalakiért küzdened, akit soha nem kaphatsz meg?

– Itt nemcsak rólad van szó, az ügyed is nagyban közrejátszik. Azért harcolok, amiért te, csak még nem teljesen látom magam előtt a képet a békés együttélésről.

Még nyíltabb kijelentést tettem:

– Bármi történjék is, nem fogom tudni viszonozni, amit te érzel irántam.

Elmosolyodott, a fejét felém fordította. Felvettem vele a szemkontaktust.

– Nem baj – felelte rövidesen. A legijesztőbb az volt az egészben, hogy teljesen őszintének tűnt.

– Miért? – kérdeztem, igyekezve palástolni a döbbenetemet.              

– Te nem tudod viszonozni az érzéseimet, én meg nem fogok tudni másképp érezni. Mindketten képtelenek leszünk valamire. Így lényegében mindig egálban vagyunk és leszünk.

Nyeltem egyet, a torkomba gombóc nőtt.

– Kicseszett egy helyzet.

Jared halkan elkuncogta magát.

– Az.

Újból az ég felé fordítottam az arcomat, és lehunyt szemmel, mély levegőt véve süllyesztettem a zsebembe Carl nekem írt levelét. Egyetlen, aznap örökké a fejemben ismétlődő mondat jutott eszembe.

– Csak maradj életben – suttogtam, amire Carl is megkért engem. Ez tűnt a leghelyesebbnek. És ez volt az egyetlen dolog, amire Jaredtől vágytam.

Válaszul távolabb csúsztatta a felém eső karját a testétől, és a kézfejét az enyémhez érintette. Az ígérettétel egy sajátos formája mellett döntött, mégis világosan érthető és egyértelmű volt. Nem úgy, mint a Daryllel való kapcsolatom, illetve annak jövője – már ha létezett egyáltalán.

* * *

Miután biztonságba helyeztem az embereimet a Királyságban, az éj leple alatt útnak indultam. Elébe akartam menni Darylnek és a többieknek, akik Hilltopba tartottak. A portyázásaim folyományaként és egy, a Királyságból elhozott vázlatos térképnek köszönhetően már egész jól ment a tájékozódás.

Néhány óráig még sötétben, elemlámpával haladtam, és amikor pirkadni kezdett, leültem egy kidőlt fa törzsére, hogy még egyszer szemügyre vegyem a Hilltopig vezető útvonalakat. Próbáltam leszűkíteni a kört, mígnem két ösvény maradt csak, amelyről úgy véltem, hogy elvezethet Darylékhez.

A két út mindössze másfél mérföldnyi távolságra volt egymástól, ezért igyekeztem a kettő között haladni, hátha valamelyik oldalról felhangzik majd néhány emberi szófoszlány. Sokáig csatangoltam, még egy keskeny patakon is átgázoltam. Ám a várva várt ismerős hangok helyett valami teljesen másra lettem figyelmes.

Nem torpantam meg. Úgy tettem, mintha nem szereztem volna tudomást arról, hogy valaki a nyomomban jár. Próbáltam személyt társítani a léptekhez, de semmi jellegzetes nem volt az illető járásában. Az egyetlen, ami felől kétségem sem volt, hogy élő emberrel van dolgom.

Nagyjából fél óra múlva még mindig koslatott utánam. Szinte végig ugyanolyan távolságot tartott tőlem, csak egyszer maradt le, akkor is azért, mert egy ponton elbizonytalanodtam, jó irányba haladok-e, és kicsit visszavettem a tempóból.

További harminc perc elteltével meguntam, hogy sejtelmem sincs a rejtelmes kísérőm kilétéről. Nyilván akart valamit, hisz követett, de vagy nem volt hozzá mersze, hogy utánam kiáltson, vagy azt hitte, nem tudok az ottlétéről.

Nem pazaroltam rá az időt, hogy megálljak, s csak aztán forduljak sarkon. Nem szándékoztam megadni neki az esélyt, hogy elrejtőzzön. Olyan gyorsan pördültem meg, amilyen gyorsan csak tudtam, és szinte meg sem lepődtem, amikor rájöttem, ki az. Jared.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem, a hangom ingerültebben csengett a kelleténél. A fenébe is, már lassan levegőt sem vehettem anélkül, hogy ne felügyelte volna.

– Vigyázok rád, ahogy ígértem. Ott a helyem, ahol te vagy.

Ott a helye… Milyen ismerős szöveg!

Fanyarul elmosolyodtam, de csak egy pillanat erejéig. Hamar rendeztem a vonásaimat, nehogy azt gondolja, hogy az a bánattal és szerelemmel csordultig telt, mégis halvány mosoly neki szólt.

– Mindezek fényében… – folytatta, majd megköszörülte a torkát, hogy ismét magára vonja a figyelmemet. – Szóval, a kérdés inkább az, te mit csinálsz itt.

– A dolgomat.

– Ami?

Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a válaszom, ám teljesen fölösleges lett volna hazudnom, hisz fel sem merült benne, hogy visszamenjen nélkülem. Túl komolyan vette az ígéretét. Azt, amit saját magának tett, és aminek a megtartására senki nem kérte.

– Darylék elé megyek – mondtam kisvártatva.

– Rendben – bólintott. Előrelépett egyet, aztán még egyet, mígnem elsétált mellettem. Miután feltűnt neki a mozdulatlanságom, megállt, és a válla fölött hátranézett. – Azt hitted, a Daryl iránti érzéseid megingatják az elhatározásomat?

Nem feleltem egyből, csak azután, hogy alaposan átgondoltam a kimondani készülő szavakat.

– Ha egyszer belerokkansz ebbe az egészbe, nem fogok sem bocsánatot kérni, sem bűntudatot érezni.

– Egyiket sem várom el – ingatta a fejét.

Én meg remélem, hogy valóban úgy lesz, ahogy mondtam, tettem hozzá gondolatban.

Nem szerettem volna, hogy Jarednek baja essen, ám kizárólag azon egyszerű és önző okból kifolyólag, mert nem akartam hibáztatni magam. Nem akartam bűntudatot érezni, amiért hagytam, hogy kövessen és védelmezzen. Nem vágytam rá, hogy eggyel több emberélet vesszen a semmibe, ráadásul éppen miattam.

– Mennünk kellene – nógatott.

Egy hosszú sóhaj erejéig lehunytam a szemem. Ami ezután elhagyta a számat, puszta kétségbeesésből eredt, ami azért vert gyökeret bennem, mert továbbra sem tudtam mit kezdeni Jareddel. Túl hirtelen és túlságosan elemi erővel rohamoztak meg az ostoba érzelmei ahhoz, hogy képes legyek a józan beszédre.

– Önző vagy – közöltem, miközben a képmutatás súlyos vádként mart a bensőmbe. Azt persze, nem tettem hozzá, hogy ezzel a tulajdonságával nincs egyedül. – Rám erőszakolod magadat, előadod, hogy az sem érdekel, hogy soha nem fogom viszonozni az érzéseidet, és hogy nem várod el, hogy ha meghalsz, elkerüljön engem a bűntudat – soroltam, megemelve a hangomat. – Egy rohadt önző alak vagy!

Jared elmosolyodott. Annyira egyszerűen és ártatlanul, minden rossz szándék nélkül, hogy összefacsarodott a szívem. Lerítt róla, hogy nem azért mosolyog, mert jól szórakozik az önmagammal folytatott tépelődésen, hanem csak úgy, mert ezt a reakciót véli helyénvalónak. Nem hibáztatott, nem komorult el, nem sértődött meg. Csak mosolygott.

– Menjünk! – mondta végül. Visszafojtott lélegzettel elmasíroztam mellette. Meg kellett találnom Darylt és a többieket. Jared egyelőre élt, épp ezért kár lett volna másra koncentrálni.

Úgy két óra telhetett el, mire a nyomukra bukkantunk. Darylt, Rositát, Tarát és Dwightot ugyan nem láttam, de jó néhány ismerős arcot felfedeztem az avarban üldögélők között. Látszott rajtuk, mennyire kimerültek, azt mindenesetre készségesen közölték, hogy találom Daryléket.

Száz méterrel odébb értem utol őket. Daryl haladt elöl, kezében a nyílpuskájával, ingje fölött az elmaradhatatlan, angyalszárnyakkal díszített mellényével, amit korábban Dwight elvett tőle. Rosita megállította Darylt, ám ekkor még túl messze voltam tőlük, hogy az elejétől kezdve fültanúja lehessek a beszélgetésüknek. Csak akkor sikerült bekapcsolódnom, amikor Daryl így felelt Tarának:

– Ne most! – Aztán észrevett engem. Utánam pedig Jaredet. Az arca előbb megkönnyebbülést, aztán haragot tükrözött. – Még ne – tette hozzá, úgyszintén Tarának címezve, majd sietősen elfordult, és elindult a velünk ellentétes irányba.

Arra sem méltatott, hogy hozzám szóljon. Ha akarta, sem tudta volna eltitkolni, mennyire nincs ínyére Jared jelenléte. Pláne, hogy együtt érkeztünk. Ha tippelnem kellett volna, szerintem minden szívfájdalom nélkül agyonlőtte volna Jaredet.

Az hagyján, hogy nem bízott benne, de még attól is irtózott, hogy a közelemben lássa. Pontosan úgy viselkedett, mint amikor együtt látott Ethannel. A különbség csak annyi, hogy Ethan egy beteg állat volt, Jared pedig… Jared.

Elhaladtam Dwight mellett. Rosita egy biccentéssel üdvözölt, Tarát viszont túlságosan lekötötte az általam nem ismert, számára viszont nagyon is fontos téma, amelyet felvetett Darylnek, a férfi azonban elutasította – legalábbis egyelőre.

– Igaza van – mondta Rosita Tarának. – Olyasmit is tudhat, amit mi nem. Segíthet, és akar is. Nem mondhatunk le róla.

Rosita szavainak hála, világossá vált, mibe csöppentem. Tara Dwight halálát kívánta, amiért a sebhelyes megölte Denise-t, Daryl azonban nem engedte, hogy Tara kárt tegyen Dwightban. Rosita pedig támogatta Daryl döntését. Helyesebben; az ideiglenes álláspontját.

– Elvesztettük a srácot – elevenítette fel Rosita, egyértelműen Carlra utalva. – Hagyjuk most abba! Hilltopig mindenképp.

Rosita Daryl után indult, és miután Tara hosszan és gyűlölettől terhes pillantással szemrevételezte Dwightot, csatlakozott a társaihoz.

– Jó újra látni – jegyezte meg Dwight. Megfordultam, hogy szembenézhessek vele.

– Nem volt hova hátrálni tovább, igaz? – kérdeztem.

– Ezek szerint Daryl elmesélte.

– Hogy elmondtad neki, amit hozzád vágtam? Igen, elmesélte.

– Nem azért álltam át hozzátok, mert megijesztettél azzal a hátrálós dumával.

– Jó, mert nem is azzal a céllal mondtam, hogy megijesszelek. Tényeket közöltem, te pedig elég okosnak bizonyultál ahhoz, hogy felismerd az akkor hallottak igazságtartalmát, és amilyen szerencséd volt, időben cselekedtél.

Dwight oldalra billentette a fejét.

– És veled mi a helyzet? Neked is szerencséd volt?

– Nem volt rá szükségem.

– Akkor messze még a vége.

– Minek?

– Az utadnak.

Ellökte magát a fától, és lassan elindult felém. Sem a mozdulatai, sem az arckifejezése nem tűnt fenyegetőnek, Jared mégis közelebb óvakodott hozzám. Ha nem intettem volna, hogy hagyja abba, gondolkodás nélkül Dwight és közém áll.

Jared megtorpant, én pedig újra a sebhelyesre pillantottam. Farkasszemet néztem vele, a tekintetét fürkésztem. Arra számított, hogy ha véget ér a harc, és Negan legyőzetik, halál vár rá. Én is ettől tartottam. Láttam, miként néz rá Tara. Utálta és mérhetetlenül haragudott Dwightra, amit megértettem, hisz megölte Denise-t. Ennek és mindazok ellenére, amiket Dwight tett, valamiért mégsem hittem, hogy jó ötlet lenne végezni vele. Valami azt súgta, életben kell hagynunk Dwightot – efelől persze, nem dönthettem, főleg nem egyedül.

Félbeszakítottam a Dwighttal folytatott beszélgetést. Ő haladt elöl, én utána, és Jared zárta a sort. Csatlakoztunk a többiekhez, majd a mocsáron át haladtunk tovább. A hol térdig, hol derékig érő vízben jó néhány rothadó kóborló várt ránk.

Mivel a csapat jó része fegyvertelen volt, nem kockáztathattuk meg, hogy átgázolunk közöttük. Amilyen hamar tudtuk, megtisztítottuk a terepet, és miután Dwight elszakadt tőlünk, Daryl meg Tara képébe kiabált, szó nélkül haladva tovább, átkeltünk az ingoványos területen.

Nagyjából másfél óra elteltével érkeztünk meg Hilltopba. Carol és Enid ért elénk először, és hamarosan Maggie is megjelent. Sorban szállingóztak elő az emberek, Carl halálhírét pedig síri csend és Enid szívszakító zokogása fogadta.

Maggie alvóhelyiségeket utalt ki nekünk abban az épületben, amely őelőtte Hilltop egykori vezetőjéé, Gregoryé volt. A házban több szoba is akadt, így nem kellett attól tartanunk, hogy a szabad ég alatt fogunk éjszakázni.

Anélkül, hogy szóltam volna, Daryltől külön kerültem elszállásolásra. Egy kevéske vacsora és egy alapos tisztálkodás után elnyúltam az ágyon. Kimerültem az egész napos csatangolástól, a szemem is minduntalan lecsukódott, mégsem bírtam elaludni.

Miután már azt sem tudtam, melyik oldalamra forduljak, kikászálódtam a takaró alól, kitártam az ablakot, és felültem a párkányra. Mélyet lélegeztem, a kintről beáramló hűs szellő kellemesen nyaldosta a bőrömet. Belevesztem az ég pásztázásába, így először azt sem vettem észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.

A férfi megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. Megfordultam, és hunyorítva szemügyre vettem az érkezőt. Örültem, hogy nem Jared az, hisz nem akartam, hogy lásson egy szál alsóneműben és egy kinyúlt pólóban, kibontott, zilált hajjal és meztelen lábakkal.

Amint Daryl elindult felém, átszelve a szobát, lehunytam a szemem. Előbb érezni akartam az illatát, s csak aztán szemkontaktust teremteni vele. Lecövekelt előttem, és megérintette a csuklómat. Óvatosan, alig érezhetően simogatott, majd a pólóm alá csúsztatta a kezét. Rövid cirógatás után felsodorta az anyagot, én pedig hagytam, hogy megszabadítson tőle.

Hozzá akartam bújni, megölelni őt, ám először nem hagyta, hogy a nyaka köré fonjam a karomat. Megszabadult a mellényétől és az ingjétől, még közelebb furakodott hozzám, és a mellkasára vont. Egészen különös, ugyanakkor jóleső érzés töltött el. Csupasz bőrünk érintkezése nyomán vibráló melegség terjedt szét a testemben, miközben a szívem vad kalapálásba kezdett.

– Annyival könnyebb lenne, ha képes volnék kiigazodni rajtad – suttogtam.

– Ez kölcsönös.

Nyeltem egyet, és kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

– Mi lesz így velünk? – kérdeztem.

– Talán jót tenne, ha olykor csak kettőnkre koncentrálnál. Ha nem akarnál mindenkit megmenteni, és végre más tervét is meghallgatnád a saját elképzeléseid helyett.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Mert mindig túlbonyolítod.

A nyakamba fúrta az arcát, a keze a fenekemre tévedt. Az ágyékához simította az ölemet, a fogai finoman karcolták a bőrömet. Megfordult velem a szoba, a lábam köze bizseregni kezdett. Daryl ujjbegyei az oldalamba mélyedtek, miközben apró puszikat hintett az arcomra, egészen az ajkamig.

A csókja kezdetben csak óvatos tapogatózás volt, aztán hevessé vált és elmélyült. Beletúrt a hajamba, míg én végighúztam az ujjaimat a mellkasán, és vonalat rajzoltam a nadrágja felett. Felmorrant, fordított rajtam egyet, és miközben az ágyhoz terelt, az utolsó ruhadarabjaitól is megszabadítottam.

Fölém tornyosult, a mellemhez hajolt, és finoman körbenyalta, mielőtt bekapta és megszívta volna a mellbimbómat. A jobbját kettőnk közé vezette, befurakodott a combjaim közé, és gyengéden szétválasztotta a szeméremajkaimat.

Szembesülve azzal, hogy kellően nedves vagyok, egy pillanatra benne rekedt a levegő. Pihegtem, a csípőmet önkéntelenül is megemeltem, várva, hogy felvezesse az ujját. Rövidesen megkönyörült rajtam, és egy ujj helyett azonnal kettővel indított.

Lehunytam a szemem. Többre vágytam. Eltoltam a kezét, és megérintettem a merevedését. Értette, mit akarok. A hüvelyemhez illesztette az erekcióját, de még azelőtt, hogy belém hatolhatott volna, elkaptam a vállát.

– Van nálad? – kérdeztem. – Vagy anélkül…

– Anélkül, ha te is azt mondod.

– Tudod, milyen következménnyel járhat.

Aprót biccentett, majd így felelt:

– Épp azért szeretném anélkül. Ha van rá esély, hogy kettőnknek… – Hirtelen elhallgatott.

– Talán nincs itt az ideje – kockáztattam meg.

– Itt van, ha segítesz helyrehozni minket.

Talpra húztam a lábamat, közelebb vontam a testét, és a fülébe súgtam:

– Segítek.

A szájával a fülem mögötti érzékeny területre tévedt, a bal kezével benyúlt a fejem alá, és a hajamat markolta, míg belém hatolt. Megnyaltam a kulcscsontját, érezni akartam a bőre ízét. Fenséges volt, akárcsak az érzés, ami minden porcikámat átjárta, és ide-oda cikázott a végtagjaimban, míg a férfi újra és újra előrenyomult.

Sóhajtozva, olykor hangosan felnyögve emeltem el a lábamat a matractól, átkulcsolva a derekát. Ahogy közeledett az orgazmushoz, a mozdulatai kapkodóvá váltak, a légzése pedig szaggatott lett. Mintegy bevett szokásként, végigkarmoltam a hátát, mire kihúzta a kezét a fejem alól, és könnyedén felemelt, hogy a fenekembe markolhasson.

Őrjítő tempót diktált, és nemsokára egy hajszálnyira került a beteljesüléstől. Ahelyett viszont, hogy elengedte volna magát, adózva az élvezet oltárán, a jobbomnál fogva ülő helyzetbe rántott, s közben egy másodpercre sem húzódott ki belőlem. Átölelt, az ajka hol a mellemmel, hol a nyakammal játszadozott, én pedig lágy ringatózásba kezdtem.

Végigsimított a vállamon, a hátamon, hamar felvette a ritmusomat, és olykor ő is lökött egyet. Egyre többször lassított le, nehogy idő előtt és nélkülem lépje át a gyönyör kapuját. Az egyik karjával biztosan tartott, s míg én ütemesen mozogtam, a szabad kezével ingerelni kezdett odalent.

Egyszerre jutottunk el az orgazmusig. Az extázisom csak fokozódott, amint megéreztem magamban az élvezetét. Egészen különleges élmény volt, vetekedett a legutóbbi együttlétünkkel.

Lassan csillapodtak az örömhullámok, és miután teljesen elmaradtak, hátrahagyva a teljes kielégülést, Daryl óvatosan a hátamra fektetett. Ránk terítette a takarót, és a mellkasomra hajtotta a fejét.

Minden korábbinál erősebb késztetést éreztem aziránt, hogy hangosan is kimondjam, mennyire szeretem. A bűvös szó hosszú ideje ott lengedezett már közöttünk, valamiért mégsem mertem megragadni és használni. Nem tűnt korainak, sem valószerűtlennek, valami mégis visszatartott. Talán a vágy, hogy én hallhassam előbb – persze, az ő szájából.